Az elmúlt száz év legsikeresebb évtizede van mögöttünk, hasít a magyarországi ipar – hallhatjuk a médiából. Már csak az a kérdés, kinek a zsebét tömi a magyarok munkája?
Gondolkodtak már azon, hogy nem mi magyarok irányítjuk az országot? Most konkrétan a szocialista világ és az utána következő minket „megmentő” privatizációra gondolunk.
Beetetett minket a média és a „szakemberek”, hogy tök hülyék vagyunk, és a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenetet csakis a kapitalisták tudják jól lebonyolítani. Beetettek minket azzal is, hogy milyen jó lesz nekünk majd az átalakulás után.
Az akkori politikusaink vagy elmeháborodottak voltak, vagy megvették őket a háttérben kilóra.
Szerintünk a legtöbb esetben ez utóbbi történt.
„Behívtuk” az „okos” nyugati tanácsadó cégeket, és megkezdték áldásos tevékenységüket, aminek az lett az eredménye, hogy a privatizációs hivatal(ok), – nevezzük a legelső nevén – ÁVÜ-nek, elkótyavetyélte a magyar állami vagyon – a mi közös vagyonunk – nagy részét.
De úgy is fogalmazhatunk, hogy odaadták ingyen, vagy szinte ingyen, és nem a magyar embereknek, hanem a külföldieknek. És ne gondolja azt senki, hogy ha valaki hazaárulásról beszél, akkor az túloz!
Mondjuk ezt azért, mert ha visszatekintünk az akkori számvevőszéki jelentésekre, ott kiderül, hogy az eladott vagyon értékének csak a csekély hányada folyt be az ÁVÜ-höz, mert alapvetően nyomott áron kínálta a vagyontárgyakat, és a legtöbbször adminisztratív kerülőutakon oldották meg az eladásokat. Ezután a befolyt összegnek a nagy részét az ÁVÜ saját működésére lenyúlta, felhasználta. Az államkasszába ezek után már nagyon kevés jutott.
Belegondoltak már abba, hogy itt az országban a rendszerváltáskor működött egy ország, vezetőkkel mérnökökkel, munkásokkal, fejlesztőkkel, aztán jött az „átalakulás” és a jól működő ágazatokat valakik valahol egyszeriben egy gazdaságtalan országgá varázsolták, és odaadták a legjobb cégeket a külföldieknek?
Példának itt van az E-ON. Idejön, átveszi a működő áramelosztó rendszert, hatalmas árbevételre tesz szert. Igazából szinte semmit nem tesz hozzá. Él az átvett és a fogyasztóknak kiszámlázott áram ára közötti árrésből.
A hálózatot mi építettük ki, mi húztuk a vezetékeket az erőművekhez, a házakhoz, állítottuk az oszlopokat. A mi mérnökeink tervezték, a mi munkásaink hozták létre, a mi mérnökeink felügyelték, fejlesztették, a mi adminisztrációnk hivatala számlázott. Minek ide az E.ON?
És ez nem csak az E.ON-ról szól, hanem magáról a privatizációról. Nézzenek csak körbe a boltokban: a régi jól bevált márkákat (Pilóta keksz, Túró rudi, Sió, Tomi mosópor, stb.) – bejáratott neveket is odaadtuk csak úgy…
Sokszor halljuk, hogy kellene az országnak egy új Mátyás király, aki a nemzeti öntudatot, a magyar nemzetet sajátjának érzi és ekképpen is tesz.
Az alábbi listát a Világbank egy belgiumi leányvállalatának az oldaláról töltöttük le akkor, amikor készítettük a Privatizáció című dokumentumfilmünket. Ma már nem elérhető, de álljon itt mementóként, mit is jelent az, hogy „magyarországi ipar”…
(A kép nagyításához kattintson a képre és válassza a teljes méretet. Úgy már nagyítható. Hosszú a lista.)
Privatizáció néven Magyarországot kirabolták. A nemzeti vagyon, ami előtte a „nép tulajdona” volt trükkökkel, csalással idegen kezekbe került. Leltár a nemzeti vagyonról 1988 óta nem készült. Nem készülhetett, mert a magyar nép rájött volna, hogy kirabolták.
A bűnösök pedig közöttünk élnek büntetlenül, mert tettük a jog szerint már elévült…
A film a média által mélyen elhallgatott folyamatokat tárja a nyilvánosság elé, melyet egyetlen eddigi hatalom se szeretett volna, ha nyilvánosságra kerül.
Az állami vállalatok a magyar nemzet közös vagyonát képezték. A privatizációnak nevezett vállalati átalakítást és magánkézbe adást a társadalom számára egy jobb jövőt hozó folyamatnak volt beállítva a nemzet számára.
A filmben a történelmi mozgatórugókat és a visszaéléseket is megmutatjuk a teljesség igénye nélkül. A húzóágazatok megszűntek, a stratégiai vállalatok külföldi kézben, gazdaságilag egységes országot szétszabdalta a privatizáció, ugyanakkor sok-sok vállalat került ingyen magánkezekbe, vagy tűnt el.
A film kiragadott példákkal mutatja be a privatizációt és folyamatát.
Az angol feliratos verzió itt megtekinthető:
A filmet a III. Savaria Filmszemlén különdíjjal jutalmazták.
A Privatizáció dokumentumfilmünk mára átlépte a 100 ezer megtekintést. Mindenkinek köszönjük a megosztásokat!
Ha támogatni szeretné munkánkat, kérjük ossza meg ismerőseivel filmünket.
Az Antall-kormány 1990. október 25-én, csütörtökön este ~65 százalékos benzináremelést jelentett be, mely következtében 56 forintra emelkedett a normálbenzin ára literenként. Az áremelést az öbölháború miatti olajár-növekedés és a szovjet olajszállítás akadozása okozta. A kormány ezzel az intézkedéssel próbálta elrettenteni az embereket a nagymértékű felvásárlástól, mivel az országnak csak 3-4 napra volt elég olajtartaléka.
Dr. Ilkei Csaba volt országgyűlési képviselő “Vesztegzár a Fehér Házban: a taxisblokád és a rendszerváltás titkai” című írásában így ír az eseményekről:
“A 65 százalékos áremelésről szóló előterjesztést október 21-én, vasárnap késő este a kormányülés 7. napirendi pontjaként tárgyalták a miniszterek. Már fáradtan és kellő gondosság, előrelátás nélkül a javasolt két variáció közül a szigorúbbat szavazták meg, azzal a felkiáltójellel, hogy a döntést az árváltozás időpontjáig – az eredeti terv szerint – október 26. éjfélig titokban kell tartani.
A döntés híre azonban kiszivárgott. A TV Híradó már 24-én interjút kért az ipari és kereskedelmi minisztertől, másnap pedig tucatnyi újságíró érdeklődött: szerepel-e a kormányülés napirendjén az üzemanyag árának emelése. A hivatalos válasz másnap formálisan igaz volt („A mai kormányülés napirendjén nem szerepel a benzináremelés ügye!”), hiszen már négy nappal korábban elhatározták azt, ám amikor délután nem a kormány valamely tagja, hanem az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium szóvivője, Kardos Antalné mégis bejelentette az új árakat (melyekbe jelentős forgalmi adót és útadót is beépítettek), elszabadultak az indulatok:
becsaptak mindenkit, az országnak hazug kormánya van!”
“A spontán harag egy ország, a civil társadalom csalódottságát fejezte ki egyetlen esemény kapcsán az elmaradt rendszerváltás és tavaszi nagytakarítás miatt; a kormány sorozatos megalkuvásai nyomán hamar elszállt azok illúziója, akik a visszakapott szabadságjogokkal együtt nyugati életszínvonalat reméltek a globális világ megértésével és támogatásával, a gazdag, fejlett demokráciájú európai nemzetek szolidaritásával, türelmével, együttműködésével.
Sokkal többen és sokkal több joggal voltak személyes érintettjei a csalódásnak, mint a taxisok, akiknek többségéről azért köztudott volt, hogy minden hájjal megkenve élvezték a szabad vállalkozói pálya törvényes és kiskapus előnyeit, jó részük már régóta az olajszőkítés olcsó végtermékével, gázolajjal (fűtőolajjal) járt, ahogy erről idejekorán beszámolt és hányta a borsót a falra az MDF százhalombattai vegyészmérnöke, a petrolkémiai szakmérnök: Szűcs István képviselőtársunk, az MDF Országos Választmányának ügyvivője, az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium későbbi helyettes energetikai államtitkára.”
A visszaemlékezések legfontosabb része azonban az október 28-i események leírása:
“Indulatos veszekedésre érkezem a Fehér Ház tanácskozó termébe a folytatódó frakcióülésre. Csurka Pista négyszemközt, de mások füle hallatára bírálja Rabár Ferenc pénzügyminisztert az általa hibásnak tartott pénzügyi lépésekért és fenyegetően kérdőre vonja: meddig akarja még ezt folytatni? Rabár alig vet ellent, inkább hallgat. Nem mondhatja el, hogy az igazi rendszerváltás kulcskérdése már 1990 februárjában eldőlt Londonban.
És hallgat egészen 1995 nyaráig arról, amiről csak fél tucat ember tud hitelesen. Antall nem verte nagydobra, mert az minden erőfeszítését értelmetlenné tette volna a közvélemény előtt.
Itt az ideje, hogy kitérjünk a lényegre, a gyökerekhez nyúljunk, ahhoz az eseményhez, mely máig meghatározta az elmúlt húsz év fejlődését, a nemzet megpróbáltatásait. (Ld. Rabár visszaemlékezései: „Pénzügyi segítség helyett ígéreteket kaptunk”, MN, 1995. július 22.)
Sorosnál dőltek el a dolgok
Antall, a későbbi miniszterelnök megbízottai már 1990 februárjában megkötötték az alkut Londonban Magyarország legnagyobb hitelezőivel: a Rothschild és Warburg bankházakkal a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósság pontos ütemezésű és maradéktalan visszafizetésére.
Az adósság elengedése, átütemezése szóba sem kerülhetett. Antall 1990 februárjában szólt bizalmasan Rabárnak, hogy lesz egy fontos tárgyalás Londonban, melyet Soros György szervez a magyar adóssághiány lehetséges kezeléséről. Tardos Márton, az SZDSZ későbbi frakcióvezetője koordinálta az utazási ügyeket, tőle kapta Rabár az előkészítő anyagot.
A Londonba kiutazott csapat: Tardos Márton, Surányi György, Csillag István és az MNB korábbi elnökhelyettese, Szalkai István. Rabár Ferenchez kint csatlakoztak Antall külföldi szakértői: Tar Pál és O’sváth György. (Hármójuk közül egyik sem volt az MDF-tagja, csak Antall barátai, ismerősei.)
Mi volt a gyakorlat célja? Az, hogy a legnagyobb bankárok előre biztosítsák magukat az MDF választási győzelme esetére, időben meggyúrják a leendő Antall-kormány gazdaságpolitikájának vezéregyéniségeit, s írásba foglalják azokat a diktátumokat, melyektől aztán eltérni nem lehet. Természetesen nemcsak az adósság kezeléséről, hanem az oly fontos privatizációs stratégiáról is folytak a tárgyalások.
Rabár visszaemlékezéséből világosan kitűnik, hogy a bankárokat a magyar nemzeti vagyon megkaparintása érdekelte. Ezért volt a megbeszélés fő témaköre az államadósság állami tulajdonnal, nemzeti vagyontárgyakkal való megváltása, majd mikor ez gyakorlatilag kivihetetlennek bizonyult – aláírásra nem volt felhatalmazása a delegációnak –, a bankárok hunyorítottak egyet: „Sebaj, fiúk, majd megszerezzük más úton, de az adósságot pontosan fizessétek!”, s ezzel az intéssel útjára bocsátották az Antall-csapatot.
Antall beletörődött a megváltoztathatatlannak tartott döntésbe, nem voltak közgazdasági ismeretei, hallgatott az üzenetre. Ezután szó sem lehetett adósság elengedésről, annak enyhítéséről, reprivatizációról, a nemzeti erőforrások népi tulajdonba helyezéséről, ellenkezőleg, megkezdődött a nemzeti termelőtőke és vagyon olcsó kiárusítása, a multi- és transznacionális vállalatok piacvásárlása.
