Forradalmi ötlettel álltak elő magyar civilek, mellyel újradefiniálhatjuk társadalmi és gazdasági berendezkedésünket. Az ENVIENTA projekt olyan alternatívát kínál, mellyel mindenki megépítheti megfelelően szigetelt otthonát és biztosíthatja a fenntartáshoz szükséges energiát. Emellett előállíthatja használati tárgyait és megtermelheti szükséges élelmiszereit. A projekt egy olyan európai pályázaton vesz részt, mely pénzbeli és mentori támogatást nyújt újító kezdeményezések számára.
A kezdeményezésről oldalunknak az ENVIENTA ötletgazdái: Habó Péter, Kiss Gábor és Váraljay Gabriel árultak el részleteket.
Az ENVIENTA projekt nyílt forráskódú modell, terveit szabadon, ingyen lehet letölteni és felhasználni a későbbiekben. Mit jelent ez a gyakorlatban?
Habó Péter: A fentieket szó szerint érdemes venni. Szeretnénk felépíteni és üzemeltetni egy olyan fejlesztői és mentoring központot, amely felvállalja új, az átlagos háztartásban alkalmazott, környezettudatos technológiák kifejlesztését, már meglévő open source fejlesztések alkalmazását és gyakorlatba ültetését, ezek folyamatos szakmai felülvizsgálatát és publikálását a közösség irányába.
Az open source, a nyílt forráskódú együttműködés viszonylag új fogalom. A szemléletmód mely konkrét gyakorlati alkalmazását tűztétek ki célul?
Váraljay Gabriel: A projektünk deklarált célja, hogy bebizonyítsuk, korunk embere:
hogyan tud olcsóbban önerőből kényelmes és modern lakhelyhez jutni,
hogyan tud mindennapi használati tárgyakat létrehozni úgy, hogy ne kelljen azt a boltban megvásárolnia,
hogyan juthat úgy élelemhez, hogy mindezt a saját lakóhelyén hozza létre,
hogyan juthat úgy tiszta vízhez, hogy közben keveset pazarol el,
hogyan termelhet úgy energiát, hogy azt ne kelljen vásárolnia.
Milyen kutatások előzték meg jelenlegi tevékenységeteket, illetve mennyire életszerű az általatok javasolt modell?
Kiss Gábor: A projekt tulajdonképpen kutatás is, melyet szándékunkban áll dokumentálni és elétek tárni. A mintamodell felépítése és üzemeltetése során szerzett tapasztalatokat szeretnénk megosztani az érdeklődőkkel – különös tekintettel a költségekre – hogy ezt követően mások is bátran vághassanak bele hasonló fejlesztésekbe. Ez történhet helyi összefogást követően közösségi finanszírozásban, vagy EU-s támogatásból Magyarországon is. A projekt alapötlete egyébként nem új, van mire építkeznünk: néhány évvel ezelőtt indult hódító útjára az Open Source Ecology modell az USA-ból, ami tulajdonképpen a Nyílt Forráskódú Gazdaság megvalósítása. Erről bővebben és a leghitelesebb módon, többek közt a Magyarországon kevéssé ismert, ám világhírű közgazdász, Jeremy Rifkin nemrég megjelent bestsellerében olvashatnak az érdeklődők, melynek címe: Zero Marginal Cost. Művei lényegében a megosztás alapú, fenntartható társadalom és gazdaság képét vetítik előre az elkövetkezendő évtizedben, ahol a termelés és előállítás költsége – ezzel együtt pedig az elérhető profit – együttesen közelítik meg a zéró értéket.
Váraljay Gabriel: Ezen kívül érdekes az is, hogy zajlik valami a háttérben, mert nemrég Svédországban jártam és teljesen véletlenül egy olyan fiatalemberrel sikerült beszélnem, aki egy hasonló csoport tagja mint a miénk, csak ők még nem tartanak ilyen közel a megvalósításhoz mint mi. Érezhető, hogy a világban történik valami és számomra az ilyen találkozások, szinkronicitások megerősítéseket jelentenek, hogy jó irányba haladunk az ENVIENTA kapcsán. Érdekesen hangzik.
Magyarországot hoztátok szóba, ennek kapcsán mik a kilátások arra, hogy hasonló projektek hazánkban is megvalósuljanak?
Habó Péter: Ezzel kapcsolatosan valóban több hazai és külföldi önkormányzat fejezte ki abbéli szándékát, hogy szeretné az ENVIENTA modellt meghonosítani, hiszen alternatívát nyújthat az önmegvalósítás reményében inkább a városokba áramló, ott azonban munka hiányában önfenntartásra képtelenné váló fiatalságnak. Nemcsak a vidéki falvak újra benépesítéséről lehet azonban szó, hanem városi lakóközösségek számára létrehozott beltéri gazdálkodói közösségekről, az intelligens és energiatakarékos otthonok olcsó átalakításáról, illetve a megújuló energiák használatát fontolgató lakóközösségek szakmai támogatásáról. Szeretnénk további ötleteket adni bárki számára aki felismerte, hogy a jövőben a közösségi összefogások adják a gazdaság és a társadalom alapját. A projekt- és erőforrás-alapú társadalom résztvevői figyelembe veszik a környezeti adottságokat, a benne élők alapvető igényeit és a szabad megosztást.
Térjünk vissza a konkrét projektre. Milyen típusú közösségi együttműködésre számítotok és hol tervezitek felépíteni az ENVIENTA főhadiszállását?
Kiss Gábor: Központunkat 90%-ban önfenntartóra terveztük, egy olyan környezetben (Kanáriszigetek), ahol egyrészt évek óta élünk és ahol mind az időjárás, mind pedig a helyi törvényi szabályozás nagyban elősegíti a megújuló erőforrásokra való teljes áttérést. A szomszédos El Hierro szigete néhány hónappal ezelőtt állt át például 100%-ig önfenntartásra. Az ENVIENTA Gran Canaria vadregényes hegyei közt épül és tulajdonképpen nagy örömmel fogadták a helyiek az elképzelést, hiszen azonnal meglátták benne a villamos energia, mint erőforrás-megosztásban rejlő potenciált. Így sikerült például szert tenni építési területre, nagyban csökkentve ezáltal a várható költségeket. De ide tartozik még példaként említve az elektromos autó töltőállomás fenntartása, mely a környékbeliek és a turisták számára is ingyenesen biztosítja gépjárműveik gyors-töltését.
Weboldalatokat böngészve az derül ki többek közt, hogy az oktatási tevékenység is kiemelt szerepet kap az ENVIENTA projektben. Mesélnétek erről?
Habó Péter: Az open source modell alapja a tapasztalatok és műszaki tervek ingyenes megosztása. Ami ezen felül újdonság, hogy egy következő lépcsőben nemcsak a fejlesztőközpont készülhet el, hanem – az elmúlt időszakban lefektetett pontos tervek alapján – azon lakóhelyek is, melyek az ide látogató érdeklődőket fogadják. Egy dolog az interneten olvasni valamiről és letölteni a hozzá tartozó műszaki terveket, azok alkalmazása már egész más kérdés. Így a látogatóknak lehetősége nyílik pár napos itt tartózkodásuk alatt egy intenzív elméleti és gyakorlati képzésben részt venni, majd pedig az ott elhangzottakat megtekinteni a helyszínen, működés közben.
Említenétek néhány példát?
Váraljay Gabriel: Mivel az ENVIENTA alapjaiban véve a fenntarthatóság megteremtését tűzte ki célul, így az oktatás részét képezi az újrahasznosítás, a megújuló energiák használata, az energiatakarékos vízfelhasználás, az intelligens otthontervezés, a lassan slágernek számító 3D modellezés és nyomtatás alapismeretek, az élelmiszerek előállításához kapcsolódóan az általunk tervezett aero- és hidropóniás rendszerek építése, üzemeltetése.
Kiss Gábor: A lista hosszú és a tematika is folyamatosan bővül, hiszen az említetteken kívül minden olyan technológiai újítást figyelemmel követünk, melyek nagy része manapság még nem is érhető el kereskedelmi forgalomban, azonban közösségi finanszírozást követően, illetve az open source modellt alapul véve nagyon hamar elterjedhetnek. Így tehát nyitottak vagyunk többek közt a nanotechnológiai, robotikai fejlesztések gyakorlatba ültetésére is, melyek mind megkönnyíthetik a jövő generációk hétköznapjait.
Hosszú távon milyen eredményekkel lennétek elégedettek?
Habó Péter: Az önfenntartás, az off-grid (hálózaton kívüli) megoldások földrajzi helyzettől függően más és más technológiákat igényelnek, így az ENVIENTA távlati célja az open source modell kiterjesztése, amikor is további vállalkozó kedvű csoportokkal megosztva a megszerzett tapasztalatokat, az általuk megvalósítandó célt segítünk elérni a világ más részein, szakértők bevonásával az adott környezethez igazítva. Logikus, hogy minél több ilyen központ épül, az ezek közti folyamatos kommunikáció és a felgyülemlett tapasztalatok lerövidítik újabb és újabb központok építését, majd egy szép napon megérkezhetünk egy valóban fenntartható világba. Itt ugyan nem tartunk, de szeretnénk az első lépést megtenni.
Nem kerülhető meg a kérdés, miből szeretnétek finanszírozni terveiteket?
Váraljay Gabriel: Projektünk egy olyan európai pályázaton vesz részt, mely pénzbeli és mentori támogatást nyújt újító kezdeményezések számára. Az Advocate-Europe nevű, több szervezetet magába foglaló intézmény 50.000 euró támogatásban és további elméleti képzésben részesíti a legjobb 12 pályázatot. Pályázati feltétel a non-profit tevékenység, aminek mi maximálisan megfelelünk, amennyiben az ENVIENTA az önfenntartásra törekszik. A kihívásnak eleget szeretnénk tenni, kezdésnek pedig úgy véljük az elnyerhető támogatási összeg is megfelel. Második lépcsőben azonban már nemzetközi fronton mérettetjük meg magunkat, online közösségi finanszírozásra számítunk.
Habó Péter: Részesei lehettek azonban Ti is annak, hogy elindulhasson kezdeményezésünk, ami nagyszerű fejlődést hozhat mind közösségi, mind egyéni szinteken. Nem pénzt kérünk, viszont az olvasók szavazataira is szükségünk lehet ahhoz, hogy projektünk bekerülhessen a pályázat legjobbjai közé. Ehhez regisztrálni kell az alább linkelt honlapon, majd pedig a „Support” gomb megnyomásával adhatod le a szükséges szavazatot.
Köszönjük szépen támogatásotokat.
“Strings” (spanyolul: Cuerdas) című animációs rövidfilmjéért vehette át idén a Goya-díjat Pedro Solis filmrendező. 2011-ben már szorongathatta a szobrot “La Bruxa” című animációjáért is.
A történetben új kisfiú érkezik az árvaházba. Egy különleges kisfiú, aki bénultságának okán székből szemlélheti csak a világot. Mindez egy pillanatig sem érdekli Maria-t, aki azonnal barátságába fogadja őt, és csodálatos közös kalandjuk útjára indul.
A rendező azzal a nem titkolt szándékkal készítette el a filmet, hogy eljuttassa a lehető legtöbb oktatási intézménybe, és minden gyerekhez elérjen az üzenete!
A Sárga Császár nevű legendás történelmi figura írta le a könyvében mintegy kétezer évvel ezelőtt: ha a betegséggel kezd az orvos foglalkozni, az olyan, mintha egy hadvezér akkor kezdene fegyvereket kovácsolni, amikor már áll a háború. Így gondolkozik egy bölcs ember, az orvoslásnak az egészség megőrzését kellene szolgálnia.
Útban az Aranykor felé című konferenciát a Hajdú-Bihari Magyarok Szövetsége szervezte 2013. március 9-10-én Debrecenben, a Kölcsey Központban ahol Dr. Eőry Ajándok “Az egészségügy vagy az EGÉSZ-ség ügye” címmel tartott előadást.
Az előadás témája: egészségünk megőrzése akupunktúrával és akupresszúrával. Az előadó felveti a lehetőségét, hogy a kínaiak ezt az ősi tudományt a szkíta lovasnépektől vették át. Az előadás végén pedig hírt ad egy olyan módszerről, amivel ki lehet szűrni a rákbetegségekre való hajlamot, ami a magyar lakosság 20%-át érinti, s elmondja, hogy ez a hajlam megszüntethető.
Az Európai Parlament és a Tanács 2000. szeptember 18-án adta ki a 18-i 2000/46/EK jelű irányelvét, amelyben rendelkezik az elektronikus pénz-kibocsátó intézmények tevékenységének megkezdéséről, e tevékenység folytatásáról és körültekintő felügyeletéről. Az említett irányelvet a Magyar Országgyűlés a 2004. évi XXXV. törvénnyel beiktatta a magyar jogrendszerbe. Az említett törvény az elektronikus pénzt kibocsátó szakosított hitelintézetekről szól. A törvény leszögezi, hogy az Országgyűlés a készpénz-helyettesítő fizetési módok további bővítése érdekében és a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz való csatlakozására tekintettel látta szükségesnek a törvény elfogadását.
Különböző adatok vannak forgalomban arról, hogy pontosan milyen nagyságot ér el az az összeg, amit Magyarországnak az Európai Unió számára át kell engedni. Pavics Lázár pénzügyi szakértő adatai alapján az évi egy összegben történő befizetés, valamint az átengedett vám- és áfabevételek 1440 milliárd forintot tesznek ki. Ez az az összeg, amit Magyarország évente fizet az Európai Uniónak tagsága fejében.
Dr. Halász József 2006. szeptember 3-án közzétett írásában azt állítja, hogy Magyarország évente 4046 milliárd forintot enged át az Európai Uniónak. Az 1989-től 2004-ig terjedő időszakban pedig 8866 milliárd forintot engedtünk át Brüsszelnek a magyar Külügyminisztérium, az MNB és a KSH adatai szerint a vámok leépítésével, az úthasználati díj elengedésével és más vonatkozásokban a viszonosság mellőzésével.
Az Új Magyarország Nemzeti Fejlesztési Terv 2. azzal számol, hogy 2007és 2014 között mintegy 8 ezer milliárd forint “támogatás” hívható le megfelelő pályázatokkal. Ezeknek az összegeknek a felét – s ezt a szakértők többsége se vitatja – Magyarország fizeti be az Európai Uniónak, azaz olyan pénzek visszaszármaztatásáról van szó, amelyeknek legalább a felét Magyarország már előre átadta az Európai Uniónak.
Mit tegyenek az önkormányzatok?
Az ide érkező lehívható pénzeket sikeres pályázatok nyomán az önkormányzatok is megszerezhetik maguknak a helyi gazdaságok fejlesztésére. Az Új Magyarország Nemzeti Fejlesztési Terv 2. a központi régiónak, azaz Budapestnek adná a lehívható EU-s pénzeknek a nagyobbik felét. Ebből következik, hogy Magyarország hét másik régiója kevesebbet kap, mint a központi.
Az lenne az előnyös, ha az említett lehívható euró-milliárdok központi fedezeti alapba kerülnének és ugyanilyen mennyiségben elektronikus pénzt – e-forintot– bocsátana ki az állam. Korábban az volt a gyakorlat, hogy az állam 100 %-os tulajdonában lévő Magyar Nemzeti Bank bocsátotta ki a forgalomban lévő hivatalos pénzt, a normál forintot. Most azonban az MNB a különböző nemzetközi pénzügyi szervezeteknek küldött jelentéseiben már leírja, hogy átállt a passzív oldali pénzszabályozásra.
Mit jelent az aktív oldali és mit a passzív oldali pénzszabályozás? Az aktív pénzkibocsátás azt jelenti, hogy a Nemzeti Bank a magyar állam monetáris felségjoga alapján, azaz az állami szuverenitás jogán, maga bocsátja ki a pénzt. Ez a pénz nem hitelpénz és nem is kell rá kamatot fizetni. Ez a valódi magyar fizetőeszköz, a normál forint.
A passzív oldali pénzszabályozás azt jelenti, hogy a Nemzeti Bank most már csak várja, hogy távolról, azaz külföldről mennyi deviza érkezik az országba befektetés, hitel, vagy spekuláció révén. Ezt a pénzt a Nemzeti Bank csak befogadja. Mindössze annyit tesz, hogy a devizát denominálja forintra és a rendelkezésére álló monetáris eszközökkel – kamatszabályozással, kötvények kibocsátásával, sterilizációs műveletekkel, a tartalékráta megállapításával – igyekszik meghatározni a forgalomban lévő pénz mennyiségét, elsősorban a denominált, azaz magyarosított forintot. A denominált forint nem normál magyar fizetőeszköz többé, hanem külföldről ideérkezett deviza, hitelpénz, amiért kamatot kell fizetni. Ez tehát csak magyarosított külföldi deviza, kvázi-forint. Az az óriási különbség a két forint között, hogy az egyik hazai kibocsátású és gyakorlatilag ingyen van, a másik viszont külföldi hitelpénz és tetemes kamatot kell utána fizetni.
További különbség az, hogy többé már nem a Nemzeti Bank határozza meg: mennyi pénz, azaz közvetítő közeg áll a termelő gazdaság rendelkezésére, hogy az működni tudjon, hanem ezt most már a külföldi beruházó bankok, befektető alapok, nemzetközi pénzintézetek, vagyis a nemzetközi pénzügyi közösség határozza meg.
Röviden a pénzvilág dönt arról, hogy mennyi pénzt akar beküldeni Magyarországra, hogy a magyar gazdaság működhessen. A passzív oldali pénzszabályozással Magyarország lemondott a saját pénzéről és a termelő gazdaságot kiszolgáló pénzmennyiség szabályozásáról.
Áttörhető-e a pénzvilág diktátuma?
