A devizahitelesek nincsenek jó helyzetben még akkor sem, ha a mainsteam média folyamatosan olyan képet fest a lakosságnak, hogy a kormány, a szakemberek, és mindenki, higgyük el, csak a megoldáson fáradozik. Aztán fel-fel dobnak olyan híreket – árfolyamgát, forintosítás, elszámoltatjuk a bankokat… – ami az emberek fülében úgy cseng, mint ha tényleg valami történne a devizahitelesek érdekében.
Az igazság az, hogy a bankok jól átverték az embereket és semmilyen komolyabb gátat nem állítottak fel ellenük. A bajban az a legnagyobb baj, hogy akiknek kellene tenni a bűncselekmények ellen azok nem tesznek lényegében semmit, hogy ez szellemi képességük hiányából fakad, vagy abból, hogy a bankok, vagy képviselőik megveszik őket a háttérben úgysem fogunk kapni kielégítő választ.
Az viszont mindenkinek egyértelmű, hogy nem tisztességesen, becsületesen jártak el a devizahitelesekkel szemben!
Dr. Damm Andrea a közelmúltban adott egy telefonos interjút az egyik rádióban. Az interjú előtt egy-két devizahiteles is elmeséli töviről hegyire az ügyét.
Aki érdekelt, vagy teheti hallgassa végig az interjút, mert nagyon tanulságos!
Soros egy új adóssággal terhelné Európa lakosságát országaik „átrendezéséért”.
„Az EU vezetőinek el kellene fogadni, hogy a válság hatékony kezeléséhez „kiugróan” sok pénzre van szükség, ahelyett, hogy évről évre innen-onnan próbálnák összekaparni az eleve elégtelen mennyiséget. Ha már az elejétől kezdve megfelelő összegeket költenének, az EU sokkal hatékonyabban tudna válaszolni a menekültválság legveszélyesebb következményeire,”
Soros, amellett, hogy azt javasolja, az EU tagállamok ÁFA bevételeik nagyobb részét fizessék be a közösbe, úgy gondolja, hogy pénzpiaci kölcsönökre is szükség van, vagyis tovább tetézné az eurozóna válságot annak idején elindító hatalmas adósságterheket, ami jelentősen lassította a gazdasági növekedést és súlyos munkanélküliséget eredményezett.
„Az EU jelenleg AAA hitelminősítésnek örvend, amit nem használ ki eléggé, hiszen segítségével nagyon kedvező hitelekhez juthatna a tőkepiacokon. Emellett, mivel a globális kamatok is történelmi mélyponton állnak, az ilyen hitelek felvétele most különösen kedvező,” írja.
Soros úgy gondolja, hogy az európai vezetőknek „nagyon gyorsan” kell felvenni az általa javasolt hiteleket, hogy elkerüljék a politikai ellenállást.
A kölcsönvett pénzt Soros szerint a migránsokat segítő jóléti vagy segélyprogramokra, valamint „a menekültválság legveszélyesebb következményeinek kezelésére” kellene költeni, amibe „beletartozik a tagállamokban tapasztalható migránsellenes hangulat, ami tekintélyelvű politikai pártok megerősödéséhez vezetett.”
A bevándorlási hullámot megfékezni kívánó pártok egyre több európai országban tapasztalnak erősödést. Ezek a pártok nemcsak a bevándorlást ellenzik, de szemben állnak a politikai elittel és az Európai Unióval is és mivel a hangulat is nekik kedvez, értelemszerűen egyre népszerűbbek.
„Spanyolországtól Svédországon és Lengyelországon át, egyre terjednek a populista protestáló pártok,” írta Josef Joffe a Die Zeit hasábjain még februárban.
„Amerikában a „fősodrású média” az ellenség, itt pedig a „Lügenpresse” [hazug-sajtó]. Itt a vezetők, ott pedig az elit ellen dühöngnek.”
Soros tulajdonképpen azt javasolja, hogy az európaiak fizessenek az ellenzék gyengítéséért.
Mindeközben a központosítás és a szinte mindenre kiterjedő állami megfigyelés, természetesen a terrorveszélyre hivatkozva, ellenzékkel vagy anélkül, szinte akadálytalanul halad az eddigi irányba…
Christiana Figueres, az ENSZ éghajlatvédelmi vezetője azt mondta, hogy a demokrácia igen gyenge rendszer a globális felmelegedés elleni harchoz. Szerinte a kommunista Kína a legjobb modell.
Kína a világ egyik legnagyobb széndioxid kibocsátója és hihetetlen problémákkal küzd a légszennyezettség terén, az ENSZ vezető mégis mintarendszerként állítja a világ elé a kommunista országot, a globális felmelegedés elleni küzdelem terén.
„Olyan levegőt akarnak, amit nem lehet látni,” mondta Christiana Figueres. „Nem azért teszik, mert meg akarják menteni a bolygót, hanem azért mert nemzeti érdekeik ezt kívánják.”
Figueres hozzátette, hogy az Egyesült Államokra jellemző kétpárti szakadék rendkívül káros hatással van a globális felmelegedéssel kapcsolatos törvények elfogadására. A Kínai Kommunista Párt ezzel szemben bármilyen reformot elindíthat minden ellenállás nélkül. Az ország törvényhozása nagyjából minden döntést törvénybe foglal, amit a párt Központ Bizottsága vagy más irányítószervek hoznak.
Úgy tűnik az mellékes kérdés számára, hogy a kommunizmus hozzávetőleg 94 millió ember haláláért volt felelős a XX. századi Kínában, Szovjetunióban, Észak-Koreában, Afganisztánban és Kelet-Európában. Ezek közül 65 millió ember a kínai kommunista uralom alatt veszítette életét.
A környezetvédők gyakran hozzák fel Kínát a globális felmelegedés elleni harc mintaképeként, mivel az ország a megújuló energiaforrások „vezető” hatalma. Azt is célul tűzték, hogy 2020-ra az ország teljes energiaszükségletének 15 százalékát megújuló forrásokból állítják elő. Ugyanakkor 2012-ben a kínai energiafelhasználás csupán 9 százaléka származott megújuló forrásból. Összehasonlításképpen az Egyesült Államokban ez az arány 11% volt 2012-ben.
Ettől függetlenül az ország energiafelhasználásának 90 százaléka még mindig kőolajszármazékokból tevődik össze. Az előrejelzések szerint az ország szénfelhasználási igényei komoly robbanás előtt állnak. 2013-ban 100 millió tonna új szén előállítását hagyták jóvá, ami a kormány 2015-re előirányzott 860 millió tonnás széntermelési tervének része.
Kína a nyilvánosság előtt komoly erőfeszítéseket tett a környezet megtisztítása terén, ugyanakkor az ország robbanásszerűen fejlődő ipara sok nagyváros egét sötétítette el és a levegő szennyezettsége nagyon sokat romlott az utóbbi időben. Az elmúlt hetekben egymást követték a pekingi, hongkongi és egyéb kínai nagyvárosok szmog riasztásaival foglalkozó hírek. Egyes városokban a szmog szintje eléri a maximális 10-es értéket.
A Telegraph néhány nappal ezelőtt megjelent cikke elmondja, hogy Kína volt egészségügyi minisztere szerint a kínai „légapokalipszis” évente 350-500 ezer ember idő előtti halálát okozza.
A Wall Street Journal szerint pedig egyedül 2010-ben 1,2 millió ember halt meg idő előtt a légszennyezettség eredményeként. A kormány hivatalos adatai szerint „a tüdőrák az első számú halálozási ok a rosszindulatú daganatos megbetegedések között. Sok esetben az áldozatok nem dohányzók.”
A volt szovjet blokk hasonlóan rossz eredményeket tud csak felmutatni ezen a téren.
“Ezen poszt olvasása előtt tedd a lavórt a képernyő alá, hogy abba csöpögjön a vér!”
Mi, bankárok látszólag nagy bajban vagyunk. De csak látszólag…
Az adósok eddig 2500 pert indítottak ellenünk, – már vagy 10 pert meg is nyertek, – de egyetlen per sem került még abba a szakaszba, hogy ténylegesen fizetnünk kelljen. A dolgaink tehát nem állnak rosszul. Bár az igaz, hogy ezt nagyon kemény munkával sikerült elérnünk.
Itt az interneten is elkeseredett harcot folytatunk. Megvásároltunk néhány, – pénzügyi témával foglalkozó bloggert, – ők azok, akik félrevezető, hazug írásokat jelentetnek meg. Különösen értékesek számunkra az olyan bloggerek, akik szinte mindig igazat írnak, kivéve, ha a “deviza-kölcsön” az írásuk témája.
Ezek közül is kiemelném a “Kiszámoló” blogot vezető Csernok Miklóst, aki már díjat is nyert a blogjával.
Csernok Miklós művelt ember, eredetileg papnak készült. A vallás azt hirdeti, hogy az ember itt a földi létben tűrjön és szenvedjen, cserébe a túlvilágon jó élete lesz . Csernok Miklós azonban úgy döntött,hogy ő mégis inkább itt a földi létben szeretne jól élni, ezért aztán a vallás helyett pénzügyekkel kezdett foglalkozni. Csernok írói stílusa kiváló, – a tájékozatlan embert olyan ügyesen vezeti félre, hogy a szerencsétlen még meg is köszöni.
Én kíváncsi voltam, hogyan tudja azt a helyzetet kezelni, amikor valaki megpróbálja összezavarni azzal, hogy megírja neki az igazat. Nagyon ügyesen megoldotta a “problémát”, – letiltotta az IP címemet, – így aztán arról a gépről nem tudok több “zavaró” hozzászólást írni. Sok ilyen kiváló, talpra esett ember kell nekünk.
A hozzászólások terén is háborút folytatunk, ezért egy csapat hozzászólóra is szükségünk volt.
Olyan igazi, aljas lelkű, gátlástalan hozzászólókra. Olyanokra, akiknek ha azt mondja a főnök, – “Baszd meg anyád!” – nem vitatkozik, nem keres kifogást, hanem megy és megcsinálja…
Egészen véletlenül az index.hu hozzászólói között leltem ilyen csapatra. Magam is meglepődtem azon, mennyire profik. Mellesleg, ők azok, akik felkeresik az ország nagy sertéstelepeit és a híg sertéstrágyával színültig töltött ülepítő medencében műugró és búvárúszó edzéseket tartanak. Ezért aztán hiába is dobálod őket fekáliával, mert ők maguk a tömény fekália. Ezek a fiúk kiváló harcosoknak bizonyultak. Ütötték, vágták, rúgták, a “deviza-adósokat”.
Az volt a cél, hogy a lehető legellenszenvesebbé tegyék őket. Ezért hülyének, idiótának, felelőtlennek, spekulánsnak, kapzsinak nevezték a szerencsétleneket.
A hir24-hu portálon volt egy Anton Gorogyeckij név alatt hozzászóló harcosunk, aki egyenesen “genetikai hulladék”-nak nevezte az adósokat. Antonnak rengeteget köszönhetünk. Sajnos bele lépett egy zsidózó kommentelő csapdájába, és őt is letiltották..
Talán még rendőrségi ügy is lett a dologból, mert volt egy kis holokauszt-tagadás is.
A harcnak áldozatai is vannak, ezt el kell fogadnunk.
Összességében azt mondhatom, elég jól sikerült egymásra uszítani azokat, akiknek semmilyen kölcsönük sincs, vagy forint-kölcsönük van, és azokat, akiknek “deviza-kölcsönük”. Leginkább azok haragszanak a “deviza-adósokra”, akiknek forint-kölcsönük van. Legalább is a hozzászólások szerint.
Ezeket a hozzászólásokat mindig a mi embereink írták.
Azt sikerült elérnünk, hogy Varga Mihály miniszter kijelentette, a “devizaadósok” nem járhatnak jobban, mint a forint-adósok.
Ha ez az álláspont marad, akkor közvetlenül a “deviza-kölcsönök átváltása” előtt jól megemeljük a forint-kölcsönök kamatait, hogy minden adós egységesen jó nagyot szívjon.
Ti, adósok, semmiképpen nem járhattok jól, mert az azt jelentené, hogy mi, bankárok járunk rosszul. Ez utóbbi azonban teljesen kizárt dolog.