S a szegény Magyarország fizetett, mint a katonatiszt, míg csak be nem zárult mögötte az adósok börtönének kapuja.
Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék volt elnöke 2008-ban egy szakmai rendezvényen elmondta: az Antall-kormány idején azt sem lehetett tudni, hány darab állami tulajdonú vállalat van pontosan, melyik cégnek mi van a tulajdonában, miközben mindenki azt hitte, hogy a magánosítás alapfeltétele a szociális piacgazdaság megteremtésének, mert hogy korábban minden az államé volt.
Az volt a meghatározó nézet, ha a magántulajdon eléri a 40 százalékot, akkor az már olyan meghatározó tömeg, hogy a gazdaság a piaci logika szerint kezd működni.
Ideális képet tételeztek fel a tőkés világról, azt, hogy a piaci folyamatok egybeesnek nemzeti érdekeinkkel, s egyáltalán nem számoltak azzal, hogy a magánosítás folyamata alapvetően a globális érdekek mentén fog haladni, így például a vevők egy része nem tőkét akar behozni, hanem a tulajdon megszerzése révén tőkét akar kivinni az országból a saját érdekei alapján.
Nos, mindezt 1990. október 28-án Rabár Ferenc nem mondhatta el Csurka Istvánnak, inkább lehajtott fejjel hallgatott, amint Pista alázta mások füle hallatára, s aztán jól leteremtette lapjában.”
Dr. Ilkei Csaba – Vesztegzár a Fehér Házban: a taxisblokád és a rendszerváltás titkai
Zalaegerszegen 2014. május 16-17-én rendezték meg a X. Göcsej Filmszemlét. A fesztivál egyik legjelentősebb kategóriájában, a dokumentumfilm kategóriában, volt a legnagyobb a verseny, mivel ide érkezett a legtöbb pályamunka.
A Baranya Televízió munkaközössége készítette „A Nagybereki Állami Gazdaság után” című dokumentumfilmet, melynek rendezője Magyar Ferenc.
A filmet a háromtagú zsűri (Koltay Gábor, Halmy György, Medveczky Balázs) a filmszemle legjobb dokumentumfilmjének tulajdonította és a NMHH különdíjával is jutalmazta.
Koltay Gábor rendező szerint a film minden egyes másodperce oda szegezi a nézőt a képernyők elé, ami nagyon fontos eleme minden jól sikerült alkotásnak. Halmy György rendező megemlíti a film kapcsán, hogy egy dokumentumfilmet így kell megrendezni, hiszen esetünkben a stílus, tökéletes harmóniában áll a tartalommal. A zsűri egybehangzó véleménye szerint a film rendelkezik egy egyedi rendezői szemléletmóddal, ami a Baranya Televízió alkotóinak egyfajta egyéniséget kölcsönöz.
Filmünk érdekessége, hogy a pozitív szakmai elbírálás ellenére nagyon sokáig kérdéses volt a vetítést lebonyolító televízió kiléte, hiszen két magyarországi médiaszolgáltató is az utolsó pillanatban lépett vissza a szerződés aláírásától. Hogy miért? Arra csak tippelni tudunk…
A film értékelése során többször felmerült, hogy nagyon kevés ilyen jellegű tényfeltáró dokumentumfilm készült eddig hazánkban, különösen olyanok, melyek a rendszerváltás időszakát dolgozzák fel a maguk szomorú valóságában.
A Balaton Nagybereki Állami Gazdaság sorsa tökéletesen bemutatja azt a privatizációs folyamatot, ami az 1989-1994-es időszak alatt átírta Magyarország gazdasági térképét. Kevés rendező merte eddig felvállalni azoknak a rendszerváltás utáni privatizációs jelenségnek a bemutatását, aminek köszönhetően a magyar gazdaság jelentős része potom pénzért külföldi tulajdonba került.
A film nem csak arra helyezi a hangsúlyt, hogy egy lehetőségekkel teli magyar gazdaság 10 Ft/hektár éves bérleti áron került idegen kézbe, de a többi hasonló sorsra jutott magyar földterületre és vállaltra is szeretné felhívni a figyelmet.
„A Nagybereki Állami Gazdaság után” c. filmünkkel reméljük, el tudtunk indítani egy folyamatot, amiben nagy nyilvánosság elé kerülhetnek majd mindazok a privatizáció áldozatául esett vállalatok történetei is, amikről eddig sehol sem hallhattunk.
A Nagybereki Állami Gazdaság után – trailer
A X. Göcsej Filmszemle dokumentumfilm kategóriájának I. helyezett alkotása.
A teljes film ITT tekinthető meg!
A privatizáció egy elitnek a magyar vagyon értékeinek átadása volt – alapvetően külföldi érdekeltségeknek, fenntartva a látszatot, hogy ez a legoptimálisabb lehetőség a piacgazdaságba való átmenet idején. Ebből a vagyonból természetesen juttatni kellett a magyar állampolgároknak is, de nekik alapvetően piaci alaphoz közelítő mértékben. Akik közelebb voltak ahhoz a bizonyos húsos fazékhoz, természetesen nem kellett piaci áron megvenniük a gyárakat, földeket, „jutányos” áron is megkaphatták azokat.
A „Nagybereki Állami Gazdaság után” című dokumentumfilm egy kiragadott példája a nemzeti vagyon elkótyavetyélésének. A film az ország akkori negyedik legnagyobb állami gazdaságának az átjátszását dolgozza fel. Talán nem is lenne semmi baj vele, ha legalább annyian (2300) dolgoznának és legalább olyan termelékenységgel és annak hasznát a magyar állam, a magyar emberek is élveznék. Jelenleg semmitmondó gazdálkodás folyik a területen és kb. 100 fő foglakoztatása.
A területet az akkori ÁVÜ (Állami Vagyonügynökség) 10,- Ft/ha/év bérleti díjért adta bérbe az akkori „érdeklődőnek” a Braun cégcsoportnak. Összesen 7 724 ha (77 240 Ft/év).
Braunék vadászni jártak a területre és szoros kapcsolatuk volt az akkori vezetéssel. Az állami gazdaság legújabb vezérigazgatója – Baumstark Mihály – leépíti a gazdaságot, a következő indokkal: meggondolatlan és szakszerűtlen intézkedéssel „egyetlen tollvonással” milliárdokat vontak el 1990-ben a mezőgazdaságtól (Somogyi Hírlap 1993.11.30)… Baumstark rohan az ÁVÜ-höz, hogy még a privatizációs törvény megszületése előtt át tudja passzolni a területet Braunéknak (hogy a háttérben milyen megbeszélések folytak talán sosem tudjuk meg!). A terv sikeres is lesz. Beadja a papírokat és az ÁVÜ ügyvezető igazgatója Csepi Lajos alá is írja gyorsan a szerződést. A papírok beadása után 4 hónappal már Brunéké a terület… egy a magyar állam és a Braun cégcsoport közös vállalatával a Hubertus Rt.-vel.
Az új közös cég vezetője ugyancsak Bumstark Mihály, aki rövid időn belül lemond a közös cégről és az egész Balaton Nagybereki Állami Gazdaság területe és kiszolgáló épületei mind a Brunéknak átengedi – indok: a gazdaságtalan a cég tevékenysége, csak problémája van belőle az államnak.
Baumstark Mihály érdekes egy személyiség. Nem tud vezetni, talpra állítani egy addig prosperáló állami gazdaságot, de jelenleg Csányi Sándor egyik leg befolyásosabb emberre mind az OTP-nél, mind a Csányi „farmokon”.
És, ha már Csányinál vagyunk Csányi Sándort is ugyan az a Csepi Lajos nevezi ki 1991-ben az akkori Budapest Bank élére. Egy év múlva már pályáztatják a Budapest Bank vezetői székét, de nem vesz részt a pályázaton, hanem kinevezi Antal József az OTP élére, ahol tudjuk, hogy a mai napig is a trónban ül. Van is miért, hiszen az OTP is az egyik legnagyobb érdekelésű bank devizahiteles szerződések terén is. Sok – sok családot, embert nyomorba dönt, áttételesen kiüldöz az országból.
Csányi Sándor nem egy talentum. Csányi azoknak az érdekeltségi csoportoknak segítségével halad előre, akik mélyen a privatizációt is intézték. Magasan a legnagyobb állami támogatásokat szakítja ki az államkasszából, nem csoda hiszen (sajnos) együtt szotyolázik a focimeccseken Orbán Viktorral országunk vesztőjével. Ugye senki nem gondolja, hogy ez a közös barátság csak a meccsről szól! Főleg Csányi részéről. A megnyert pályázatok és a számára elért sikerek nem ezt mutatják – ugye ez tiszta!
Számunka, akik ezt a dokumentumfilmet elkészítettük egy nagyon nagy kérdés maradt: hogy lehet, hogy Antal József, aki elkötelezettje volt (legalább is ezt hangoztatta) annak, hogy leszámol a kommunista nomenklatúrával az ÁVÜ székébe Csepi Lajost volt KISZ KB-st ülteti.
Magyarázat egyetlen egy maradt: tényleg van egy pénzügyi csoport, akik sokkal nagyobb befolyással van a politikai életre, a közemberek mindennapjaira, mint mi azt gondolnánk. Tudjuk, hogy ez nagyon sokkoló lehet, de a négy évenként megtartott választások, csak az emberek demokráciába vetett hitét erősítik, ami már régen nem a demokráciáról szól.
Itt láthatnak egy kis részletet, előzetest a filmből, de a Médiahatósággal kötött szerződés miatt addig nem tudjuk közkinccsé tenni, amíg egy országos TV le nem adja. Már kettő visszalépet (köztük a köztudott FIDESZ TV). Kérdeztük, hogy miért és hogy „timeline”-on van és kivágunk belőle bármit, de azt válaszolták, hogy őket ez már nem érdekli. Mi tudjuk, hogy a filmben, ha megemlítjük pl.: Csányi nevét rossz színben, akkor az világot elsöprő bűn, de a tények azok tények maradnak!
Az idei davosi Világgazdasági Fórumon, amely az üzleti világ legfontosabb konferenciája, több mint 100 ország 2500 képviselője vett részt, köztük 1500 vezető üzletember és 50 kormány- vagy államfő.
Az idei konferencián az előadások három téma köré csoportosultak: “Hogyan vezessünk viszontagságos időkben?”; “Hogyan állítsuk helyre a gazdasági dinamizmust?” és “Hogyan erősítsük meg a társadalom ellenálló képességét?”.
A konferencián részt vett Olafur Ragnar Grimsson izlandi elnök is, akitől egy riportban kérdezték meg, mi az izlandi siker titka? Sokaknak meglepő dolgokat mondott.
A riport szövege itt olvasható:
Eddig az egyetlen dolog, ami némi reménységre adott okot itt a davosi konferencián, az Olafur Ragnar Grimsson izlandi elnöktől származik, aki itt áll mellettem.
– Elnök úr! Miért is lettek Önök a remény utolsó fénysugara? Mitől van az, hogy Izland túlélő, míg Európa megbukott? Mi az, amit Önök másként csinálnak?
– Azt hiszem, nagyon sokakat meglepett, hogy négy évvel a mi pénzügyi rendszerünk volt az, amely kudarcot vallott, most pedig újra talpra állunk, gazdaságunk erősödik, és nagyon alacsony a munkanélküliség.
Azt hiszem, ennek az a fő oka, hogy elég bölcsek voltunk, és rájöttünk, ez egy alapvető társadalmi és politikai válság is volt, de mégsem követtük a nyugati világ utolsó 30 évében uralkodó hagyományos vaskalaposságot.
Bevezettük a deviza-ellenőrzést, hagytuk csődbe menni a bankokat, segítséget nyújtottunk a szegényeknek, nem vezettünk be megszorító intézkedéseket az Európában most tapasztalt mértékben. Négy évvel később ennek az lett az eredménye, hogy Izland a pénzügyi válságtól szenvedő többi európai országtól teljesen eltérő módon fejlődést és haladást élvezhet.
– Az a politika, hogy hagyták a bankokat tönkremenni, működött volna Európa többi részében is?