Igen, áttörhető, mert a jelenlegitől eltérő módon is lehet pénzt forgalomba hozni, és lehetővé tenni, hogy azt a magyar gazdaság szereplői az egymás közötti kapcsolataik kiszolgálására használják. Ehhez maga az Európai Unió segítette hozzá a magyar gazdaság szereplőit, elsősorban a vállalkozókat, amikor megalkotta azt az irányelvet, amely biztosítja a megfelelő elektronikus elszámolási technikát az emberek, a gazdasági élet alanyai között létrejött elszámolási kapcsolatokra.
Valamennyi önkormányzat, minden régió létrehozhat elektronikus pénzt, azaz az ellenőrzése alatt álló, a saját igényeit kiszolgáló helyi fizetőeszközt. Ahhoz, hogy ez az elektronikus pénz jól funkcionálhasson, biztosítani kell, hogy akadálytalanul át lehessen váltani a hivatalos pénzre. Egy pénznem iránti bizalom azon múlik, hogy simán átváltható-e más fizetőeszközre. Az akadálytalan átváltást biztosítja, ha annyi elektronikus pénzt bocsátunk ki (önkormányzati, regionális vagy országos szinten), amennyi normál pénz a rendelkezésre áll. Az EU-s irányelvek szerint, ha csak helyileg használják az elektronikus pénzt, akkor nincs is szükség arra, hogy normál pénzből 100 % fedezet álljon a rendelkezésre. Ez a normál pénz fedezet akár 5 vagy 10 % is lehet.
Az említett magyar törvény azonban sokkal szigorúbb, mert előírja, hogy a kibocsátandó elektronikus pénz fedezetének Magyarországon 100%-osan meg kell lennie normál pénzben. Ha számításba vesszük a Brüsszelből lehívható euró-milliókat, akkor ezeket a milliókat a kibocsátandó elektronikus pénz fedezetére célszerű használni. Ebben az esetben a fedezeti célra letett euró kamatozik. A kibocsátott elektronikus pénz pedig forgalomban van és teljesíti a gazdasági közvetítő közeg minden funkcióját.
Hogyan nézne ez ki országos szinten?
A magyar kormány erre illetékes szerve, mondjuk az Államadósság Kezelő Központ, az ÁKK átveszi az önkormányzatoktól az Európai Unióból beérkező pénzt, és kamatot fizet érte. Ezt a kamatot az önkormányzat kapja, nem pedig valamilyen külföldi hitelező. Ezért a kamat is Magyarországon marad, és a magyar társadalom igényeire fordítható. Az önkormányzat azonban a forgalomba hozható pénzhez is hozzájut, mert a beérkezett euró mennyiségének megfelelő nagyságú elektronikus helyi pénzt hoz forgalomba. Az adott önkormányzat területén ezt használják saját céljaikra. Itt elsősorban a helyi gazdálkodási folyamatok közvetítéséről van szó, a helyi termelés és fogyasztás cserefolyamatainak a lebonyolításáról.
Ezáltal többlet fizetőeszköz kerül be a gazdaságba. Ma az a helyzet, hogy miközben a bankrendszer, a befektetési alapok – megfelelő fedezettel és jövedelmezőséggel – nem tudják megfelelően elhelyezni fölösleges pénzeiket, addig a termelőgazdaság, ahol az értékelőállítás folyik, fuldoklik a pénzhiánytól. Van elegendő mennyiségű nyersanyag, munkaerő és elvégzendő munka. E három tényező összekapcsolásához szükséges közvetítő közeg, a pénz, azonban nem áll kellő mennyiségben és olcsón rendelkezésre. Az elektronikus pénzzel olyan mennyiségű többlet-fizetőeszköz kerül be a gazdaságba, amely az egész gazdasági életet fellendítheti, munkahelyek tíz- és százezreit hozhatja létre, és a segélyezett munkanélküliek százezrei ismét adófizető polgárok lehetnének.
Magyarországra már bevezették az eurót
Az, hogy mi az euró bevezetésének dátuma, értelmetlen kérdés. Az eurót ugyanis már évek óta bevezették Magyarországon. Itt legfeljebb a névleges forint, azaz a denominált devizaként működő félfüggetlen, magyarosított külföldi pénz feladásának dátuma van még hátra. Jelenleg az euróval együtt annak denominált változata, a névleges-forint is jelen van. Az új helyzetben már nem lesz forgalomban denominált forint, és egyedül az euró marad a hivatalos fizetőeszköz. Amikor már csak euró lesz forgalomban, akkor veszi kezdetét a magyar gazdaságban az euró diktatúrája.
Ma jobb a helyzet, mert három pénz között választhatnak azok, akiknek a gazdasági tevékenységéhez pénznek nevezett gazdasági közvetítő közegre van szükségük. Az egyik lehetőség az euró (vagy más deviza, például dollár), a másik lehetőség a külföldi deviza denominált magyar változata, a névleges-forint és a harmadik pénz, aminek a felhasználására most már minden törvényes háttér megvan (Európai Uniós és magyar), a regionálisan kibocsátott és felhasznált elektronikus-pénz.
Amikor az MNB diszkréten arról tájékoztatja a külföldi pénzügyi szervezeteket, a pénzvilág irányító intézményeit, hogy ő már csak passzív pénzszabályozást végez, ezzel azt közli velük: “Tiétek Magyarország, úgy működtetitek gazdaságát, ahogy akarjátok, mert tőletek függ, hogy mennyi eurót vezettek rá gazdaságára”. Ha viszont az egyes önkormányzatok, és területi régiók, továbbá az Európai Unió régiójaként Magyarország egésze vállalja elektronikus helyi pénz kibocsátását, akkor ezzel nagyfokú pénzügyi önállósághoz juthat. Az illető régió vagy önkormányzat vezetése saját szükségletei szerint dönti el, hogy mennyi helyi pénz legyen forgalomban.
Mire lehet használni a helyi pénzt? Helyi pénzből meg lehet építeni az utakat, a gátakat, a belvíz elvezető csatornákat, a települések szennyvíz csatornáit, ivóvízellátását, továbbá parkokat lehet kialakítani, lakásokat és családi házakat építeni. Egy-egy nagyobb régióban minden szükséges anyag, munkaerő és tudás biztosítható e munkafeladatok elvégzéséhez. Csak azt kell normál pénzből beszerezni, esetleg külföldről behozni, amihez mégis különleges technológia, gép vagy tudás kell. Ebből is látszik milyen pazarlást jelent külföldről idehozott hitelpénzből építeni az utakat, és ppp-rendszerben (public-private-partnership-ben, magán-köz-társulás-ban) finanszírozni nagyberuházá-sokat.
Szüksége van-e Magyarországnak a forint teljes feladására?
Nincs szüksége rá. Sőt kifejezetten hátrányos a magyarok számára. Az euró jelenleg is törvényes fizetőeszköz Magyarországon, bevezetésének előnyei és hátrányai részben már érvényesülnek a gyakorlatban. Az euró, mint uniós valuta, bevezetése nem pénzügyi és gazdasági, hanem politikai kérdés. A közös európai valuta pénzügyileg testesíti meg az Európai Uniót, mint nemzetek feletti birodalmat. E nemzetek feletti struktúrának az egyik kohéziós eszköze, amely a különböző nagy hagyományú nemzetállamok homogenizálódását segíti elő. Amikor egy ilyen közös birodalmi pénz van forgalomban, az törvényszerűen a birodalom centrumaiban koncen-trálódik, miközben a perifériákból kiáramlik a pénz. Magyarország az Európai Unió perifériájához tartozik. Ezért innen jelenleg is óriási mennyiségben áramlik a pénz a birodalom centrumaiba, évente 5-6 milliárd euró.
A forint teljes és végleges feladása, és az euró kizárólagossá tétele csökkentené Magyarország pénzügyi és gazdasági mozgásterét. Az euró kizárólagossá tétele a ma még rendelkezésre álló lehetőségekről való lemondást jelenti. Gazdasági és pénzügyi értelemben az jelenti a nagyobb szabadságot, ha minél nagyobb mennyiségben, minél többféle pénzt használhatunk a termelőgazdaság, az értékelőállító tevékenység közvetítésére. Magyarországnak nincs szüksége arra, hogy tovább korlátozza pénzügyi és gazdasági önrendelkezését, és tovább csökkentse gazdasági szabadságát. Ezért az Magyarország érdeke, hogy sohane mondjon le a forintról. Ugyanakkor használja ki az eurót arra, hogy mint Európai Uniós pénz, a Magyarországon különböző szinteken forgalomban lévő önkormányzati, regionális és országos elektronikus pénznek a fedezetéül szolgáljon.
Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend (2007)
Munkahelyteremtés és közösségépítés helyi pénzzel: Drábik János és Vezér-Szörényi László előadása Keszthelyen, 2012 április 13-án:
1952-ben a Koshima japán szigeten végeztek kísérletet makákókkal természetes élőhelyükön. Homokos édes burgonyát adtak nekik, amit nem túl nagy örömmel de elfogyasztottak. Egyik makákó rájött, hogy a homokot le lehet mosni, és így minden probléma nélkül élvezhető az étel. A tudás apránként elterjedt, főleg a fiatalabb egyedek között. Amikor azon egyedek száma, akik megmosták a burgonyát, elért egy kritikus értéket, a tudás sokkal gyorsabban kezdett terjedni, mint az logikusan következett volna, hirtelen szinte az egész makákó törzs rászokott a krumpli mosásra, sőt a szokás ekkor hirtelen megjelent a tengerentúlon Takasakiyamaban is. Ezt a kritikus értéket hívják a Századik majomnak. Kétkedők és éljenzők bőven akadnak! 1920-ban a Harvard egyetemen William McDougall tizenöt évet áldozott az életéből a patkányok megfigyelésére. Nem irigylem, ellenben ő arra jutott, hogy az első generációja a patkányoknak 200 hibát vétett átlagosan a labirintusból kifelé. Az utolsó generáció már csak 20at. McDougall arra jutott, hogy a megszerzett tudás valahogy tovább örökíthető.
Később McDougall elvégezte ezt a kísérletet Ausztráliában, ahol a patkányok első generációja szignifikánsan kevesebb hibát vétettek, mint a régi patkányok első generációja, habár nem voltak leszármazottai az előbb említett patkánypopulációnak. S a későbbi generációk is sokkal jobban teljesítettek. Rájött, hogy mégsem a gének örökítik át a szerzett tudást, ám ennél tovább senki sem vizsgálódott.
Az 1920-as Angliában egy kék cinege rájött, hogy az ajtók elé kiszállított tejes üveg tetejét átütve hozzáfér a tejhez. Ez a tudás nem sokára 100 mérfölddel arrébb is megjelent, habár a cinegék nem nagyon repülnek 15 mérföldnél messzebbre. 1947-re ez egy általános viselkedése volt a cinegéknek Angliában, míg ugyanez a felfedezésük megjelent Hollandiában, Dániában és Svédországban is. A német megszállás miatt 8 évre megszűnt a tejkiszállítás Hollandiában, s tudni kell, hogy a kék cinegék átlagosan csak 5 évet élnek, ám amikor nyolc év után újra megjelentek a tejes üvegek az ajtók előtt, a cinegét ott folytatták ahol abbahagyták.
A jelenség megmagyarázása nem sikerült a hagyományos anyagi, genetikai tudományok segítéségével, így a magyarázat kissé spirituális jelleget öltött, amelyet persze nem nagyon fogadnak el.
A választ az un. morfogenetikus mező elméletben sejtik megtalálni. E szerint, van egy olyan elektro-mágneses mezőre hasonlító jelenség, amely nem elektromágneses hullámokat közvetít, sokkal inkább információkat. A magunknak tanulunk kifejezés értelmét veszti, sokkal inkább válik igazzá a: mindenkinek tanulunk. Így lehetett, hogy amikor egy tudást elég sok egyed megszerzett, robbanásszerűen kezdett elterjedni a többi egyed között, még ha nem is volt köztük kapcsolat pld.: makákók másik szigeten, kék cinegék más országokban, találmányok amelyet egymástól függetlenül egyszerre találtak fel.
A jéghegynek ez csak a csúcsa, ugyanis számos olyan dologra is magyarázatot ad a morfogenetikus mező elmélete, amelyre egyelőre nem tudunk jobbat, és amelyek a Darwinista elmélet kétségbevonható alapjait is képzik.
Minden sejtünk magában hordozza a teljes genetikai programot. Ez tény. A sejtek elkezdik saját magukat másolni, és egyre több lesz belőlük, és mind a másik klónja. De ha két sejt teljesen ugyanaz, honnan tudják, hogy valamelyiküknek mostantól a májat kell kitenyészteniük, vagy az idegrendszert, vagy a csontot?
Az elmélet szerint a morfogenetikus mező az, amely megmondja a sejteknek, hogy mivé kell alakulniuk. Ez elég bizarrul hangzik önmagában, de ha összevetjük Max Planck, az elektromágneses mező felfede-zőjének gondolataival, vagy az Einstein féle tér-anyag elmélettel, akkor máris elgondolkodtatóbb a dolog. Max Planck azt mondta, hogy a vizsgálatai alatt sosem találkozott olyan tényezővel hogy anyag, s hogy számára az anyag kifejezés nem jelent mást, mint egy halom energiát, aminek alakot ad valamilyen intelligens lélek.
Abban az országban, ahol a Kormány éppen úgy elkötelezett az ország pénzügyi stabilitásának megőrzése iránt, mint az a tíz bank, amelyik Európában példátlanul tisztességtelenül bánik a velük szerződéses viszonyban álló állampolgárokkal, valamint abban az országban, ahol az adósok megkérdezése nélkül a Kormány azokkal a bankokkal együtt akar könnyíteni ezek által a bankok által tisztességtelen módon kétségbeesésbe belekergetett adósok helyzetén, abban az országban ne segítsen képmutató módon egyetlen állami szerv sem semmiben az adósokon.
A rühes macska jut eszembe az ilyen segítségnyújtásról.
Egyetlen módja maradt a probléma megoldásának, a bíróság rendes eljárása.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a több-százezer szerződés semmis szerződési feltételének megállapítására irányuló peres eljárás a bíróságok számára komoly nehézséget okozhat, illetve azzal is, hogy ha tegnap megszülettek volna az ítéletek, már akkor is későn lennének.
A pertársaságnak ennek ellenére azért vagyok ellenére, mert ahány felperes lenne a közös keresetlevélben az annyi féle tényállás ismertetést igényelne a bíróság munkáját jelentősen nehezítve, majd erre a nehézségre tekintettel akár egy évet is csúszhatna az ítélet meghozatala.
Célom most az, hogy a legrövidebb időn belül a bíróságnak a legegyszerűbb módon ítéletet lehessen hozni úgy, hogy ennek az ítéletnek alapján az adósok indokolatlan részletfizetési kötelezettsége megszűnjön.
Ebből következően semmi mást nem javaslok ebben a peres eljárásban igényelni az adósoknak csak azt, amit az április 26-i luxemburgi bírósági ítélet alapján immár elegendő alappal igényelhet.
Kérni azt ítélettel azt, hogy a banki egyoldalú szerződésmódosítási szerződési feltétel semmis, és kérni azt megállapítani, hogy a semmiség jogkövetkezményeként a szerződés megkötésétől kezdődően kötelezettség az adósokat az egyoldalú szerződésmódosítás alapján nem terheli.
Természetesen attól függően, hogy esetleg felmondás, végrehajtás alatt áll már az ügy, illetve opciós vagy kényszer-értékesítéssel kapcsolatos szerződések is felmerülnek, vagy már bekövetkezett a károsodás, változnak a konkrét performák, de határozottan ellenzem azt, hogy bármiféle egyéb, akár a kezelési költséggel, akár az eladási-vételi árfolyamkülönbséggel, akár bármiféle egyéb problémával kapcsolatos kérelmet a bíróság felé most előterjesszenek.
Amennyiben elérem azt, hogy az egyenkénti peres eljárások ekként induljanak, úgy sablon keresetlevelek elbírálását sablon ítélettel szerintem két tárgyalás alatt reálisan elérhetjük.
Az elsőfokú ítélet birtokában pedig ezt követően már kellő jogalappal tájékoztathatja az adós a bankot, hogy a keresetlevélben írtak alapján történt számolás eredményeként milyen összegű túlfizetés miatti követelése áll fenn adós álláspontja szerint a bankkal szemben, illetve ezt a túlfizetési összeget figyelembe véve semmis szerződési feltételt figyelmen kívül hagyva általa megállapított törlesztési összeg alapján bejelenti az adós azt, hogy milyen időtartamra nem esedékes jövőben részéről a törlesztő részlet fizetése.
Ezek után két eset lehetséges. Vagy tudomásul veszi a bank az adós közlését, vagy nem. Természetesen végezhet a bank is hasonló módon elszámolást, majd ezt követően írásban egy darabig elvitatkozhatnak a felek egymással a fizetendő összeg felett, de ha a banknak végül nem tetszik az adós által történt elszámolás, akkor a bank indíthat pert. Mert ugye az megy perre akinek az érdekében áll…
Ha pedig elkezd fenyegetőzni a bank szerződés felmondásával, eszébe kell juttatni az Európai Bírósági ítélet alábbi megállapítását: „ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket.”
És ebben az újabb, bank által indított perben pedig az adós alperesként minden olyan problémáját is felvetheti, érvényesítheti, amit az általa indított peres eljárásban nem tett meg.
Csak egyet ne tegyen az adós. Soha ne menjen be a bank irodájába egyeztetés végett. Az a bank, amelyik Európában páratlanul tisztességtelen módon járt el már a szerződéskötéskor az Európai Bírósági ítélet alapján is, szerintem soha nem lesz tisztességes egyetlen adóssal szemben sem.
Fentiek szerint foglaltam össze azokat a szempontokat, amik alapján most legcélszerűbbnek tartanám adósok részéről a bankok fogságából történő szabadulást.
További részletek az Európai Bíróság döntéséről és Dr. Léhmann György megoldási javaslatáról a cikk forrás oldalán olvashatnak!