Az izlandi kormány hatalmas hitelkönnyítő programról döntött: a lakosságnak csaknem 1 milliárd euróval, vagyis majdnem 300 milliárd forintnak megfelelő összeggel csökkentik az inflációhoz kötött jelzáloghitelek után fizetendő terheit. Ez minden érintett háztartásnak több mint 7 millió forintnak megfelelő megtakarítást jelent.
Az izlandi háztartások adóssága a GDP 108 százalékát teszi ki, ami nemzetközi összehasonlításban magasnak számít – jelezte a kormány. Ez a lépés viszont serkenteni fogja a háztartások rendelkezésre álló jövedelmét, és ösztönözni fogja a megtakarításokat 2014 közepétől, amikor a program elkezdődik.
– Az intézkedés közvetlen hatása az izlandiak 80 százalékát érinti, de a közvetett előnyeit mindenki érezni fogja – mondta a kormányfő. Sigmundur David Gunnlaugsson szerint ez növeli a gazdasági bővülést és a vásárlóerőt.
Az inflációhoz kötött hitelek a pénzügyi válság után az izlandi korona drasztikus gyengülésével csaknem 2,5 milliárd euróval növelték a magánszektor hitelterheit. Az izlandi lakosság jelzáloghoz kapcsolt hiteleinek összege június végén 6,8 milliárd euró körül volt. A kormány azt tervezi, hogy a csaknem egymilliárd euró egyik felét közvetlen hitel leírással, a másikat adómentességgel biztosítja a következő három évben a lakosságnak.
Az IMF viszont erősen kritizálta a tervet, megjegyezve, hogy az izlandi kormánynak nincs meg a megfelelő költségvetési mozgástere ehhez. A hitelkönnyítés összege az izlandi GDP 9 százaléka. A kormány azonban arra készül, hogy a pénzügyi intézményekre kivetett adó emeléséből finanszírozza a hitelkönnyítő programot. Jövőre ebből 37,5 milliárd koronát, vagyis 70 milliárd forintnak megfelelő összeget várnak.
Eközben az izlandi pénzügyi szolgáltatók egyesülete szerint a bankok 2 milliárd dollárnak megfelelő hitelt engedtek el a válság kezdete, 2008 óta. Ez a GDP 14 százaléka, és a világon a legmagasabbnak számít. Az ország hitelminősítése is kockán foroghat, a Standard & Poor’s épp mostanában látta el negatív kilátással az ország besorolását, ami további leminősítés lehetőségére utal.
Forrás: hu.euronews.com
“Miért tekintik a bankokat a modern gazdaság szent egyházának. Miért nem hagyják a magánbankokat ugyanúgy tönkremenni, ahogyan a légitársaságokat és a távközlési cégeket, ha azokat felelőtlen módon irányították?” – Olafur Ragnar Grimsson
A Dr. Damm Andreával készült riportunk sajnos a szerverünk meghibásodása miatt jelenleg nem elérhető, ezért azt feltöltöttük a Youtube csatornánkra és itt ideiglenesen megtekinthető.
(Amint sikerült a szervert helyreállítani ez a videó törölve lesz)
Korábbi bejegyzésünkben már utaltunk rá, hogy a bankok tud(hat)ták, hogy a devizahitelesek fizetésképtelenné válhatnak. Hogy a pénzügyi szakemberek ezt valóban tudták volna, többen is kétségbe vonták (azonban ha nem tudták, akkor nem voltak alkalmasak a pozíciójuk betöltésére). Mindenesetre 2008-ig több figyelmeztetés is érkezett külföldről, hogy a féktelen devizahitelezésnek katasztrófa lehet a következménye.
2008 novemberében már a vezetők is felismerték, hogy a devizahitelezésből baj lesz, ezért megállapodást kötöttek a bankok képviselőivel. Egy megállapodást a devizaalapú hitellel rendelkező hitelintézeti lakossági ügyfelek részére rendelkezésre álló, a törlesztési összegek emelkedéséből adódó terhek mérséklését célzó pénzintézeti eszközökről.
Az m1 “Ma reggel” c. műsorában Veres János, az akkori aláíró a kormány részéről, végre előhúzta ezt a nyulat a kalapból: ők is megtettek mindent ennek a katasztrófának a megelőzésére…
Veres János a Ma reggel vendége:
A 2008-ban kötött paktum szövege:
MEGÁLLAPODÁS
A devizaalapú hitellel rendelkező hitelintézeti lakossági ügyfelek részére rendelkezésre álló, a törlesztési összegek emelkedéséből adódó terhek mérséklését célzó pénzintézeti eszközökről.
A Pénzügyminisztérium vezetése és a devizaalapú hitelezésben meghatározó súlyt képviselő hitelintézetek vezetői megvitatták a devizaalapú hitelezésben a forintárfolyam nagymértékű ingadozása miatt kialakult jelenlegi helyzetet. Leszögezték: a pénzintézetek képesek és készek arra, hogy a devizaalapú hitelnél szükség szerint alkalmazzák azokat a pénzintézetek üzletpolitikájában jelenleg is meglévő elemeket, amelyek csillapítják a nagymértékű árfolyam-ingadozásoknak az ügyfelekre gyakorolt kedvezőtlen hatásait. A hitelintézetek ebből kiindulva az üzletpolitikájukban, üzleti gyakorlatunkban irányadó szabályok keretei között a következő eszközökkel élhetnek a törlesztési terhek átmeneti emelkedéséből adódó gondok csillapítás érdekében, felkínálva az ügyfeleik számára legelőnyösebb megoldást:
1. Az adós kérésére, ha a törlesztő részletek havi összege jelentősen megemelkedne, annak mérséklésére adhatnak lehetőséget – az összeg változtatása feltételeinek szerződésben történő rögzítése mellett -, a törlesztési időszak meghosszabbításával. Ezen esetleges változtatással összefüggésben a hitelintézetek külön díjat nem kívánnak felszámítani.
2. Az adós kérésére és a hitelintézet döntése alapján történő,korábban a forinttól eltérő devizanemben meghatározott kölcsön forint alapú kölcsönné alakítása esetén, ha erre 2008.december 31-ig kerül sor, a hitelintézetek nem számítják fel az átváltásnál felmerülő banki díjakat. A megalapozott döntés érdekében a hitelintézetek biztosítják a deviza alapú és a forint alapú hitelek reálisan várható teljes törlesztési összegének – azaz a kölcsön teljes futamidejére jutó törlesztési összegének – az összehasonlítását.
3. Az önhibáján kívül – különösen munkahelye váratlan elvesztése miatt – nehéz helyzetbe került adós esetében, kérésére, a törlesztés átmeneti megkönnyítésére kerülhet sor a hitelintézet egyedi döntése alapján.
4. A hitelintézetek a forinttól eltérő devizanemben meghatározott kölcsönök előtörlesztését rugalmasan kezelik, ha az előtörlesztésre 2008. december 31-ig kerül sor.
Budapest, 2008. november 6.
Aláírók: Dr. Veres János pénzügyminiszter, Dr. Csányi Sándor OTP Bank Zrt., Dr. Felcsuti Péter Raiffeisen Bank Zrt., Gyuris Dániel FHB Jelzálogbank Nyrt., Papp Edit Erste Bank Hungary Nyrt., Marko Volc Kereskedelmi és Hitelbank Zrt., Erdei Tamás MKB Bank Zrt., Dr. Török László CIB Bank Zrt., Dr. Patai Mihály UniCredit Bank Hungary Zrt., Csicsáky Péter Magyar Takarékszövetkezeti Bank Zrt.”
A Dr. Damm Andreával készített riportunkban is előkerült ez a megállapodás, amiben hangot adott annak, hogy furcsának tartja, hogy a volt vezetők még nem vették elő ezt a dokumentumot azért, hogy takarózhassanak vele a közvélemény előtt (hiszen minden bizonnyal ezért kötötték ezt a megállapodást, ha tényleg baj lesz a devizahitelesekkel, tudjanak mire hivatkozni és védeni magukat a népharaggal szemben).
Eljött ez a pillanat is.
A riport vonatkozó részlete:
A teljes Dr. Damm Andreával készült riport ITT tekinthető meg.
A dokumentum érdekessége még, hogy 2008-ban nem erőltették a nyilvánosságra kerülését, továbbá az abban foglaltakat senki sem tartotta be. Ez minimum érdekes.
Talán lesz olyan bátor ember ebben az országban, aki rá mer kérdezni, miért is nem tartották be a megállapodást, ha már megköttetett.
Sok deviza alapú hiteles gondolja és gondolta már eddig is, hogy a bankok nagyon is jól tudták azt, hogy milyen irányba és milyen mértékben várható a svájci frank árfolyamának elmozdulása, de bizonyítékot nem sokan találtak erre.
Biztos sokan emlékeznek még a Kúria nemrégiben kiadott 4/2012. számú gazdasági elvi határozatára, melyben a Kúria elfogadva a bankok védekezését, megállapította, hogy: “A svájci frank alapú hitel felvételének volt kockázata és erről a felperes a csatolt nyilatkozat szerint tájékoztatást kapott. Nem kellett azonban a szerződéskötéskor nyilatkoznia az alperesnek arról, hogy 2022-ig hogyan alakul az árfolyamkockázat, mi annak maximális felső mértéke. Ilyen jogszabályi kötelezettsége nem volt az alperesnek és nem is lett volna képes ennek teljesítésére, mert az árfolyam emelkedésének, csökkenésének nincs pontosan előrelátható, kiszámítható mértéke, illetve korlátja, különösen ilyen hosszú időtartam esetén.“
Úgy tűnik a bankok még a Kúriát is sikeresen megvezetik, azonban a hitelesmagyar.com csapata közzétett egy táblázatot, amelyben a svájci frank árfolyama (elszámoló ára) 2012 decemberi időpontban 239,51 HUF/CHF értékkel szerepel.
Ha megnézünk egy árfolyamgrafikont, látni fogjuk, hogy 2012 decemberében a svájci frank árfolyama 233 és 243 forint között ingadozott, tehát a fenti táblázatban szereplő adatról elmondhatjuk, hogy az a valóságnak megfelelő árfolyamot jelöl.
Miért érdekes ez a táblázat számunkra?
A válasz egyszerű, ez a táblázat abból az elemzésből való melynek címe:
BÉT HAVI ELEMZÉS 2004. október A devizahitelezés kockázati tényezői, és ezek csökkentése tőzsdei származékos termékekkel.
Az elemzés készítői elméleti számításokat végeztek 2004-ben, a táblázatban szereplő árfolyamokat az ÁKK zéró-kupon hozamgörbéje és enyhén emelkedő svájci hozamgörbe alapján számították ki.
Az elemzés jelenleg is megtalálható a BÉT (Budapesti Érték Tőzsde) honlapján.
Az elemzés az alábbi megállapítással zárul:
“A legnagyobb kockázatot a devizahitelekkel kapcsolatban az jelenti, ha valaki akkora
összegben vesz föl hitelt, aminek havi törlesztőrészleteit az adott körülmények között még ki tudja fizetni. Azonban a kamat- és árfolyam változások hatására könnyen előfordulhat, hogy ez az összeg jelentősen megnő, amit az adós pénztárcája már nem bír el. Így igaz, hogy jelenleg jobban megéri deviza alapon lakáscélú hitelt felvenni, de ha valaki nem számol ezen hitelkonstrukciók kockázataival, az a körülmények romlása esetén könnyen fizetésképtelenné válhat.”
Már csak egy kérdés tehető fel a fentiek fényében: A bankok, nyilatkozataik ellenére képesek lehettek-e hasonló számítások elvégzésére?
A kérdés persze költői…
A BÉT 2004-es elemzése letölthető a forrásoldalról!
Kiegészítés: Dr. Damm Andrea bankjogász a Lánchíd rádióban 2013.03.01-én elhangzott beszédében az alábbiakat mondta: “A valóságban nem is volt kockázat vállalásra kötelezhető az adós – mi köze lenne már adósnak ahhoz, hogy honnét fedezi a bank a kihelyezett hitelt – az nem az adós, hanem a bank kockázata…”
A felvétel itt hallható teljes terjedelmében:
Az idei davosi Világgazdasági Fórumon, amely az üzleti világ legfontosabb konferenciája, több mint 100 ország 2500 képviselője vett részt, köztük 1500 vezető üzletember és 50 kormány- vagy államfő.
Az idei konferencián az előadások három téma köré csoportosultak: “Hogyan vezessünk viszontagságos időkben?”; “Hogyan állítsuk helyre a gazdasági dinamizmust?” és “Hogyan erősítsük meg a társadalom ellenálló képességét?”.