– Azt hiszem, igen. Sokszor kérdeztem meg embereket, hogy miért tekintik a bankokat a modern gazdaság szent egyházának. Miért nem hagyják a magánbankokat ugyanúgy tönkremenni, ahogyan a légitársaságokat és a távközlési cégeket, ha azokat felelőtlen módon irányították?
Ez az elképzelés, hogy a bankokat kisegítik, egyet jelent azzal, hogy a bankok aratják le a siker gyümölcseit, az átlagpolgárok pedig tönkremennek az adók és a megszorítások miatt, ez pedig a felvilágosult demokráciákban az emberek nem fogadják el hosszútávon.
– Ez nem működne ugye az Egyesült Királyságban, ami a pénzügyi szektorra támaszkodik?
– Ez egy érdekes kérdés, mivel az izlandi bankok összeomlása után egy dolgot megtanultunk, mégpedig azt, hogy az izlandi bankok, a brit, az amerikai és más bankokhoz hasonlóan, lényegében csúcstechnológiájú cégekké váltak, amelyek mérnököket, matematikusokat, számítógépes szakembereket alkalmaznak, és amikor ők tönkremennek, akkor a gazdaság innovatív ágazatai, az informatika, a csúcstechnológia szektor virágzásnak indul. Ezek az ágazatok sokkal jobban fejlődtek az elmúlt három évben, mint bármikor azelőtt.
A tanulság tehát az, hogy ha azt akarjuk, hogy a gazdaság versenyképes legyen a 21. század innovatív ágazataiban, akkor az erős pénzügyi ágazat, amely elszívja a tehetségeket ezektől az ágazatoktól, még ha egy sikeres pénzügyi ágazatról is van szó, az valójában rossz hír, ha azt akarjuk, hogy a gazdaság versenyképes legyen a 21. század igazi ágazataiban, ezek pedig az innováció, technológia, informatika.
A riport itt látható:
Aki lemaradt volna az eseményekről, annak egy kis emlékeztető 2008-ból:
A Maliban indított hadműveletek kapcsán a belga parlamenti képviselő, Laurent Louis a belga parlamentben elhangzott beszédében leleplezi a nagyhatalmak újragyarmatosító törekvéseit és hazugságait, utalva a megrendezett szeptember 11-re is, a kormányok és nagyvállalatok összeesküvéseire, a Közel-Keleten zajló események hátterére.
Az alábbiakban olvasható Laurent Louis beszédének átirata:
Köszönöm Önnek, Elnök úr! Tisztelt miniszterek, tisztelt kollégák!
Belgium valóban a szürrealizmus országa. Ma reggel a sajtóból értesültünk arról, hogy a belga hadsereg nem tud néhány radikális hitű szélsőséges katonával megbirkózni, akik saját törvényeik szerint élnek, és a jogi eszközök hiányában nem távolíthatók el. Ugyanakkor úgy döntünk, hogy segítünk Franciaországnak a “terror” elleni háborújában, és logisztikai segítséget nyújtunk a Maliban indított hadműveletéhez.
Mit meg nem teszünk, hogy harcoljunk a határainkon túli terrorizmus ellen? Csak remélem, arra figyeltünk, hogy ne küldjük a sokat emlegetett belga iszlamista katonákat Maliba, a terrorista-ellenes hadművelethez!
Látszólag viccelek, de ami most zajlik a világban, attól egyáltalán nem tudok nevetni. Nem tudok nevetni, mert a nyugati országok vezetői minden kétséget kizáróan hülyére veszik az embereket annak a sajtónak a segítségével és támogatásával, amely mára már nem más, mint az uralkodó hatalmak propagandájának eszköze.
Egyre gyakoribbakká válnak szerte a világon a hadműveletek és a rezsimek összeomlása. A preventív háború elfogadottá vált. És most már a demokrácia és a terrorizmus elleni harc nevében államaink jogot adnak saját maguknak arra, hogy a független országok szuverenitását megsértsék, és törvényes vezetőket buktassanak meg.
Említsük csak meg Irakot és Afganisztánt, az amerikaiak hazug háborúit. Később jött Tunézia, Egyiptom, Líbia, ahol az Önök döntéseinek köszönhetően országunk ott lehetett a “frontvonalban”, és részt vehetett az emberiség ellen elkövetett bűncselekményekben, ahol minden esetben haladó és mértékadó rendszereket buktattak meg, hogy aztán iszlamista rezsimekkel váltsák fel, és – hát nem fura? – Első lépésük a Sharia törvény engedélyezése volt.
Pontosan ez történik most Szíriában, ahol Belgium gyalázatos módon finanszírozza az iszlamista felkelők fegyverkezését, akik Bassár el-Aszadot próbálják megbuktatni. Ezért aztán a gazdasági válság közepette, amikor egyre több belga nem tudja már lakását fenntartani, nincs ennivalóra, fűtésre és gyógyításra pénze – Ó igen, már hallom is, hogy milyen mocskos populista vagyok -, a külügyminiszter úgy döntött, hogy kilenc millió eurót kínál fel a szír lázadók számára! Persze megpróbálják elhitetni velünk, hogy ezt a pénzt humanitárius célokra fogják felhasználni… ez egy újabb hazugság!
Mint azt láthatják, országunk hónapok óta csak azon van, hogy a rendre utasítsa az iszlám rendszereket Észak-Afrikában és Közel-Keleten. Ezért aztán amikor azzal jönnek, hogy azért indítanak háborút Maliban, hogy harcoljanak a terrorizmus ellen, hát… nevetnem kell. Ez hazugság! Jó cselekedetek látszatát keltve csak azért avatkozunk be, hogy egy kidolgozott újragyarmatosító terv alapján védjük a pénzügyi érdekeket.
Nincs értelme Franciaországnak segíteni Maliban az iszlamista terrorizmus elleni harc nevében, amikor ezzel egyidejűleg iszlamista felkelőket támogatunk a szír elnök, Bassár el-Aszad megbuktatásában, mert azok a Sharia törvényt akarják bevezetni, ahogyan ez Tunéziában és Líbiában megtörtént. Ideje, hogy abbahagyják a hazudozást, és hogy hülyének nézzék az embereket. Ideje elmondani az igazságot.
Amikor iszlamista lázadókat fegyvereznek fel, ahogyan a nyugatnak a múltban fegyverezték fel bin Ladent, az amerikaiak barátját, mielőtt ellene fordultak, a nyugati országok kihasználják a lehetőséget, hogy katonai bázisokat építsenek az újonnan meghódított országokban, miközben hazai cégeket részesítenek előnyben.
Mindennek stratégiai célja van. Irakban az ország olajtartalékaira tették amerikai szövetségeseink a kezüket. Afganisztánban annak ópiuma és drogjai voltak mindig hasznosak azok számára, akik nagyon gyorsan akartak nagyon sok pénzt keresni.
Líbiában, Tunéziában, Egyiptomban, majd ismét Szíriában a cél az volt – és még most is az -, hogy mértékletes hatalmakat megdöntsenek, iszlamista hatalmakkal helyettesítsék azokat, akik nagyon hamar fognak problémákat okozni, és akiket gyalázatos módon fogunk megtámadni, ismét azt színlelve, hogy a terrorizmus ellen harcolunk vagy Izraelt védjük.
A következő célok máris ismertek. Fogadok, hogy néhány hónapon belül ismét Algériára, végül pedig Iránra vetjük a szemünket.
Nemes dolog hadba menni, embereket felszabadítani egy külső agresszor ellen. De egyáltalán nem nemes dolog hadba menni csak azért, hogy az USA érdekeit védjük, hadba menni, hogy az olyan nagyvállalatok érdekeit védjük, mint az AREVA, hadba menni, hogy aranybányákra tegyük rá a kezünket, mert akkor kiderül, hogy országaink támadók és orgyilkosok!
Senki sem mer beszélni, de én nem fogom be a számat! Ha pedig a harcom azt a látszatot kelti, hogy egy olyan rendszernek az ellensége vagyok, amely emberi jogokra hivatkozva a valóságban pénzügyi, geostratégiai és új-gyarmatosító érdekeket szolgál, hát akkor legyen!
A rendszer leleplezése a kötelességem, és büszke vagyok erre. Hogy őszinte legyek…, és most bocsánatot kérek a nyersességem miatt, de azt mondom: bassza meg mindenki, az úgynevezett jótét lelkek mind a baloldaliak, mind a jobboldaliak, vagy a középen állók, akik most korrupt hatalmaink talpát nyalják, és akik örömmel fognak engem nevetség tárgyává tenni. Azt mondom, hogy bassza meg mindenki, azok a vezetők, akik úgy játszanak a bombákkal, mint a gyerekek a játszótéren! Azt mondom, basszátok meg ti is, amikor úgy tesztek, mintha demokraták lennétek, miközben semmivel sem vagytok különbek a legutolsó bűnözőktől.
Nem tisztelem jobban az újságírókat sem, akik elszántan nevezik szellemileg visszamaradottnak az ellenzékieket, miközben nagyon is jól tudják, hogy az ellenzékieknek igazuk van.
Végezetül pedig a legmélységesebben megvetem azokat, akik azt hiszik, hogy ők a világ királyai, és akik a törvényeket diktálják, mert ÉN a jó oldalon állok, az igazság oldalán, a minden áron való zabrálás ártatlan áldozatainak oldalán.
Ezért döntöttem hát úgy, hogy egyértelműen ellenzem azt a határozatot, hogy országunkat Franciaország megsegítésére küldjük annak új-gyarmatosító hadművele-tében. A francia hadművelet kezdete óta meg van magyarázva a hazugság. Azt mondják nekünk, hogy Franciaország csak a mali elnök segítségkérésére reagál. Már majdnem elfelejtettük, hogy ennek az elnöknek nincs legitimitása, és hogy azért került a helyére, hogy a 2012. márciusi puccs után biztosítva legyen az átmenet.
Ki támogatta ezt a puccsot? Ki kezdte el? Kinek dolgozik valójában az átmenet elnöke? Ez az első hazugság! A francia elnök, Francois Hollande azt meri színlelni, hogy azért kell hadat indítani, hogy harcoljanak a dzsihádisták ellen, akik fenyegetést jelentenek (ez nem lehet igaz!) Franciaország és Európa számára! Micsoda aljas hazugság!
Ennek a hivatalos ürügynek a kijelentésével, miközben megragadják a lehetőséget arra is, hogy a lakosságot fokozott terrorista fenyegetéssel ijesztgessék, a Vigipirate-terv megvalósításával vezetőink és a sajtó elképzelhetetlen aljasságot követnek el!
Hogyan mernek ilyenre hivatkozni, amikor Franciaország és Belgium nem habozott dzsihádistákat támogatni és felfegyverezni Líbiában, és amikor ugyanezek az országok továbbra is támogatják a dzsihádistákat Szíriában. Ezzel az ürüggyel stratégiai és gazdasági célokat fednek el.
Országaink már nem félnek attól, hogy következetlennek látszanak, mert mindent megtesznek ennek leplezésére. A következetlenség azonban szemmel látható. Nem holnap lesz az, amikor egy mali állampolgár terrorista cselekedetet fog elkövetni Európában. Nem! Kivéve, ha gyorsan magunk követünk el ilyent, hogy igazoljuk a hadműveletet.
Hát nem mi hoztuk létre szeptember 11-et is azért, hogy igazoljuk az inváziókat, az önkényes letartóztatásokat, a kínzást és az ártatlan lakosság mészárlását? Ezután már nem nagy dolog egy mali terroristát megteremteni! Nem lehet nagyon bonyolult feladat vérszomjas vezetőink számára.
Az elmúlt hónapokban a hadműveletek igazolására volt egy másik ürügy is, az emberi jogok védelme. Ó! Ezt az ürügyet most is fel lehet használni a Maliban indított háború igazolására. De igen! Cselekednünk kell azonban, különben a gonosz iszlamisták bevezetik a Sharia törvényt Maliban, megkövezik a nőket, és levágják a gonosztevők kezét. Ó! A szándék valóban nemes. Nemes és üdvös, az biztos.