Kiút a devizahitelezés tragédiájából – EchoTV – Kiút többszemközt – 2012.05.19 – Vendég: Dr. Lehmann György ügyvéd:
Grazyna Fosar és Franz Bludorf rámutatott arra, hogy a DNS-t, bizonyos frekvenciájú szavak befolyásolják és újra-programozhatják. Ezek a felfedezések egy új típusú orvostudománynak nyitják meg kapuit, melyben a DNS-t bizonyos kulcs-szavakkal és frekvenciákkal újra lehet programozni, vagyis feldarabolás vagy bizonyos gének helyettesítése nélkül. A genetikai sebészetnek, méltó konkurenciája jelent meg tehát! Az emberi DNS, csupán 10%-át használja fehérje előállításra. Csupán e kis része képezi a nyugaton ismert és népszerűsített kutatások tárgyát. A fennmaradt 90%, ballaszt-anyagnak van nyilvánítva, melynek semmilyen jelentősége nincsen. Ennek ellenére, az orosz kutatók meg vannak győződve arról, hogy a természet egyáltalán nem pazarló, ezért nyelvészekkel és genetikusokkal karöltve elhatározták, hogy felfedezik az emberi DNS fennmaradt részének valódi szerepét. E kutatások eredményeinek következtetései forradalmiak!
Ennek megfelelően, az emberi DNS, nemcsak testünk felépítéséért felelős, hanem információ raktárként és kommunikációs csatornaként is szolgál. Vagyis egyféle Internet. Az orosz nyelvészek felfedezték, hogy az egész genetikai kód, főképp a nyugaton fölöslegesnek ítélt 90%, az emberi nyelvek szabályai szerint működik. Ily módon, összehasonlították a nyelvtani szabályokat (a szavak és mondatok képzési módját), ezek sémáit (egy bizonyos nyelvben használt értelmezés tanulmányozása) és az alapvető nyelvtani szabályokat. Felfedezték, hogy a DNS alkaloid/alkáli molekuláira, az emberi nyelvekben használt nyelvtani szabályok érvényesek. Más szóval, az emberi nyelvek, nem véletlenszerűen, hanem a DNS eredményeként jelentek meg.
Piotr Gariaev, orosz biofizikus és biológus és kollégái tanulmányozták a DNS vibrációs viselkedését is, vagyis bizonyos frekvenciák hatását erre. Következtetésük elképesztő: az élő kromoszómák, pontosan holografikus számítógépekként működnek, a DNS belsejében létrehozott endogén lézer- sugárzás hatására! Vagyis sikerült nekik, bizonyos vibrációs modellt előállítaniuk a DNS-t és a genetikai információt befolyásoló lézer sugár segítségével. És, akkor, amikor a DNS szerkezete az emberi nyelv szerkezetével azonos, direkt szavakat és mondatokat is lehet használni a DNS módosításához, melyhez semmilyen kódfejtés nem szükséges. E dolgot kísérletileg bebizonyították! Az élő DNS (a szövetekben nem pedig “in vitro”), határozottan reagál a szavak és mondatok által gerjesztett lézer sugarakra, a rádióhullámokra is, ha megfelelő frekvenciát használunk. Ezzel tudományosan magyarázható a kijelentések, autogén tréning, hipnózis és pozitív gondolkodás erős hatása az emberre. Tehát természetes és normális az, hogy a DNS reagál a nyelvezetre. Mialatt a nyugati kutatók sebészeti eljárásokkal bizonyos géneket vonnak ki a DNS láncból más helyekre beműtve ezeket kísérletezés céljából, addig az oroszok lelkesen dolgoznak azon berendezéseken, melyek lehetővé teszik a sejt anyagcsere befolyásolását rádió és ennek megfelelő fény frekvenciákkal, bizonyos genetikai bántalmak kijavításáért.
Gariaev tudósainak csoportja sikerült bebizonyítsa, hogy ezzel a módszerrel megjavíthatók, az X sugarak által károsított kromoszómák. Mi több, felfogtak bizonyos információs modelleket az egyik DNS-ből és ezt továbbították egy másiknak, ekképpen sikerült átprogramozniuk ennek sejtjeit, egy másik genommá. Ily módon átalakítottak béka embriókat – szalamandra embriókká, csupán a megfelelő információs modell átadásával! Ily módon, az egész információ átadódott, semmilyen mellékhatás nélkül, amilyenek a nyugati gyakorlat során gyakran előfordulnak. Ez nyilvánvaló módon az orvostudomány egyik legnagyobb forradalmi ugrása, mely minden bizonnyal meglepő változásokkal fog járni. Látványos eredményeket értek el egyszerűen vibrációkkal és nyelvezettel, a bizonyos módon barbárnak számító molekuláris sebészeti beavatkozási technikák alkalmazása helyett. Ezek a kísérletek rámutatnak a vibrációs genetika végtelen potenciáljára, melynek nyilvánvalóan nagyobb hatása van a szervezet működésére, mint amit a DNS biokémiai folyamatainak alkáli részlegének (az egész 10%-nak) tulajdonítanak.
A spirituális és ezoterikus mesterek, már évezredekkel ezelőtt tudták azt, hogy az emberi test beszéddel: szóval és gondolattal programozható. Most tudományosan is megmagyarázták és bebizonyították ezt a dolgot. Természetesen, a megfelelő frekvenciát kell alkalmazni. Éppen ezért nem mindenki sikeres, sem ugyanolyan mértékű sikereket nem tud elérni minden egyes alkalommal. Az embernek dolgoznia kell belső folyamataival, hogy bizonyos spirituális érettséget érhessen el ahhoz, hogy direkt és tudatos kommunikációt hozhasson létre a DNS-el. Az orosz kutatók egy olyan berendezés kidolgozásán dolgoznak, mely biztosítja a sikert, megfelelő frekvencia használatánál.
Az alábbi videóban a rák gyógyítását láthatjuk három perc alatt:
Gregg Braden előadása arról, hogy a gondolatainkkal, a szívünkben keltett érzelmekkel mennyire befolyásoljuk saját testünket és környezetünket. Akár rákbetegséget is pillanatok alatt meg lehet gyógyítani, amit egy kínai klinikán készült filmmel bizonyít az ismert író.
Az ország egészségügyi ellátó rendszere a rendszerváltás óta folyamatosan válságban van. A különböző kormányok félve nyúltak az egészségügy átalakításához, pedig mindenki érzi, hogy nagy a baj. A vizit-díj, a hála pénz (para solventia), az orvosaink tömeges külföldi munkavállalása, a rezidensek képzése, bére hatalmas érzelmi hullámokat kavartak, de valójában elvonták a figyelmünket az igazi problémáktól.
A valódi kérdés az, hogy mi orvosok kire és mire esküdtünk, kinek az érdekeit képviseljük az egyetemi diploma megszerzését követően? Ez egy súlyos lelkiismereti kérdés a mindennapi gyakorlatban, amire mindannyian egyértelmű választ kell, hogy adjunk. Semmi áron nem árthatunk a ránk bízott betegeinknek, akik tőlünk várják a gyógyulásukat!
A gyógyítás szabadsága már a múlté, ma már elveszett illúzió. A gyógyszer lobbi “jóhiszemű” kollaboránsai a különböző szakmai kollégiumokon keresztül protokollokban előírják, megszabják, hogy egy orvos mit adhat, vagy mit alkalmazhat a betegének a gyógyulása érdekében. A több ezeréves Ayurvéda, Hagyományos Kínai Orvoslás, a népi gyógyászat, a fitoterápia, a több mint 200 éves homeopátia, a természetgyógyászat különböző ágazatai megtűrt, vagy tiltott kategóriákba kerültek, mert elhomályosítják a “bizonyítékokra épülő orvostudomány” szerény eredményeit.
Vitathatatlan, hogy a képalkotó diagnosztikai eljárások, a műtéti technikák, a szervátültetések, vagy a “hagyományos” orvoslás egyéb területein látványos fejlődéseknek lehetünk a szemtanúi. Ezzel együtt látnunk kell, hogy a forradalmi diagnosztikai fejlődéstől a terápiás lehetőségek, a szakmai ajánlások egyre jobban leszakadnak, tehát a betegek gyógyulási statisztikái jelentősen romlottak. Az egyetemi tankönyvek még az ismeretlen eredetű betegségek kezelésére is ismeretlen hatásmechanizmusú vegyszerek, mérgek tartós szedését ajánlják, amelyek a gyakori mellékhatásaik, szövődményeik miatt idővel újabb és újabb veszélyes mérgek szedésére kárhoztatják a kiszolgáltatott betegeket, akik már egyre kevésbé bíznak bennünk, mert közülünk sokan elárulták őket és nem az ő érdekeiket tartják szem előtt. Feltehetően sokan vannak, akik már eladták a lelküket a gyógyszer lobbinak.
A gyógyszer lobbi átgondolt, kíméletlen, emberiség ellenes propaganda hadjárata több évtizede mindent elkövet annak érdekében, hogy az emberiséget megfélemlítse, kiszolgáltatott helyzetbe sodorja, hogy a megbetegített emberek gyógyszer szedéséből extra profitot termeljen!
Egészen biztos vagyok abban, hogy valamikor az egészségügyben is lesz majd egy “nürnbergi per”, ahol senki sem kap mentséget csak pusztán azért, mert úgymond “parancsra, szakmai előírásra” cselekedett! Minden bizonnyal a legtöbb vér az onkológiai intézetek dolgozóinak a kezéhez tapad, akik persze manipulált, megtévesztett voltuk miatt az egész tevékenységüket tévesen ítélik meg. A tragédia ott kezdődik, hogy a rendkívül költséges, alacsony hatásfokú kemo-és radioterápia teljesen felesleges és veszélyes élettani szempontból is, hiszen az evolúciónk során fejlődött ki az élő szervezetünknek az az adaptációs képessége, miszerint a szövetszaporulatokkal a különböző szerveink funkcióját képesek vagyunk fokozni, ami nélkül az emberiség feltehetően már régen kipusztult volna.
Hamer doktor több mint 30 évvel ezelőtt a „Rák Vastörvényében” rögzítette az emberiség szempontjából az egyik legjelentősebb élettani, orvostudományi felfedezését, az emberi lény párhuzamosan három szinten lezajló, értelmes élettani folyamatairól.
Dr. Ryke Geerd Hamer abszolút logikusan, tárgyilagosan, biológiai-élettani szemszögből írja le a testünk normál alapállapottól eltérő működését, konkrétan az érzelmi konfliktusok hatására kialakuló szervi elváltozásokat (régi nevén megbetegedéseket), beleértve minden elváltozást, ami bizonyítottan nem mérgezés, baleset, sugárzás, stb. következménye.
Hamer doktor nem az orvostudományi egyetemeken oktatott alapfeltételezésekből indult ki, miszerint a betegség a testünk meghibásodása, génhiba vagy a kórokozóknak kikiáltott mikroorganizmusok rosszindulatú támadása, hanem azt kereste, milyen összefüggés van a lelki konfliktusok, az agy és a szervi elváltozások között. Felismerte, hogy a korábban megbetegedésnek vélt folyamatok kivétel nélkül a szervezetünk értelmes biológiai válaszreakciói egy drámaian, váratlanul, felzaklatóan, elszigetelten megélt és megoldatlan lelki (érzelmi) konfliktusra.
Klinikailag, illetve CT-vel igazolt tény, hogy a szervi elváltozásaink érzelmi konfliktusok hatására alakulnak ki, és a szervezetünk átmenetileg célzottan fokozza vagy csökkenti az elváltozásban érintett szerv funkcióját. Az érzelmi konfliktus megoldásával az elváltozás fokozódása megáll, majd az illetékes mikroorganizmusok elvégzik a szükséges visszaállítási, helyreállítási folyamatokat. Amennyiben a bizonyítatlan orvostudományi feltételezésektől eltekintünk és következtetéseinket szigorúan csak a rendelkezésre álló tények alapján vonjuk le, akkor be kell lássuk, hogy a megbetegedéseket korábban félreértelmeztük. Ugyanakkor megnyugtató tény, hogy mindannyiunk szervezetében csodálatos REND uralkodik.
Ördögien gonosz, hogy a gyógyszer lobbi közvetítői eszközként azokat a kiváló, lelkiismeretes, szorgalmas fiatalokat szemelte ki, akik többnyire őszinte hivatástudatból a beteg emberek gyógyítására esküdtek fel, és fáradságot nem ismerve, egész életükön át folyamatosan képezik magukat, igyekeznek lépést tartani az analitikus elvekre épülő orvostudomány rohamos fejlődésével. Egyik orvos sem hitte volna, hogy a gyógyszer lobbi logikusnak tűnő globális “agymosásának, manipulációjának” az áldozataivá válnak.
Az orvos kollégáim körében egyre gyakrabban szembesülök azzal a kétségbeejtő tendenciával, hogy az orvosaink leszoktak a gondolkodásról, vagyis már néhányan a “józan paraszt” eszüket sem használják. A gyógyszergyártók a saját legújabb generációjú “csodaszerük” bevezetéséhez nemzetközileg is elismert kiváló szakembereket igyekeznek megnyerni, akik megfelelő honorárium ellenében a készítmény iránti bizalmat hivatottak felépíteni. Bizonyított, hogy több esetben is a vezető szaktekintélyek úgy adták a nevüket a gyógyszergyártók által összeállított “tudományos” kutatási publikációkhoz, hogy a vizsgálatokban egyáltalán nem vettek részt. Ugyanakkor részt vehettek rekreációval egybekötött több napos nemzetközi tudományos konferenciákon, utazásokon!
Tény, hogy a gyógyszer lobbi kampányai ellenére világszerte nagyon sokan felismerték Hamer doktor fantasztikus felfedezésében rejlő lehetőségeket az egyén és az emberiség egészségének megóvása érdekében. A “szellem” már végérvényesen kiszabadult a palackból, ezért már egyre többen tudjuk, hogy a csoda bennünk van, vagyis képesek vagyunk saját magunkat meggyógyítani. Tehát nem kell tovább indokolatlanul félnünk a betegségektől, hiszen hagyományos értelemben véve betegségek valójában nincsenek, csupán az érzelmi kilengéseinkre produkálunk elváltozásokat.
A Biologika Szabadegyetem weboldalán a „GNM global” menüpontban összegyűjtötték a nemzetközi, interneten is fellelhető GNM linkeket, információforrásokat, hogy bennünket megkíméljenek az időigényes kutatásoktól. A linket küldjék el minél több barátjukhoz, családtagjukhoz, belföldön és külföldön egyaránt, amíg nem késő! Hívják fel kezelőorvosuk, gyógyszerészük figyelmét a GNM-re, a biológiai természettörvényekre!
Az általam 2007-ben megismert GNM tőlem is, a belgyógyásztól, megrázó paradigmaváltást követelt, hiszen sokáig egy elkötelezett hagyományos orvoshoz méltóan, szkeptikus módjára, hitetlenkedve védtem a “mundér” becsületét. Végül a gyógyult daganatos betegek egyre sokasodó esetei engem is “térdre kényszerítettek”. Ugyanakkor hazánk évek óta romló, riasztó egészségügyi statisztikái minden jóérzésű, lelkiismeretes orvost el kell, hogy gondolkoztassanak a hivatalos, akadémikus orvoslás szemléletének a hiányosságairól, amely az emberek lelki konfliktusait, a különböző betegségek kialakulásánál szinte alig vizsgálja, vagy, ha igen, akkor túlságosan általánosan fogalmaz, és nem vizsgálja azokat a szervi elváltozásokkal összefüggésben.
Engem kizárólag a gyógyulni vágyó betegek érdeke vezérel, és arra kérek mindenkit, hogy hozzám hasonlóan szenteljenek kellő figyelmet a biológiai természettörvényeknek, ismerjék meg az Új Medicinában leírt bio-logikus összefüggéseket. A csodás gyógyulás természetes dolog, bárki számára elérhető, aki ismeri a mechanizmusát és képes a folyamatokat irányítani. Természetesen kritikus helyzetekben, életmentő beavatkozásoknál továbbra is nagy hasznát vesszük a modern orvosi technológiáknak, kemikáliáknak.
A döntés mindig az elváltozásban érintett személy kezében van. Nem mindegy mit mondunk, nem szabad bennük félelmet kelteni, és nem erőszakolhatjuk rá egyik alternatívát sem. Az egészségügyi törvényben rögzített kötelességünk a beteg megfelelő, időben történő, tárgyilagos, elfogulatlan, korrekt tájékoztatása állapotáról, gyógyulási lehetőségeiről.
Ma már nincs bennem kétség Hamer doktor felfedezését illetően, de elismerem, hogy egyes területeken még bővítésre, finomításra szorul, amit elsősorban nekünk orvosoknak kellene elvégeznünk.
Sajnos, ma még kevés az olyan orvos, aki a praxisában az Új Medicina elveit az ajánlott szakmai irányelvekkel szemben be merné vállalni. Ennek következtében viszont nagyon sok rászorult beteg, a gyógyíthatatlannak minősített betegségének a csapdájában vergődve, időben nem ismerheti meg ezt a humánus gyógyulási utat.
Ezért arra kérek mindenkit, hogy töretlen hittel, lelkesedéssel, elszántsággal népszerűsítsük Hamer doktor által felfedezett biológiai természettörvényeket, hogy mindazok, akikre rásütik a gyógyíthatatlannak tartott malignus tumor, rosszindulatú daganat stigmáját, még időben tájékozódhassanak az emberséges öngyógyítás lehetőségéről! A beteg ember lelkét, lelki konfliktusait figyelmen kívül hagyni nem csak szakmai hiba, hanem bűn is! Sajnos, gyakorló kollégáim közül sokan még ma is kétségbe vonják a pszichoszomatikus kórképek létezését, mert ők „lelketlenek”.
Reménykedjünk, hogy egyszer végre eljön az igazság pillanata!
“Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért!”
Együtt az egészségesebb, félelem- és füstmentes jövőért!