A konferencián részt vett Olafur Ragnar Grimsson izlandi elnök is, akitől egy riportban kérdezték meg, mi az izlandi siker titka? Sokaknak meglepő dolgokat mondott.
A riport szövege itt olvasható:
Eddig az egyetlen dolog, ami némi reménységre adott okot itt a davosi konferencián, az Olafur Ragnar Grimsson izlandi elnöktől származik, aki itt áll mellettem.
– Elnök úr! Miért is lettek Önök a remény utolsó fénysugara? Mitől van az, hogy Izland túlélő, míg Európa megbukott? Mi az, amit Önök másként csinálnak?
– Azt hiszem, nagyon sokakat meglepett, hogy négy évvel a mi pénzügyi rendszerünk volt az, amely kudarcot vallott, most pedig újra talpra állunk, gazdaságunk erősödik, és nagyon alacsony a munkanélküliség.
Azt hiszem, ennek az a fő oka, hogy elég bölcsek voltunk, és rájöttünk, ez egy alapvető társadalmi és politikai válság is volt, de mégsem követtük a nyugati világ utolsó 30 évében uralkodó hagyományos vaskalaposságot.
Bevezettük a deviza-ellenőrzést, hagytuk csődbe menni a bankokat, segítséget nyújtottunk a szegényeknek, nem vezettünk be megszorító intézkedéseket az Európában most tapasztalt mértékben. Négy évvel később ennek az lett az eredménye, hogy Izland a pénzügyi válságtól szenvedő többi európai országtól teljesen eltérő módon fejlődést és haladást élvezhet.
– Az a politika, hogy hagyták a bankokat tönkremenni, működött volna Európa többi részében is?
– Azt hiszem, igen. Sokszor kérdeztem meg embereket, hogy miért tekintik a bankokat a modern gazdaság szent egyházának. Miért nem hagyják a magánbankokat ugyanúgy tönkremenni, ahogyan a légitársaságokat és a távközlési cégeket, ha azokat felelőtlen módon irányították?
Ez az elképzelés, hogy a bankokat kisegítik, egyet jelent azzal, hogy a bankok aratják le a siker gyümölcseit, az átlagpolgárok pedig tönkremennek az adók és a megszorítások miatt, ez pedig a felvilágosult demokráciákban az emberek nem fogadják el hosszútávon.
– Ez nem működne ugye az Egyesült Királyságban, ami a pénzügyi szektorra támaszkodik?
– Ez egy érdekes kérdés, mivel az izlandi bankok összeomlása után egy dolgot megtanultunk, mégpedig azt, hogy az izlandi bankok, a brit, az amerikai és más bankokhoz hasonlóan, lényegében csúcstechnológiájú cégekké váltak, amelyek mérnököket, matematikusokat, számítógépes szakembereket alkalmaznak, és amikor ők tönkremennek, akkor a gazdaság innovatív ágazatai, az informatika, a csúcstechnológia szektor virágzásnak indul. Ezek az ágazatok sokkal jobban fejlődtek az elmúlt három évben, mint bármikor azelőtt.
A tanulság tehát az, hogy ha azt akarjuk, hogy a gazdaság versenyképes legyen a 21. század innovatív ágazataiban, akkor az erős pénzügyi ágazat, amely elszívja a tehetségeket ezektől az ágazatoktól, még ha egy sikeres pénzügyi ágazatról is van szó, az valójában rossz hír, ha azt akarjuk, hogy a gazdaság versenyképes legyen a 21. század igazi ágazataiban, ezek pedig az innováció, technológia, informatika.
A riport itt látható:
Aki lemaradt volna az eseményekről, annak egy kis emlékeztető 2008-ból:
Az EU válság 2010-es felgyorsulása óta az uniós politikusok leginkább politikai pózokhoz folyamodtak az EU adósság és bankválság megoldását célzó valós pénzügyi megoldások bevezetése helyett.
A miheztartás végett érdemes megemlíteni, hogy „valós megoldás” alatt olyasmit értünk, ami (a) kimossa a rossz adósságokat a rendszerből, (b) kezelhető szintre csökkenti az adósság mennyiségét és (c) visszabillenti a bajba jutott országok gazdaságát a helyes kerékvágásba.
Konkrét példával élve, egy valós megoldás nyilván maga után vonna bizonyos következményeket, mint például fizetésképtelenséget, bankcsődöket és akár egyes országok kilépését az eurózónából. Természetesen egyetlen uniós vezető sem áll elő még csak hasonló felvetéssel sem, mert az egyet jelentene a politikai öngyilkossággal, hiszen ezt követően a politikai osztály többi része a javaslatot előterjesztő politikust vádolná minden következményért, ami a lépést esetleg követné.
Ezért az EU politikusok ide-oda passzolgatják a stafétát, félkész, hatástalan intézkedéseket hozva, például megszorításokért cserébe nyújtott mentőcsomagok formájában. Az eredmény, hogy nincs eredmény, azaz semmire sem találnak megoldást, hiszen a döntéshozók nem érdekeltek a saját gazdaságuk javát szolgáló intézkedések meghozatalában. Elég Görögországot venni példaként, ahol egyre több gyerek kerül kórházba alultápláltság miatt, de az ország GDP arányos adósságát még 2020-ra is 120 százalék körülire jósolják.
Az amerikai politikusok nyilván látják, milyen jól működik a módszer Európában (semmit sem javítunk meg, nincsenek nehéz döntések és senki sem veszíti el a pozícióját) és kezdik átvenni a stratégiát.
Nézzük a fiskális szakadék problémáját például, ami az elmúlt hetek végtelen politikai vitáinak egyik főtémája volt. Az eredmény: egy olyan „megállapodás”, aminek eredményeként megemelik az adókat, de nem csökkentik a deficitet vagy az adósságot.
Ugyanaz a nóta. Semmi sincs megoldva, csak jó sok politikai pózolás és ujjal mutogatás.
Sajnos egyre több hasonló „intézkedésre” számíthatunk a jövőben. Miközben mindenki a fegyverhasználat szabályozásáról beszél, az adósságplafon (ismételt) átlépésének napjáig már csupán egyetlen hónap van hátra. Legutóbb az Egyesült Államok elveszítette AAA hitelminősítését, a piacok zuhanása pedig ezermilliárd dollárt törölt a föld színéről néhány nap alatt.
A következő semmit sem megoldó kör alkalmával a helyzet sokkal rosszabb lesz. Amennyiben az USA ismét veszít hitelminősítéséből, a piacok komoly kockázattal néznek szembe, mivel az amerikai állampapírok jelentik a legkomolyabb biztosítékot a minimum 600.000 milliárd dolláros derivatíva piaccal szemben.
Bármelyik, a származékos piacon alapbiztosítékkal kereskedő bróker megmondhatja, hogy, amikor valakinek megkérdőjelezik a biztosítékát, az ügylet másik oldalán késedelem nélkül követelni fogják, hogy a kereskedő több tőkét mutasson fel az ügylete biztosítékaként. Ez könnyen az eszközök tömeges eladásához vezethet (mint a Lehman bukásakor is történt) és innen a helyzet rendkívül gyorsan el tud fajulni.
A hitelminősítés újabb lerontásának egy másik komoly következménye a kamatok esetleges emelkedése lenne. Egy 100 bázispontos emelkedés azt jelentené, hogy az USA további minimum 100 milliárd dollár kamatot lesz kénytelen fizetni az adóssága után. 2013-ban az Egyesült Államoknak hozzá-vetőlegesen minimum 300 milliárd dollár kamatot kell kifizetnie. A kamatok emelkedése esetén ez az összeg robbanásszerűen emelkedhet.
Az USA GDP arányos államadóssága már most is 100%. A GDP arányos deficit csaknem 10%. Ezek Görögországéhoz hasonló számok. Miközben az Egyesült Államok számos előnyt élvez, amit Görögország nem (például, hogy a világ jelenlegi tartalékvalutáját állítja elő és a világ legnagyobb gazdaságával rendelkezik), a kötvénypiacok nem könnyen bocsátják meg a fiskális kicsapongásokat.
Az amerikai politikusokat azonban úgy tűnik, mindez nem érdekli. Tudják, hogy az ország gazdasága egy katasztrófa és egyre inkább az, de nem a helyzet korrigálásával, hanem a megfelelő bűnbakok felkutatásával töltik az idejüket.
A lényeg, hogy az amerikai adósság helyzetét nem fogják megoldani. Két út lehetséges: Vagy átlépik az adósságplafont vagy sebtében elfogadnak egy újabb törvényjavaslatot a plafon ismételt megemelésére. Egyik változat sem fogja megoldani a helyzetet.
A dollár túlélése érdekében az amerikaiak elemi érdeke, hogy mindenáron diszkreditálják a közös európai fizetőeszközt az euróövezet gyönge láncszemeit alkotó periférikus országokon (Görögország, Írország, Portugália) keresztül. A 2008-as válság kirobbanása előtt az euró teljes mértékben hiteles valutává vált az OPEC-tagországok számára, amelyek olajforgalmuk egy részét euróban szándékoztak lebonyolítani.
Akkoriban egy euró 1,6 dollárt ért, és a befektetők bizalommal fordultak az európai adósság mint az amerikai államadósság hiteles konkurense felé. Ha ez a tendencia általánossá vált volna, akkor az amerikai adósság kamatszintje katasztrofális mértékben megemelkedett volna. Márpedig az USA még akárcsak egy normális kamatszintet sem engedhet meg magának. Az amerikai államadósságot ugyanis mindmáig 3 százalék alatti kamatszinten finanszírozzák, amely abnormálisan alacsony egy olyan abnormálisan eladósodott ország esetében, mint az Egyesült Államok. A Fed mindent elkövet tehát, hogy ez a kamatszint alacsony maradjon, hiszen az amerikai adósságot a lehető legstabilabb és legbiztosabb befektetésnek kell láttatni. Éppen ezért a dollárnak nem lehet alternatívája.
Miután a spekulatív finánckapitalizmus rendszerválságának nyitányaként 2008-ban összeomlott az amerikai másodlagos jelzálogpiac, a Wall Street-i „karvalytőke” (Cristina Fernandez Kirchner dixit) emblematikus képviselői azon kezdtek el agyalni, hogy az amerikai ingatlanpiaci sokk gazdasági hatásait miként lehet – legalább átmenetileg – a külvilágra hárítani. 2010 februárjában a legnagyobb spekulatív pénzalapok (hedge fund) vezetőinek manhattani rutintalálkozóján Soros György jelenlétében állapodtak meg arról, hogy koncentrált támadást indítanak az eurózóna kis országai ellen a dominóhatás kiváltásához. Valójában a görög államadósság bedőlésére játszva, Görögország (és vele együtt az EU periférikus országai) fizetésképtelenségére spekulálva az amerikai hedge fundok a dollár egyetlen komoly konkurensének számító euró meggyöngítését, végső soron az euróövezet szétverését célozták meg.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Görögország, Írország és Portugália állami költségvetése rendben lett volna, és hogy gazdaságaik ne lettek volna sérülékenyek. Semmivel sem voltak azonban rosszabb helyzetben, mint az USA, Anglia vagy akár Japán. Ez utóbbi eladósodási rátája 200 százalékos, amelyet Görögország sohasem ért el, és mégis megfelelő kamatszinten képes finanszírozni önmagát, noha a legjobb adósminősítést már elvesztette. Az Egyesült Királyság viszont továbbra is birtokolja a legjobb adósoknak járó tripla A-t, ami teljes képtelenség egy olyan ország esetében, amely súrolta az államcsődöt, és amelynek a gazdasága recesszióban, a valutája pedig padlón van. A New York-i székhelyű adósságminősítők ismét bebizonyították, hogy egyáltalán nem objektívek a jegyzéseikben, amikor az európai periférikus országokat a bóvli (junk) kategóriába sorolták, Anglia viszont – mint az USA legfőbb szövetségese – megtarthatta a legjobb osztályzatot.