De akkor miért, az Isten szerelmére, miért segítették elő országaink Tunéziában és Líbiában az iszlamisták hatalomra jutását, akik úgy döntöttek, hogy bevezetik ezt a Sharia törvényt ezekben az országokban, amelyek még nem is olyan régen még modern és haladó országoknak voltak tekinthetők? Arra bátorítom Önöket, kérdezzék meg azokat a fiatal tunéziaiakat, akik elindították a forradalmat Tunéziában, elégedettek-e a jelenlegi helyzetükkel? Ez semmi más, csak képmutatás.
A Maliban indított háború célja nagyon is világos. És mivel senki sem beszél róla, ÉN FOGOK.
A cél az, hogy harcoljunk Kína ellen, és lehetővé tegyük amerikai szövetségesünk számára, hogy megerősítse jelenlétét Afrikában és a Közel-Keleten. Ez rejlik az új-gyarmatosító hadművelet mögött. És majd látni fogják, amikor a hadműveletnek vége, Franciaország természetesen megőrzi a Maliban létrehozott katonai bázisokat. Ezek a bázisok az amerikaiak számára is hasznosak lesznek. ezzel egyidejűleg pedig – ahogyan mindig is így volt – a nyugati nagyvállalatok zsíros szerződésekre teszik rá a kezüket, hogy megint megfosszák az újragyarmatosított országokat jólétüktől és nyersanyagaiktól.
Tegyünk tiszta vizet a pohárba: ennek a hadműveletnek a legnagyobb haszonélvezői a francia óriásvállalat, az AREVA tulajdonosai és részvényesei lesznek, akik évek óta próbálnak megszerezni egy uránium-bányát Faleában, a Bamakótól 350 km-re fekvő, 17.000 lakosú városban. És nem tudom miért, de ösztönöm azt súgja, hogy nincs már nagyon messze, és az AREVA ki fogja termelni azt a bányát! Nem tudom, de van egy ilyen benyomásom.
Tehát szóba se kerülhet az, hogy én részt vegyek ebben a bányászati kolonizációban, ebben a modern kori gyarmatosításban. Akik pedig kételkednek a fentiekben, kérem őket, hogy olvassanak többet Mali gazdaságáról. Mali jelentős aranytermeléssel rendelkezik, de nemrégiben kiderült az is, hogy világszínvonalú lehetőséget kínál az uránium-bányászatra. Milyen különös! Egy lépéssel közelebb az Irán elleni háborúhoz, ez nyilvánvaló.
Mindezen okok miatt, és mert nem akarok a ránk erőltetett hazugságok csapdájába esni, úgy döntöttem, hogy nem támogatom a Maliban végrehajtandó beavatkozást. Ezért én ellene fogok szavazni. És azzal, hogy ezt teszem, következetes maradok, hiszen sohasem támogattam a múltan a Líbiában vagy Szíriában elkövetett bűncselekményeinket, és így az egyetlen olyan parlamenti képviselő vagyok az országban, aki a be nem avatkozás és a homályos érdekek ellen folytatott harc mellett állt ki.
Valóban úgy gondolom, hogy ideje véget vetni az ENSZ-ben vagy a NATO-ban való részvételünknek, és kilépni az Unióból, ha Európa a béke fenntartása helyett szuverén országokat támad, bomlaszt és emberi érdekek helyett pénzügyi érdekeket véd.
Végezetül felhívom kormányunk figyelmét arra, hogy emlékeztesse Hollande elnököt azokra a kötelezettségekre, amelyeket a genfi egyezmény támaszt a hadifoglyok bánásmódjával kapcsolatban. Mély megdöbbenéssel hallottam a televízióban a francia elnök szájából, hogy szándéka az iszlamista terroristák “elpusztítása”, igen, “elpusztítása”.
Nem akarom tehát azt, hogy a Mali rendszer ellenzékét szavakkal minősítsék – napjainkban mindig kényelmes megoldás iszlám terroristákról beszélni -, és így megszeghetik azokat a kötelezettségeket, amelyeket minden demokratikus államnak tiszteletben kell tartania, amikor a hadifoglyokkal való bánásmódról van szó. Ezt a tiszteletet várjuk el az emberi jogok szülőföldjétől.
Zárásként hadd emeljem ki azt a tényt, hogy milyen könnyedén vonulunk hadba. Először is a kormány a parlament beleegyezése nélkül cselekedik. Úgy tűnik, joga van erre. Gépeket, embereket küld Maliba. A parlament azután reagál, amikor pedig ezt teszi, mint a mai napon, nos, az intézmény összes tagjának csak egyharmada van jelen. Még kevesebben, ha figyelembe vesszük a franciául beszélő képviselőket.
Ez bűnös nemtörődömség, ami nem igazán lep meg, tekintve, hogy a parlament bábokból áll, akik politikai pártok parancsainak vetik alá magukat. Köszönöm!
Három napja érkezett a hír arról, hogy a német számvevőszék felszólította a központi bank szerepét betöltő Bundesbankot, hogy ellenőrizze a hivatalos iratok szerint 3396 tonnát kitevő, New Yorkban, Londonban és Párizsban tárolt, offshore aranytartalékát. Kérte ugyanakkor 150 tonna arany három éven belüli hazaszállítását, hogy ellenőrizhesse az arany wolfram minőségét.
A londoni Telegraph cikkében megjelent legújabb fejlemények szerint ugyanez a Bundesbank, ami annyi fejfájást okoz a csődbe jutott államoknak, az igazi fedezettel rendelkező pénzzel kapcsolatos fixa ideájával, úgy döntött, hogy önként lehívja a Bank of England-nál letétbe helyezett aranykészletének kétharmadát. A Telegraph által közzétett bizalmas jelentés szerint a Bundesbank még 2000-ben és 2001-ben 940 tonna aranyat követelt vissza a Bank of England-nál tartott 1440 tonnás készletéből a „túlságosan drága tárolási díjra” hivatkozva, ami elég nevetségesen hangzik. A hír megdöbbentette az aranyveteránokat. Mi lehet az oka a lépésnek?
Ambrose Evans-Pritchard a következő elmélettel szolgált: Az elmozdulás éppen akkor indult, amikor az euró a leggyengébb szinten állt a dollárhoz képest, ugyanakkor egybeesett azzal az időszakkal, amikor a Bank of England, Gordon Brown utasítására, Nagy-Britannia aranykészletének jelentős részét eladta, méghozzá a legalacsonyabb piaci áron.
Peter Hambro, a Petropavlovsk aranybánya elnöke, azt mondta, hogy a Bundesbank önvédelemből hívhatta vissza aranykészletét, mivel a jelek szerint nem allokált arannyal rendelkezett Londonban. „Lehet, hogy úgy gondolták, a Bank of England túl sok aranyat kölcsönzött ki és jobbnak látták hazavinni a készleteket. Ez az azonosítás miatt van. Lehetséges-e egyáltalán az embernek azonosítania saját allokált aranyát, vagy a tulajdonos nem egyéb, mint egy fémszámlával rendelkező általános hitelező?”
A „Hozzák vissza az aranyunkat” elnevezésű német civil kampányszervezet és amerikai szövetségese, a Trösztellenes Arany Bizottság azt állítják, hogy a hivatalos adatoknak nem lehet hinni. Szerintük a központi bankok aranykészleteik jelentős részét kiadták hitelre vagy shortolták.
Az üzenetet átvették a német törvényhozók is. „Minden aranyat haza kell hozni: pont a jelenlegi válságban van a legnagyobb szükségünk aranykészleteinkre,” mondta Heinz-Peter Haustein, a német Szabaddemokrata Párt (FDP) képviselője.
A spekulációktól függetlenül, nem titok, hogy sok ember szerint a központi bankok és a központi bankok bankjai (például a Nemzetközi Fizetések Bankja, BIS), rég kiadták aranykészleteiket hitelre, legtöbb esetben a rövidtávú fizikai aranykövetelések megerősítéseként, a megnövekedett kereslet miatt, ami általában a likviditáshiány kísérőjelensége (amikor igazán megmutatkozik az arany, mint valós monetáris fedezet értéke).
A probléma egy ilyen újrazálogosítási sémánál akkor jelentkezik, amikor a másik fél hirtelen fizetésképtelenné válik, hiszen azóta az aranyat már ismét újrazálogosították és már senki sem tudja, hogy kié is az arany valójában. Ez akkor válik különösen komoly gonddá, ha a fedezeti láncban az egyik fél csődbe megy, mint ahogy ezt az MF Global esetében tavaly láthattuk. Ilyenkor elindulnak a perek, hogy megállapítsák kinek hol az aranya. Mondani sem kell, hogy az MF Global esetében pont londoni leányvállalatuk volt a ludas az újrazálogosítási láncban (mert egyedül Londonban nem volt megszabva fedezeti határérték az újrazálogosításra). Amint elindultak a követelések a fizikai leszállításra, nem tudták az adott sorozatszámú XYZ aranytömböt lokalizálni.
A másik variáció, hogy a Bundesbank előre látta az európai merkantilista kísérlet bukását és esze ágában nem volt legértékesebb eszközét a bankár oligarchák kezében hagyni, amelyik mindent megtenne, hogy megszerezhesse a készleteket, ha egyszer a dominók elindulnak. A Bundesbank tagadásnak éppen nem nevezhető cáfolata is ezt erősíti: A Bundesbank azt nyilatkozta, hogy teljes bizalommal viseltetik a kezelők „integritása és függetlensége” iránt, valamint, hogy minden évben megkapták a részletes elszámolást. Ugyanakkor utalt arra, hogy további lépéseket tesz tartalékai védelmében. „Ennek része lehet a készletek egy részének relokációja,” – nyilatkozta a bank. Amit egyik fél sem mondott ki, hogy Németország semmi rosszat nem tett, csupán követeli, ami jogosan az övé.
A dolog lényege, hogy egy globalizált rendszerben, ahol minden szuverén entitás egyre inkább alárendeltje a globalizált „egész” hitelteremtő hatalmának, mindenkinek az Új Világrend ajtaja elé kell helyeznie szuverén függetlenségét, mielőtt átlépi a küszöböt.
Végtére is egy globalizált rendszer csak így képes egy végtelen, értékpapír-fedezetű kötelezettség felhőt fenntartani, amelyen most mindannyian bináris pehelyként lebegünk. Egy olyan rendszert, ami lehetővé teszi az azonnali tőkeáramlást, a monetáris felcserélhetőséget, garantálja a szuverén kötvények folyamatos áramlását (amíg senki nem mer kiszállni a rendszerből), és amiben minden biztosíték egy újrazálogosított zálog… természetesen a közjó érdekében. Mindez igaz volt a Bundesbank fenti lépéséig.
Tulajdonképpen ennyi a történet, mert bár a Bundesbank azt tette, amihez minden joga megvolt, mégis áthágta a modern monetáris rendszer kardinális szabályát: miszerint egy szuverén hatalom soha nem helyezheti saját embereit a globális vállalati-társadalmi-banki oligarchák fölé, akik mindig minden kemény (és egyéb) eszközt maguknak akarnak, akár azonnal, a rendszer biztosítékaként, beleértve a világ GDP-jének 20-szorosát képviselő közel 1 billiárd (1015) dollár értékű derivatívákat is. Mellesleg ezért van a világ állandóan egyetlen karnyújtásnyira a teljes monetáris (és kereskedelmi) paralízistől, ahogyan azt a Lehman-csőd utáni káoszból és a Fed intézkedéseiből olyan nyilvánvalóan láthattuk.
Szinte biztos, hogy a Bundesbank intézkedéseinek semmilyen hatása nem lesz, mert ha túl sokat foglalkoznának vele, esetleg kiderülne, hogy melyik ország lesz az első áldozat, amikor átszakad a gát. Amikor ugyanis ez megtörténik, márpedig előbb-utóbb megfog, minden egyes bank, vállalat és személy keresni fogja Londonban, New Yorkban, Párizsban vagy valamelyik szimpatikus helyi bank páncéltermében tárolt allokált aranyát, de csak a hűlt helyét, illetve humorosan megfogalmazott tartozási elismervényeket talál majd az aranytömbök helyett.
Állítom, hogy az Americandream, ami az előző századfordulótól máig milliónál is több magyar bevándorlót vonzott, és amit mi, minimum száz éve úgy ismerünk mint: „Amerika a korlátlan lehetőségek hazája”, valójában az emberiség átka.