Az emberek jelentős része mára kiábrándult a tudományból. Elegük lett az egymásnak homlokegyenest ellenkezőt állító szakértőkből, a tudomány kreálta, élelmiszerként, gyógyszerként, kozmetikumként ránk zúduló mérgekből, a szőnyeg alá söpört problémákból, a hazudozásból. Egyre többünkben merül fel a kérdés: van-e jövője a tudománynak? A mindenkori hatalmat elvtelenül kiszolgáló, jelenleg kifejezetten életellenes erőként működő elitklubok helyett létre jöhet-e az emberiség valós céljait segítő, az életet és csak az életet szolgáló társadalmi mozgalom: az új tudomány?
Melyek a szabályai, mik a korlátai, milyen erkölcsökre épülhet a jövő tudománya? Lehet-e egyszerű, mindenki által érthető? Képes-e választ adni az emberiség valódi kérdéseire? Segít-e az előttünk álló nehéz idők túlélésében?
„Mert nem az árt neked, amit nem tudsz, hanem amit rosszul tudsz!”
Miért építünk sokmilliárdos szennyvíztisztítókat, amikor a pár deszkából összetákolt budi környezetkímélőbb?
Miért gátaljuk el, öljük meg a folyóinkat, amikor az ezzel okozott kár sokszorosa a remélt haszonnak?
Miért tömjük tele magunkat gyógyszerként törzskönyvezett mérgekkel, amikor látványosan romlik tőle az egészségünk?
Miért születnek gyermekeink távol otthonaiktól, mesterséges szüléssel, amikor az anyák és csecsemőik is belebetegszenek?
Miért betegítjük meg gyermekeinket védőoltásokkal, amikor rég bebizonyosodott káros és maradandó hatásuk?
Miért kell betegen és boldogtalanul élni a „civilizált” világokban, amikor a természeti népek harmóniában és egészségben élnek?
Szenvedéseink forrása a hibás tudásokban keresendő!
Vegyük a természeti népeket. Az antropológusok szerint pl. a Kalahári-sivatagban (a Föld talán leglehetetlenebb élőhelyén) élő busmanok napi 1,5-2 órát „dolgoznak”, azaz ennyi idő szükséges számukra az életfeltételeik biztosítására. Valamit nagyon rosszul tudunk, ha sokkal jobb természeti feltételek mellett napi 10-12 órát kell dolgozzunk… Mit csinálnak busmanjaink a maradék időben? Ahogy a legendás „Istenek a fejükre estek” című filmben is láthattuk, beszélgetnek, viccelődnek, zenélnek és táncolnak, vagyis – velünk ellentétben – élnek!
Pontosabban: éltek, ugyanis a botswanai kormány a kilencvenes években szülőföldjükről barakkokba telepítette e vidám emberkéket, azzal az indokkal, hogy „nem lehet a busmanokat kizárni a civilizációból és a fejlődésből”. Természetesen a döntésről senki nem kérdezte meg ezeket a hihetetlen ősi gyökerekkel rendelkező embereket, akiknek nagy része egyszerűen belehalt a kényszerű átültetésbe. Viszont van egy jó hír: a helyüket elfoglaló gyémántbányák – hála a gazdasági válságnak – remekül prosperálnak!
A természeti népek tudása sok-ezer éves kipróbált tudás. Nem ötletszerű, pár ember által demokratikusan elfogadott elméletekre épül, hanem tapasztalatokra, a természetben élő, vele együttműködő sok-sok generáció élettapasztalatára. A természetben a hibás tudás azonnal lelepleződik. Ott nincs helye az elméleteknek, ott csak egyszer lehet mérges gombát enni…
A hibás tudások kialakulásában kulcsszerepet játszanak a mítoszok. Mint senki által meg nem kérdőjelezett és kérdőjelezhető vallási tételek szövik át mindennapjainkat. Használjuk őket, hivatkozunk rájuk, és soha nem gondolkodunk el igazságtartalmukon.
A fejlődés mítosza
„Az emberiség fejlődik. Egyre több eszközt készít, egyre nagyobb a tudása, egyre tovább él…” Biztos? Nem lehet, hogy az elmúlt korok embere azért nem készített eszközöket, mert nem volt szüksége rájuk? Nem lehet, hogy több és mélyebb ismerete volt a Teremtésről, mint nekünk, ezért mindent megkapott a természettől? Nem lehet, hogy azért kell tovább élnünk, hogy hosszabb időnk legyen élettapasztalatunk gyűjtésére, mert nem élünk?
Ne hamarkodjuk el válaszainkat! Őseink tapasztalata alapján az álom az egyik legjobb tudásszerzési mód, úgyhogy aludjunk rá egyet…
A tudomány mítosza
A tudomány tévedhetetlenségébe vetett hitem egyetemista koromban ingott meg először. Laborgyakorlaton egy radioaktív forrást kellett kimérnem. Tisztességesen végigmértem, de a gyakorlatvezető tanár szerint rossz eredmény jött ki. Még egyszer végigmértem, de ismét ugyanazt kaptam. Harmadszorra megkértem a professzor asszonyt: mérjük ki együtt. Együtt is a „hibás” eredményt kaptuk. Az eltérést kutatva kiderült, hogy az általunk mért sugárforrást öt évvel azelőtt kicserélték, és a diákok minimum öt évfolyamon keresztül egymás füzetéből másolták az előző sugárforrás adatait…
Látszólag csak egy bosszantó malőr, de mára a tudomány nagy része sajnos így működik. Hivatkozunk a hivatkozás hivatkozásának a hivatkozására, és senki nem veszi a fáradtságot az eredeti forrás ellenőrzésére! Súlyosbítja a helyzetet a tudomány hierarchikus felépítése: minél több hivatkozás történik a forrásra, minél több tudományos fokozattal rendelkezik az „adatközlő”, annál kevésbé ildomos az ellenőrző kutatás. Így került a szőnyeg alá a Contergan, a DDT, a génmódosított élőlények utóélete, a védőoltások hatása… Így múlik a tudományos világ dicsősége.
A tudomány látszólag csupa érdekes kérdésre ad választ: milyen pályaenergiák tartoznak a hidrogén atom elektronjához, milyen szexuális szokásai vannak a királypingvineknek, milyen kráterek találhatók a Hold túloldalán… De ad-e választ a valóban fontos kérdésekre: miért vagyok a Földön? Miért azok a társaink az életben, akik? Hogy kerüljem el a pofonokat az életemben? Mi a célja az életnek a Földön? Hogy éljük túl önnön özönvizünket?
Az oktatás mítosza
“A Gyermek nem arra vágyik, hogy ismereteket szerezzen az életről, hanem hogy élje azt…” (Hintalan László)
Megfigyeltek már játszadozó állatkölyköket? Ugye milyen gondtalanok, aranyosak? Pedig az életük múlik az így megszerzett és begyakorolt tudáson. Valaha a gyermekek is így tanultak a felnőttek mellett játszva, őket utánozva, boldogan. Az életből tanulva elsődleges tudást szereztek, aktívan, teljes lényükkel (test, lélek, szellem) tanultak.
A mai padban-ülős iskolarendszer életidegen és életellenes. A gyermeket természetes környezetéből és életritmusából kizökkentve könyvekből, és egyéb másodlagos forrásokból adja az ismereteket. A tanuló passzívan, külső szemlélőként ismeri meg az őt körülölelő világot. A gyermek még Isten tenyerén él, így ösztönösen érzi, hogy az elveszett gyermekkora helyett kapott tudás nagy része élete szempontjából lényegtelen, csak a televíziós kvízműsorok során visszaböföghető tudás.
Kötelezővé azt kell tenni, amit magától ösztönösen elkerül az ember. Nem véletlen, hogy Magyarországon dicstelen uralkodónk, Mária Terézia vezette be a kötelező oktatást, szellemi önvédelmünk teljes megtörése céljából. Ennek következményeként tagadtuk meg múltunkat, „loptuk össze” nyelvünket, ennek következménye Trianon, de ennek következménye hazánk jelenlegi gyarmati sorsa is. Most akarják bevezetni 3 éves kortól a kötelező oktatást…
Érdemes megnézni az oktatási rendszer kimenetét is: fiataljaink legproduktívabb éveiket padban görnyedve töltik. Mire két-három diploma megszerzése után testileg, lelkileg, szellemileg is kiégve kikerülnek az „életbe”, semmijük sincs. Tudásuk jelentős része addigra elavul, se házuk, se gyermekük, se munkahelyük – hála „túlképzésüknek”. Talán őket is meg kellene kérdezni előtte, mint a busmanokat…
Az egészségügy mítosza
A legtöbb életünket romboló hibás tudás az egészségügyben keresendő
Az emberiséget romboló legtöbb hibás tudás az egészségügyben halmozódott fel. Mivel ez a rendszer a betegek száma után kapja a támogatást, elemi érdeke a betegségek létrehozása és fenntartása. Nagyszüleink még csak meghalni mentek a kórházba, mi meg lassan odaköltözünk.
Az ember természetes állapota az egészség, de ma a gyógyszergyártás a legnagyobb üzlet a világban, 2009-ben összforgalomban megelőzte az eddig vezető hadiipart. Ezért kell tele cekkerekkel hazahordanunk halálunkat a patikából…
Az orvostudomány az embert, mint bonyolult gépezetet szemléli, amelyben időnként alkatrészeket kell cserélni, mert elkopik, időnként életfolyamatokba kell belepiszkálni, mert elállítódik. Az autószerelő egy alátétet nem hagy ki a javítás során mert tudja, hogy okkal van ott, hiánya később bajt okozhat. Kórházainkban egész szerveket dobnak ki… Isten nem barkácsol! Az ember – mint minden élő rendszer – tökéletes öngyógyító és önreprodukáló képességgel rendelkezik. Ha mégis elkezdi lebontani magát azt jelzi, hogy valahol megsérült a külvilággal a harmónia, már nem teljes az Egész-ség.
Az ember az Egész része. Az Egész táplálja, védi, tanítja – amíg ellátja feladatát. Ha már nincs szükség rá – lebontja. Részét és részesedését – vagyis feladatát – az Egészben mindenki maga szabja meg, ahogy az útjára emlékeztető pofonok mértékét is maga állítja be. A betegség a legjobb barátunk, mert sosem pofozkodik ok nélkül! Ha ezeket a jelzéseket megpróbáljuk megszüntetni olyan, mintha autónkon az olajnyomás jelző lámpát leragasztanánk egy ragtapasszal: besül a motor!
Nézzünk egy-két példát a ragtapaszokra. Ma már 40-50 évesek állnak sorba csípőprotézisért. Az egészségügy szerint „elkoptak az ízületei”. Őseink 90 évig kapáltak – protézis nélkül. Az élő rendszerek nem tudnak elkopni, de a nem használt részeket a természet lebontja. A kevés mozgás miatt az ízületek beszűkülnek, arra figyelmeztetve, hogy ők mozgásra készültek. A megoldás a feladat visszaadása, a mozgás/mozgatás lenne…
A másik nagy sláger a vérnyomás beállítás. A szervezet a vér nyomását öngyógyító folyamatként, védekezésből emeli meg, hogy – az általában az élelmiszeripar szervetlen vegyületeitől elsalakosodott – vért eljuttassa a szervekhez. A vérnyomás csökkentés hatására lelassult vér a hordalékokat kirakja az érfalakra, tehát újabb gyógyszert kapunk: valamilyen koleszterin csökkentőt. Ez felhígítja a vért, tehát jöhet az újabb gyógyszer: a vízhajtó… Végállomás idő előtt a temető, de a gyógyszeripar jól jár.
Betegségeink arra figyelmeztetnek, hogy szervezetünkbe (testünkbe, lelkünkbe, szellemünkbe) valami nem oda illő került. Ha méreg kerül belénk, hányással vagy hasmenéssel, ha kórokozó lázzal és izzadással, ha lelki pofon sírással, könnyekkel próbálunk tőle megszabadulni.
Az egészségügy ezeket a folyamatokat „csillapítja”, befelé fordítja, ezért húzódik el a gyógyulás, ezért keletkeznek általában nagyobb bajok. Minden gyógyító hagyomány, így népi gyógyászatunk is azon alapul, hogy a nem oda illő dolgokat minél előbb kivezesse a szervezetből.
A „nem tehetek semmit” mítosza
Lehet, hogy olybá tűnik, de nem a tudósokkal, pedagógusokkal, orvosokkal van bajom. Az ember Isten képmására, tökéletesnek születik. Földre száll, hogy közösségét emelje, gyógyítsa, tanítsa… Majd szülei, környezete, iskolái segítségével elkezdi gyűjteni a hibás tudást. Előbb-utóbb persze rájön, hogy képtelen a választott feladatot ellátni, de a rendszer apró zavarainak, vagy saját hiányosságainak tudja be. Cinikussá válik, vagy eluralkodik rajta a „nem tehetek semmit” mítosza.
Egyszer egy barátom azt mondta: „A világ baja nem az, hogy valamit rosszul csinálunk, a baj az, hogy rosszat csinálunk. Ha a rosszat akarjuk jobban csinálni, az eredmény csak nagyobb rossz lesz.” Vagyis egyre több tudás – a semmiről, egyre több gyógyszer – haldoklásunk fenntartásához, életfogytig tartó tanulás – az élet helyett. A mindenkori hatalom sajnos a „rosszat jobban csinálni” folyamatában érdekelt, hiszen a hibás tudásnak köszönheti létrejöttét, és a tudás állandó manipulálásának köszönheti fennmaradását. Ezért nem számíthatunk rá!
Az egyénen múlik minden, a megoldás a világ bajaira az egyéni döntésekben keresendő. Az egyénnek szabad akarata van, de a szabad akarat a döntés felelősségével jár! A busmanoktól a hajléktalanokig sok utat megtapasztaltunk, kitapogattuk lehetőségeinket, most választásra kényszerülünk. Szerencsénkre Agócs József professzor idézete folytatódik: „Ha végre jót csinálunk (akár rosszul is), az eredmény csak jó lehet!”
„Jól csak a szívével lát az ember.” A valódi tudás megszerzéséhez ösztöneinkre kell hallgassunk, melyek az élet forrására hangolt finom műszerek. A Teremtés az életből fakad, az életet szolgálja, az élet a célja. Minden, ami életellenes, pusztulásra van ítélve benne. Bármikor megújíthatjuk tudásunkat (és vele életünket), ha ösztöneinkre hallgatva megváltoztatjuk az élethez való viszonyunkat.
Amíg nem érezzük a helyes válaszokat, addig is nemesednünk kell. Meg kell tanulnunk NEM-et mondani olyan egyéni és közösségi utakra, melyek életellenesek, melyeknek végén csak fájdalmat és boldogtalanságot tapasztaltunk. „Mert most még tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.” (1Kor 13,12)
Kelt Gombán, az Úr 2011. évében, Földanya havában,
Szerző: Géczy Gábor fizikus, tanár, MAG közösség
Éveken át dolgoztam a hospice szolgálatnál, pácienseim azok voltak, akik hazamentek a kórházból meghalni. Igazán különleges időszakot osztottunk meg egymással: velük voltam az életük utolsó három-tizenkét hetében. Az emberek nagyot tudnak fejlődni, amikor szembenéznek a saját halálukkal.
Megtanultam, hogy sose becsüljem alá senki fejlődési lehetőségeit. Néhány változás rendkívüli volt. Mindegyikük sokféle érzelmet tapasztalt meg, ahogy ez várható is: elutasítást, félelmet, haragot, megbánást, még több elutasítást és végül elfogadást. Minden egyes páciens végül megtalálta a békéjét, mielőtt továbbindult volna, mindegyikük.
Amikor arról kérdeztem őket, hogy van-e valami, amit megbántak, vagy van-e olyasmi, amit másként csináltak volna, hasonló témák merültek fel mindegyiküknél. Íme, az öt legtöbbször előforduló tévedés ezek közül:
1. Bárcsak lett volna bátorságom úgy élni az életem, hogy hű legyek önmagamhoz, nem úgy, ahogy mások elvárták tőlem!
Ez volt a legtöbbször előforduló vágy az összes közül. Amikor az emberek rájönnek, hogy az életüknek mindjárt vége és visszanéznek, könnyű meglátni, hogy mennyi álmuk maradt, amit nem váltottak valóra. A legtöbben az álmaik felét sem vették figyelembe és úgy kellett meghalniuk, hogy tudták: ez a saját döntéseik vagy épp döntésképtelenségük következménye.
Fontos, hogy igyekezz legalább pár álmodat megvalósítani életed során. Attól a pillanattól kezdve, hogy az egészséged tönkremegy, már késő. Az egészség szabadságot ad, amit kevesen értékelnek egész addig, amíg már nincs meg nekik.
2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat! Ezt mindegy egyes férfi páciensem mondta, akit ápoltam. Hiányzott nekik az, hogy lássák a gyerekeiket felnőni, fájlalták, hogy nem töltöttek elég időt a kedvesükkel. Néhány nő szintén bánta ezeket a dolgokat, de a nők főleg az idősebb generációból valók voltak, így a legtöbb női páciens nem volt családfenntartó.
Azzal, hogy leegyszerűsíted az életed és tudatos döntéseket hozol, elképzelhető, hogy nem kell akkora bevétel, mint amit gondolnál. És azzal, hogy több teret engedsz önmagadnak az életedben, boldogabbá válsz és nyitottabbá azokra az új lehetőségekre, amelyek jobban illenek az új életmódodhoz.
3. Bárcsak lett volna bátorságom, hogy kifejezzem az érzelmeimet!
Sokan elnyomták az érzelmeiket azért, hogy elkerüljék a konfrontációt másokkal. Ennek eredményeképpen megelégedtek egy középszerű élettel és sosem váltak azokká, akikké válhattak volna. Sokan betegségeket teremtettek maguknak állandóvá vált keserűségükkel és neheztelésükkel, bosszankodásukkal.
