Felelőtlen és cinikus Amerika, ha lázadásra hergel másoknak kiszolgáltatott országokat? Erkölcsi kötelesség lett volna a németekkel szakítani a világháborúban? Magyar bénázás miatt nem sikerült az 1944-es kiugrás? Miért felelősök az angolszászok a magyar holokausztért? Keserűen realista kép Magyarország kiszolgáltatottságáról: Nagyhatalmi érdekek hálójában.
Nem csak Magyarország 1944. március 19-i német megszállásának okait, a magyar politika és a külső erők felelősségét kell újragondolni, ha igaza van egy Amerikában kutató magyar történésznek, de a nemzeti szuverenitásunkat is, általában. Ideje elhagyni a hintapolitikát, az utolsó csatlóst és a hasonló leegyszerűsítő kitételeket, a jó és rossz közötti választás helyett időnként csak rossz, rosszabb és legeslegrosszabb lehetőségek vannak. És időnként túl sok az ismeretlen ahhoz, hogy tudni lehessen, melyik melyik.
Borhi László könyve, a néhány hete megjelent Nagyhatalmi érdekek hálójában nem akar felmenteni vagy erkölcsi ítéletet mondani a korabeli magyar politikáról, de a szokásos köldöknézésből kizoomolva tud újat mondani Magyarország helyéről a világban. A Bloomingtonban tanító történész nagyrészt kinti diplomáciai források alapján írta meg Amerika 1942 és 1990 közötti Magyarország-politikáját, és nem hagy kétséget afelől, hogy Magyarország sorsa az esetek többségében jórészt külföldön dőlt el. Ebben a történetben egy ekkora országnak, mint a miénk, ritkán van esélye alapvetően magának alakítania a sorsát. Inkább csak az lehet a kérdés, hogy a szűk lehetőségek között sikerült-e legalább akkora mozgásteret kiharcolni, mint a kelet- és közép-európai versenytársaknak.
Borhi erre a jellegzetes kisállami helyzetre a relatív szuverenitás fogalmát használja, de például a második világháború alatt nagyon arrafelé mentek a dolgok, hogy ennyi se maradjon – és Borhi szerint ebben az angolszász hatalmaknak is megvan a felelőssége. A kérdés nyilvánvalóan érzékeny, a nemzeti szuverenitás Alaptörvénybe beleírt 1944. március 19-i elvesztése, a holokausztban játszott magyar állami felelősségről szóló viták miatt elkerülhetetlenül van politikai relevanciája is annak, amit egy történész ma ezekről az évekről leír.
Régi dunna, kiskatona
Borhi úgy gondolja, hogy a második világháborúból való magyar kiugrásra nemcsak 1944 októberében, hanem igazából soha nem volt valós lehetőség. Mint általában, itt is a „nézzetek a térképre” egyszerű, de megkerülhetetlen érve működött: a Harmadik Birodalom közvetlen szomszédságában, stratégiailag fontos területen, a szövetségesek belső leosztásában a szovjet szférába sorolva Magyarország egyszerűen nem számíthatott angolszász segítségre.
Horthy környezete és a magyar politikai elit meghatározó része mégis komolyan számolt ezzel az opcióval, a tényleges esélyeken túl is. 1942 őszétől Magyarország folyamatosan kereste az utat a szövetségesek felé, és rendszeresen jelezte, hogy örömmel látna egy angolszász megszállást, melynek esetére felajánlották Magyarország megadását. Nem voltunk ezzel egyedül: az erőviszonyok fokozatos megváltozásával Németország többi csatlósa is igyekezett bebiztosítani magát a tengelyhatalmak vereségére: a finnek, románok, bolgárok ugyanígy jelezték kiugrási szándékukat.
A gyakran hallott terminus szerint „hintapolitikát” folytató magyar külpolitika fő dilemmája abban állt, hogy egyrészt nem szabad túl sokat késlekedni, mert akkor végképp elveszítjük az angolszászok szimpátiáját, és a vereség után újra katasztrofális béke várna ránk; másrészt meg nem szabad elhamarkodni sem a dolgokat, mert ha nincs a kiugrás pillanatában angolszász bevonulás, akkor jönnek a német megszállók. Egy második Trianonnál és a németeknél pedig a magyar elit csak egy dologtól félt jobban: a szovjet megszállástól.
A németektől való eltávolodás eleve nagyon kockázatos politikát jelentett. A Bethlen emberének tartott, kifejezetten az angol orientációja miatt kinevezett Kállayban Berlin a kezdetektől nem bízott, miközben nálunk már a németellenes sajtóban is jelentek meg utalások a közelgő szembefordulásra. A Magyar Nemzet arról írt, érdemes feléleszteni az angoltudást, és nagy példányszámban kelt el a „Brush up your English” című könyvecske.
Nem hagynák
Hogy az angolszászok jóindulatára épülő külpolitika elhibázott volt, nem nagyon lehet kérdés: a német megszálláshoz, a magyar zsidóság megsemmisítéséhez, az ország kifosztásához és brutális harctérré változtatásához vezetett, hogy aztán a szovjet megszállók fél évszázadra rendezkedjenek be az újra visszakapott trianoni határok között. Egyetlen cél sem teljesült – érthető hát, hogy a történészek általában azt firtatták, hol hibázhatott ekkorát a magyar politika.