Igen, lehet egy jó ötleted (Bill Gates) és milliárdos lehetsz. Igen, lehetsz útonálló gazember (Joe Kennedy) és multimilliomos lehetsz és az utódodból lehet elnök is. Igen, kezdheted a semmiből (Soros György), ha van hozzá eszed, milliárdos befektetővé válhatsz. Igen, ha szorgalmas vagy a legszebb nők a lábad előtt heverhetnek (Andrew G. Vajna). És még lehetne sorolni, van ezekből jó néhány, de mellette ott van az 50.000.000 segélyből élő amerikai is. A kisember matematikai esélye, hogy Bill Gates lesz belőle, igen picike, de nem nulla. Ez a „nem nulla” tartja életben az amerikai álmot, és szarja el az emberi értékeket.
Hogy a napi nyolc óra munkáért a minimálbért fizeti, de 12 óra munkát követel érte, hogy számolják és mérik, hányszor mész ki a vécére egy nap és mennyi ideig vagy ott, hogy ha apellálsz kirúgnak, és minden megalázást el kell tűrnöd, az nálunk csak 20 éve van, de Amerikában legalább 150. Miért tűrik? Miért tűrték, hogy a múlt század elején a szakszervezeti aktivistát egyszerűen kivégezték (hamis vádak alapján – Joe Hill). A válasz nagyon egyszerű. Azért, mert az amerikai tömegek őszintén úgy érzik mind a mai napig, ha keményen dolgoznak, ha helyén van az eszük, belőlük is lehet milliomos. Fenntartották a kapitalizmust, mert az amerikai állom szerint bárkiből lehet milliomos, hiszen a szemeik előtt lettek is. Filmcsillagok dollár milliós gázsikat kapnak (Nicole Kidman). Prédikátoroknak milliókat hord össze a becsapott jó nép (Ron Hubbard – Billy Graham).
A módszer megtanulható. Dale Carnegie már 1936-ban megírta – magyarul: HOGYAN SZEREZZÜNK BARÁTOKAT ÉS BEFOLYÁSOLJUK AZ EMBEREKET című könyvét, és ha nem az olvasója, ő egészen biztos milliomos lett, mert a könyve közel 80 év után is bestseller.
Milliomosnak pedig nagyon jó dolog lenni, amit 22 éve mi is tudunk, hiszen pénzzel ma már minden megvásárolható, minden álom valóra váltható. Míg korábban nem így volt. Előzőleg volt egy általános társadalmi morál, persze nem Amerikában, hanem az európai kontinensen, és ezt a morált nem lehetett áthágni. Amerikai mintára most már lehet.
A napokban volt szó a Horthy kultuszról. Pro és kontra, ahogy az lenni szokott. Felhozták erényeit, hátrányait és felsorakoztatták a bűneit is. Mindenről volt szó, csak egy valamiről nem. Huszonöt év kormányzás után személyes vagyona pont annyi volt, mint amikor fehér lovon, 1920-ban belovagolt Budapestre, egyetlen pengővel se több. Ezt senki se említette, pedig ha valamire érdemes több mint fél évszázaddal emlékezni, akkor ez az. De ez a korszellem leáldozott a korral együtt. A szocialista erkölcs után jött az amerikai álomban született „üsd-vágd nem apád” szemlélet. Semmi se számít csak a pénz. Nincs becsület, nincs hazafiság, még a családon belüli szeretet is egyre halványul, mert a pénz utáni vágyakozás egyre fokozódó tempóban mindent felülír. Mert te is lehetsz milliomos, de addig is, egy embertelen gazember.
Sokan felismerték már, hogy vannak olyan pénzügyi csoportok, melyek uralják a világgazdaságot. Felejtsék el a politikai cselszövések, összetűzések, forradalmak és háborúk okozta változásokat, a történések többnyire előre eltervezettek, már hosszú idő óta.
Nevezzék “összeesküvés-elméletnek” vagy “Új Világrendnek”, a jelenlegi politikai és gazdasági események mögötti mozgatórugó a legnagyobb gazdasági és következésképpen politikai erővel rendelkező családok elszigetelt csoportja. 6, 8 vagy akár 12 családról beszélhetünk mindösszesen, akik tényleges hatalmat gyakorolnak.
Nem vagyunk távol az igazságtól, ha a Goldman Sachs-t, a Rockefellereket, Loebs Kuh-ot és Lehmanokat nevezzük meg New Yorkban, a Rotshildokat Párizsban és Londonban, a Warburgokat Hamburgban, Párizsban, és a Lazardokat Izraelben, a Moses Seifeket Rómában.
Sokan hallottak már a Bilderberg csoportról, az Illuminatiról vagy a Trilateriális Bizottságról. De mik azok a nevek, amik az államok és olyan nemzetközi szervezetek, mint például az ENSZ, a NATO és az IMF fölötti hatalomgyakorláshoz köthetőek? Hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, kezdjük a legegyszerűbb módon: listázzuk a világ legnagyobb bankjait, hogy lássuk, kik a tulajdonosok, és kik azok, akik a döntéseket hozzák.
Jelenleg a világ legnagyobb vállalatai a Bank of America, a JP Morgan, a Citigroup, a Wells Fargo, a Goldman Sachs és a Morgan Stanley. Most lássuk, kik a tulajdonosaik:
Bank of America: State Street Corporation, Vanguard Group, BlackRock, FMR (Fidelity), Paulson, JP Morgan, T. Rowe, Capital World Investors, AXA, Bank of NY, Mellon.
JP Morgan: State Street Corp., Vanguard Group, FMR, BlackRock, T. Rowe, AXA, Capital World Investor, Capital Research Global Investor, Northern Trust Corp. és Bank of Mellon.
Citigroup: State Street Corporation, Vanguard Group, BlackRock, Paulson, FMR, Capital World Investor, JP Morgan, Northern Trust Corporation, Fairhome Capital Mgmt és Bank of NY, Mellon.
Wells Fargo: Berkshire Hathaway, FMR, State Street, Vanguard Group, Capital World Investors, BlackRock, Wellington Mgmt, AXA, T. Rowe és Davis Selected Advisers.
Láthatjuk, hogy vannak köztük olyanok, melyek minden banknál jelen vannak: State Street Corporation, Vanguard Group, BlackRock and FMR (Fidelity). Hogy ne kelljen ismételgetni őket, hívjuk őket “a négy legnagyobbnak”.
Goldman Sachs: “A négy legnagyobb”, Wellington, Capital World Investors, AXA, Massachusetts Financial Service és T. Rowe.
Morgan Stanley: “A négy legnagyobb”, Mitsubishi UFJ, Franklin Resources, AXA, T. Rowe, Bank of NY Mellon, Jennison Associates.
Ezzel meghatároztuk a legnagyobb tulajdonosokat. Hogy továbbléphessünk, határozzuk meg a tulajdonosait ezeknek a vállalatoknak is, és a világ legnagyobb bankjainak tulajdonosait.
Bank of NY Mellon: Davis Selected, Massachusetts Financial Services, Capital Research Global Investor, Dodge, Cox, Southeatern Asset Mgmt. és … “A négy legnagyobb”.
State Street Corporation (A négy legnagyobb egyike): Massachusetts Financial Services, Capital Research Global Investor, Barrow Hanley, GE, Putnam Investment és … “A négy legnagyobb” (egymást tulajdonolják).
BlackRock (A négy legnagyobb közül a második): PNC, Barclays e CIC.
Ki van a PNC mögött? FMR (Fidelity), BlackRock, State Street, stb. És a Barclays mögött? BlackRock.
És folytathatnánk még órákig a monacói, kajmán-szigeteki adóparadicsomokkal, vagy a Shell liechtensteini székhelyével. Egy hálózat, ahol a cégek mindig ugyanazok, de a család neve soha.
Röviden: A nyolc legnagyobb amerikai pénzügyi érdekeltség (JP Morgan, Wells Fargo, Bank of America, Citigroup, Goldman Sachs, U.S. Bancorp, Bank of New York Mellon és Morgan Stanley) mögött 100%-ban ugyanaz a tíz tulajdonos áll, és van négy olyan vállalat, ami mindig minden döntéshozatalban jelen van: BlackRock, State Street, Vanguard és Fidelity.
Ezen felül a Federal Reserve 12 bank fóruma, a képviseletében 7 emberrel, akik egyben a négy legnagyobb vállalat képviseletét is jelentik, és jelen vannak minden más szervezetben. Vagyis a Federal Reserve szervezetét négy nagy magáncég ellenőrzi: BlackRock, State Street, Vanguard és Fidelity. Ezek a cégek irányítják az Amerikai Egyesült Államok költségvetését, őket pedig lehetetlen ellenőrizni, nincs “demokratikus” választás. Ezek a cégek indították a jelenlegi világméretű gazdasági válságot, és így sikerült még jobban meggazdagodniuk.
Nagyítható: katt. a képre
Végül nézzük át azokat a cégeket, amiket a “négy legnagyobb” irányít:
Alcoa Inc., Altria Group Inc., American International Group Inc., AT&T Inc., Boeing Co., Caterpillar Inc., Coca-Cola Co., DuPont & Co., Exxon Mobil Corp., General Electric Co., General Motors Corporation, Hewlett-Packard Co., Home Depot Inc., Honeywell International Inc., Intel Corp., International Business Machines Corp, Johnson & Johnson, JP Morgan Chase & Co., McDonald’s Corp., Merck & Co. Inc., Microsoft Corp., 3M Co., Pfizer Inc., Procter & Gamble Co., United Technologies Corp., Verizon Communications Inc., Wal-Mart Stores Inc., Time Warner, Walt Disney, Viacom, Rupert Murdoch’s News Corporation., CBS Corporation, NBC Universal.
Ugyanaz a négy nagy cég irányítja az európai tőzsdéken jegyzett cégek nagy részét.
Ráadásul ezek tulajdonosai hozták létre, és jelenleg is ők vezetik az olyan nagy pénzügyi szervezeteket, mint az IMF, az Európai Központi Bank, a Világbank, melyek mindig is megmaradnak a “négy legnagyobb” irányítása alatt.
A “négy legnagyobb” céget vezető családok nevei pedig soha sehol nem tűnnek fel.
Vajon ízletes-e a vérkörte? Hogyan nézett ki a nagyasszony alma? Milyen volt a házi berkenye, vagy éppen a kissé bizarr nevű leánycsöcsű alma? Ma már kevesen akadnak, akik felelni tudnának e kérdésekre. Ezek a gyümölcsfajták ugyanis, melyek egykor bőséggel teremtek a Göcsej, az Őrség, és a Hetés vidéken – mára szinte teljesen kivesztek. Az évszázadokkal ezelőtt nemesített fajták helyét, szerepét újak vettek át, a régmúlt idők gyümölcsfái közül sok így lassan-lassan nyomtalanul eltűnik a kertekből, földekről, s a köztudatból.
Mai bejegyzésünkben egy három éve megjelent írással és a hozzá tartozó videókkal járunk utána a magyar gyümölcsösök múltjának.
Göcsej egyik néhány száz fős településén, Pórszombaton él Kovács Gyula erdész, aki a helyi hagyományok megőrzéséért tevékenykedik. Ennek ékes bizonyítéka több száz darabból álló gyűjteménye, amelyet a tájegység jellegzetes, mára szinte kihalt, elfeledett gyümölcsfáiból állított össze kitartó munkával. Ugyancsak a hagyományok megőrzését és felelevenítését szolgálja a Medesi-kör, az a „nem hivatalos” hagyományőrző szerveződés is, mely különböző rendezvényekkel, programokkal segíti elő célul kitűzött feladatát. Idén Kovács Gyula ezen tevékenységét a megyei közgyűlés a „Zala megye kistelepüléseiért és hagyományaiért” díjjal ismerte el. Ennek apropóján beszélgettünk a pórszombati erdésszel.
A kezdetekhez visszanyúlva először, elkanyarodva a gyümölcsfáktól, Pórszombat múltjába és a Medesi-kör létrejöttébe tekinthetünk be. Ez a lokálpatrióta baráti társaság céljának tűzte ki a település történetének, történelmének megismerését, néprajzi, építészeti emlékeinek, gasztronómiai hagyományainak megőrzését. Ennek érdekében olyan irodalmi esteket, előadásokat, kultúrprogramot szerveznek, ami lehetőséget biztosít a régi idők egy-egy jellegzetességének bemutatására hozzáértő szakemberek által. Ilyen például a Gasztronómia a hadak útján sorozat, mely keretén belül többek között felelevenítették a kenyér és a bor évezredekre visszanyúló történetét, vagy egy erdélyi fejedelem gombás lakomáját. Legutóbb pedig egy igen sikeres főzőversenyen a helyi specialitások felhasználásával szinte az egész falu apraja-nagyja kereste a medesi borokhoz legjobban illő ételeket.