Mások reakcióit nem tudjuk kontrollálni. Bár az emberek természetesen reagálni fognak arra, ha megváltozol és őszintén kezdesz kommunikálni, a végén mindez egy egészen új, egészségesebb szintre emeli a kapcsolataidat másokkal. Vagy ez történik, vagy az egészségtelen kapcsolódások eltűnnek az életedből. Akárhonnan nézzük, jól jársz, ha felvállalod önmagad.
4. Bárcsak kapcsolatban maradtam volna a barátaimmal! Gyakran nem ismerték fel a régi barátokkal való kapcsolattartás fontosságát és hasznát, amíg közel nem kerültek a halálukhoz és nem tudtuk mindig megtalálni a régi barátaikat. Sokan annyira elmerültek a saját életükben, hogy aranyat érő barátságokat hagytak elsikkadni az évek folyamán. Sokan bánták, hogy nem szántak elég időt és figyelmet a barátaikra. Mindenki hiányolta a barátait haldoklása során.
Gyakran előfordul elfoglalt életünk során, hogy elhanyagoljuk a barátságainkat. De amikor szembetalálod magad a közelgő halállal, az anyagias dolgok már nem számítanak. Az emberek el akarják ugyan rendezni a pénzügyeiket, ha lehetséges, de nem a pénz vagy a státusz a fontos számukra ilyenkor. Rendet akarnak tenni, hogy ezzel segítsék azokat, akiket szeretnek. Általában sajnos ilyenkor már túl betegek vagy fáradtak ahhoz, hogy ez sikerüljön nekik.
A végén minden a szeretetről és az emberi kapcsolatokról szól. Mindössze ez marad az utolsó hetekben fontos, a szeretet és az emberi kapcsolatok.
5. Bárcsak engedtem volna magam boldogabbnak lenni!
Ez egy meglepően gyakori vágy. Sokan csak a halálos ágyukon jönnek rá, hogy a boldogság választás kérdése. Régi viselkedési mintákba és szokásokba ragadtak bele. Az ismerős dolgok kényelmes komfortja elárasztotta az érzelmeiket és az egész életüket. A változástól való félelem arra késztette őket, hogy szerepet játsszanak mások és önmaguk előtt is. Miközben legbelül arra vágytak, hogy végre egy jót kacagjanak és bohóckodjanak és vidámság legyen az életükben. A halálos ágyadon fekve egyáltalán nem gondolsz arra, hogy mások mit gondolhatnak rólad. Milyen csodálatos dolog újra képesnek lenni mosolyogni!
Az élet egy választás. Ez a TE életed. Válassz tudatosan, válassz bölcsen, válassz őszintén. Válaszd a boldogságot!
Néhány magyar spirituális gondolkodású, nyitott szívű ember elment Tibetbe, hogy az ottani szerzetesektől “ellessék” az emberi létezés “titkát”. Néhány hétnyi meditáció után az egyik szerzetessel közelebbi kapcsolatba kerültek és egy mélyebb beszélgetés során felmerült a kérdés, hogy mi a fő célja a magyar lélekbúvárok látogatásának. Amikor a szerzetes meghallotta, hogy az utazók a saját életük céljára és a Ki vagyok én? c. kérdésre akarnak Tibetben választ kapni, akkor ezt válaszolta: “Ha Ti a szülőföldetektől több ezer kilométerre akarjátok megérteni, hogy miért születtetek oda, ahová, akkor nagyon nem értettétek meg a spiritualitás lényegét. Ahhoz, hogy kiderítsétek, hogy mi a feladatotok a Földön, ahhoz meg kell értenetek annak a népnek a gondolkodását és kultúráját, amelyikbe beleszülettetek.”
Bevallom, ez a történet engem rendesen mellbe vágott, mert az itthoni nehézségek és gazdasági korlátozások (rendkívül előnyös, “vállalkozás-barát” adórendszer pl.) és a Dögöljön meg a szomszéd tehene gondolkodásmód miatt rettenetesen elvágyódtam innen és el is mentem egy időre, aztán mégis hazajöttem, mert úgy éreztem, hogy nem véletlenül születtem magyarnak. Imádom az embereket mindenhol, bevallom őszintén azt is, hogy soha nem volt honvágyam több éves, egyhuzamban töltött külföldi tartózkodás ellenére sem; vannak mohamedán, zsidó, keresztény és ki tudja még milyen felekezetű ismerőseim és barátaim szerte a széles világ kocsmahálózatában és beszélek is néhány nyelven a magyaron kívül, de pontosan a spirituális meggyőződésem miatt gondolom azt, hogy most ebben a kultúrkörnyezetben és nemzeten belül kell valamit megtanulnom arról, hogy ki a fene is vagyok. Ez egy megérzés, szóval meg ne kérdezzétek, hogy mit szedek.
Azt fontos megjegyeznem, hogy a külföldön boldogulni kívánó honfitársaimat nem ítélem el egyáltalán, és nem tartom senkinek a részéről nemzetellenesnek azt, ha nem akar a született hazájában élni. Az sokkal inkább bántó számomra – bár tudom, ezen nekem kell dolgoznom, hogy ezt el tudjam önmagamban fogadni – hogy az itt élő és ebben az országban jövőt tervező emberek egy része úgy beszél a magyarságról, a magyar nyelvről és a kulturális örökségről, mint teljesen “felesleges” értékekről és örömmel fogadnák el azt, ha országunk mindenkori vezetői teljes mértékben a nemzetközi pénzhatalmak előírásai szerint ugrándoznának akkor is, ha az az itt élők sorsát hátrányos mértékben befolyásolja hosszú távon. Tudjátok, jó dolog a szomszédokkal jóban lenni, de azért a spájzba ne sétáljanak be az engedélyem nélkül…
Az egészséges nacionalizmus valami ilyesmiről szól az én számomra. Elsősorban ember vagyok, és csak másodsorban vagyok magyar, de örömmel vagyok az. Nem büszkén és megkülönböztető módon, hanem szeretettel és alázattal. Szeretem a végtelenül gazdag nyelvünket és melegség járja át a lelkemet, hogy mennyi csodálatos találmány fűződik magyarok nevéhez, pedig ezekhez a találmányokhoz nekem személy szerint semmi közöm. Boldogság önti el a szívem, ha Kodály Zoltán, Bartók Béla, Széchenyi István, Petőfi, Ady és József Attila “teremtményeire” gondolok, pedig keveredik bennem sváb, szerb, askhenázi és szittya vér is és nagyon is elképzelhető, hogy az őseim egy része nagyon is nem a Kárpát-Medencébe való. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy én ide születtem, a magyar az anyanyelvem, tudom, hogy ki az a Ludas Matyi és szeretem a kürtőskalácsot, a lángost és a jófajta szilvapálinkát. Ámulatba ejt az az ősi tudás, ami a nyelvünkön, a hagyományos építészeten keresztül sugárzik és nagyon fainnak tartom azt is, hogy pl. a magyar rovásírás ismerete vezette el a tudósokat az egyiptomi hieroglifák üzeneteinek megfejtéséhez is. A nyelvünk gazdagsága és a népi építkezés természetközelisége viszont döbbenetes tudást rejt, ehhez kétség nem fér.
Sokat találkozom azzal a véleménnyel egyébként, hogy az ember egy spirituális lény, egy végtelen isteni energiából származó tudatosság, akinek célja, hogy megtapasztalja a tudatos(!) létezés és egység csodáját és hogy ebbe a gondolkodásba nem férnek bele a nemzetállamok és az egyes kulturális különbségek, mert úgyis mindenki EGY. Ahogy a magyar nyelv is mondja: MindEGY. Azt is mondják nagyon sokan, hogy ha nem közösen, emberiségként gondolkodunk és hagyjuk, hogy a nemzetek közötti megosztás érvényesüljön, akkor soha nem érhetjük el ezt a vágyott célt. Ebben van egy pici igazság, mert valóban a legfontosabb önmagunkban elfogadni a másságot és megérteni azt, hogy a külső és belső megosztottság nem az EGYség, hanem a KÉTség irányába visz. Mindemellett az is való igaz, hogy a nemzetállamok kialakulásához “kellettek” háborúk és megosztottság, különben egyes népek nem akarták volna a földjüket és kultúrájukat mindenáron megőrizni és nagyobb területekre kiterjeszteni. Krízis nélkül nincsen katarzis, mint tudjuk. Valahogy nekem mégis az az érzésem, hogy az emberiség egy teljesen tudattalan egységből a tudatos egység felé megy, vagyis amennyire tudattalanul együtt éltünk évezredekkel (milliókkal?) ezelőtt, majd egyre inkább szétszakadtunk, annyira látszik az a törekvés egyre több humanoid részéről, hogy az egységet keresi újfent. Ebben az újfajta, tudatos egységben pedig az egyes nemzetállamok a saját kultúrájukkal és örökségükkel olyan szerves részét képezik az egésznek, mint az emberi test egyes alkotóelemei az egész szervezetünknek. Az emberi test számára nem elég, ha csak szív vagy máj van benne, hanem az összes többi szerv és “alkatrész” is szükséges ahhoz, hogy normálisan működjünk. Én valahol így tekintek a Föld népeire és az egyes nemzetállamokra, és ezért minden népcsoport és nemzetállam szuverenitásának a megőrzésére irányuló törekvését támogatom. Ennek pedig az egyik kulcsa a gazdasági önállóság a másik pedig a hagyományőrzés, mert ha az én pénztárcámban a szomszéd nyúlkál és az oktatási rendszert nem az adott ország érdekeinek mentén állítják össze (nem csak Magyarországon, hanem mindenhol), annak nem lehet túl jó vége…
A közös nyelvet és kulturális értékeket valló nagyobb családok (nemzetek) ősi tudásának és identitásának megőrzését a konzumtársadalom uniformizáló egységesedésével szembeállítani szerintem ráadásul logikátlan, mert ez két külön minőség. Az egyik erkölcsi értékekre épít, a másik meg a folyamatos gazdasági növekedésre, amely okos és tudatos gondolkodással igenis meg tud férni egymás mellett, főleg ha megértjük a pénz szerepét és működését ebben a világméretű képletben. (Azért pofázok annyit a pénzről egyébként, mert higgyétek el nekem, hogy a legfőbb teremtő energia a mai világban egy olyan világszerte elfogadott értékmérő, ami mögött már nincs is valódi érték, csak egy jó nagy csomag illúzió és rendkívül ügyes kommunikáció.)
Ennek a cikknek a célja mindössze annyi, hogy akár spirituális beállítottságúak, akár materialisták, akár jobb, akár bal oldali érzelműek vagyunk, érdemes észrevenni és megbecsülni azt, hogy egy nép mitől egyéni és különleges, és hogy ezt az egyéniséget megőrizni leginkább gazdasági és oktatási eszközökkel lehet, nem utolsó sorban pedig ennek köszönhetően szeretünk utazni és más nemzetek gyermekeit is megismerni, mert ha mindannyian ugyanolyanok lennénk, eléggé dög unalmas lenne szerintem a világ.
A tanulókör szabad és önkéntes tanulás az emberiség, a társadalom, a munka világa, a természet és a kultúra adottságainak és lehetőségeinek terén – szűkebb környezetünkben. Megmutatja a valamit közösen alkotás erejét, hatalmát és örömét.
Másokkal együttműködve képessé tesz új ismeretek befogadására és az adott körülmények alapos megvizsgálására, hogy a résztvevők saját társadalmat építhessenek.
A tanulókörben a munka a résztvevők saját szükségleteinek és érdeklődésüknek megfelelő tudásvágyára épül. A munkát demokratikus értékek jellemzik, ahol az egyének tapasztalatcseréje és elemzése az irányadó tényezők. A tanulás a tagok aktív hozzájárulásán múlik, mind a tanulmányok tervezésében, mind azok kivitelezésében.
A döntő tényezők:
• A résztvevők tapasztalata és szakismeret
• A tanulási terv vagy speciálisan elkészített tananyag
• Széles ismeretekkel rendelkező képzett vezető, aki főleg a tanulókör működéséért felelős.
A tanulóköri munka egy élénk, aktív folyamat, ami a tudást cselekvéshez és társadalmi változáshoz, fejlődéshez és kreativitáshoz köti. A módszert néhány alapelv segítségével írhatjuk le.
Egyenlőség és demokrácia
A tanulókör munkája a résztvevők egyenlőségének elvén alapul. A demokrácia és a demokratikus alapelvek nélkülözhetetlenek a tanulókör működéséhez. A tanulókörben mindig jelen kell lennie a kötetlenség szellemének. A tanulókör vezetőjének az a dolga, hogy párbeszédre ösztönözzön – a nézetek és információk oldott hangulatú cseréjére.
Tapasztalat és együttműködés A tanulókörben a munka a résztvevők tapasztalataiból és ismereteiből kell kiinduljon. Mindennapi tapasztalataikkal és a megélt problémákkal kezdve, új tudást hoznak majd a tanulókörbe. A tanulókör munkáját és előrejutását az együttműködés és a baráti szellem jellemzi, a kölcsönösen osztott és meghatározott célok felé tartó együttes munka. A résztvevők segítik egymást, ahelyett hogy versenyeznének. Megosztják egymással közös munkájuk eredményeit és buktatóit. Az ilyen tanulási helyzet biztonságot nyújt mindenki számára és hozzájárul a nyitottsághoz.
A tanulókör szabadsága és joga céljainak meghatározásához
A tanulókör célját – szükségleteikhez és kívánalmaikhoz igazodóan – tagjainak kell meghatározniuk. Ha a tanulókört valamilyen szervezeten belül hozzuk létre, akkor mindig az adott szervezet céljai által kijelölt keretek közt kell működjön. A szabadság együtt jár a felelősséggel. A tanulókör tagjai maguk felelősek azért, hogy miként működnek és hogyan viszik véghez tanulási céljaikat. E felelősséget sosem adhatják át másoknak, mivel az súlyosan sértené a tanulókör szabadságát.
Folytonosság, tervezés és aktív részvétel
A folytonosság azt jelenti, hogy a tanulást szervezni és tervezni szükséges. A célokat a résztvevők vitatják meg, hagyják jóvá és tűzik ki, amiből következik, hogy a tanulást valamiféle terv szerint végzik. A tanulókör résztvevőinek aktívan be kell kapcsolódniuk. A résztvevők aktív közreműködése az az alap, amire a tanulókör épül. Az ember legjobban aktivitásán keresztül tanul. Nem tudják a felelősséget megosztani, ha nem tevékenyek a résztvevők, ha nincs személyes véleményük
Tananyag
Minden tanulókörnek fel kell szerelkeznie valamiféle tananyaggal, ami összességében lefedi a tanulókör tervezett számú találkozóit, ami tényeket tartalmaz, rávilágít a vitatható pontokra és útmutatást ad a tanulókör munkájához. Igen gyakran a tananyag kifejezetten tanulókörökben való használatra készült. A tanulókör résztvevői maguk is készíthetnek tananyagokat.
Változás és cselekvés
A tanulókör nem lenne gyümölcsöző, ha résztvevői kizárólag a tanulásért magért tanulnának. Ha azonban a tanulókörök kiállnak a változásért és cselekvésért, akkor a tanulás nem csak „hasznosabbá”, de értelmesebbé is válik. Az egyének számára ez személyes gazdagodást jelenthet és környezetük feljavítását.
Célok:
• Önbecsülés, önbizalom fejlesztése
• Tudás terjesztése, új ismeretek átadása, illetve befogadása
• Kommunikációs képesség fejlesztése
• Nézetek és információk oldott hangulatú cseréjére.
• A résztvevők osztoznak a tanulás eredményességéért viselt felelősségben
Csoportlétszám: 7-12 fő; minél kisebb a csoport annál nagyobb az esély az összes résztvevő aktív részvételére, de lehetőleg ne legyen 5 főnél kisebb a csoport.
Évek óta tanulmányozom az egészség témakörét a test-lélek-szellem hármas egységét figyelembe véve. Mi kell ahhoz, hogy valaki egészséges legyen? Hogyan kell most cselekednem / gondolkodnom / vigyázni a testemre / lelkemre ahhoz, hogy a jövőben megfelelő módon működjön és biztosítsa számomra a minőségi életet? Minek köszönhető az, hogy 100 évvel ezelőtt minden huszonötödik ember halt meg rákban, ma meg minden harmadik? Ez brutális különbség!
A test a lelkem temploma, tehát táplálékot, tápláló ételeket érdemes neki adni. Ez alap. Ép testben, ép lélek. Ha a testem telerakom génmanipulált szarokkal, agyongyógyszerezett – növekedést serkentő hormonokkal teli – húsokkal és vegyszerezett zöldségekkel és gyümölcsökkel, akkor az immunrendszeremet valószínűleg “túl fogom terhelni”. Edzésben lesz ugyan, de a rengeteg méreganyag egy részét nem fogja tudni kiszűrni. Főleg, ha nem iszom megfelelő mennyiségű vizet és időnként nem méregtelenítek. Aki egy kicsit is foglalkozott már a helyes táplálkozással, az mind tudja, hogy az ételnek az egyik legfontosabb tulajdonsága a származása és az, hogy lehetőleg legyen benne minél több élő tápanyag. Továbbá, ha dehidratált (=vízhiányos) a test, akkor szomjazik és nem működik jól. Lehet vegyesen táplálkozni, de a lényeg, hogy megbízható forrásból származó tiszta ételt egyél megfelelő mennyiségű víz bevitelével és időnként méregteleníts. Engedd a testednek, hogy megszabaduljon a szartól. Szó szerint. Ez az első lépés. (Kutatások alapján nem mindegy az sem, hogy mennyi savasító/lúgosító ételt eszel, vagyis az egyensúlyra érdemes ügyelni a vegyes táplálkozás kialakításánál!) Persze néha 1-1 tisztító feles nem árt. De csakis házi pálinka és abból is csak egy fél cent. Nem több. Egy picit ugyan savasít az alkohol, azt mondják, de üsse kavics. Mosolygok tőle és a vidámság gyógyít. A lényeg: tápanyag- és vitamindúsan érdemes táplálkozni, mert a skorbut (=C vitamin hiánynak köszönhető betegség) óta tudjuk, hogy hiánybetegségek igenis vannak.