A magyar történetírás többnyire úgy tartja számon, hogy a németektől való teljes elszakadás a bizonytalankodás, kétszínűség, a kancsal külpolitika miatt nem sikerült. Ehhez képest a Borhi által vizsgált amerikai és brit dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a béketapogatózások kudarca egyértelműen a szövetségeseken múlott.
Nem az bizonyult végzetesnek, hogy túl gyávák voltunk a németektől való eltávolodásban, hanem az ellenkezője: angolszász bátorításra túl messzire mentünk el, miközben Kállay kormánya nem vette figyelembe az ország reális helyzetét, azt, hogy nem kaphatunk külső segítséget a németekkel szemben. Ha a magyar politikusok ismerték volna az angolszászok valódi szándékait a térségünkkel kapcsolatban, Borhi szerint nem ugrottak volna fejest egy olyan reménytelen akcióba, ami aztán 1944 márciusában a német megszálláshoz és a rákövetkező katasztrófához vezetett.
Kállay minden jó szándéka ellenére sem tudta következetesen végiggondolni Magyarország helyzetét
– írja Borhi, de a közepes képességű miniszterelnök illúzióiban mások is osztoztak. A magyar elit abba a hitbe ringatta magát, hogy az angolok úgysem engednék át a Duna-medencét a szovjeteknek, mert az országnak biztonságpolitikai jelentősége van. Tévedtek, nem volt, és tévedésük végzetesnek bizonyult.
Kállayék végig a Churchill által képviselt adriai partraszállásban bíztak. Nem tudták, hogy ez csak a balkáni partizánok megsegítésére irányult volna, arról soha nem volt szó, hogy angol katonák érkezzenek a Kárpát-medencébe. Londonnak, még Washingtonnál is inkább, egyébként is a kelet-európai térség stabilitása volt a fontos. Nekik elfogadható volt a háború utáni szovjet befolyás is a térségben: amikor 1944 októberében Moszkvában (nem pedig Jaltán, mint gyakran hiszik) létrejött a híres százalékos egyezmény Európa felosztásáról, Sztálin megkapta Churchilltől azt, amit Hitlertől 1940-ben még nem: a Balkán és Kelet-Közép-Európa feletti ellenőrzést.
Magyarországnak az lett a sorsa, hogy a szovjet szférába kerüljön. Pedig a magyar külügy annyira rettegett a szovjet megszállástól, hogy a remélt angolszász megszállásért még úgy is megkockáztatták az elkerülni akart német megszállást, hogy az amerikaiak gyakorlatilag nem ígértek semmit a kiugrásért cserébe. A magyar külpolitika legalább a trianoninál valamivel kedvezőbb békét remélt, de erre nem volt valós esély. Területre vonatkozó ígéretet hivatalosan soha nem kaptunk, és Borhi szerint nem is ezen múltak a dolgok. Erdély nem azért került a II. világháború után újra Romániához, mert a román kiugrás a magyarral ellentétben sikerült; Moszkva azért favorizálta ebben a kérdésben a románokat, mert Erdélyt ellenszolgáltatásnak szánták Besszarábia (nagyjából a mai Moldávia) elvételéért.
Feláldozható testőr
Egy ideig az angolszászok kifejezetten hárították a magyar megkereséseket, mert inkább az oroszokkal akartak jóban lenni: attól féltek, hogy a szovjetek már egy angolszászokkal kötött különalku lehetőségének a felvetése miatt is kiléphetnek a háborús koalícióból. Igazi tragédia azonban abból lett, hogy a német csatlósokkal szembeni amerikai politika idővel megváltozott, és 1943 végétől kifejezetten bátorították a Harmadik Birodalommal való szembefordulást, annak ellenére, hogy tudták: ennek véghezvitelére nincs esély.
A fordulat azután következett be, hogy 1943 késő nyarán döntöttek a normandiai partraszállásról. Az addig Amerikának csak másodlagos fontosságú kelet-európai kis országok ezzel felértékelődtek, de csak mint beáldozható bábuk kaptak szerepet. A szövetségesek a német csatlósokkal, így a Magyarországgal szembeni politikát a háború megnyerésének és az oroszokkal való nagykoalíció megőrzésének vetették alá.
Az angolszász stratégia lényege az volt, hogy a német csatlós Magyarországot és Romániát a lehető legnagyobb ellenállásra buzdítsák, ezzel kiprovokálják a német megszállást, és így minél több német hadtestet kössenek le, gyengítve a Harmadik Birodalom erőit a tervezett normandiai partraszállásnál. Mindez a Bodyguard nevű megtévesztő hadműveletbe illeszkedett: ennek az volt a célja, hogy a németek olyan területekre telepítsenek jelentősebb haderőt, ahol nem zavarják a szövetségesek lényegi hadműveleteit.