– 2002-ben állítottuk fel a hatalmas medesi fakeresztet, amely a török korban a térségben elpusztult 67 magyar falunak, köztük Medesnek állít emléket. Régóta foglalkoztatott ez a kor, sok elbeszélést hallottam a régiektől. Szíjj Pista bácsival, aki sajnos már nincs közöttünk, határoztuk el, hogy emléket állítunk azoknak, akik a nagy szorongattatások idején meghaltak, rabságba estek, vagy elbujdostak – mesél a kezdetekről a pórszombati erdész. – A kereszt felállítása sok ember munkájának, tehetségének, jóakaratának gyümölcse, eredménye. Ez a példátlan összefogás élményt jelentett a falu közösségének és engem is magával ragadott. A gondviselés azóta is sok-sok jóakaratú emberrel hozott össze, tudósok, művészek, vagy éppen fizikai munkát végző emberek „építik” a Medesi Kört.
Kovács Gyula részéről az ősi hagyományok ápolása nem merül ki ennyiben. A természettől elszakadva, a boltok polcairól levett gyümölcsöket fogyasztva nem is gondolnánk, hogy térségünk, Göcsej, Hetés és az Őrség milyen „gyümölcsös” kincseket rejt. Ma már szinte ismeretlennek tűnik a berkenye, a naspolyával talán többen találkoztunk, ám vannak még, egykor bő termést hozó alma, körte, szilva fajták, melyek mára eltűntek a gyümölcsösökből és csak szüleink, nagyszüleink emlékeznek rájuk. Ennek a negatív folyamatnak szeretné Kovács Gyula elejét venni és megmenteni a kihalóban lévő fajtákat a jövő számára.
– A nyolcvanas évek elején a göcseji tanyák többsége még lakott volt. Ekkor még gondozták, becsben tartották a gyümölcsfákat. Itt voltam erdész, ezeken a tanyákon olyan fajtákat találtam, amik máshonnan már eltűntek. Valószínű, hogy korábban máshol is léteztek ezek, de kivágták őket és újat telepítettek a helyükre, vagy elhagyták a területet, és a gazda nélkül maradt gyümölcsösök kipusztultak – tárta fel az okokat Kovács Gyula.
Őseink a fajták szelektálásánál először a termésbiztonságot tekintették a legfontosabb választási szempontnak. Éhínség vagy háború idején, ha a termés elpusztult, az állatokat elhajtotta az ellenség, a gyümölcs még akkor is biztos táplálékot nyújtott. Később bizonyos célra szelektáltak. A lekvárnak, ecetnek, aszalásra, gyümölcslének, pálinkának mind- mind megvoltak a saját gyümölcsfajtái.
– Egykor minden községnek megvoltak az egyedi, régi fajtái, és megvannak most is, csak fogyóban. Ezeket kell összegyűjteni. Génbankot lehetne létrehozni a régi gyümölcsfafajtákból és így fennmaradnának, a települések pedig továbbvihetnék őseik hagyományait – fűzte hozzá. – Korábban a gyümölcsfákat megbecsülték. A múlt század fordulóján Göcsejben még gyümölcsfa számlálást tartottak. Sajnos felgyorsult világunkban kíméletlenül gázolunk át a múlt értékein. Régi gyümölcsfajtáink pusztulása, pusztítása jó példa erre. Még megbecsülni sem lehet, hogy hány fajta pusztult ki az elmúlt évtizedekben, de ezen már nem tudunk segíteni. A meglévők megóvása viszont a mi felelősségünk. Próbálok a gyűjtés során mindent megtudni ezekről, mint a felhasználásuk módját, hozzájuk kapcsolódó hagyományokat – magyarázza a szakember, aki gyűjteményében, a Medes – hegyi birtokon eddig több mint fél ezer fajtát különített el, fajtákon belül pedig több változatot.
Magyarországon a jelenlegi törvényi szabályozás sajnos – Európában egyedülálló módon – ezeknek az értékeknek pusztítását segíti, és gátolja megőrzésüket. Hazánkban nincsen lehetőség arra, hogy a termelő a saját gyümölcséből gyümölcslét készítsen eladásra, mert nem felel meg az uniós kritériumoknak, így tönkremegy, míg máshol, például a Szlovéniában ezt megtehetik a gazdák. Őrzik és védik a fáikat, mert hasznosítják, míg mi magyarok ettől a lehetőségtől meg vagyunk fosztva. Holott ezáltal ösztönözni lehetne a falusi embereket a környezetükben lévő öreg fák megtartására. Amíg ez nem változik, pusztulni fognak a fák és a hagyományok is.
– A göcseji, az őrségi és a hetési lokálpatrióta közösségeknek felajánlottam, hogy akik településükön, vagy éppen a szőlőhegyen összegyűjtik a régi fajták oltóvesszőit, én készítek ezekről oltványokat és nekik ajándékozom, ha cserébe ők ezekről a régi fajtákról mindent lejegyeznek és vállalják, hogy közterületen elültetik és gondozzák őket. A kezdeményezés sikeresnek bizonyult, hiszen idén tucatnyi közösség hozta el régi fajtáit – beszélt lelkesen az eredményekről és az összefogásról.
Ennek a kitartó fajta-megőrző munkának az eredményeként olyan gyümölcsfafajtákat sikerült megmenteni, mint például az aszalókörte, aminek nevéből is következtethetünk felhasználására. A kemény, íztelen gyümölcsöt eleink nem frissen fogyasztották, hanem megaszalták, ez lett hasznosításának módja. De olyan körtét is talált már a pórszombati erdész, ami mínusz 10 fokon is eláll télen, majd áprilisra megpuhult. A házi berkenye – Göcsej jellegzetes gyümölcse – a 18. században meghatározó volt a népi gyógyászatban, ám mára alig van két tucat fája. Ezeket szintén oltással próbálja a szakember tovább szaporítani.
A gyűjtemény elsősorban a Göcsej, Őrség és Hetés régi fajtáinak megmentésére irányult, ám mára kilépett a tájegység határai mögül. Érkeztek fajták az ország több pontjáról, a Felvidékről és Erdélyből is. Medes-hegyen a Kárpát-medence ősi fajtáinak gyűjteményét szeretnék létrehozni. A vállalkozáshoz szükséges terület biztosításához a helyi önkormányzat is felajánlotta segítségét.
– Nemrég a Felvidékről érkeztek oltóvesszők, de kaptam Erdélyből, a Bolyai Farkas sírján álló almafáról is. Az énlakai-gyűjteményt kiegészítve kezdtem elkészíteni Tündérország (Erdély) gyümölcsöskertjét. Cseréljük is más gyűjtőkkel az oltványokat, így van esélyük a fennmaradásra, de sajnos kevesen vagyunk – tette hozzá Kovács Gyula, aki befejezésül arról is beszélt, hogy mekkora meglepetésként érte a megyei elismerés.
– Azok az eredmények, sikerek, amikben az elmúlt időben részünk volt, sok jóakaratú ember munkájának eredménye. Segítségüket ezúton is szeretném megköszönni. Természetesen nem tudnám ezt a munkát feleségem és három fiam támogatása nélkül csinálni. A Medesi Kör sikereinek kulcsa az ő áldozatvállalásuk – mondta, majd további terveiről elárulta: az egykori, a török által Medes faluval együtt elpusztított további 67, több száz éve még lakott falvak neveinek felkutatásába fogott bele, melyeknek kopjafával állítanának emléket a medesi temetőben.
Az Európai Parlament és a Tanács 2000. szeptember 18-án adta ki a 18-i 2000/46/EK jelű irányelvét, amelyben rendelkezik az elektronikus pénz-kibocsátó intézmények tevékenységének megkezdéséről, e tevékenység folytatásáról és körültekintő felügyeletéről. Az említett irányelvet a Magyar Országgyűlés a 2004. évi XXXV. törvénnyel beiktatta a magyar jogrendszerbe. Az említett törvény az elektronikus pénzt kibocsátó szakosított hitelintézetekről szól. A törvény leszögezi, hogy az Országgyűlés a készpénz-helyettesítő fizetési módok további bővítése érdekében és a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz való csatlakozására tekintettel látta szükségesnek a törvény elfogadását.
Különböző adatok vannak forgalomban arról, hogy pontosan milyen nagyságot ér el az az összeg, amit Magyarországnak az Európai Unió számára át kell engedni. Pavics Lázár pénzügyi szakértő adatai alapján az évi egy összegben történő befizetés, valamint az átengedett vám- és áfabevételek 1440 milliárd forintot tesznek ki. Ez az az összeg, amit Magyarország évente fizet az Európai Uniónak tagsága fejében.
Dr. Halász József 2006. szeptember 3-án közzétett írásában azt állítja, hogy Magyarország évente 4046 milliárd forintot enged át az Európai Uniónak. Az 1989-től 2004-ig terjedő időszakban pedig 8866 milliárd forintot engedtünk át Brüsszelnek a magyar Külügyminisztérium, az MNB és a KSH adatai szerint a vámok leépítésével, az úthasználati díj elengedésével és más vonatkozásokban a viszonosság mellőzésével.
Az Új Magyarország Nemzeti Fejlesztési Terv 2. azzal számol, hogy 2007és 2014 között mintegy 8 ezer milliárd forint “támogatás” hívható le megfelelő pályázatokkal. Ezeknek az összegeknek a felét – s ezt a szakértők többsége se vitatja – Magyarország fizeti be az Európai Uniónak, azaz olyan pénzek visszaszármaztatásáról van szó, amelyeknek legalább a felét Magyarország már előre átadta az Európai Uniónak.
Mit tegyenek az önkormányzatok?
Az ide érkező lehívható pénzeket sikeres pályázatok nyomán az önkormányzatok is megszerezhetik maguknak a helyi gazdaságok fejlesztésére. Az Új Magyarország Nemzeti Fejlesztési Terv 2. a központi régiónak, azaz Budapestnek adná a lehívható EU-s pénzeknek a nagyobbik felét. Ebből következik, hogy Magyarország hét másik régiója kevesebbet kap, mint a központi.
Az lenne az előnyös, ha az említett lehívható euró-milliárdok központi fedezeti alapba kerülnének és ugyanilyen mennyiségben elektronikus pénzt – e-forintot– bocsátana ki az állam. Korábban az volt a gyakorlat, hogy az állam 100 %-os tulajdonában lévő Magyar Nemzeti Bank bocsátotta ki a forgalomban lévő hivatalos pénzt, a normál forintot. Most azonban az MNB a különböző nemzetközi pénzügyi szervezeteknek küldött jelentéseiben már leírja, hogy átállt a passzív oldali pénzszabályozásra.
Mit jelent az aktív oldali és mit a passzív oldali pénzszabályozás? Az aktív pénzkibocsátás azt jelenti, hogy a Nemzeti Bank a magyar állam monetáris felségjoga alapján, azaz az állami szuverenitás jogán, maga bocsátja ki a pénzt. Ez a pénz nem hitelpénz és nem is kell rá kamatot fizetni. Ez a valódi magyar fizetőeszköz, a normál forint.
A passzív oldali pénzszabályozás azt jelenti, hogy a Nemzeti Bank most már csak várja, hogy távolról, azaz külföldről mennyi deviza érkezik az országba befektetés, hitel, vagy spekuláció révén. Ezt a pénzt a Nemzeti Bank csak befogadja. Mindössze annyit tesz, hogy a devizát denominálja forintra és a rendelkezésére álló monetáris eszközökkel – kamatszabályozással, kötvények kibocsátásával, sterilizációs műveletekkel, a tartalékráta megállapításával – igyekszik meghatározni a forgalomban lévő pénz mennyiségét, elsősorban a denominált, azaz magyarosított forintot. A denominált forint nem normál magyar fizetőeszköz többé, hanem külföldről ideérkezett deviza, hitelpénz, amiért kamatot kell fizetni. Ez tehát csak magyarosított külföldi deviza, kvázi-forint. Az az óriási különbség a két forint között, hogy az egyik hazai kibocsátású és gyakorlatilag ingyen van, a másik viszont külföldi hitelpénz és tetemes kamatot kell utána fizetni.