A második lépés a mozgás. Ha sokat tanulsz és sokat olvasol, bizonyára észrevetted, hogy jobban működik az agyad. Ha a tévé előtt ülsz állandóan és hagyod, hogy állandóan “hipnózisban tartsanak”, akkor meg elbutulsz és egyre kevésbé fog érdekelni az, hogy pallérozd az elméd. A test ugyanilyen. Ha sokat mozogsz, akkor áramlik a vér a testedben, és pezsegni kezd benned az energia. Mivel atomi és kvark (=szubatomi, azaz atomi részecskék szintjénél mélyebb) szinten minden energia (ezt a tudósok mondják, nem én), ezért a mozgás az elsődleges eszközünk arra, hogy az energiát (és az életet) áramoltassuk önmagunk- ban. Ha nem mozogsz, nem várhatod el, hogy a tested élettel telinek érezze magát. (Jóllehet a mozgásnál is fontos, hogy energiát veszítesz vagy nyersz általa, a távol-keleti küzdősportokat pont azért tartják jónak a nyugati sportokkal szemben, mert azok által az ember energiát gyűjt. Jómagam is kipróbáltam már ezt azt, pl. tajcsi, jóga és valóban energia-dús leszek tőle, szemben egy focimérkőzéssel, ami után ki vagyok dögölve teljesen.)
A harmadik és egyben legfontosabb lépés a tudatosság. Ez nem egy megfogható és tanítható dolog, ezt csak tanulni lehet úgy, hogy kérdéseket teszel fel és felismeréseid lesznek. A megfelelő táplálkozáson és mozgáson túl ugyanis nem azon múlik az egészséged, hogy mi történik veled az életed során, hanem az, hogy a veled történő eseményeket hogyan éled meg. Valakinek kihal az egész családja egy háborúban és elfogadja, feldolgozza, túléli és nem lesz egészségügyi következménye. Egy másik ember elveszíti az állását és daganatos beteg lesz, mert képtelen elengedni, megbocsájtani legbelül (pl. a főnökének) és folyamatosan bűntudatot vagy haragot érez, rágja magát és feszült.“Nem bírom lenyelni, nem bírom megemészteni, nem bírok megbocsájtani, haragszom rá, méreg van bennem és düh.” – ezt érzik sokan. Ha ez a helyzet, ez kinek rossz? Annak, akire irányul, vagy annak, aki megéli a nem bírom-ok sokaságát? Ha haragszom valakire, a harag bennem van, én érzem, tehát nekem rossz! Szerintem a lényeg az, hogy a veled történő eseményeket hogyan éled meg. Nem találok más logikai magyarázatot arra – az egyre inkább tápanyaghiányos és tömegtermelésben készült élelmiszerek fogyasztását leszámítva -, hogy a nyugati orvostudomány fejlődése mellett miért szaporodnak bizonyos betegségek, szinte ijesztő mértékben! (Most az oltáspropagandát azt lapozzuk, az más fejezet.)
Dr. Masaru Emoto egy japán kutató, aki bebizonyította, hogy a víz reagál a gondolatokra. Ha szeretettel gondolsz a kísérletben lévő vízre, akkor gyönyörű lesz a víz kristályszerkezete, ha utálkozol és tele vagy haraggal, akkor meg zavaros lesz és ronda. Mivel az emberi test minimum 70%-a víz, ezért azt merem gondolni, hogy a gondolatainknak igen komoly köze van ahhoz, hogy mennyire van harmóniában a test-lélek-szellem egysége. Ha méreg van benned (mérges vagy) bármi miatt, akkor mérgezed magad! Benne van a nyelvünkben! Mi más lehetne a mérges melléknevünk etimológiai eredete? Persze ez csak egy logikus találgatás részemről…
Ryke Geerd Hamer egy üldözött német (belgyógyász és szülész-, nőgyógyász) orvos, aki az általa megalkotott Új Német Orvostudománnyal bebizonyította, hogy minden biológiai elváltozás egy bio-logikus törvényeken alapuló válaszreakció a szervezettől. Az Új Német Orvostudomány szerint minden egyes betegségnek megvan a lelki oka és pontosan meghatározható az elváltozás lefolyása. Dr. Hamer továbbá azt is bebizonyította több ezer esettanulmánnyal(!), hogy az azonos időben bekövetkező lelki konfliktusok ún. konstellációkat (=együttállásokat) hoznak létre az emberi agyban (mely CT felvételen látható!), és ezek képesek mániás/depressziós állapotot eredményezni. Ez most viccesen hangzik, de a legtöbb zseni valamilyen mániás konstelláció- ban szenved. Elmezavarosak, mert a bio-logikus rendszerük ilyen állapotba hozza őket. Nézzétek meg a XX. század legnagyobb természettudósainak és művé- szeinek az életrajzát! Rengeteg közöttük az érzelmileg sérült ember! Tökéletes bizonyítéka annak, amit Dr. Hamer állít. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek betegek lennének! Egyszerűen csak az érzelmi konfliktusaik miatt új-medicinás szemszögből “konstelláltak”. Igazából az ilyen, ún. érzelmi konstellációban lévő embereknek köszönhet az emberiség rengeteg innovatív terméket, szolgáltatást és művészeti alkotást. Hogy miért üldözik akkor Hamert, ha ekkora zseni? Csak azért mert saját magát meggyógyította hererákból és több ezer esettanulmánnyal bizonyította, hogy a rák érzelmi konfliktusból fakadó bio-logikus elváltozás, amely konfliktust ha az ember felold, a rák eltűnik. Ez nagyon veszélyes információ a jelenlegi rákkutatás bizniszre nézve, valljuk be. Mint tudjuk, a világ egy üzleti vállalkozás. (A mérgezésből, sugárzásból fakadó rákos elváltozások nem ebbe a kategóriába tartoznak, de a rákbetegek között abból sokkal kevesebb van!)
Az észlelés biológiája sem állít mást. Ezt az új biológiát Dr. Bruce Lipton, amerikai sejtbiológus dolgozta ki. Ő kísérletekkel bizonyította azt, hogy ha máshogy reagálsz a környezetre, akkor más történik a testedben. Ha máshogy reagálsz a környezetre! Érted komám? Nem leütöd a vitapartneredet, hanem átöleled és megköszönöd neki, hogy megosztja veled a véleményét. Hátha tanulsz belőle. Nincsen tehát öröklött betegség, csak öröklődött gondolati minták, melyek tudatos- sággal megváltoztathatók. Gene- rációs félelmeket, hiteket meg lehet változtatni ha valaki felteszi a megfelelő kérdéseket. Hiába volt egy családon belül több száz évig ugyanaz az elhalálozások oka, ezt a mintát ki lehet kapcsolni. Bruce Lipton munkája ráadásul azért is fontos, mert ma már mindent úgy közelítenek meg a hivatalos (=hatalom céljainak megfelelő) szervek, hogy egy elmélet elfogadá- sához tudományos bizonyítékok kellenek, ami azt jelenti, hogy laboratóriumi körülmények között meg kell tudni ismételni ugyanazzal az eredménnyel egy feltételezést. Bruce Lipton ezt megtette, csak ő nem állítja azt, hogy pusztító népbetegségeket meg tud gyógyítani, ezért békén hagyják. Íme egy rövid riport vele, amit nagyon érdemes megnézni:
Aki ezután még arra is kíváncsi, hogy mindezek ellenére miért halt meg Steve Jobs, az a szerző, Józsi bácsi írásában megtalálhatja a választ.
Várjuk a szkeptikusok hozzászólásait is, amikben leírják a sugárkezeléstől és kemoterápiától meggyógyult rokonaik történetét, vagy saját csodás gyógyulásukat.
A nagy múltú magyar geobiológia, illetve építészetbiológia, ha nem is így nevezték, jobban mondva nem is nevezték meg, a kozmikus renddel és a természettel még harmóniában élni és építeni tudó ember ősi tudásaként létezett. Létezett egy apolitikus
és deista ökológiát művelő, a szülőföldjéhez végletekig ragaszkodó és azt becsben tartó néptudat és a Földanyánkhoz, és annak reánk bízott részéhez, a Kárpát-medencéhez fűződő bensőséges viszony. Ebben az intim viszonyrendszerben mozogtak a királyi bányakeresők, templom- és faluépítők, építőmesterek, kútásók stb. Kalotaszeg népe ma is úgy mondja: Ördöngös helyre nem építünk.
A Kárpát-medence természetes ökológiai és életenergetikai egységén az úgynevezett reformnemzedék politika és ökonómia által vezérelt, rövidlátó folyamszabályozásai ütöttek a XIX. század derekán mára teljesen elmérgesedett sebeket. A két világháborút követő politikai vakság és gyűlölködés a Kárpát-medencét ökológiai és ökonómiai káoszba és csődbe taszította.
A szellem és a lélek XIX.-XX.századi teljes megtagadásával, az anyagba süllyedés legsötétebb korszaka alatt az itt élők zöme a kozmikus renddel való minden viszonyát elvesztette és ami pillanatnyi érdekein túlmutatott és meghaladta a materialista racionalitást, azt a szemétdombra hajította. Így került a ma geobiológiának nevezett, ősi tudás is nevetség tárgyaként a szemétdombra.
A mai napig „akadémiailag” elfogadhatatlan minden, ami az anyagiság káoszából kicsit is előremutat. (Például T. Egonné, akadémikus 50 éven át foglalkozott a földsugárzásokkal, három éve bekövetkezett halála után teljes életműve „eltűnt”.)
A “Figyelmeztetések korát” élő mai magyar emberben is ébredezik a kötelesség- és küldetéstudat, de a többség szellemi állapotát más európai népekéhez hasonlóan a Heidegger által megfogalmazott kijelentéssel lehet jellemezni: azt is elfelejtettük, hogy mit felejtettünk el. Van akikben mégis tudatosodik halaszthatatlan kötelességként a Földanya regenerálásának és megmentésének feladata. A “Figyelmeztetések korának” egyik legjelentősebb eseménye a Föld és az élet szükséges frekvencianövekedése, ami napjainkban zajlik.
A Kárpát-medence és a mai Magyarország is a Földanya több olyan kozmotellurikus pontját, létfontosságú helyét hordozza, amelyek minősége és állapota az egész bolygó számára meghatározó jelentőségű. Ezek a helyek a kellő alázattal rendelkező ember számára Európa legmagasabb rendű gyógyhelyeinek sorába kerülhetnek, persze a jelenlegi racionalista elme és materiális tudat átmentési kísérletei – parkosítás, autóparkolók, szanatóriumok – nélkül. Ebben a kényszerhelyzetben a magyar geobiológia és építészetbiológia régi-új tudománya megbecsülve az európai hagyományt (Hartmann, Endrõs, Merz, Bonvin, Monterey,Thibaud stb), de a saját hagyományainak útját követve sok lépést tett a hely megértése területén.
A hely lelkének megértéséről van szó, legyen az egyszerű, beépítésre szánt terület vagy magasrendű, szakrális hely, ami az ember és a Földanya, illetve a bioszféra együttműködésére szánt kozmikus rendjébe illeszkedik.
A geo- és építészetbiológia magyar elitje viszonylag gyorsan túljutott a leárnyékolós, kivédős, védekezős és ágytologatós korszakán. Ma már nyilvánvaló, hogy a földsugárzások, a földidegáram- és hálórendszerek is kölcsönhatások, vagyis a lélek eszközei. Vagyis arról nem a földsugárzások és a föld alatt folydogáló vízerek tehetnek, hogy mi a silányságig pusztítjuk szervezetünket és immunrendszerünket. Ostobán kijelölünk magunknak egy fekvőhelyet, amelyhez aztán évtizedekig ragaszkodunk.
Földanyánk mindenkori állapota a rajta élő ember szellemi és lelkivilágának leghűségesebb tükre. A táj és a természet mindenkori állapota, képe, betegségei vagy pompája mindig az ott élők lelkének tükörképe. Pillanatnyilag éretlen természetünk tükörképe.
A magyar geobiológia nagy lépéseket tett a Föld idegáramrendszereinek megismeré- sében. A Föld egyik legintenzívebb és legintimebb idegáram-rendszerének, a Szent György hálónak és az ezt kísérő interferenciavonalainak (Ley-vonalak) megértése új távlatokat nyitott. Sokat léptünk előre a formák és anyagok életminőséget befolyásoló viselkedésének és sugárzásának megértése terén és az elektromágneses szennyezések – az ortodox fizika kutatási területeit meghaladó – megismerésében.
Ezen a téren a mai napig Heidelbergben dolgozó Varga professzor munkássága úttörő jelentőségű. A Szent György vonalak és más magasrendű földidegáramok megismerésében, a Föld 36 órás ciklusának érzékelésében, a páratlan számú bolygóegyüttállások hatásmechanizmusának megértésében, a lélek és a tudat földsugárzásokat befolyásoló természetének kutatásában élen jár a magyar geobiológia.
Ki merjük jelenteni a következőket:
Ha valaki egy életszentség felé fordul (például nem fél és nem szorong), akkor onnan félrehúzódnak a földsugárzások
A Föld és a bioszféra megmentése kötelező és halaszthatatlan feladatunk
Az ember törvényeit a bioszféra, vagyis az élet törvényeinek kell felváltaniuk
A testünket alkotó négy őselemet nem tartottuk tiszteletben,ezért a testünket és az életet sem
Csak a teljesen politika- és ökonómiamentes és deista ökológia hozhat reménységet az emberiségnek. Ellenkező esetben az önpusztítás folyamatát nem lehet leállítani. Ennek megfelelően kell megtenni az első, az ego számára fájdalmas lépéseket.
A geobiológiai és radiesztéziai mérések egy része is a magasabb tudat áradása, ezért minden ezzel történő visszaélés önveszélyes
Ha csak a földsugárzások eltávolításával, magunk megtisztításával foglalkozunk, az mágia
A köztünk lévő üzenet neve Hartmann-háló; a lélek üzenete
A test-lélek-szellem hármas egyensúlyát helyre kell állítani, ezeknek egymással párhuzamosan kell fejlődniük
Ha a Naprendszer bolygói, vagy kísérői – és köztük a Föld – közül három vagy öt egy tengelyen áll, akkor a földsugárzások és földidegáram-rendszerek gerjednek, messze elmozdulnak a helyükről és a fizikai és szellemi térben is komoly változások zajlanak. A szellemi és fizikai tér változásai függnek a konstellációban részt vevő égitestek méretétől és meghatározó ősprincípiumaitól.
Földidegáram- és térhálórendszerek sokasága létezik, de 1999 őszén megjelent a földi világ első két asztrál-hálója is. Ezek közvetlenül a lélekre hatnak. Az egyik a Hartmann-háló dőlésének irányával ellentétes irányban mozog és tisztán negatív töltésű. A másik valamivel kisebb a Hartmann-hálónál és dőlésének irányában mozog. Minden részében a Teremtő energiája gerjed. Mindkettő folyamatosan hat gondolkodásunk minőségére. Ezek azok a kutatási és oktatási területek (oktatás = tanítás+ szoktatás + példamutatás), amelyeken a magyar geobiológia eredményesen dolgozik.
Talán még két területet érdemes említeni: egyik a Földanya magasrendű szakrális pontjainak „használata” ahhoz, hogy a test-lélek-szellem hármas egyensúlyát helyrehozzuk. Csak a belső egyensúlyát és belső békéjét megtalált ember képes kifelé is, a rábízott természettel harmóniában élni.
Somlósi Lajos: Geobiológia Magyarországon a XXI. Század első évében
A pipacs, a búzavirág és a kamilla üzenete itt olvasható.
A mátrix amiben élünk, ahogy Platón 2500 évvel ezelőtt már megfogalmazta
Alig múlik el nap anélkül, hogy újabb megrázó drámákról ne érkezzen hír az egészségügy berkeiből. A drága gyógyszerekről és felszerelésekről, a kevés orvosról és az infrastruktúra katasztrofális állapotáról szóló híradások mellett ma már hallunk korrupcióról, tiltott hírszerzésről, ipari kémkedésről is.
Recseg-ropog a rendszer: fenntartása mindenhol a „fejlett” világban csillagászati összegekbe kerül. A pénzügyi terhek alatt roskadozik a legtöbb ország költségvetése – miközben egyre több az orvosi vagy kórházi ápolásra szoruló beteg. A milliárdok áramlanak, miniszterek jönnek-mennek, a népek halnak – s úgy látszik, hiányzik a politikai bátorság a cselekvéshez, a változtatáshoz…
„A tudományos orvoslás a tüneteket és a test jelzéseit tünteti el anélkül, hogy meggyógyítaná a problémát. Csak lenyesi a jéghegy csúcsát. De a probléma, a jéghegy zöme azonban továbbra is ott van. Mivel a tudományos orvoslás az okot nem kezeli, függőségi és állandó alárendeltségi állapotban tartja a pácienst.”
Mi romlott el? Az ördög, ez esetben nem a részletekben van. Ellenkezőleg. Az egészségügy egész nyugati rendszere, alapjaiban, alapelveiben úgy rossz, ahogy van.
Először is, nem gyógyításról kellene beszélni, hanem megelőzésről – egészséges gondolkodásmódról, táplálkozásról, életmódról; arról, hogyan állíthatnánk vissza az ember összhangját a természettel. Ám erről orvosegyetemeken alig hallani.
Másodszor, ha már a megelőzésnél – vagy annak hiányánál – tartunk: fogyasztás-centrikus társadalmakban az azonnali élmény és a gyors öröm a vágy titokzatos tárgya. Gyorsan és hatékonyan célszerű enni, inni, fájdalmat csillapítani, sebtiben kell növényt termeszteni, állatot tenyészteni, élelmiszert termelni, méghozzá sokat és olcsón… Persze, ehhez vegyszerek, tartósítók, dúsítók, ízfokozók, stb. garmadájára van szükség. S nincs idő végiggondolni, hogy köszöni meg ezt a bánásmódot a természet vagy a szervezetünk. Majd bekapunk valamit, ha fáj. Mama antidepresszánst szed, apuka Viagrát, a gyerekek pedig hiperaktivitás elleni pirulát.