Egyébként az euróövezet sokkal fizetőképesebb magánál az Egyesült Államoknál is. Ha GDP-arányos államadósságukat vesszük, ez kb. ugyanolyan szinten van (valamivel magasabb 100 százaléknál). A különbség a fedezetlen adósság tétele, vagyis az amerikai kormány összes jövendő kötelezettségei a nyugdíjak, az egészségügyi és társadalombiztosítási járulékok jogosultjaival szemben. Ezek együttesen az amerikai adósságot egy feneketlen hordóvá változtatják, és így a hivatalosan vett 16 ezer milliárdos államadósságtól a rendkívül magas 200 ezer milliárd dolláros pénzügyi deficithez jutunk, vagyis a szövetségi kormányzat ennyivel tartozik a nyugdíjasainak. Még ha ez pillanatnyilag egy elméleti szám is, eklatánsan demonstrálja, hogy technikailag az USA már csődben van.
De ha csak a hivatalos államadósságát nézzük is, ehhez mindenképpen hozzá kell adni a kormány által az országos jelzálog ügynökségeknek (Freddy Mac és Fanny Mae) biztosított implicit garanciák (70 ezer milliárd), valamint a vállalatok (15 ezer milliárd) és a háztartások (20 ezer milliárd dolláros) adósságállományának összegét. Valójában az USA adóssága eléri a GDP-je 300 százalékát, miközben az európai adósságok (állami, vállalati, háztartási) 200 százalékon kulminálnak, és az összes specifikus eladósodottsági mutató (költségvetési hiány, kereskedelmi deficit, folyó fizetési mérleg hiánya, beruházási mérleg stb.) tekintetében is Európa jobb helyzetben van Amerikánál.
Tévedés ne essék: nem csak a görögök manipulálják a gazdasági adataikat. Az amerikaiak e tekintetben is éllovasok. A shadowstats.com internetes oldal elemezte és átkalkulálta az amerikai statisztikákat a ’80-as években alkalmazott módszerekkel, amelyek sokkal becsületesebbek voltak a maiaknál. Ez alapján egyetlen számadat sem állja meg a helyét: az infláció és a munkanélküliség szintjét drasztikusan alul-, a GDP szintjét pedig legalább 30 százalékkal felülbecsülik.
A katasztrófa elkerülhetetlen, mert bele van programozva a rendszerbe. Vége a dollár monopolhelyzetének a nyersanyagpiacon. Kína folyamatosan csökkenti amerikai kincstárjegy-vásárlásait. Ma már nem az amerikai fogyasztó a világgazdaság lokomotívja. A legkevésbé sem képes betölteni ezt a szerepet, mivel teljesen el van adósodva. Minden harmadik amerikainak hét hitelkártyája van, 46 millióan ételjegyre szorulnak, a lakosság 15 százaléka gyakorlatilag kiesett a fogyasztási és megtakarítási körforgásból.
Valójában az új kibocsátású amerikai adósság legfőbb vásárlójává maga a Fed vált. Az amerikai kincstár kibocsátja az adósságot, a Fed pedig hátulról felvásárolja és bankjegyeket nyomtat, amelyeket a kincstár arra használ fel, hogy kibocsássa az adósságát. Az egész egy nagy mosoda. A Fed az utóbbi időben monetáris könnyítésekhez (quantitative easings) folyamodott, vagyis intervencionista pénzpolitikát folytat, amelyre még sohasem volt példa egy állítólag liberális rendszerben. Ma az amerikai gazdaság egy irányított és támogatott gazdaság, amely manipulálja a kötvénypiaci adóssága értékét és ezzel együtt összeomlással fenyegeti a globális adósságpiacot. Ez már a végső visszaszámlálás.
Három napja érkezett a hír arról, hogy a német számvevőszék felszólította a központi bank szerepét betöltő Bundesbankot, hogy ellenőrizze a hivatalos iratok szerint 3396 tonnát kitevő, New Yorkban, Londonban és Párizsban tárolt, offshore aranytartalékát. Kérte ugyanakkor 150 tonna arany három éven belüli hazaszállítását, hogy ellenőrizhesse az arany wolfram minőségét.
A londoni Telegraph cikkében megjelent legújabb fejlemények szerint ugyanez a Bundesbank, ami annyi fejfájást okoz a csődbe jutott államoknak, az igazi fedezettel rendelkező pénzzel kapcsolatos fixa ideájával, úgy döntött, hogy önként lehívja a Bank of England-nál letétbe helyezett aranykészletének kétharmadát. A Telegraph által közzétett bizalmas jelentés szerint a Bundesbank még 2000-ben és 2001-ben 940 tonna aranyat követelt vissza a Bank of England-nál tartott 1440 tonnás készletéből a „túlságosan drága tárolási díjra” hivatkozva, ami elég nevetségesen hangzik. A hír megdöbbentette az aranyveteránokat. Mi lehet az oka a lépésnek?
Ambrose Evans-Pritchard a következő elmélettel szolgált: Az elmozdulás éppen akkor indult, amikor az euró a leggyengébb szinten állt a dollárhoz képest, ugyanakkor egybeesett azzal az időszakkal, amikor a Bank of England, Gordon Brown utasítására, Nagy-Britannia aranykészletének jelentős részét eladta, méghozzá a legalacsonyabb piaci áron.
Peter Hambro, a Petropavlovsk aranybánya elnöke, azt mondta, hogy a Bundesbank önvédelemből hívhatta vissza aranykészletét, mivel a jelek szerint nem allokált arannyal rendelkezett Londonban. „Lehet, hogy úgy gondolták, a Bank of England túl sok aranyat kölcsönzött ki és jobbnak látták hazavinni a készleteket. Ez az azonosítás miatt van. Lehetséges-e egyáltalán az embernek azonosítania saját allokált aranyát, vagy a tulajdonos nem egyéb, mint egy fémszámlával rendelkező általános hitelező?”
A „Hozzák vissza az aranyunkat” elnevezésű német civil kampányszervezet és amerikai szövetségese, a Trösztellenes Arany Bizottság azt állítják, hogy a hivatalos adatoknak nem lehet hinni. Szerintük a központi bankok aranykészleteik jelentős részét kiadták hitelre vagy shortolták.
Az üzenetet átvették a német törvényhozók is. „Minden aranyat haza kell hozni: pont a jelenlegi válságban van a legnagyobb szükségünk aranykészleteinkre,” mondta Heinz-Peter Haustein, a német Szabaddemokrata Párt (FDP) képviselője.
A spekulációktól függetlenül, nem titok, hogy sok ember szerint a központi bankok és a központi bankok bankjai (például a Nemzetközi Fizetések Bankja, BIS), rég kiadták aranykészleteiket hitelre, legtöbb esetben a rövidtávú fizikai aranykövetelések megerősítéseként, a megnövekedett kereslet miatt, ami általában a likviditáshiány kísérőjelensége (amikor igazán megmutatkozik az arany, mint valós monetáris fedezet értéke).
A probléma egy ilyen újrazálogosítási sémánál akkor jelentkezik, amikor a másik fél hirtelen fizetésképtelenné válik, hiszen azóta az aranyat már ismét újrazálogosították és már senki sem tudja, hogy kié is az arany valójában. Ez akkor válik különösen komoly gonddá, ha a fedezeti láncban az egyik fél csődbe megy, mint ahogy ezt az MF Global esetében tavaly láthattuk. Ilyenkor elindulnak a perek, hogy megállapítsák kinek hol az aranya. Mondani sem kell, hogy az MF Global esetében pont londoni leányvállalatuk volt a ludas az újrazálogosítási láncban (mert egyedül Londonban nem volt megszabva fedezeti határérték az újrazálogosításra). Amint elindultak a követelések a fizikai leszállításra, nem tudták az adott sorozatszámú XYZ aranytömböt lokalizálni.
A másik variáció, hogy a Bundesbank előre látta az európai merkantilista kísérlet bukását és esze ágában nem volt legértékesebb eszközét a bankár oligarchák kezében hagyni, amelyik mindent megtenne, hogy megszerezhesse a készleteket, ha egyszer a dominók elindulnak. A Bundesbank tagadásnak éppen nem nevezhető cáfolata is ezt erősíti: A Bundesbank azt nyilatkozta, hogy teljes bizalommal viseltetik a kezelők „integritása és függetlensége” iránt, valamint, hogy minden évben megkapták a részletes elszámolást. Ugyanakkor utalt arra, hogy további lépéseket tesz tartalékai védelmében. „Ennek része lehet a készletek egy részének relokációja,” – nyilatkozta a bank. Amit egyik fél sem mondott ki, hogy Németország semmi rosszat nem tett, csupán követeli, ami jogosan az övé.
A dolog lényege, hogy egy globalizált rendszerben, ahol minden szuverén entitás egyre inkább alárendeltje a globalizált „egész” hitelteremtő hatalmának, mindenkinek az Új Világrend ajtaja elé kell helyeznie szuverén függetlenségét, mielőtt átlépi a küszöböt.
Végtére is egy globalizált rendszer csak így képes egy végtelen, értékpapír-fedezetű kötelezettség felhőt fenntartani, amelyen most mindannyian bináris pehelyként lebegünk. Egy olyan rendszert, ami lehetővé teszi az azonnali tőkeáramlást, a monetáris felcserélhetőséget, garantálja a szuverén kötvények folyamatos áramlását (amíg senki nem mer kiszállni a rendszerből), és amiben minden biztosíték egy újrazálogosított zálog… természetesen a közjó érdekében. Mindez igaz volt a Bundesbank fenti lépéséig.
Tulajdonképpen ennyi a történet, mert bár a Bundesbank azt tette, amihez minden joga megvolt, mégis áthágta a modern monetáris rendszer kardinális szabályát: miszerint egy szuverén hatalom soha nem helyezheti saját embereit a globális vállalati-társadalmi-banki oligarchák fölé, akik mindig minden kemény (és egyéb) eszközt maguknak akarnak, akár azonnal, a rendszer biztosítékaként, beleértve a világ GDP-jének 20-szorosát képviselő közel 1 billiárd (1015) dollár értékű derivatívákat is. Mellesleg ezért van a világ állandóan egyetlen karnyújtásnyira a teljes monetáris (és kereskedelmi) paralízistől, ahogyan azt a Lehman-csőd utáni káoszból és a Fed intézkedéseiből olyan nyilvánvalóan láthattuk.
Szinte biztos, hogy a Bundesbank intézkedéseinek semmilyen hatása nem lesz, mert ha túl sokat foglalkoznának vele, esetleg kiderülne, hogy melyik ország lesz az első áldozat, amikor átszakad a gát. Amikor ugyanis ez megtörténik, márpedig előbb-utóbb megfog, minden egyes bank, vállalat és személy keresni fogja Londonban, New Yorkban, Párizsban vagy valamelyik szimpatikus helyi bank páncéltermében tárolt allokált aranyát, de csak a hűlt helyét, illetve humorosan megfogalmazott tartozási elismervényeket talál majd az aranytömbök helyett.
Nem annyira a bedőlt amerikai lakáshitelek, mint inkább egy többszereplős pénzpiaci játék okozta négy évvel ezelőtt a gazdasági világválság felgyorsulását. A Lehman Brothers bedőlése indította el ezt a folyamatot. A befektetési bankot szándékosan hagyták bedőlni, aminek célja végső soron az volt, hogy a pénzintézetek helyett a társadalom fizesse ki az úgynevezett rossz adósságokat.
Hamarosan négy éve lesz annak, hogy a Lehman Brothers amerikai befektetési bank összeomlott, s ezzel hatalmas pánikot és bizalmatlanságot indított el a világ pénzpiacain. A bank részvényei 2008. szeptember 15-én egy nap alatt 90 százalékot zuhantak, miközben a Dow Jones index ötszáz pontot esett. A pénzintézetről – amelyet addig az egyik legsikeresebbnek tartottak – néhány nappal korábban már lehetett tudni, hogy nehézségekkel küzd. A társaság ugyanis szeptember 10-én tette közzé negyedéves eredményeit, amelyekből kiderült, hogy – főként jelzálogpiaci tevékenységével összefüggésben – 3,9 milliárd dolláros veszteséget szenvedett el. A cég vezetői néhány napig még próbálkoztak a bank értékesítésével, és reménykedtek az állami mentőövben is, azonban a helyzet menthetetlennek bizonyult, és csődvédelmet kellett kérniük.
A csődvédelem időszaka alatt a vállalatot gyakorlatilag kirámolták a hitelezői, elvitték jó szerződéseit és ügyfeleit, a rosszakat pedig az államra terhelték. A piacon pedig elindult egy úgynevezett tisztulási folyamat, amely végső soron a verseny csökkentéséhez vezetett – vélekedett a Magyar Nemzetnek Varga István. A gazdasági szakember szerint ezek a nagy átrendeződések azzal jártak, hogy a kormányok – Amerikában és Európában egyaránt – gyakorlatilag átvállalták a pénzügyi szektortól a soha ki nem fizethető adósságokat.