Ennek a hadműveletnek volt az eredménye az is, hogy a németek még akkor sem hitték el a normandiai partraszállás valódi helyét, amikor az már teljes erővel zajlott. Szintén ennek az összetett megtévesztésnek volt köszönhető, hogy Hitler délről is várt egy komoly támadást: az angolszászok ugyan már rég elvetették a Szlovénián keresztül történő támadást, de Hitler még mindig hitt a ljubljanai résen keresztüli offenzívában, és a valójában egyáltalán nem is létező Patton-féle 7. amerikai hadsereg trieszti partraszállásában.
Borhi az iratok alapján azt állítja, a britek és az amerikaiak kifejezetten azért gyakoroltak ránk nyomást a kiugrás érdekében, hogy a németek bevonuljanak. Eleve azzal számoltak, hogy a németek meg fognak szállni minket, de a megszállás katonai értelemben lesz annyira költséges a Harmadik Birodalom számára, hogy azzal még mindig a szövetségesek járnak jól.
Miközben az amerikai külügy azzal fenyegetett, hogy a háborús részvételük miatt a háború végén ugyanúgy fognak velünk és a többi csatlóssal bánni, mint Németországgal, a háttérben az apparátus valójában jól ismerte a kényszerhelyzetet, amiben voltunk. Alexander Cadoga, a külügyminiszter helyettese is képtelenségnek tartotta a kiugrás sikeres végrehajtását „míg nem tudjuk megvédeni őket”. Ő a magyarokról olyan népként beszélt, „melynek helyzete nem engedi meg, hogy felszólításunknak eleget tegyen”.
Veréb! Elment az eszed?
Az aggódó hangokkal azonban a döntéshozók nem sokat törődtek. Amikor az egyik magyar diplomata megpróbálta elmagyarázni a német megszállás következményeit a szövetségesek képviselőinek, a később hidegháborús CIA-igazgatóként nagy karriert befutó Allen Dulles ezt válaszolta állítólag:
Háború van, a könyökünkig ér a vér, néhány százezer élet ide vagy oda már nem számít.
A német megszállás közvetlen kiváltó oka ma is ismeretlen. Valószínűleg a Veréb-misszió volt az utolsó csepp a németek poharában. 1944. március 15-én Duke ezredes vezetésével amerikai ejtőernyősöket dobtak le Magyarországon. Bár a merész akció miatt Hitler őrjöngött, a bevetés résztvevői meglepő módon nem kaptak pontos tájékoztatást a magyarországi feladatukról. Borhi könyvében az a gyanú fogalmazódik meg, hogy a küldetésnek egyetlen komoly célja volt: a megszállás kiprovokálása.
Az angolszász hatalmak tehát eleve kudarcra ítélték a kiugrást, de mégis erre buzdították a magyar vezetést – miközben tudták, hogy abból Magyarország részére tragédia következik. Ezzel nem szolgálták a halálra szánt zsidók túlélését sem, aminek úgy-ahogy, de garanciája volt addig – minden korlátozás, hátrányos megkülönböztetés, a kamenyec-podolszkiji és újvidéki tömeggyilkosságok ellenére – a magyar állam szuverenitása. Pedig ekkor a briteknek éppen elég információjuk volt már a holokausztról: a brit kódfejtő szolgálatok már 1943-ban tudatában voltak, hogy a németek szisztematikusan és tömegesen mészárolják le a zsidóságot. Erősebben fogalmazva: bár a magyar politika és a magyar állam felelőssége ettől még óriási, a szövetségeseknek is van némi közvetett felelőssége a magyar holokausztban.
A szövetségeseknek hátsó szándékaik voltak, és politikájuk ellentétes volt a kelet-közép-európai államok alapvető nemzeti érdekeivel – hangsúlyozza Borhi. Belehajszoltak egy eleve kudarcra ítélt politikába, a történész szerint ahhoz hasonlóan, ahogy majd 1956-ban buzdítja a Szabad Európa Rádió a magyar forradalmárokat kitartásra, miközben Amerika pontosan tudja, hogy nem tud segíteni a szovjet tankok ellen. Jelentős katonai előny ráadásul nem is származott végül Magyarország német megszállásából. A normandiai partraszállás idején mindössze 50 ezer német katona lehetett Magyarországon – nem ezen múlt a háború kimenetele, de ezért kockáztatták az angolszászok számtalan ember életét Magyarországon.
Borhi László az angolszász dokumentumok alapján az egész magyar kiugrási politikát megkérdőjelezi. Szerinte felmerülhet, hogy ennél „esetleg célravezetőbb lett volna a németek gazdasági követeléseit tessék-lássék kielégítve megpróbálni kivárni a háború végét”. A történész szerint a magyar külpolitika a második világháborúban nem volt abban a helyzetben, hogy befolyásolja az ország sorsát. A magyar külpolitika szinte mindegy hogy mit lépett, annak kimenetele katasztrofális volt, és nem is lehetett más. Magyarország tehetetlen báb volt egy nagy stratégiai játszmában – ahogy egyébként legalábbis a rendszerváltásig.
Forrás: index.hu
Komló Média Blog 