Harmadszor, partvonalon kívülre került az egészségügyi játszma két eredeti főszereplője – az orvos és a beteg. Azelőtt a beteg megbeszélte problémáját a sámánnal-varázslóval-bábával-orvossal, s elégedetten ment mindenki a maga dolgára. Időközben biznisz lett az egészségügy. Hatalmas biznisz. Ma a beteg is, az orvos is csak áldozata a rendszernek, s együtt nézik, miként zajlik a fejük fölött egy hatalmas, globális, a dollárok milliárdjainak megszerzéséért folyó küzdelem. Az orvos, egyik oldalon, elvesztette szakmai hatalmát – a diagnózist gépek készítik, a terápiát gyógyszergyártók írják elő. Csak a betegségre jut idő, a beteg emberre nem. A beteg pedig, a másik oldalon, elvesztette pénzügyi hatalmát – mert noha adóin keresztül továbbra is ő finanszírozza az egészségipart, a döntésekbe már régóta nem szólhat bele. Itt a részvényes állja a cehhet, de szavazati joga nincs. Joga csak az engedelmességhez van. Az történik vele, amit az orvos, a kórház, a rendelőintézet, a betegbiztosító, a gyógyszergyár, a szabályok, magyarul: a rendszer diktál neki. Pedig itt az ő egészsége, az ő élete a tét – ő az egész egészségügy célja és létezésének értelme.
Negyedszer, a beteget és az orvost egyaránt megfosztották szabad választási jogától. Emiatt elsorvadt a szabad választás képessége is. Ha egy beteg a rendszer adta kereteken belül kezelteti magát (azaz, az elfogadott kórházakban, intézményekben, az engedélyezett eljárásokkal, szerekkel és eszközökkel, illetve az erre jóváhagyott orvos vagy gyógyász közreműködésével), akkor költségeit állja a biztosító – s a gépezet minden hűséges szereplője megkapja bérét a közös kasszából.
De ha a beteg más utat választ, s természetes gyógymódokat, megoldásokat akar igénybe venni, akkor magára marad, gyógykészítményeit (ha hozzájuk tud jutni) maga kénytelen fizetni, s még azt is el kell tűrnie, hogy kigúnyolják naivságáért és hiszékenységéért.
Ha az orvos tér le a számára kijelölt “tudományos” ösvényről, akkor azt kockáztatja, hogy komolytalanná válik saját szakmája körében, s a hatóság kiközösíti, ellehetetleníti, eltiltja. A népi, ősi, természetes gyógymódok jelentős részén csak nevetnek. De nem mindegy végső soron, hogy mitől gyógyul meg a beteg, ha meggyógyul?
A beteg és az orvos sok évezredes zavartalan, közvetlen párbeszédébe tehát az elmúlt száz évben egyre többen szálltak be. S egyre többen szóltak bele. Az orvosok szövetségei. A kórházak szövetségei. A kormányzati , engedélyező, szakmai felügyeleti és politikai szervek. A privát és állami betegbiztosítók, akik a pénz elosztása fölött döntenek. A jogászok és a bíróságok. Az újabb és újabb gyógyszer-, felszerelés- és diagnosztikai gyártók – még sorolni is nehéz!
S a sok bába között valahol elveszett a beteg. Ha a beteg is, az orvos is, az egészségügyi személyzet, a kormány is ennyire elégedetlen az “egészségügy” jelenlegi áldatlan helyzetével, akkor ki húz belőle hasznot? „Cui bono?” Azaz, ki profitál? Teszi fel a kérdést, „Az Egészségügyi Maffia” c. lélegzetelállító, s egyben felemelően szép könyvében Ghislaine St-Pierre Lanctot kanadai orvosnő (illetve ex-orvosnő, mivel könyve megjelenése után a hatóságok beperelték, megfosztották doktori címétől, s élete végéig eltiltották az orvoslás gyakorlásától).
A válasz megtalálásához ezúttal is elég kinyomozni, honnan hová áramlik a pénz. Nagyon egyszerű: az adókból és biztosító társasági befizetésekből származó irdatlan pénzek javarészt a multinacionális ipar cégeihez kerülnek – a nagy gyógyszer-, berendezés- és diagnosztikai termékgyártókhoz.
Bízni magunkban Lanctot arra figyelmeztet, hogy a gyógyulás az egyének, a páciensek kezében: a mi kezünkben van.
„Soha ne fordulj a tudományos orvosláshoz megelőzési szándékkal. Ez olyan lenne, mintha fognál egy kalapácsot azért, hogy leüsd az ablaküvegen zümmögő legyet. Nem mindig sikerül megölni a legyet, az ablakot viszont mindig betöröd.”
Dönthetünk úgy, hogy nem teszünk semmit, s rendesen bevesszük a tablettáinkat, s meghalunk.
Dönthetünk úgy is, hogy megtámadjuk az egészségügyi maffiát, tiltakozunk ellene, szembeszállunk vele, amibe jól kifáradunk, s ugyanúgy meghalunk.
De dönthetünk úgy, hogy felismerjük a maffiát, de mögé látunk, s felfedezzük, hogy nincs rá szükségünk! Az ön-egészségügyet kell megteremtenünk: végképp elzárkózni a hatóságoknak a hamis biztonságról és védelemről tett ígéretei elől, s megbízni saját magunkban, hiszen szuverén, döntésképes egyének vagyunk, s tudjuk, mi jó nekünk, s
mi rossz.
Meg kell teremteni az orvos és a beteg, mint két egyenrangú fél közti közvetlen, egymásra épülő társas kapcsolatot, amelybe nem szól bele senki. A páciens szerezze vissza ellenőrzését a saját pénze felett. Döntse el, kitől kér tanácsot, s kinek fizet ezért a tanácsért; lehetőleg fizessen közvetlenül, s ne közvetítőkön, betegbiztosítókon keresztül. Inkább a tanácsokért, konzultációkért fizessen, semmint kezelésért. Váltson orvost, ha szíve úgy diktálja. Gondolja meg kétszer is, mielőtt aláírná, hogy elfogadja-e a rajta végzendő különböző vizsgálatokat és teszteket. Gondolja végig, mit vásárol, s kitől: támogassa a helyi, közösségi termelést és ipart, azt, amelyet ismer. Vállaljon felelősséget saját egészségéért, s annak költségeiért.
Ne az orvostól várjon diagnózist – a sorsa, s egészségének alakulása is, a saját kezében van. Az csak tőle függ.
Az orvos pedig együttműködő társként cselekedjen – ne félistenként vagy guruként. Az orvos legyen tanácsadó, aki áldoz annyi időt betegére, hogy rendes diagnózist készít számára – még akkor is, ha ehhez csökkenteni kell a munka mennyiségét. Elsősorban tanácsadásért kérjen pénzt, ne kezelésért. Tisztelje betegét, ahogy a beteg is tiszteli őt, s bánjon vele úgy, ahogyan ő szeretné, hogy mások bánjanak vele. Végtére is a beteg gondoskodik az orvos megélhetéséről!
Gyakoroljon egészség-központú orvoslást, kerülje a felesleges teszteket, vizsgálatokat és gyógyszeres kezeléseket, hacsak azok nem elengedhetetlenül szükségesek. Tartsa tiszteletben ügyfele, a beteg döntéseit, s működjön vele együtt a kezelési mód kiválasztásában. Ne tűrje, ha kollégája veszélyes praktikákat folytat – ne legyen többé érvényes a hallgatás törvénye, az „omerta”. Legyen nyitottabb az „alternatív” orvoslás irányában. Ne fogadjon el szívességet, juttatást az ipartól, főleg a gyógyszeripartól.
Szűcs Károly, az EzVanKiadó alapítójának 2010-es előadása: Miért adok ki könyveket?
Utópia?
Lehet. Ez nézőpont kérdése. De tágítsuk képzeletünket! Lehet másképpen is szervezni az egészségügyet. Csak egy példa: a történelmi Kínában addig kapott fizetést az orvos a gondozása alatt álló családtól, amíg a családban nem volt beteg… az orvos az egészség megőrzésében volt érdekelt. Az egészségügy jelenleg elfogadott nyugati rendszere sürgős változtatást igényel, s ehhez másképpen kell gondolkozni. Nekünk kell másképpen gondolkoznunk. Kezdjük el. Csak nyerhetünk!
Ez a bejegyzés nem saját írást tartalmaz. Egy ismerős ajánlotta a Facebook-on, de a benne leírtak annyira igazak a mai magyar oktatásra is, hogy úgy gondolom mindenkinek érdemes egy kis időt szentelnie az elolvasására.
1990. január 31-én hangzott el ez a beszéd, amikor a szerző átvette New York városának Év Tanára díját.
A szabadság városa, vagy mégse?
Mindazoknak a nagyszerű tanárismerőseimnek a nevében veszem át ezt a díjat, akik az évek során arra törekedtek, hogy a gyerekekkel való találkozásuk hiteles legyen; azoknak a férfiaknak és nőknek nevében, akik nincsenek eltelve önmagukkal, akik szüntelenül kérdéseket tesznek föl, akik mindig igyekeznek megfogalmazni és újrafogalmazni, hogy mit is kellene jelentenie az „oktatás” szónak. Az Év Tanára díj birtokosa nem a legjobb tanár – ők túl csöndesek ahhoz, hogy csak úgy észrevehessük őket –, hanem zászlóvivő; azoknak a nyilvánosság előtt láthatatlan embereknek a jelképe, akik életüket örömmel állítják a gyerekek szolgálatába. Ez a díj éppen annyira az övék, mint az enyém.
Korunkban nagy válságát éli az iskola. Gyerekeink tizenkilenc ipari nemzet között sereghajtók olvasásban, írásban és számtanban. A legutolsók. A világ narkomániás gazdasága az árucikkek fogyasztására épül; ha nem vásárolnánk annyi álomport, az üzleti világ összeomlana – és az iskolák fontos értékesítési helyek. A tizenévesek között nálunk a legmagasabb az öngyilkosok aránya, és a többségük a gazdagok közül kerül ki, nem a szegények közül. Manhattan -ben az új házasságok ötven százaléka öt évet sem ér meg. Kétségtelen, hogy valami baj van.
Iskoláink válsága egy nagyobb társadalmi válságot tükröz. Úgy tűnik, elvesztettük az önazonosságunkat. Példa nélküli a gyerekek és az öregek világtól való elzárásának mértéke: senki sem beszél már velük. Márpedig ha a gyerekek és az öregek nem érintkeznek egymással naponta, akkor a közösség csak egy jövő és múlt nélküli folytonos jelenben él. Valójában a „közösség” szó nem is nagyon használható az egymással való viselkedésünk megnevezésére. Hálózatokban élünk, nem közösségekben, és mindenki, akit csak ismerek, magányos ettől. Furcsa módon az iskola főszerepet játszik ebben a tragédiában, mint ahogy a társadalmi osztályok bűntudatának növekedésében is. Úgy tűnik, emberválogatásra használjuk az iskolát, egy kasztrendszert hozunk létre, amelyben aztán ott vannak a metrókban barangolva kéregető és az utcán alvó érinthetetlenek.
Nagyon érdekes jelenségre lettem figyelmes huszonöt éves tanári pályafutásom alatt: a tanítás és az iskolák egyre jelentéktelenebbé válnak a bolygó nagy vállalkozásai számára. Senki sem hiszi már el, hogy a tudósokat természettudományi órákon képzik, a politikusokat állampolgári ismeretek órákon, a költőket angolórákon. Igazság szerint az iskolák valójában csak engedelmességet tanítanak. Nagy rejtély ez előttem, mert ezernyi emberséges, törődő ember dolgozik az iskolákban tanárként, segédként és igazgatóként, ám egyéni erőfeszítéseikben alulmaradnak az intézmény elvont logikájával szemben. Noha a tanárok törődnek a gyerekekkel és nagyon keményen dolgoznak, az intézmény pszichopata; nincs lelkiismerete. Megszólaltat egy csengőt, mire a versírás kellős közepén tartó fiatalembernek be kell csuknia a füzetét, és egy másik cellába kell vonulnia, ahol emlékezetébe kell vésnie, hogy az emberek és a majmok közös őstől származnak.
Kötelező oktatásunk rendszerét Massachusetts államban találták ki 1850 körül. Becslések szerint Massachusetts lakosságának nyolcvan százaléka ellenezte; néha fegyverekkel. A Cape Cod-i félszigeten fekvő Barnstable lakossága egészen az 1880-as évekig óvta a gyerekeit, de aztán a nemzetőrség elfoglalta a települést, és a gyerekek fegyveres őrizet mellett meneteltek iskolába.
Íme egy elgondolkodtató furcsaság: Ted Kennedy szenátor hivatala nemrégiben közzétett egy tanulmányt, amelyben az áll, hogy a kötelező oktatás bevezetése előtt az államban 98%-os volt az írni-olvasni tudók aránya, utána pedig sosem emelkedett 91% fölé, ahol 1990-ben áll. Remélem, ezt érdekesnek találják.
Itt egy másik elgondolkodtató furcsaság: az otthoni iskoláztatás mozgalma szép csöndben akkorára nőtt, hogy ma már másfél millió fiatalt kizárólag a saját szüleik tanítanak. Múlt hónapban az oktatási hírügynökség azt a meglepő hírt közölte, hogy úgy tűnik, az otthon tanított gyerekek gondolkodás terén öt vagy akár tíz évvel is megelőzik beiskolázott társaikat.
Nem hiszem, hogy egyhamar megszabadulunk az iskoláktól – az én életemben biztosan nem –, de ha változtatni szeretnénk a dolgok tudatlansági katasztrófába torkolló folyásán, akkor be kell látnunk, hogy az iskola nagyon jól „iskoláztat”, de nem „oktat” – tervezéséből kifolyólag. Nem a tanárok hibája ez, nem is a kevés pénzé, hanem arról van szó, hogy az oktatás és az iskoláztatás sosem lehet egy és ugyanaz a dolog.
Horace Mann, Barnard Sears, Harper (University of Chicago), Thorndyke (Columbia Teachers College) és még néhány más ember a tömegek tudományos igazgatására tervezte az iskolákat. Az iskolának az a feladata, hogy szabályok alkalmazása révén szabályos embereket állítson elő, megjósolható viselkedésű, irányítható embereket.
Az iskolák nagyon sikeresek ebben. Társadalmunk azonban szétesőben van, és egy ilyen társadalomban csak az önálló, magabiztos és individualista emberek sikeresek – hiszen halott az eltartottakat és a gyöngéket óvó közösségi élet. Mint már mondtam, lényegtelen, hogy mi kerül ki az iskolákból. A jól iskolázott emberek jelentéktelenek. Árulhatnak filmeket vagy borotvapengéket, aktákat tologathatnak és telefonon beszélhetnek, vagy számítógépek villogó képernyői előtt ülhetnek bután, de emberi lényekként hasztalanok. Hasztalanok mások és önmaguk számára.
Azt hiszem, a minket körülvevő napi szenvedést javarészt az okozza, hogy abszurd felnőttekké válásra kényszerítjük a gyerekeket, Paul Goodman harminc évvel ezelőtti szavaival élve. Az iskoláztatást érintő reformoknak foglalkozniuk kell az iskoláztatás abszurditásaival.
Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.
Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik arra kényszerít bennünket, hogy egy verset olvasó idegent hallgassunk, amikor mi építészetet szeretnénk tanulni, vagy hogy egy idegennel ücsörögve építészetről beszéljünk, amikor mi verset szeretnénk olvasni.
Abszurd és életellenes, hogy fiatalságunk minden napján egy gong hangjára cellából cellába vonuljunk egy olyan intézményben, amely nem engedi meg az egyedüllétet, sőt még az otthon szentélyébe is elkísér bennünket a „házi feladat” elkészítésének követelményével.
„Hogyan tanulnak meg olvasni?” – kérdik önök, a válaszom pedig a következő: „Emlékezzenek Massachusetts tanulságaira.” Ha a gyerekek teljes életet élhetnek, nem pedig korosztályokra osztottat cellákban raboskodva, akkor könnyedén megtanulnak írni, olvasni és számolni, feltéve, hogy mindezeknek a tevékenységeknek értelmét látják a körülöttük kibontakozó életben.
Ne feledjék azonban, hogy az Egyesült Államokban szinte senki sem kap sok megbecsülést, aki olvas, ír vagy számol. A fecsegők országa vagyunk, a fecsegőket fizetjük meg legjobban, a fecsegőket csodáljuk legjobban, így hát a gyerekeink állandóan fecsegnek, utánozzák a televízióban látható mintaképeket és a tanárokat. Ma már nagyon nehéz megtanítani az „alapokat”, mert a társadalmunkban ezek valójában nem is alapok többé.
Jelenleg két intézmény irányítja a gyerekeink életét: a televízió és az iskola, ebben a sorrendben. Mindkettő végtelen, szűnni nem akaró elvontsággá fokozza le a valódi világbeli bölcsességet, bátorságot, mértéktartást és igazságosságot. Az elmúlt évszázadokban a gyerekek és a kamaszok valódi munkával, valódi jótettekkel, valódi kalandokkal töltötték idejüket, és realisztikus keresést folytattak olyan mentorok után, akik azt taníthatták nekik, amit tényleg meg akartak tanulni. Sok időt töltöttek közösségi tevékenységekkel, a szeretet gyakorlásával, a közösség minden szintjének megismerésével és tanulmányozásával, a házépítés elsajátításával, és tucatnyi egyéb, a férfivá vagy nővé váláshoz szükséges feladattal.
A tanítványaimnak azonban az alábbiakra megy el az idejük:
A hét 168 órájából 56-ot alszanak a gyerekeim. Marad tehát 112 órájuk önmaguk megformálására.