A nagy zűrzavarban nem tűnt fel, hogy a válság állítólagos okozója, az összes bedőlt lakossági hitel összege meg sem közelíti a kimutatott kifizetetlen adósságok mértékét. Vagyis elsikkadt a lényeg: az, hogy a pénzpiaci játékosok egymás között halmozták fel a hatalmas követeléseket és az adósságokat, és ezzel végrehajtották a történelem legnagyobb pénzügyi trükkjét – mutatott rá a szakember.
Varga István szerint a Lehman-csőd kirobbantása az egyik kulcseleme volt ennek a játszmának. A látványos zuhanás napjától ugyanis a közbeszéd tárgyává vált a probléma, így hivatkozási alap jött létre arra, hogy a társadalmon szét lehessen teríteni a terheket. „Túl nagy, hogy hagyhassuk tönkremenni, zavart keltene a gazdaságban”, azóta számtalan alkalommal elhangzott ez az indoklás. A gazdasági szakember emlékeztetett arra, hogy a befektetési bank összeomlását legnagyobb hitelezői okozták azzal, hogy nem vagy késve fizettek, miközben a pénzintézettől precízen követeltek. Hogy miért esett a választás épp a negyedik legnagyobbként számon tartott befektetési bankra? Egyes vélemények szerint ebben az is szerepet játszhatott, hogy a vállalat tulajdonosi köre kilógott a többi hasonló profilú társaság közül: a cég – szemben többi intézettel, amely néhány család befolyása alá tartozik – több tízezer alkalmazottja tulajdona volt.
Már négy éve folyamatosan mentjük a bankokat közpénzből és ez valahogy nem zavarja az embereket. Pedig lehet, hogy kellene:
A konszolidáció azóta is folyamatos, hiszen bár Európa „már az első ijedtségében” is 4500 milliárd eurót adott az adófizetők pénzéből a bankok megsegítésére.
A június végén, Londonban kipattant kamatmanipulációs botrányt többen jellemezték már úgy: jelentőségét nehéz túlbecsülni. A skandalum valóban, már csak az ügy szálainak kiterjedtségét, globális jellegét tekintve is világrengetőnek bizonyulhat.
A szóban forgó ügyet röviden összefoglalva: bizonyítást nyert, hogy a Barclays Capital, a világ egyik legnagyobb pénzügyi cége a 2008-as krízist megelőző és az azt követő években is manipulálta a bankközi kamatszinteket, többek között a LIBOR referenciamutatót (London InterBank Offered Rate – londoni bankközi kínálati kamatláb). A szinte a teljes világgazdaságra közvetetten hatást gyakorló irányadó kamatok manipulálásáért a Barclays-t rekordösszegű, 290 millió angol fontnyi (453 millió USD, kb. 110 milliárd HUF) bírsággal büntették, elnöke és vezérigazgatója is lemondásra kényszerült. A botrány hatalmas felháborodást keltett a brit közvéleményben, például ez a videó volt a legnézettebb a BBC weboldalán június utolsó napjaiban. Ismét fölerősödött a bankok és a pénzügyi rendszer romlottságáról, illetve a szigorúbb szabályozásról és a büntetőjogi felelősségről szóló vita. A kormány nyilvános vizsgálatot indított az ügyben, parlamenti meghallgatásokat tartottak, miközben egyre több ügyfél fordul el a nagy cégektől és viszi pénzét inkább ún. etikus pénzintézetekhez, helyi takarék-szövetkezetekhez, közösségi bankokhoz.
Azonban mindez csupán a kezdet. Hamar nyilvánosságra került, hogy a botrányban nem csak a Barclays érintett, több mint egy tucat vezető globális pénzintézet ellen folyik nyomozás, olyanok ellen, mint a Citigroup, a JP Morgan Chase, a HSBC, a Deutsche Bank, a Credit Suisse, az UBS vagy a Bank of America. Bob Diamond, a Barclays lemondásra kényszerülő feje még a brit központi bankot, a Bank of England-et is hírbe hozta az üggyel kapcsolatban, azt állítva, hogy ők bíztatták cégét manipulációra. A most nyilvánosságra került információk egy évek óta folyó nyomozás eredményei, amely szerint a csalássorozat, legalább három földrészt érint és Észak-Amerikában, illetve Ázsiában bejegyzett kereseteken alapul.
Ugyan az ügy Nagy Britannián kívül egyelőre nem igazán keltett jelentőségének megfelelő, általános fölzúdulást, – hála a vezető médiumok hathatós közreműködésének – a pénzügyi világ alaposan fölbolydult és a felügyelet, illetve az igazságszolgáltatás szervei sem tétlenkedhetnek. Végre olyan, például a deregulációval kapcsolatos kérdések vetődnek föl a legnagyobb sajtóorgánumok részéről is, melyeket már évek óta feszegettek egyes szakértők, aktivisták és filmkészítők. Mi, akik a pénzvilág és a felső tízezer, avagy az 1% megregulázását is sürgető civil mozgalmak résztvevői vagyunk önigazolást és egyben a paradigmaváltást elősegítő új lehetőséget látunk ebben az egyre terebélyesedő botránysorozatban.
A legnagyobb bankok érintettségén túl fölmerült, hogy az egyébként az Egyesült Királyságban a magyarországihoz hasonló, kiugróan magas üzemanyagárakat szintén manipulálhatták, közben pedig – a Goldman Sachs tavaszi és a Vatikán bankjának nyár eleji botrányai után – rendkívül súlyos vádak fogalmazódtak meg a nemzetközi bankóriás HSBC-vel szemben is: drogüzlettel kapcsolatos pénzmosással és terrorszervezetekkel való üzleteléssel vádolja a bankot az amerikai szenátus egy jelentése. Fény derült a londoni City által lobbizásra fordított hatalmas összegekre, a hitelkártya cégek és bankok közös üzelmeire, miközben a legnagyobb pénzügyi vállalatok egyre rosszabb anyagi helyzetbe kerülnek. Néhány napja jelent meg a hír, hogy Európában és az USA-ban is küszöbön állhatnak a LIBOR-üggyel kapcsolatos letartóztatások, ahogy a leggazdagabbak által adóelkerülés révén „megtakarított”, minden eddigi becslést fölülmúló összegekről szóló jelentés híre is. A jelentés szerint a vagyon eloszlása a világban még az eddig becsültnél is egyenlőtlenebb lehet és azt is megmutatja, hogy a fejlődő országokból micsoda összegek vándorolnak ki csupán az adóelkerülés révén. Nem mellékes körülmény, hogy hazánk előkelő helyet foglal el a leginkább érintett országok sorában. Végigtekintve ezen eseményeken, mintha egy egyre terebélyesedő dominó-effektust látnánk.
A korrupt pénzügyi-gazdasági rendszer valódi arca
2011 őszén, a világméretű rendszerkritikus tüntetéshullám kellős közepén jelent meg egy svájci kutatócsoportnak a világgazdaság megdöbbentő koncentráltságáról szóló tanulmánya. A tudósok szuperszámítógépek segítségével, hálózatelemzés útján bebizonyították, hogy a világ vagyonának és gazdasági hatalmának túlnyomó része multinacionális óriásvállalatok már-már hátborzongatóan kicsiny csoportjánál összpontosul. A tanulmányt – a LIBOR-botrányhoz hasonlóan – jelentőségénél jóval kisebb figyelem övezte a mainstream médiában. Jellemző, hogy a szinte egyetlen magyar nyelvű cikk szerzője is „az önszabályzó szabad piacok” szükségszerű, már-már természetes állapotaként igyekszik beállítani mindazt, amit a tanulmány megállapít, illetve több figyelmet szentel az „összeesküvés-elméletekkel” való élcelődésnek, mint a tanulmányban szereplő megállapítások súlyosságának.
A kutatók a világ mintegy 43 000 multicége közti kapcsolatokat elemezve saját megdöbbenésükre kimutatták, hogy egy aránytalanul kicsi, 1318 vállalatból álló mag közvetlenül ellenőrzi a világgazdaság mintegy 20, az általa tulajdonolt további cégeken keresztül pedig további 60 százalékát. Tovább vizsgálva az adatokat fölismerték, hogy ezen a magon belül létezik egy csupán 147, egymással szoros összefonódásban álló cég alkotta „szuper-entitás” és végső soron itt összpontosul a világgazdaság fönt említett 80%-a fölötti ellenőrzés. Ezen cégek mintegy háromnegyede a pénzügyi szektorból kerül ki. Érdemes még megemlíteni, hogy a tudósok által a hálózatra gyakorolt befolyásuk mértéke alapján összeállított (a tanulmány 33. oldalán található) lista első helyén a LIBOR-ügyben már bizonyítottan vétkes Barclays Capital áll és általában is elmondható, hogy a kamatmanipulálási és a többi aktuális botrány által érintett cégek szinte egytől-egyig a lista előkelő helyein szerepelnek.
A legnagyobb pénzintézeteknek a „LIBOR gate-ügyben” való érintettsége, a manipulációban való összejátszásuk lelepleződése a gyakorlatban bizonyíthatja a svájci kutatók által fölvázolt, a leghatalmasabb, szorosan összekapcsolódó cégek alkotta „megatröszt” létezését. Csaknem mindegy, hogy összeesküvésnek, vagy egy elszabadult, a fejünkre nőtt vállalati struktúrának nevezzük, amivel itt szemben állunk az egy globális, végletesen koncentrált hatalmi szerkezet, amely az egyre csak gyűlő bizonyítékok alapján, finoman szólva is velejéig korrupt.
A nagy befektetési bankokat és tőzsdéket irányító emberek kísértetiesen hasonlítanak az I. Világháborúban egymás ellen harcoló tábornokokra. Van egy régi katonai mondás arról, hogy micsoda balgaság a „következő” háborút az előző módszereivel vívni. A modern időkben ennek igazságát leginkább az 1914 és 1918 között a nyugati fronton folyt események illusztrálják.
1914 hajnalán Európa már száz éve nem látott kontinentális háborút. A legtöbb tábornok és a két oldal politikai irányítói nem vették észre, hogy az 1815-ös Waterloo-i csata óta eltelt évek alatt a világtörténelem legnagyobb technológiai forradalma ment végbe. 1861 és 65 között mindkét oldal látta lezajlani az Amerikai Polgárháborút, ami kétséget kizáróan bebizonyította, hogy egy megalapozott védelmi pozíció ellen indított frontális támadás garantáltan vereséggel végződik. Mindkét oldal teljesen figyelmen kívül hagyta a tanultakat. A szó szerint ágyútölteléknek használt katonák fizették meg a hiányosság súlyos árát.
Ennek a makacs tudatlanságnak, ahogyan arról a történelemkönyvek beszámolnak, az antitézise volt a „blitz” vérontása. Amikor 50 ezer ember elégtelennek bizonyult, 100 ezerre emelték a létszámot, majd 250 ezerre. Amikor egy óra előzetes bombázás nem volt elegendő, egész reggel folytatták, majd felemelték az időtartamot egy napra, azután majdnem egy egész hétre. A zászlóaljak mérete egyre nőtt, a szögesdrót egyre nagyobb területeket vett körül, az áldozatok száma és a pusztítás mértéke is egyre csak nőtt.
A tűzvonalban harcoló katonák mindkét oldalon gyorsan rájöttek, mennyire hiábavaló feladatra vállalkoztak vezetőik. Számukra azonban nem volt menekvés. Milliószámra haltak meg, miközben tábornokaik és a politikusok görcsösen ragaszkodtak céljaikhoz, hogy működésbe hozzák a működésképtelent. A frontális támadástól eltérő taktikákat szilárdan elutasították. A néhány alkalommal, amikor mégis ilyesmivel próbálkoztak – mint a Cambrai offenzíva esetében tankokkal, előzetes bombázás nélkül – erős nyomásra tették, és szándékosan kevés eszközt bocsátottak a csapatok rendelkezésére, hogy garantálják a biztos bukást. A véget, ami persze mindig eljön, a kimerülés hozta.