További különbség az, hogy többé már nem a Nemzeti Bank határozza meg: mennyi pénz, azaz közvetítő közeg áll a termelő gazdaság rendelkezésére, hogy az működni tudjon, hanem ezt most már a külföldi beruházó bankok, befektető alapok, nemzetközi pénzintézetek, vagyis a nemzetközi pénzügyi közösség határozza meg.
Röviden a pénzvilág dönt arról, hogy mennyi pénzt akar beküldeni Magyarországra, hogy a magyar gazdaság működhessen. A passzív oldali pénzszabályozással Magyarország lemondott a saját pénzéről és a termelő gazdaságot kiszolgáló pénzmennyiség szabályozásáról.
Áttörhető-e a pénzvilág diktátuma?
Igen, áttörhető, mert a jelenlegitől eltérő módon is lehet pénzt forgalomba hozni, és lehetővé tenni, hogy azt a magyar gazdaság szereplői az egymás közötti kapcsolataik kiszolgálására használják. Ehhez maga az Európai Unió segítette hozzá a magyar gazdaság szereplőit, elsősorban a vállalkozókat, amikor megalkotta azt az irányelvet, amely biztosítja a megfelelő elektronikus elszámolási technikát az emberek, a gazdasági élet alanyai között létrejött elszámolási kapcsolatokra.
Valamennyi önkormányzat, minden régió létrehozhat elektronikus pénzt, azaz az ellenőrzése alatt álló, a saját igényeit kiszolgáló helyi fizetőeszközt. Ahhoz, hogy ez az elektronikus pénz jól funkcionálhasson, biztosítani kell, hogy akadálytalanul át lehessen váltani a hivatalos pénzre. Egy pénznem iránti bizalom azon múlik, hogy simán átváltható-e más fizetőeszközre. Az akadálytalan átváltást biztosítja, ha annyi elektronikus pénzt bocsátunk ki (önkormányzati, regionális vagy országos szinten), amennyi normál pénz a rendelkezésre áll. Az EU-s irányelvek szerint, ha csak helyileg használják az elektronikus pénzt, akkor nincs is szükség arra, hogy normál pénzből 100 % fedezet álljon a rendelkezésre. Ez a normál pénz fedezet akár 5 vagy 10 % is lehet.
Az említett magyar törvény azonban sokkal szigorúbb, mert előírja, hogy a kibocsátandó elektronikus pénz fedezetének Magyarországon 100%-osan meg kell lennie normál pénzben. Ha számításba vesszük a Brüsszelből lehívható euró-milliókat, akkor ezeket a milliókat a kibocsátandó elektronikus pénz fedezetére célszerű használni. Ebben az esetben a fedezeti célra letett euró kamatozik. A kibocsátott elektronikus pénz pedig forgalomban van és teljesíti a gazdasági közvetítő közeg minden funkcióját.
Hogyan nézne ez ki országos szinten?
A magyar kormány erre illetékes szerve, mondjuk az Államadósság Kezelő Központ, az ÁKK átveszi az önkormányzatoktól az Európai Unióból beérkező pénzt, és kamatot fizet érte. Ezt a kamatot az önkormányzat kapja, nem pedig valamilyen külföldi hitelező. Ezért a kamat is Magyarországon marad, és a magyar társadalom igényeire fordítható. Az önkormányzat azonban a forgalomba hozható pénzhez is hozzájut, mert a beérkezett euró mennyiségének megfelelő nagyságú elektronikus helyi pénzt hoz forgalomba. Az adott önkormányzat területén ezt használják saját céljaikra. Itt elsősorban a helyi gazdálkodási folyamatok közvetítéséről van szó, a helyi termelés és fogyasztás cserefolyamatainak a lebonyolításáról.
Ezáltal többlet fizetőeszköz kerül be a gazdaságba. Ma az a helyzet, hogy miközben a bankrendszer, a befektetési alapok – megfelelő fedezettel és jövedelmezőséggel – nem tudják megfelelően elhelyezni fölösleges pénzeiket, addig a termelőgazdaság, ahol az értékelőállítás folyik, fuldoklik a pénzhiánytól. Van elegendő mennyiségű nyersanyag, munkaerő és elvégzendő munka. E három tényező összekapcsolásához szükséges közvetítő közeg, a pénz, azonban nem áll kellő mennyiségben és olcsón rendelkezésre. Az elektronikus pénzzel olyan mennyiségű többlet-fizetőeszköz kerül be a gazdaságba, amely az egész gazdasági életet fellendítheti, munkahelyek tíz- és százezreit hozhatja létre, és a segélyezett munkanélküliek százezrei ismét adófizető polgárok lehetnének.
Magyarországra már bevezették az eurót
Az, hogy mi az euró bevezetésének dátuma, értelmetlen kérdés. Az eurót ugyanis már évek óta bevezették Magyarországon. Itt legfeljebb a névleges forint, azaz a denominált devizaként működő félfüggetlen, magyarosított külföldi pénz feladásának dátuma van még hátra. Jelenleg az euróval együtt annak denominált változata, a névleges-forint is jelen van. Az új helyzetben már nem lesz forgalomban denominált forint, és egyedül az euró marad a hivatalos fizetőeszköz. Amikor már csak euró lesz forgalomban, akkor veszi kezdetét a magyar gazdaságban az euró diktatúrája.
Ma jobb a helyzet, mert három pénz között választhatnak azok, akiknek a gazdasági tevékenységéhez pénznek nevezett gazdasági közvetítő közegre van szükségük. Az egyik lehetőség az euró (vagy más deviza, például dollár), a másik lehetőség a külföldi deviza denominált magyar változata, a névleges-forint és a harmadik pénz, aminek a felhasználására most már minden törvényes háttér megvan (Európai Uniós és magyar), a regionálisan kibocsátott és felhasznált elektronikus-pénz.
Amikor az MNB diszkréten arról tájékoztatja a külföldi pénzügyi szervezeteket, a pénzvilág irányító intézményeit, hogy ő már csak passzív pénzszabályozást végez, ezzel azt közli velük: “Tiétek Magyarország, úgy működtetitek gazdaságát, ahogy akarjátok, mert tőletek függ, hogy mennyi eurót vezettek rá gazdaságára”. Ha viszont az egyes önkormányzatok, és területi régiók, továbbá az Európai Unió régiójaként Magyarország egésze vállalja elektronikus helyi pénz kibocsátását, akkor ezzel nagyfokú pénzügyi önállósághoz juthat. Az illető régió vagy önkormányzat vezetése saját szükségletei szerint dönti el, hogy mennyi helyi pénz legyen forgalomban.
Mire lehet használni a helyi pénzt? Helyi pénzből meg lehet építeni az utakat, a gátakat, a belvíz elvezető csatornákat, a települések szennyvíz csatornáit, ivóvízellátását, továbbá parkokat lehet kialakítani, lakásokat és családi házakat építeni. Egy-egy nagyobb régióban minden szükséges anyag, munkaerő és tudás biztosítható e munkafeladatok elvégzéséhez. Csak azt kell normál pénzből beszerezni, esetleg külföldről behozni, amihez mégis különleges technológia, gép vagy tudás kell. Ebből is látszik milyen pazarlást jelent külföldről idehozott hitelpénzből építeni az utakat, és ppp-rendszerben (public-private-partnership-ben, magán-köz-társulás-ban) finanszírozni nagyberuházá-sokat.
Szüksége van-e Magyarországnak a forint teljes feladására?
Nincs szüksége rá. Sőt kifejezetten hátrányos a magyarok számára. Az euró jelenleg is törvényes fizetőeszköz Magyarországon, bevezetésének előnyei és hátrányai részben már érvényesülnek a gyakorlatban. Az euró, mint uniós valuta, bevezetése nem pénzügyi és gazdasági, hanem politikai kérdés. A közös európai valuta pénzügyileg testesíti meg az Európai Uniót, mint nemzetek feletti birodalmat. E nemzetek feletti struktúrának az egyik kohéziós eszköze, amely a különböző nagy hagyományú nemzetállamok homogenizálódását segíti elő. Amikor egy ilyen közös birodalmi pénz van forgalomban, az törvényszerűen a birodalom centrumaiban koncen-trálódik, miközben a perifériákból kiáramlik a pénz. Magyarország az Európai Unió perifériájához tartozik. Ezért innen jelenleg is óriási mennyiségben áramlik a pénz a birodalom centrumaiba, évente 5-6 milliárd euró.
A forint teljes és végleges feladása, és az euró kizárólagossá tétele csökkentené Magyarország pénzügyi és gazdasági mozgásterét. Az euró kizárólagossá tétele a ma még rendelkezésre álló lehetőségekről való lemondást jelenti. Gazdasági és pénzügyi értelemben az jelenti a nagyobb szabadságot, ha minél nagyobb mennyiségben, minél többféle pénzt használhatunk a termelőgazdaság, az értékelőállító tevékenység közvetítésére. Magyarországnak nincs szüksége arra, hogy tovább korlátozza pénzügyi és gazdasági önrendelkezését, és tovább csökkentse gazdasági szabadságát. Ezért az Magyarország érdeke, hogy sohane mondjon le a forintról. Ugyanakkor használja ki az eurót arra, hogy mint Európai Uniós pénz, a Magyarországon különböző szinteken forgalomban lévő önkormányzati, regionális és országos elektronikus pénznek a fedezetéül szolgáljon.
Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend (2007)
Munkahelyteremtés és közösségépítés helyi pénzzel: Drábik János és Vezér-Szörényi László előadása Keszthelyen, 2012 április 13-án:
Görögországban több mint egy hét alatt sem tudtak megegyezni a pártok a kormányalakításról. Mivel egyik párt sem tudta megszerezni a koalíció létrehozásához szükséges mandátumokat, júniusra kiírták az újabb választásokat, ami az előzetes felmérések szerint már teljesen más eredményeket mutat majd.
A görög választók ugyanis még a választások előtt egy nappal is bizonytalanok voltak, az akkori felmérések szerint az emberek több mint fele nem tudta egyértelműen megmondani, kire fog szavazni. Az elmúlt tíz nap azt is megmutatta, miért. Az Athéni Gazdasági és Üzleti Egyetem szervezésében készült egy felmérés, ami már 31% fölötti eredményt jelez a Syriza pártnak. Korábban nagy vihart kavart, hogy a párt a választások előtt megnégyszerezte a támogatottságát – csakhogy azóta újra megduplázta. Ez csak és kizárólag annak köszönhető, hogy a párt vezetője nem volt hajlandó összejátszani a hitelszerződést támogató pártokkal, helyette viszont bejelentette, hogy semmisnek nyilvánítja a hitelszerződést, és sikeres kormányalakítás esetén államosítja a bankokat.
Ebből az esetből több tanulságot is le kell vonni. Egyrészt: a görög választók ugyanúgy kiábrándultak a demokráciából, mint az Európai Unió összes többi országában. (nyugaton kevésbé, keleten egyre nagyobb mértékben, de az irányvonal jól kivehető) Nem tudták, kire szavazzanak, mivel az elmúlt évtizedekben a demokratikus politikai elit eljátszotta a becsületét. Mikor a Syriza vezetőjén volt a sor, és a választási ígéretekhez híven nem lépett szövetségre az IMF-pártokkal, ez olyan mértékben megnövelte a párt népszerűségét, hogy a több évtizednyi választási hazugságokat követően ez euforikus hangulatot teremtett az országban. A legújabb felmérés szerint a hitelt erőltető pártok támogatottsága tovább csökkent, a Syriza támogatottsága megduplázódott. Ez már önmagában elég beszédes eredmény.
Másrészt: a bizonytalanság legfőbb oka az utólagos felmérések alapján az volt, hogy a választók nem tudták, melyik pártnak hihetik el, hogy tényleg felmondja a hitelszerződést. Ezért össze-vissza szavaztak mindenkire. Most, hogy a Syriza vezetője a szerződést érvénytelennek nyilvánította, a választók már nagyon is tudják, kire akarnak szavazni. Ez ilyen egyszerű, és ezzel a görög nép sokkal inkább véleményt nyilvánított, mint magával a szavazással.