A gyerekeim hetente 55 órát töltenek tévénézéssel a legújabb hírek szerint. Marad tehát heti 57 órájuk a felnőtté váláshoz.
A gyerekeim hetente 30 órát töltenek iskolában, körülbelül 6 órájukba kerül a készülődés, a bejárás és a hazajárás, és átlagosan heti 7 órát fordítanak a házi feladatokra. Ez összesen 45 óra. Ez idő alatt folyamatos megfigyelés alatt állnak, sem idejük, sem helyük nincs az egyedüllétre, és megfenyítik őket, ha a saját fejük szerint próbálnak mozogni térben és időben. Marad tehát heti 12 órájuk az egyedi tudat kialakítására. Persze a gyerekeim esznek is, ahhoz is idő kell; nem sok, mert a családi étkezés szokását már nem ismerik. Ha azonban heti 3 órát számítunk föl az esti étkezésekre, akkor azt kapjuk, hogy mindegyik gyereknek heti 9 órája marad önmagára.
Ennyi nem elég. Ennyi nem elég, ugye? Persze minél gazdagabb a gyerek, annál kevesebb tévét néz, de a gazdag gyerek idejét is éppen ilyen szűkre szabja a tömegszórakoztatás némileg gazdagabb tárháza, és az, hogy egy sor magánórára kötelezik olyan tárgyakban, amelyeket csak ritkán választ meg ő maga.
Furcsa, de mindezek csak kozmetikázottabb módjai az emberek függővé tételének. Az ilyen emberek képtelenek kitölteni a saját idejüket, képtelenek értelmes tartalommal és örömmel teli életet élni. Országos betegség ez, ez a függőség és céltalanság, és szerintem az iskolázásnak, a televíziónak és a tanítási óráknak – az egész chautauqua-elképzelésnek – sok közük van hozzá.
Gondoljunk csak az országot pusztító dolgokra: a kábítószerekre, az esztelen versengésre, a szórakozásból űzött szexre, az erőszak pornográfiájára, a szerencsejátékokra, az alkoholra, és mind közül a legrosszabb pornográfiára, a vásárlásnak szentelt életekre, a felhalmozásra mint filozófiára. A függő emberek szenvedélyei ezek, és az iskoláink elkerülhetetlenül ezt hozzák létre.
Szeretném ismertetni önökkel, hogy milyen hatással van a gyerekre az, hogy megfosztják őket minden idejüktől – a felnőtté váláshoz szükséges idejüktől –, és elvontságokkal foglalkozásra kényszerítik őket. Hallaniuk kell ezt, mert csupán megtévesztés az a reform, amelyik nem veszi tűz alá ezeket a rendellenességeket.
A tanítványaimat nem érdekli a felnőttek világa. Ez szemben megy több ezer év tapasztalatával. A fiatalokat mindig is a nagyok alapos megfigyelése izgatta leginkább, de manapság senki sem akar felnőni. És ki hibáztathatja őket ezért? Játékok vagyunk.
A tanítványaimban szinte semennyi kíváncsiság nincs, és ami van, az sem tart sokáig; nem tudnak hosszabb ideig figyelni, még az általuk választott dolgokra sem. Látnak valami kapcsolatot a teremváltásra újra meg újra felszólító csengő és az elillanó figyelem jelensége között?
A tanítványaimnak szegényes a jövőfelfogása, alig értik, hogy a holnap milyen bonyolultan kapcsolódik a mához. Mint már mondtam, folytonos jelenben élnek, tudatuk a jelen pillanatnál véget ér.
A tanítványaimat nem érdekli a múlt, nem fogják fel, hogy miként határozza meg a múlt a saját jelenüket, miként korlátozza a választásaikat, formálja értékeiket és életüket.
A tanítványaim kegyetlenek egymással, nem éreznek részvétet a szerencsétlenül járt iránt, kinevetik a gyengeséget, és megvetik azokat, akik nagyon is jól láthatóan segítséget igényelnek.
A tanítványaim kínosan érzik magukat meghitt vagy őszinte helyzetekben. Sejtésem szerint e tekintetben olyanok, mint a legtöbb örökbe fogadott ember, akit ismerek: nem tudnak mit kezdeni a valódi meghittséggel, mert egész életükben egy titkos belső ént védelmeztek egy olyan nagyobb külső személyiség burka alatt, amelynek mesterséges darabkáit a televízióból kölcsönözték, vagy a tanárok manipulálására szedték össze. Mivel nem azok, mint akiknek mutatják magukat, az álruhájukat elkoptatja a meghittség, így hát kerülniük kell a meghitt kapcsolatokat.
A tanítványaim anyagiasak, az anyagiasan mindent „osztályzó” tanárok példáját követik – és a televízióban látható mentorokét, akik a világon mindent ingyen kínálnak.
A tanítványaim függők, passzívak, és új kihívásokkal találkozva elbátortalanodnak. Ezt gyakran külső hősködéssel, dühvel vagy agresszivitással leplezik, odabent azonban bátorság nélküli űr van.
Említhetnék még mást is, amivel egy iskolareformnak meg kellene birkóznia ahhoz, hogy az ország hanyatlását megakadályozza, de mostanra már megértették a mondandómat, akár egyetértenek vele, akár nem. Vagy az iskolák okozták ezeket a rendellenességeket, vagy a televízió, vagy mindkettő. Egyszerű számtan kérdése az egész: az iskola és a televízió veszi el a gyerekek minden idejét. Ez semmisítette meg a saját gyerekei oktatásából kiszorult amerikai családot. A televízióban és az iskoláztatásban kell rejlenie a hibának.
Mit lehet tenni? Először is napról napra, évről évre zajló szüntelen és vad országos vitára van szükségünk. Addig kell ordítoznunk és vitáznunk erről az iskola nevű dologról, amíg helyre nem hozzuk, vagy végképp el nem rontjuk. Vagy az egyik, vagy a másik. Ha helyre tudjuk hozni: jó. Ha nem tudjuk, akkor ott van az otthoni tanítás reményteljes útja. Ha erre fordítjuk a családnevelésre költött pénzt, akkor két legyet üthetünk egy csapásra: a családokat is rendbe hozzuk és a gyerekeket is.
Lehetséges valódi reform, de egy fillérbe sem kellene kerülnie. Újra kell gondolnunk az iskoláztatás alapjait, és el kell döntenünk, hogy mit és miért tanuljanak a gyerekek. Ez az ország 140 éven át a „szakértők” fölényes parancsnoki központjának, egy társadalommérnökökből álló központi elitnek a célkitűzéseit próbálta ráerőltetni az emberekre. Ez nem vált be. Nem fog beválni. Emellett ezzel durván elárulták a demokrácia ígéretét, amely pedig egykor csodálatos kísérletté tette ezt az országot. Az oroszok kísérlete, hogy platóni köztársaságot hozzanak létre Kelet-Európában, a szemünk előtt mondott teljes csődöt. A mi kísérletünk is, hogy ugyanazt a fajta központi merevséget erőltessük az emberekre az iskola felhasználásával, éppen darabjaira esik, bár lassabban és fájdalmasabban. Azért nem működik, mert az alapfeltevései gépiesek, emberellenesek, és ellenségesek a családi élettel szemben. Lehet gépies oktatással irányítani az életet, de az élet mindig visszavág a társadalmi rendellenességek fegyvereivel: kábítószerekkel, erőszakkal, önpusztítással, közönnyel és a tanítványaimban látott tünetekkel.
Legfőbb ideje visszatekinteni, hogy újra szert tegyünk egy működő oktatási filozófiára. Az egyik kiváltképpen kedvelt filozófiám az európai uralkodó osztályok kedvence volt évezredeken át. Az óráimon annyit használok belőle, amennyit csak tudok; vagyis annyit, amennyivel még megúszom szárazon a kötelező oktatás jelenlegi intézményében. Azt hiszem, a szegény gyerekeknél éppen olyan jól beválik ez a filozófia, mint a gazdagoknál.
Az oktatás eme elit rendszerének magva az a hit, hogy az önismeret a tudás egyetlen igazi alapja. E rendszerben a gyerekeket minden életkorban magukra hagyják egy megoldandó problémával egy irányítatlan környezetben. A probléma néha nagyon kockázatos, például vágtatás vagy ugratás egy lóval, ám természetesen elit gyerekek ezrei oldanak meg ilyesmiket sikeresen tíz éves koruk előtt. El tudják képzelni, hogy egy ilyen kihívásnak megfelelt ember valaha is kételkedni fog a képességeiben? A probléma néha a magány tökéletes elsajátítása, mint Thoreau esetében a Walden-tónál, vagy Einstein esetében a svájci vámhivatalban.
Egyik korábbi tanítványom, Roland Legiardi-Lura – noha szülei meghaltak, és semmit nem örökölt – egyedül biciklizte át az Egyesült Államokat, pedig jóformán még fiúkorban volt. Csoda hát, hogy amikor felnőtt fejjel filmet szeretett volna készíteni Nicaraguáról, akkor egyetlen fillér és mindenféle filmes tapasztalat nélkül is nemzetközi díjat nyert? Pedig egyébként ácsként dolgozott.
Jelenleg elvesszük a gyerekeinktől az önismeret kifejlesztéséhez szükséges összes időt. Ennek véget kell vetnünk. Olyan iskolai élményekben kell részesítenünk őket, amelyek visszaadják ennek az időnek a jelentős részét; már kiskoruktól kezdve rájuk kell bíznunk a független tanulást; valószínűleg iskolai keretek között, de távol az intézményi környezettől. Olyan tantervet kell készítenünk, amely esélyt biztosít mindegyik gyerek számára a saját egyéniségének és önbizalmának kifejlesztéséhez.
Nemrégiben hetven dollárt adtam egy tizenkét éves lány tanítványom kezébe, és az angolul nem beszélő anyjával együtt busszal elküldtem New Jersey partja mentén Sea Bright rendőrfőnökéhez, hogy meghívja egy ebédre és bocsánatot kérjen, amiért eldobott egy üdítős üveget a parton. E nyilvános bocsánatkérésért cserébe elértem a rendőrfőnöknél, hogy a lány egy napra betekintést nyerhessen egy kisvárosi rendőrség életébe. Pár nap múlva két másik tizenkét éves tanítványom utazott egyedül Harlemből a West First Streetig, ahol egy újság szerkesztőjénél kezdtek tanonckodni, a következő héten pedig három tanítványom reggel hatkor a jersey-i mocsár közepén fog állni, ahol egy teherszállító társaság vezetőjét tanulmányozzák, amint 18 kerekűeket indít Dallasba, Chicagóba és Los Angelesbe.
„Speciális” gyerekek ők egy „speciális” programban? Bizonyos értelemben igen, de a gyerekeken és rajtam kívül senki sem tud erről a programról. Barátságos, okos és éber Central Harlem-i gyerekekről van szó, de olyan rossz iskolázásban részesültek, hogy amikor hozzám kerültek, legtöbbjük összeadni és kivonni sem tudott. És egyikük sem tudta, mennyi New York város népessége, vagy hogy milyen messze van New Yorktól Kalifornia.
Aggaszt ez? Természetesen, ám biztos vagyok abban, hogy ha szert tesznek önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az önálló tanulás bír tartós értékkel.
Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a való világba, hogy a szabad idejüket ne újabb elvontságokkal töltsék. Vészhelyzetben vagyunk, drasztikus tettek szükségesek a korrekcióhoz; a gyerekeink úgy hullanak az iskolázástól, mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy rossz iskolázásról van szó. Lényegtelen.
Mire van még szüksége egy átalakított iskolarendszernek? Többé nem élősködhet a dolgozó közösségen. Az emberiség főkönyvében csak a mi megtépázott bejegyzésünk szól arról, hogy elraktározzuk a gyerekeket és egyáltalán nem kérjük őket a közjó szolgálatára. Azt hiszem, az iskoláztatásnak egy darabig magában kell foglalnia a közmunkát. Amellett, hogy önzetlen cselekvésre tanít, ez a leggyorsabb módja annak, hogy a gyerekek valódi felelősséget kapjanak az életben.
Öt éven át vezettem egy gerillaprogramot, amelyben minden gyereknek – gazdagnak és szegénynek, okosnak és butának – évente 320 óra kemény közmunkát kellett végeznie. Évekkel később felnőttként tucatszám jöttek vissza hozzám, és elmondták, hogy a másik ember segítésének tapasztalata megváltoztatta az életüket. Megtanultak új módokon látni, megtanulták újragondolni a céljaikat és értékeiket. Tizenhárom éves korukban történt ez, a kísérleti iskola programomban; csak azért volt lehetséges, mert a gazdag iskolanegyedemben zűrzavar uralkodott. Amikor „stabilizálódtak” a dolgok, bezárták a kísérleti iskolát. Nagyon kevés pénz fölhasználásával nagyon sikeresnek bizonyult a meglehetősen vegyes gyerekcsoportokkal, nem engedélyezhették a fennmaradását. Rossz színben tűntek föl mellettünk a drága elitprogramok.
A városban nincs hiány valódi problémákból. Megkérhetjük a gyerekeket, hogy segítsenek a megoldásukban, cserébe pedig megbecsülést és figyelmet kapnak a felnőttek egész világától. Ez jó a gyerekeknek, és jó nekünk többieknek is. Ez a tanterv Igazságot tanít, az összes elit oktatási rendszer négy legfőbb értékének egyikét. Ami jó a gazdagoknak és a hatalmasoknak, az bizony jó nekünk többieknek is; mi több, az ötlet teljesen ingyenes, mint ahogyan az összes többi valódi reformötlet is az oktatásban. A még több pénz és a még több ember csak tovább fogja betegíteni ezt az amúgy is beteg intézményt.
Önálló tanulás, közmunka, kalandos tapasztalatok, jó nagy adag magánélet és egyedüllét, ezernyi különféle gyakorlati lehetőség egynapos vagy hosszabb változatban – ezekkel mind hathatósan, olcsón és eredményesen lehet valódi iskoláztatási reformot kezdeni. Ám egyetlen nagyszabású reform sem fogja helyrehozni sérült gyerekeinket és sérült társadalmunkat, amíg az „iskoláról” alkotott elképzelésünkbe nem szőjük bele az oktatás fő hajtómotorjaként a családot. A svédek 1976-ban jöttek rá erre, amikor lényegében megszüntették a nem kívánt gyerekek örökbefogadásának intézményét, és inkább arra használták nemzetük idejét és kincseit, hogy megerősítsék a létező családokat, és így ne legyenek többé nem kívánt gyerekek. Nem értek el teljes sikert, de azt igenis elérték, hogy a nem kívánt svéd gyerekek száma az 1976-os 6000 főről 1986-ra 15 főre csökkent. Vagyis meg lehet csinálni. A svédek nem kívántak tovább fizetni azokért a társadalmi bajokért, amelyek a gyerekek idegeneknél nevelkedéséből adódtak, így hát tettek valamit ebben az ügyben. Mi is képesek vagyunk rá.
A család az oktatás fő hajtómotorja. Ha az iskolákat a gyerekek szülőktől való elszakítására használjuk – és tévedés ne essék, ez a legfőbb feladatuk amióta John Cotton 1650-ben ezt tette meg a Massachusetts Bay Colony iskoláinak céljául, és amióta Horace Mann ezt tette meg a massachusettsi iskolák céljául 1850-ben –, akkor folytatódni fognak a jelenlegi rémségek. Minden jó élet alapját a családi tanterv jelenti, és mi eltávolodtunk ettől a tantervtől; ideje visszatérni hozzá. A józan oktatáshoz úgy találjuk meg az utat, ha az iskoláink élen járnak a családi élet intézményesített szorongatásának megszüntetésében, és elősegítik a szülők és a gyerekek iskolaidő alatti együttlétét, hogy így megerősödhessenek a családi kötelékek. Ez volt a valódi célom, amikor elküldtem a lányt és az anyját Jersey partja mentén a rendőrfőnökhöz. Sok ötletem van a családi tanterv elkészítéséhez, és szerintem önök közül sokaknak szintén sok ötlete lesz, ha egyszer elkezdenek gondolkodni rajta. Az iskolákat megreformálni képes alulról szerveződő gondolkodás elindításával az a legnagyobb gondunk, hogy óriási érdekeltségek vannak, amelyek elveszik mindenki más elől a megszólalási lehetőséget, és éppen az iskoláztatás mai formájából húznak hasznot, noha az ellenkezőjét állítják.
Követelnünk kell, hogy új hangok és új ötletek is meghallgattassanak: az én ötleteim és önökéi. Mindannyian eleget hallottuk már a televízióból és a sajtóból áradó szentesített hangokat; nem még több „szakértői” véleményre van szükség, hanem egy évtizeden át tartó vitára, amelybe mindenki beleszólhat. Az oktatási szakértőknek sosem volt igazuk, a „megoldásaik” drágák, önérdekeket szolgálnak, és mindig további központosítással járnak. Elég ebből. Ideje visszatérni a demokráciához, az egyéniséghez és a családhoz. Elmondtam a mondandómat. Köszönöm.
A kezdeményezésről oldalunknak az ENVIENTA ötletgazdái: Habó Péter, Kiss Gábor és Váraljay Gabriel árultak el részleteket.
Milyen kutatások előzték meg jelenlegi tevékenységeteket, illetve mennyire életszerű az általatok javasolt modell?
Magyarországot hoztátok szóba, ennek kapcsán mik a kilátások arra, hogy hasonló projektek hazánkban is megvalósuljanak?
Weboldalatokat böngészve az derül ki többek közt, hogy az oktatási tevékenység is kiemelt szerepet kap az ENVIENTA projektben. Mesélnétek erről?
Hosszú távon milyen eredményekkel lennétek elégedettek?
Ha további információra van szükséged, akkor kérjük, hogy látogass el honlapunkra és Facebook oldalainkra:
Dr. Masaru Emoto
Komló Média Blog 