Az I. Világháború 51 hónapig tartott, 1914 augusztusától 1918 novemberéig. Ha a jelentől 51 hónapot visszamegyünk, 2008 márciusához érünk, hat hónappal a Lehman válság beütése elé. Láthattunk-e bármilyen eltérést a mostani vezetők által jóváhagyott módszerekben, amelyekkel megpróbálják a világot kirángatni a pénzügyi mocsárból, a katonai vezetők által az I. Világháború alatt alkalmazott módszerekhez képest?
A válasz kristály tiszta. Nincs eltérés. Most is ugyanazt próbálják újra és újra. Amikor az 500 milliárd dolláros deficit nem elég a feladatra, az összeget ezer milliárdra emelték, majd csaknem kétezer milliárdra. Amikor a történelem valahai legalacsonyabb központi banki alapkamata nem hozta meg a várt hatást, a kamatot úgy ahogy van eltörölték. Miután a pénzügyi vérontást már nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni, a hivatalosan jelentett számokat meghamisították vagy egyszerűen elhallgatták.
A 2008 óta eltelt minden egyes évben a hatalmon lévők bejelentették, hogy MOST MÁR tényleg itt a kilábalás. 2012 márciusában az akkor még francia elnök Nicolas Sarkozy bejelentette: „Ma megoldottuk a problémát!”
Christine Lagarde, IMF vezér pedig azt mondta: „A gazdasági tavasz a levegőben van.” Természetesen Barack Obama sem maradhatott ki a sorból. Ő is szemrebbenés nélkül jelentette: „A kilábalás felgyorsulóban van. Amerika visszatér!” Ugyanezt a lemezt hallgattuk egész 2009, 2010 és 2011 során.
Az I. Világháborúban is hasonlóan alakult a helyzet, jóval azután, hogy a képzelt és a valós helyzet közötti különbség már groteszk mértéket öltött. Ma már csak egy hely van a világon, ahol még mindig makacsul ragaszkodnak a tudatlansághoz. Ez pedig a pénzpiac. Ott még mindig úgy gondolják, hogy a zászlóaljak méretét kell növelni.
„Nagy” háború idején szinte minden figyelem a harcra összpontosul, a fronton és otthon egyaránt. Nem lehet úgy tenni, mintha nem történne semmi és nem lehet eltitkolni a háború okozta pusztítást és nyomort. A nagy háborúkból sokan nem térnek haza, igazi és fájdalmas veszteséget hagyva az otthon maradtakra. A háború azonnali és látható veszteségeket okoz. Ezeket nem lehet szőnyeg alá söpörni.
Ma egy olyan pénzügyi tragédia közepén vagyunk, ami globálisabb, mint bármilyen múltbeli háború. Nincsenek ugyan lövészárkok, nincsenek lebombázott városok, és nem olvashatjuk az elesettek névsorát az újságokban és nem érkeznek „sajnálattal tudatjuk Önnel” szavakkal kezdődő táviratok. A pusztítás ugyanakkor éppolyan valóságos, csak láthatatlan. Nincsenek elesettek, csak az élők számára vált nehezebbé a boldogulás. Nem lehet a múlt erőfeszítéseinek gyümölcseire támaszkodni a jövő kényelmének biztosítására és a biztonság, mint olyan megszűnt létezni. Ebben a pénzügyi háborúban a legtöbb embert ágyútölteléknek szánják. A nyugati front lövészárkaiban harcoló katonákhoz hasonlóan, sokan most is rájöttek, hogy „tábornokaink” erőfeszítései hiábavalók (illetve öncélúak). Sokan megértették, hogy a válságnak nincs vége. Egyre többen jönnek rá, hogy soha nem is lesz, amíg ugyanazokkal a módszerekkel próbálják megoldani. Sokan nem látnak kiutat, hiszen megszokták, hogy „tábornokaikhoz” forduljanak útmutatásért.
A politikusok és bankárok fölött álló, a piacokat meghatározó erők ezt az új háborút is régi eszközökkel akarják megvívni. Az I. Világháború tábornokai azt gondolták, hogy ha elég nagy zajt csapnak a bombákkal a támadás veszélye előbb utóbb elmúlik. A piaci erők úgy gondolják, hogy ha elég frissen nyomtatott pénzt tömnek a fülükbe, nem kell hallgatniuk ahogy a gazdaság recsegve ropogva összedől alattuk. „Kevesebb beszéd, több élénkítés?” Ezt az üzenetet a Nagy Háború tábornokai jól értették volna. Akkor nem működött. Most sem fog.
“Kiút a devizahitelezés tragédiájából” címmel az Echo Tv riportot készített Dr. Léhmann Györggyel, melyben a devizahitelesek témájávalfoglalkozott egy nemrég született Európai Bíróság döntés fényében.
“Az a bank, amelyik Európában páratlanul tisztességtelen módon járt el már a szerződéskötéskor az Európai Bírósági ítélet alapján is, szerintem soha nem lesz tisztességes egyetlen adóssal szemben sem.” – fogalmazta meg kemény kritikáját az ügyvéd úr. Azonban a műsoridő rövidsége nem engedte, hogy álláspontját teljes egészében kifejtse.
Egy kedves olvasónk/nézőnk kérésének eleget téve felkerestük Dr. Léhmann Györgyöt a devizahitelezéssel kapcsolatos kérdésekben. Az Echo Tv-n lezajlott riport után, melyben kifejtette álláspontját, kerestek meg bennünket, hogy az ottani riportból kimaradt dolgokról kérdezzük meg az ügyvéd urat. Ennek a kérésnek eleget téve megkerestük Dr. Léhmannt, és az időpont egyeztetés után felkerekedett forgatócsoportunk a beszélgetés rögzítésére, melynek eredményét az alábbiakban adjuk közre.
Itt a blogban (technikai okok miatt) csak egy rövid részletet mutatunk be a riportból. Aki kedvet kap a teljes anyag megtekintésére, az látogassa meg videó archívumunkat. Kérjük ennek a blog bejegyzés linkjét, vagy a riport linkjét terítve járuljanak hozzá az érdekeltek információhoz jutásához. A honlapunkról letölthető az anyag DVD minőségben is, egy kis támogatás ellenében, mellyel a további munkánkat segíthetik elő (az így letöltött anyagokat NE osszák meg a videó megosztókon, kérjük tartsák be a szerzői jogokat).
Az ehhez hasonló témákat a közszolgálati média valahogy nem kívánja felkarolni, pedig ők az adófizetők pénzéből megtehetnék, hogy ezt a problémát minden(!) oldalról megközelítve bemutassák…
Mert a bankok oldaláról nézve, az ő érdekeiket előtérbe helyezve, már álmunkból felébresztve is fújjuk a válaszokat (a propagandát).
Egy tanács: mielőtt belevág valaki a pereskedésbe, mindenképp tájékozódjon az ügyvéd úrnál a per lehetséges kimeneteleiről (mi történik, ha megnyeri a pert, mit nyer vele; ha nyer, annak mi lesz a következménye, mi lesz a bank lépése azután; mi történik ha vesztesként jön ki a perből; mennyit kell fizetnie vesztesként, ha úgy alakulna az ügy stb.). Mivel a kiinduló pontok sokfélék, így a perek kimenetele is különböző lehet. A per indítása előtt mindenképp mérlegelni kell a várható következményeket, eredményeket, és ennek megfelelő döntést kell hozni. A döntés felelősségét már nem lehet átruházni másra…
Dr. Léhmann György több éve figyeli, tanulmányozza a bankok tevékenységét Magyarországon.
Legutóbbi peres eljárásban már kibújt a szög a zsákból, mivel a bankok már a Pénzügyi Szervezete Állami Felügyeletére mutogatnak, hogy ők csak az engedélyezett banki tevékenységet folytatták. Sajnos ez teljes egészében így van és értetlenül áll az adósok tömege ezen szabályozás engedélyezése előtt.
Dr. Léhmann a banki szerződések több pontjában is kifogásolja az okiratot egy Európai Bírósági döntés alapján, mely elöl egyetlen magyar bíró sem tud elállni, figyelembe kell vegye döntésénél.
Így a szerződések semmisé válhatnak, de a további jogfordulatokat lehet kezdeményezni a pénzügyi rendezés elérése végett.
Az ügyvéd állítja, hogy igazán nincs kire várni, nem fogja sem a kormány, sem a PSZÁF, sem a bankok rendezni ezt az áldatlan, az egész nemzetre kiható problémát. Egyetlen kiút van a független magyar bíróság döntéseiben bízni.
Aki többet szeretne megtudni a részletekről, az nézze végig a honlapon található interjút és döntsön belátásának megfelelően.
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebook-on!
Az Európai Parlament és a Tanács 2000. szeptember 18-án adta ki a 18-i 2000/46/EK jelű irányelvét, amelyben rendelkezik az elektronikus pénz-kibocsátó intézmények tevékenységének megkezdéséről, e tevékenység folytatásáról és körültekintő felügyeletéről. Az említett irányelvet a Magyar Országgyűlés a 2004. évi XXXV. törvénnyel beiktatta a magyar jogrendszerbe. Az említett törvény az elektronikus pénzt kibocsátó szakosított hitelintézetekről szól. A törvény leszögezi, hogy az Országgyűlés a készpénz-helyettesítő fizetési módok további bővítése érdekében és a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz való csatlakozására tekintettel látta szükségesnek a törvény elfogadását.
Különböző adatok vannak forgalomban arról, hogy pontosan milyen nagyságot ér el az az összeg, amit Magyarországnak az Európai Unió számára át kell engedni. Pavics Lázár pénzügyi szakértő adatai alapján az évi egy összegben történő befizetés, valamint az átengedett vám- és áfabevételek 1440 milliárd forintot tesznek ki. Ez az az összeg, amit Magyarország évente fizet az Európai Uniónak tagsága fejében.
Dr. Halász József 2006. szeptember 3-án közzétett írásában azt állítja, hogy Magyarország évente 4046 milliárd forintot enged át az Európai Uniónak. Az 1989-től 2004-ig terjedő időszakban pedig 8866 milliárd forintot engedtünk át Brüsszelnek a magyar Külügyminisztérium, az MNB és a KSH adatai szerint a vámok leépítésével, az úthasználati díj elengedésével és más vonatkozásokban a viszonosság mellőzésével.
Az Új Magyarország Nemzeti Fejlesztési Terv 2. azzal számol, hogy 2007és 2014 között mintegy 8 ezer milliárd forint “támogatás” hívható le megfelelő pályázatokkal. Ezeknek az összegeknek a felét – s ezt a szakértők többsége se vitatja – Magyarország fizeti be az Európai Uniónak, azaz olyan pénzek visszaszármaztatásáról van szó, amelyeknek legalább a felét Magyarország már előre átadta az Európai Uniónak.
Mit tegyenek az önkormányzatok?
Az ide érkező lehívható pénzeket sikeres pályázatok nyomán az önkormányzatok is megszerezhetik maguknak a helyi gazdaságok fejlesztésére. Az Új Magyarország Nemzeti Fejlesztési Terv 2. a központi régiónak, azaz Budapestnek adná a lehívható EU-s pénzeknek a nagyobbik felét. Ebből következik, hogy Magyarország hét másik régiója kevesebbet kap, mint a központi.
Az lenne az előnyös, ha az említett lehívható euró-milliárdok központi fedezeti alapba kerülnének és ugyanilyen mennyiségben elektronikus pénzt – e-forintot– bocsátana ki az állam. Korábban az volt a gyakorlat, hogy az állam 100 %-os tulajdonában lévő Magyar Nemzeti Bank bocsátotta ki a forgalomban lévő hivatalos pénzt, a normál forintot. Most azonban az MNB a különböző nemzetközi pénzügyi szervezeteknek küldött jelentéseiben már leírja, hogy átállt a passzív oldali pénzszabályozásra.
Mit jelent az aktív oldali és mit a passzív oldali pénzszabályozás? Az aktív pénzkibocsátás azt jelenti, hogy a Nemzeti Bank a magyar állam monetáris felségjoga alapján, azaz az állami szuverenitás jogán, maga bocsátja ki a pénzt. Ez a pénz nem hitelpénz és nem is kell rá kamatot fizetni. Ez a valódi magyar fizetőeszköz, a normál forint.
A passzív oldali pénzszabályozás azt jelenti, hogy a Nemzeti Bank most már csak várja, hogy távolról, azaz külföldről mennyi deviza érkezik az országba befektetés, hitel, vagy spekuláció révén. Ezt a pénzt a Nemzeti Bank csak befogadja. Mindössze annyit tesz, hogy a devizát denominálja forintra és a rendelkezésére álló monetáris eszközökkel – kamatszabályozással, kötvények kibocsátásával, sterilizációs műveletekkel, a tartalékráta megállapításával – igyekszik meghatározni a forgalomban lévő pénz mennyiségét, elsősorban a denominált, azaz magyarosított forintot. A denominált forint nem normál magyar fizetőeszköz többé, hanem külföldről ideérkezett deviza, hitelpénz, amiért kamatot kell fizetni. Ez tehát csak magyarosított külföldi deviza, kvázi-forint. Az az óriási különbség a két forint között, hogy az egyik hazai kibocsátású és gyakorlatilag ingyen van, a másik viszont külföldi hitelpénz és tetemes kamatot kell utána fizetni.
További különbség az, hogy többé már nem a Nemzeti Bank határozza meg: mennyi pénz, azaz közvetítő közeg áll a termelő gazdaság rendelkezésére, hogy az működni tudjon, hanem ezt most már a külföldi beruházó bankok, befektető alapok, nemzetközi pénzintézetek, vagyis a nemzetközi pénzügyi közösség határozza meg.
Röviden a pénzvilág dönt arról, hogy mennyi pénzt akar beküldeni Magyarországra, hogy a magyar gazdaság működhessen. A passzív oldali pénzszabályozással Magyarország lemondott a saját pénzéről és a termelő gazdaságot kiszolgáló pénzmennyiség szabályozásáról.
Áttörhető-e a pénzvilág diktátuma?
Igen, áttörhető, mert a jelenlegitől eltérő módon is lehet pénzt forgalomba hozni, és lehetővé tenni, hogy azt a magyar gazdaság szereplői az egymás közötti kapcsolataik kiszolgálására használják. Ehhez maga az Európai Unió segítette hozzá a magyar gazdaság szereplőit, elsősorban a vállalkozókat, amikor megalkotta azt az irányelvet, amely biztosítja a megfelelő elektronikus elszámolási technikát az emberek, a gazdasági élet alanyai között létrejött elszámolási kapcsolatokra.
Valamennyi önkormányzat, minden régió létrehozhat elektronikus pénzt, azaz az ellenőrzése alatt álló, a saját igényeit kiszolgáló helyi fizetőeszközt. Ahhoz, hogy ez az elektronikus pénz jól funkcionálhasson, biztosítani kell, hogy akadálytalanul át lehessen váltani a hivatalos pénzre. Egy pénznem iránti bizalom azon múlik, hogy simán átváltható-e más fizetőeszközre. Az akadálytalan átváltást biztosítja, ha annyi elektronikus pénzt bocsátunk ki (önkormányzati, regionális vagy országos szinten), amennyi normál pénz a rendelkezésre áll. Az EU-s irányelvek szerint, ha csak helyileg használják az elektronikus pénzt, akkor nincs is szükség arra, hogy normál pénzből 100 % fedezet álljon a rendelkezésre. Ez a normál pénz fedezet akár 5 vagy 10 % is lehet.
Az említett magyar törvény azonban sokkal szigorúbb, mert előírja, hogy a kibocsátandó elektronikus pénz fedezetének Magyarországon 100%-osan meg kell lennie normál pénzben. Ha számításba vesszük a Brüsszelből lehívható euró-milliókat, akkor ezeket a milliókat a kibocsátandó elektronikus pénz fedezetére célszerű használni. Ebben az esetben a fedezeti célra letett euró kamatozik. A kibocsátott elektronikus pénz pedig forgalomban van és teljesíti a gazdasági közvetítő közeg minden funkcióját.
Hogyan nézne ez ki országos szinten?
A magyar kormány erre illetékes szerve, mondjuk az Államadósság Kezelő Központ, az ÁKK átveszi az önkormányzatoktól az Európai Unióból beérkező pénzt, és kamatot fizet érte. Ezt a kamatot az önkormányzat kapja, nem pedig valamilyen külföldi hitelező. Ezért a kamat is Magyarországon marad, és a magyar társadalom igényeire fordítható. Az önkormányzat azonban a forgalomba hozható pénzhez is hozzájut, mert a beérkezett euró mennyiségének megfelelő nagyságú elektronikus helyi pénzt hoz forgalomba. Az adott önkormányzat területén ezt használják saját céljaikra. Itt elsősorban a helyi gazdálkodási folyamatok közvetítéséről van szó, a helyi termelés és fogyasztás cserefolyamatainak a lebonyolításáról.
Ezáltal többlet fizetőeszköz kerül be a gazdaságba. Ma az a helyzet, hogy miközben a bankrendszer, a befektetési alapok – megfelelő fedezettel és jövedelmezőséggel – nem tudják megfelelően elhelyezni fölösleges pénzeiket, addig a termelőgazdaság, ahol az értékelőállítás folyik, fuldoklik a pénzhiánytól. Van elegendő mennyiségű nyersanyag, munkaerő és elvégzendő munka. E három tényező összekapcsolásához szükséges közvetítő közeg, a pénz, azonban nem áll kellő mennyiségben és olcsón rendelkezésre. Az elektronikus pénzzel olyan mennyiségű többlet-fizetőeszköz kerül be a gazdaságba, amely az egész gazdasági életet fellendítheti, munkahelyek tíz- és százezreit hozhatja létre, és a segélyezett munkanélküliek százezrei ismét adófizető polgárok lehetnének.
Magyarországra már bevezették az eurót
Az, hogy mi az euró bevezetésének dátuma, értelmetlen kérdés. Az eurót ugyanis már évek óta bevezették Magyarországon. Itt legfeljebb a névleges forint, azaz a denominált devizaként működő félfüggetlen, magyarosított külföldi pénz feladásának dátuma van még hátra. Jelenleg az euróval együtt annak denominált változata, a névleges-forint is jelen van. Az új helyzetben már nem lesz forgalomban denominált forint, és egyedül az euró marad a hivatalos fizetőeszköz. Amikor már csak euró lesz forgalomban, akkor veszi kezdetét a magyar gazdaságban az euró diktatúrája.
Ma jobb a helyzet, mert három pénz között választhatnak azok, akiknek a gazdasági tevékenységéhez pénznek nevezett gazdasági közvetítő közegre van szükségük. Az egyik lehetőség az euró (vagy más deviza, például dollár), a másik lehetőség a külföldi deviza denominált magyar változata, a névleges-forint és a harmadik pénz, aminek a felhasználására most már minden törvényes háttér megvan (Európai Uniós és magyar), a regionálisan kibocsátott és felhasznált elektronikus-pénz.
Amikor az MNB diszkréten arról tájékoztatja a külföldi pénzügyi szervezeteket, a pénzvilág irányító intézményeit, hogy ő már csak passzív pénzszabályozást végez, ezzel azt közli velük: “Tiétek Magyarország, úgy működtetitek gazdaságát, ahogy akarjátok, mert tőletek függ, hogy mennyi eurót vezettek rá gazdaságára”. Ha viszont az egyes önkormányzatok, és területi régiók, továbbá az Európai Unió régiójaként Magyarország egésze vállalja elektronikus helyi pénz kibocsátását, akkor ezzel nagyfokú pénzügyi önállósághoz juthat. Az illető régió vagy önkormányzat vezetése saját szükségletei szerint dönti el, hogy mennyi helyi pénz legyen forgalomban.
Mire lehet használni a helyi pénzt? Helyi pénzből meg lehet építeni az utakat, a gátakat, a belvíz elvezető csatornákat, a települések szennyvíz csatornáit, ivóvízellátását, továbbá parkokat lehet kialakítani, lakásokat és családi házakat építeni. Egy-egy nagyobb régióban minden szükséges anyag, munkaerő és tudás biztosítható e munkafeladatok elvégzéséhez. Csak azt kell normál pénzből beszerezni, esetleg külföldről behozni, amihez mégis különleges technológia, gép vagy tudás kell. Ebből is látszik milyen pazarlást jelent külföldről idehozott hitelpénzből építeni az utakat, és ppp-rendszerben (public-private-partnership-ben, magán-köz-társulás-ban) finanszírozni nagyberuházá-sokat.
Szüksége van-e Magyarországnak a forint teljes feladására?
Nincs szüksége rá. Sőt kifejezetten hátrányos a magyarok számára. Az euró jelenleg is törvényes fizetőeszköz Magyarországon, bevezetésének előnyei és hátrányai részben már érvényesülnek a gyakorlatban. Az euró, mint uniós valuta, bevezetése nem pénzügyi és gazdasági, hanem politikai kérdés. A közös európai valuta pénzügyileg testesíti meg az Európai Uniót, mint nemzetek feletti birodalmat. E nemzetek feletti struktúrának az egyik kohéziós eszköze, amely a különböző nagy hagyományú nemzetállamok homogenizálódását segíti elő. Amikor egy ilyen közös birodalmi pénz van forgalomban, az törvényszerűen a birodalom centrumaiban koncen-trálódik, miközben a perifériákból kiáramlik a pénz. Magyarország az Európai Unió perifériájához tartozik. Ezért innen jelenleg is óriási mennyiségben áramlik a pénz a birodalom centrumaiba, évente 5-6 milliárd euró.
A forint teljes és végleges feladása, és az euró kizárólagossá tétele csökkentené Magyarország pénzügyi és gazdasági mozgásterét. Az euró kizárólagossá tétele a ma még rendelkezésre álló lehetőségekről való lemondást jelenti. Gazdasági és pénzügyi értelemben az jelenti a nagyobb szabadságot, ha minél nagyobb mennyiségben, minél többféle pénzt használhatunk a termelőgazdaság, az értékelőállító tevékenység közvetítésére. Magyarországnak nincs szüksége arra, hogy tovább korlátozza pénzügyi és gazdasági önrendelkezését, és tovább csökkentse gazdasági szabadságát. Ezért az Magyarország érdeke, hogy sohane mondjon le a forintról. Ugyanakkor használja ki az eurót arra, hogy mint Európai Uniós pénz, a Magyarországon különböző szinteken forgalomban lévő önkormányzati, regionális és országos elektronikus pénznek a fedezetéül szolgáljon.
Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend (2007)
Munkahelyteremtés és közösségépítés helyi pénzzel: Drábik János és Vezér-Szörényi László előadása Keszthelyen, 2012 április 13-án:
Abban az országban, ahol a Kormány éppen úgy elkötelezett az ország pénzügyi stabilitásának megőrzése iránt, mint az a tíz bank, amelyik Európában példátlanul tisztességtelenül bánik a velük szerződéses viszonyban álló állampolgárokkal, valamint abban az országban, ahol az adósok megkérdezése nélkül a Kormány azokkal a bankokkal együtt akar könnyíteni ezek által a bankok által tisztességtelen módon kétségbeesésbe belekergetett adósok helyzetén, abban az országban ne segítsen képmutató módon egyetlen állami szerv sem semmiben az adósokon.
A rühes macska jut eszembe az ilyen segítségnyújtásról.
Egyetlen módja maradt a probléma megoldásának, a bíróság rendes eljárása.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a több-százezer szerződés semmis szerződési feltételének megállapítására irányuló peres eljárás a bíróságok számára komoly nehézséget okozhat, illetve azzal is, hogy ha tegnap megszülettek volna az ítéletek, már akkor is későn lennének.
A pertársaságnak ennek ellenére azért vagyok ellenére, mert ahány felperes lenne a közös keresetlevélben az annyi féle tényállás ismertetést igényelne a bíróság munkáját jelentősen nehezítve, majd erre a nehézségre tekintettel akár egy évet is csúszhatna az ítélet meghozatala.
Célom most az, hogy a legrövidebb időn belül a bíróságnak a legegyszerűbb módon ítéletet lehessen hozni úgy, hogy ennek az ítéletnek alapján az adósok indokolatlan részletfizetési kötelezettsége megszűnjön.
Ebből következően semmi mást nem javaslok ebben a peres eljárásban igényelni az adósoknak csak azt, amit az április 26-i luxemburgi bírósági ítélet alapján immár elegendő alappal igényelhet.
Kérni azt ítélettel azt, hogy a banki egyoldalú szerződésmódosítási szerződési feltétel semmis, és kérni azt megállapítani, hogy a semmiség jogkövetkezményeként a szerződés megkötésétől kezdődően kötelezettség az adósokat az egyoldalú szerződésmódosítás alapján nem terheli.
Természetesen attól függően, hogy esetleg felmondás, végrehajtás alatt áll már az ügy, illetve opciós vagy kényszer-értékesítéssel kapcsolatos szerződések is felmerülnek, vagy már bekövetkezett a károsodás, változnak a konkrét performák, de határozottan ellenzem azt, hogy bármiféle egyéb, akár a kezelési költséggel, akár az eladási-vételi árfolyamkülönbséggel, akár bármiféle egyéb problémával kapcsolatos kérelmet a bíróság felé most előterjesszenek.
Amennyiben elérem azt, hogy az egyenkénti peres eljárások ekként induljanak, úgy sablon keresetlevelek elbírálását sablon ítélettel szerintem két tárgyalás alatt reálisan elérhetjük.
Az elsőfokú ítélet birtokában pedig ezt követően már kellő jogalappal tájékoztathatja az adós a bankot, hogy a keresetlevélben írtak alapján történt számolás eredményeként milyen összegű túlfizetés miatti követelése áll fenn adós álláspontja szerint a bankkal szemben, illetve ezt a túlfizetési összeget figyelembe véve semmis szerződési feltételt figyelmen kívül hagyva általa megállapított törlesztési összeg alapján bejelenti az adós azt, hogy milyen időtartamra nem esedékes jövőben részéről a törlesztő részlet fizetése.
Ezek után két eset lehetséges. Vagy tudomásul veszi a bank az adós közlését, vagy nem. Természetesen végezhet a bank is hasonló módon elszámolást, majd ezt követően írásban egy darabig elvitatkozhatnak a felek egymással a fizetendő összeg felett, de ha a banknak végül nem tetszik az adós által történt elszámolás, akkor a bank indíthat pert. Mert ugye az megy perre akinek az érdekében áll…
Ha pedig elkezd fenyegetőzni a bank szerződés felmondásával, eszébe kell juttatni az Európai Bírósági ítélet alábbi megállapítását: „ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket.”
És ebben az újabb, bank által indított perben pedig az adós alperesként minden olyan problémáját is felvetheti, érvényesítheti, amit az általa indított peres eljárásban nem tett meg.
Csak egyet ne tegyen az adós. Soha ne menjen be a bank irodájába egyeztetés végett. Az a bank, amelyik Európában páratlanul tisztességtelen módon járt el már a szerződéskötéskor az Európai Bírósági ítélet alapján is, szerintem soha nem lesz tisztességes egyetlen adóssal szemben sem.
Fentiek szerint foglaltam össze azokat a szempontokat, amik alapján most legcélszerűbbnek tartanám adósok részéről a bankok fogságából történő szabadulást.
További részletek az Európai Bíróság döntéséről és Dr. Léhmann György megoldási javaslatáról a cikk forrás oldalán olvashatnak!
Kiút a devizahitelezés tragédiájából – EchoTV – Kiút többszemközt – 2012.05.19 – Vendég: Dr. Lehmann György ügyvéd:
Görögországban több mint egy hét alatt sem tudtak megegyezni a pártok a kormányalakításról. Mivel egyik párt sem tudta megszerezni a koalíció létrehozásához szükséges mandátumokat, júniusra kiírták az újabb választásokat, ami az előzetes felmérések szerint már teljesen más eredményeket mutat majd.
A görög választók ugyanis még a választások előtt egy nappal is bizonytalanok voltak, az akkori felmérések szerint az emberek több mint fele nem tudta egyértelműen megmondani, kire fog szavazni. Az elmúlt tíz nap azt is megmutatta, miért. Az Athéni Gazdasági és Üzleti Egyetem szervezésében készült egy felmérés, ami már 31% fölötti eredményt jelez a Syriza pártnak. Korábban nagy vihart kavart, hogy a párt a választások előtt megnégyszerezte a támogatottságát – csakhogy azóta újra megduplázta. Ez csak és kizárólag annak köszönhető, hogy a párt vezetője nem volt hajlandó összejátszani a hitelszerződést támogató pártokkal, helyette viszont bejelentette, hogy semmisnek nyilvánítja a hitelszerződést, és sikeres kormányalakítás esetén államosítja a bankokat.
Ebből az esetből több tanulságot is le kell vonni. Egyrészt: a görög választók ugyanúgy kiábrándultak a demokráciából, mint az Európai Unió összes többi országában. (nyugaton kevésbé, keleten egyre nagyobb mértékben, de az irányvonal jól kivehető) Nem tudták, kire szavazzanak, mivel az elmúlt évtizedekben a demokratikus politikai elit eljátszotta a becsületét. Mikor a Syriza vezetőjén volt a sor, és a választási ígéretekhez híven nem lépett szövetségre az IMF-pártokkal, ez olyan mértékben megnövelte a párt népszerűségét, hogy a több évtizednyi választási hazugságokat követően ez euforikus hangulatot teremtett az országban. A legújabb felmérés szerint a hitelt erőltető pártok támogatottsága tovább csökkent, a Syriza támogatottsága megduplázódott. Ez már önmagában elég beszédes eredmény.
Másrészt: a bizonytalanság legfőbb oka az utólagos felmérések alapján az volt, hogy a választók nem tudták, melyik pártnak hihetik el, hogy tényleg felmondja a hitelszerződést. Ezért össze-vissza szavaztak mindenkire. Most, hogy a Syriza vezetője a szerződést érvénytelennek nyilvánította, a választók már nagyon is tudják, kire akarnak szavazni. Ez ilyen egyszerű, és ezzel a görög nép sokkal inkább véleményt nyilvánított, mint magával a szavazással.
A görög helyzet egy önbeteljesítő jóslat. (A nyugati rendszer összeomlása is az, és ezzel nem tudnak mit kezdeni) Görögországban a választások után nem alakult kormány. Ez a nemzetközi befektetők körében olyan pánikrohamot idézett elő, hogy a görög gazdaság ha eddig nem is, az újabb választásokra bizonyosan olyan állapotba kerül, hogy elkerülhetetlenné válik a drachma újbóli bevezetése.
Nem árt megjegyezni azt sem, hogy nyugaton már nem folyik éles harc a görög tagságért. Korábban a vita azon folyt, hogy előáll-e majd a mostani helyzet – most már azon vitáznak, hogy a görögök kilépése után milyen sorsa lesz az eurozónának. A Der Spiegel pár napja egyenesen amellett érvelt, hogy a görögök lépjenek ki az eurozónából – és hogy a több éves médiacsendet megtörve egy ilyen cikk megjelenhetett, az szintén beszédes.
Júniusban újabb választások lesznek, ami a jelenlegi állás szerint kétféleképpen végződhet: vagy a Syriza egyedül megszerzi a kormányalakításhoz szükséges 151 mandátumot, vagy egy kisebb párttal lép szövetségre és koalíciós kormány fog létrejönni. Mindkét esetben egyértelmű a bankok államosítása és a drachma bevezetése. A veszteségek miatt pánikoló befektetők éppen most teremtik meg az ehhez szükséges feltételeket.
Az elmúlt hetek híreiből úgy tűnik, az uniós vezetők nem merik megvárni a görög választások eredményeit, ugyanis az elmúlt két hétben összehangolt támadás alá került a spanyol gazdaság. Kérdéses, hogy melyik oldalon volt a kiváltó ok, de jelenleg nagyhatalmi egyetértés van a spanyol gazdaság szétverésében.
Hetekkel ezelőtt napvilágot látott a hír, hogy a spanyol bankrendszert az összeomlás fenyegeti, és az ország újabb hitelt vesz fel, amit a bankok feltőkésítésére kell fordítania. A következő lépés a latin-amerikai országokon végigsöprő újabb államosítási hullám volt, ami érzékeny ponton ütötte a spanyol gazdaságot, mert olyan energetikai cégek lettek államosítva, melyek nem csak a latin-amerikai államok, hanem Spanyolország esetében is stratégiai jelentőségűek. Spanyolországnak az elektromosság és az olajimport terén is nehézségei lesznek, nem is beszélve a káoszról, amit az energetikai cégek közti egyensúly felbomlása okoz. Tegnap a spanyol részvények kezdtek zuhanórepülésbe, ugyanis az újabb hírek hallatán a magánbefektetők is menekülnek. Számos spanyol vállalatnak vannak kitettségei olyan térségekben, ahol a politikai viszonyoknak köszönhetően egyik pillanatról a másikra állami tulajdonba lehetnek véve.
Ahogy a Repsol esete is mutatja, az államosítások olyan cégeket is kiiktathatnak, melyek eltűnése a spanyol gazdasági teljesítményben is érezteti hatását. A Repsol esetében gyakorlatilag az történt, hogy a termelés 60%-át kiiktatta egy államosítás, és jelenleg úgy áll az ügy, hogy Argentína aligha fog kárpótlást adni a cégnek, mivel az piaci manipulációval jutott hozzá a privatizált argentin vállalathoz. Ez a példa elgondolkodtató volt a piaci szereplők számára, és a spanyol tőzsdén olyan pénzmozgások kezdődtek, ami újabb forráspontot teremtett. Az esetben az az érdekes, hogy a láncreakció nem közvetlenül az államosítások bejelentése után pörgött fel, arra uniós bejelentések is rátettek egy lapáttal.
A spanyol részvények árának leütése az Európai Unió érdeke is. Ugyanis Görögországban nemsokára lezajlanak a választások, ami vezető görög politikusok szerint arról is dönt, hogy Görögország kilép-e az eurózónából. Ha Görögország elhagyja az eurózónát, abban az esetben – az egyre népszerűbbé váló dominóelmélet alapján – Spanyolország a következő állomás, ami az európai gazdasági vezetést is azonnal lépésre kényszeríti. Nem véletlen tehát, hogy a spanyol részvények ára mélyrepülésbe kezdett. Valaki fel fogja vásárolni őket. És aki felvásárolja a részvényeket, az nem akar érte sokat fizetni, hanem alacsonyabb áron akarja megvenni.
Ha a spanyol bankok készpénz-tartaléka kínosan alacsony szintre süllyed, egyre lényegesebbé válik, hogy a stratégiai ágazatok kinek a kezében vannak. Ha az európai uniós érdekeltségek felvásárolják a leütött árú részvényeket és irányítás alatt tartják a gazdaság motorjait, Spanyolország úgy végzi mint Görögország: uniós adószedőkkel, az EKB volt munkatársával a miniszterelnöki székben.
A jelenlegi helyzet azonban felvet egy újabb kérdést. A dél-amerikai államok a lehető legjobb pillanatban kezdtek a spanyol energetikai cégek államosításába. Akármilyen mennyiségű nyersanyagról és nemzetgazdasági stratégiai vállalatokról van szó, ezekkel az államosításokkal az uniós vezetés dolgát könnyítették meg, mivel kisebb költségekkel jár a továbbgyűrűző válsághullám következőállomása, Spanyolország gazdaságának irányítás alatt tartása.
Azonban ez egy hatalmas lehetőség is Latin-Amerika nemzetei számára. Kárpótolhatják magukat azokért az évszázados sérelmekért, amit a cionista befolyás alatt lévő európai cégek okoztak valamennyi dél-amerikai nemzetnek. Argentína, Venezuela, Bolívia befolyásoló tényezővé válhat az államosításokkal, de nem az államosított cégeken keresztül. Nem. Az államosítások miatt mélypontra zuhant az európai anyavállalatok részvényeinek ára. Ha lépéselőnyben akarnak lenni, felvásárolják az olcsó részvényeket, mielőtt még az uniós pénzemberek teszik meg. Most egy olyan lehetőség teremtődött meg, amit ha Dél-Amerika kormányai kihasználnak, és bevásárolják magukat a spanyol energiaszektorba, közvetlen sakkban tarthatják a velük szemben fellépő gyarmatosító erőket. A lehetőség adott – hogy élni fognak-e vele? Ez Argentína, Venezuela, Bolívia vezetőinek bölcsességén múlik.
Az igazság az, hogy a bankok jól átverték az embereket és semmilyen komolyabb gátat nem állítottak fel ellenük. A bajban az a legnagyobb baj, hogy akiknek kellene tenni a bűncselekmények ellen azok nem tesznek lényegében semmit, hogy ez szellemi képességük hiányából fakad, vagy abból, hogy a bankok, vagy képviselőik megveszik őket a háttérben úgysem fogunk kapni kielégítő választ. 
Az viszont mindenkinek egyértelmű, hogy nem tisztességesen, becsületesen jártak el a devizahitelesekkel szemben!
Komló Média Blog 