A görög helyzet egy önbeteljesítő jóslat. (A nyugati rendszer összeomlása is az, és ezzel nem tudnak mit kezdeni) Görögországban a választások után nem alakult kormány. Ez a nemzetközi befektetők körében olyan pánikrohamot idézett elő, hogy a görög gazdaság ha eddig nem is, az újabb választásokra bizonyosan olyan állapotba kerül, hogy elkerülhetetlenné válik a drachma újbóli bevezetése.
Nem árt megjegyezni azt sem, hogy nyugaton már nem folyik éles harc a görög tagságért. Korábban a vita azon folyt, hogy előáll-e majd a mostani helyzet – most már azon vitáznak, hogy a görögök kilépése után milyen sorsa lesz az eurozónának. A Der Spiegel pár napja egyenesen amellett érvelt, hogy a görögök lépjenek ki az eurozónából – és hogy a több éves médiacsendet megtörve egy ilyen cikk megjelenhetett, az szintén beszédes.
Júniusban újabb választások lesznek, ami a jelenlegi állás szerint kétféleképpen végződhet: vagy a Syriza egyedül megszerzi a kormányalakításhoz szükséges 151 mandátumot, vagy egy kisebb párttal lép szövetségre és koalíciós kormány fog létrejönni. Mindkét esetben egyértelmű a bankok államosítása és a drachma bevezetése. A veszteségek miatt pánikoló befektetők éppen most teremtik meg az ehhez szükséges feltételeket.
Azt már régóta tudjuk, hogy a magyar feltalálók hazájukban nem nagyon tudnak érvényesülni. “A főnöknél senki sem lehet okosabb”, így kénytelenek voltak elvándorolni itthonról, hogy a világ más tájain valósítsák meg ötleteiket. Ezzel más nemzeteket gazdagítottak, de mi az ilyen apróságokkal nem foglalkozunk. A legfontosabb, hogy a világot jobbá tegyük.
A napokban bukkant fel 8 évi (mély)altatás homályából egy találmány, amit 2004-ben világszenzációként jelentettek be, azonban oly sikeresen dugtak el az emberek elől, hogy a ValóVilág szurkolói semmit sem vettek észre az egészből. Nem is lendült fel a magyar ipar és a gazdaság sem, de legalább nem piszkítottunk bele néhány multi gazdasági eredményeibe. Hogy a találmánnyal mi történt, talán néhány olvasó kifejti a hozzászólásokban…
Világszenzáció itthon – Magyarék találmánya
Magyar találmányok – a szó kettős értelmében. Magyar László és Csefkó Pál felfedezése az elektromos áram eddig szokatlan viselkedéséről olyan készülékek kialakítását tették lehetővé, amelyek a jövőben alaposan kibővíthetik az elektronikai termékek piacát – a jövő elektromos iparát pedig teljesen átrendezhetik. Ismét itt egy lehetőség: a húsz év kutatómunkájával kifejlesztett prototípusok gyártása akár az egész országot előnyös gazdasági helyzetbe hozhatják – ha akad rá befektető.
Képzeljük el, amint a bekapcsolt hajszárítóval játszadozik gyermekünk a fürdőkádban (ennek még a gondolata is borzalmas, de most tegyünk kivételt). Élvezi, hogy a készülék egymás után fú hideget-meleget, felfodrozza a kád vizét, majd egy hirtelen mozdulattal a víz alá dugja a működő hajszárítót. Egek Ura – itt már csak ő segíthet – vagy mégse? A gyerek kacagva élvezi a hirtelen előállt “pezsgőfürdőt”, a hajszárító keltette hullámokat – nem kell hívni a mentőket.
A fenti történet nem csupán a képzelet idétlen játéka, hanem ma már könnyen realizálható. A félreértések elkerülése végett tegyük hozzá: a hajszárító ebben az esetben nem a hálózati 220 volthoz csatlakozik, hanem az Energitech Egyesület két tagja által kifejlesztett transzverter nevű készülékhez. Így nemcsak az áramütés veszélye múlott el, hanem a hajszárítónk is tökéletes épségben vészeli át a víz alatti üzemet.
Magyar László és Csefkó Pál feltalálók a napokban mutatták be ilyen – és ehhez hasonló – dolgokra is képes “csodamasináikat”. A felfedezés és a találmányok jelentősége azonban messze túlmutat a fenti történeten, és a kutatók szavai szerint a “szupravezetéshez hasonló” jelenségre épül. “A készülék makroszkopikus kvantumrendszerként – egészen pontosan makroszkopikus kvantumoszcillátorként – működik ” – adják a jelenség magyarázatául a feltalálók, és ha ez a mondat számunkra nem is értelmezhető teljes mélységében, a további demonstrációkra mégis rácsodálkozhatunk. “Fénycsőgyújtó” nevű készülékük alkalmas arra, hogy kiégett, kidobásra ítélt fénycsöveket beletéve azok újra kigyúljanak, sőt, szebben (vibrálásmentesen) és nagyobb fényerővel égjenek, mint korábbi, “működő” állapotukban – ráadásul kevesebbet is fogyasztanak. Az új berendezés segítségével – a fénycsőgyárak minden valószínűség szerinti nagy bánatára – a kiégett fénycsövek “örökéletűekké” válhatnak, azaz mindaddig képesek lesznek világítani, amíg a különböző gázok valamilyen módon (például repedés miatt) el nem távoznak belőlük.
De ha a wolframszálas villanykörténk égne ki, mostantól kezdve ezt sem érdemes a kukába hajítani! Immár nemcsak a lyukas zoknik stoppolását végezhetjük el segítségével, hanem Magyarék készülékéhez csatla-koztatva a kiégett lámpás újra fényre gyúl: az elszakadt wolframszál felizzása helyett ívfényszerű kisülés látható a villanykörte belsejében. A berendezés birtokában nem kell továbbá aggódnunk azért, hogy számítógépünk elveszíti az el nem mentett adatokat egy-egy hirtelen áramkimaradás vagy áramszünet miatt, mert a gépezet rögtön átvált tartalék üzemmódra. További tapasztalatok: a sajtóbemutatón puszta kézzel víz alá tartott villanymotor semmi kárt nem tett – sem magában, sem környezetében, sem a gazdájában. Rácsodálkozhattunk a víz alá nyomott izzólámpa hibátlan működésére is – mind-mind olyan történetek, amelyek az elektromos feszültségről és áramról szerzett eddigi ismereteink szerint nem történhettek volna meg. Kénytelenek vagyunk szembesülni a ténnyel: az elektronikában az eddig megszokott, szinuszosan váltakozó elektromos áramon kívül létezik egy “másik világ”, ahol az elektronok működését abszolút nem befolyásolja az a tény, hogy eddigi ismereteink, kitalált szabványaink az előbb említett váltakozó áramra korlátozódnak leginkább.
“A bemutatón egy újfajta elektromos áramnak, az elektromágnesség eddig ismeretlen összetevője megnyilvánulásának lehettünk tanúi. Ezt a makroszkopikus kvantumjelenséget leginkább a szupravezetéshez lehetne hasonlítani – mondta lapunknak a kutató-feltalálók egyike, Magyar László. – A bemutatott készülékek pedig ennek a felfedezésnek az aprópénzre váltása, műszaki megvalósulása.” A három bemutatott készülék azonban csak nagyon speciális esetei a felfedezés alkalmazásának, amely az űrkutatástól a mikrochipek gyártásáig óriási lehetőségeket rejt magában. A bemutatón jelenlévő egyik szakember például nem máshoz, mint Nikola Teslához hasonlította a feltalálók személyét – az Osztrák-Magyar Monarchiából Amerikába kivándorolt Tesla korát megelőző találmányai, valamint több mint 700 szabadalma által az egész huszadik század elektronikai kiépítését, technológiáját meghatározta.
Magyar László a találmány egyik legfontosabb rövid távú alkalmazási lehetőségének látja az energiaellátás stabilitásának biztosítását. Ismeretes, hogy az Egyesült Államokban múlt év során beállt nagy áramszünetek egyik oka az erőművek túlterhelése volt, amely az elektromos fogyasztók egy időpontban történő, esti bekapcsolása során “megrántja” az elektromos rendszert, amelynek biztonsági berendezése ekkor leold. A Magyar-találmány alkalmazásával elkerülhető lett volna a milliós-millárdos károkat okozó áramkimaradás. Az új találmányok “rövid távon” forradalmasíthatják a hajózást, a villamos járművek és forgó gépek iparát, a különböző biztonsági rendszereket, kórházak vészellátó rendszereit. “Lehet, hogy a bemutatott készülékek elterjedése sért bizonyos érdekeket, azt szeretnénk azonban, hogyha a mai nagy gyártók és forgalmazók nem erre figyelnének, hanem felismernék az előttük álló rendkívüli lehetőséget az eddigi berendezések korszerűsítésére. Ez a hagyományos energiaellátó rendszer működésével párhuzamosan is viszonylag kis befektetéssel kiépíthető, és komoly gazdasági előnyökkel is jár” – jelentette ki Magyar László.
Interjú Petz Ernő egyetemi tanárral, a Paksi Atomerőmű nyugdíjas vezérigazgatójával
– Magyar László és Csefkó Pál találmányai eddig szokatlan jelenségekről tanúskodnak. Ön szerint ezeket hogyan értelmezhetjük? – Három olyan találmányról van szó, amelyek mindegyike ugyanarra az alapelvre épül: egy új, az eddigi tapasztalatainktól eltérően működő elektromos áramra. A hagyományos váltóáramú rendszerektől eltérően itt nem szinuszosan változik a feszültség és az áram. Ennek működése még nem teljesen ismert, azonban a gyakorlatban tapasztalható jellemzői és előnyös tulajdonságai miatt alkalmazható. A tények – és a mérések – azt mutatják, hogy ezt az áramot a fogyasztók sokkal kedvezőbben, kisebb veszteséggel, jobb hatásfokkal tudják hasznosítani a korábbi, hálózati áram által működtetett berendezéseknél. Maga az átalakító készülék is lényegesen kisebb méretű, egyszerűbb szerkezetű, mint a hagyományos inverterek, így olcsóbban előállítható.
– A találmányok bemutatásakor elhangzott, hogy “az Energitech kutatói a szupravezetési jelenséghez hasonló tulajdonságokat mutató villamos készüléket fejlesztettek ki, amelyek semleges áramot képesek gerjeszteni”. Hogyan fogalmazna közérthetőbben? – Mint azt régóta ismerjük, az elektromos vezetők ellenállása függ a hőmérséklettől: minél alacsonyabb a vezető hőmérséklete, annál kisebb ellenállással vezeti a villamos áramot. Ez egyébként érthető, mert a fém rácspontjaiban lévő atommagok hőmozgást végeznek – nagyobb hőmérséklet esetén nagyobb, kisebb hőmérséklet esetén kisebb amplitúdóval. Az atommagok ehhez mérten akadályozzák a töltés áramlását. Nos, ha nulla Kelvin-fokra le tudnám hűteni a vezetéket, ezen a hőmérsékleten már megszűnik a hőmozgás, az atommagok rögzítetten a helyükön maradnak. Így szépen, akadály nélkül “átsétál” közöttük a töltés – vagyis nem fejt ki ellenállást. Ezt nevezzük szupravezetésnek. Az említett új jelenség során azonban nem erről van szó, mert a jelenség csak hasonlít a szupravezetés jelenségéhez. Ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy ennek az újonnan felfedezett áramnak a terjedése lényegesen kisebb fajlagos ellenállással történik, mint a már ismeretes, szinuszosan váltakozó áramé. A semleges áram azt jelenti, hogy nincsen egy kiemelt fázis, mint a szinuszos áram esetén.
– Az új jelenségek, tulajdonságok milyen előnnyel járhatnak? – Mint azt a feltalálók bemutatták, a három készülék – a “transzverter”, a “magnetor” és a “fénycsőgyújtó” – olyan meglepő dolgokat produkál, hogy az általuk működtetett motortest, lámpatest víz alatt is hibátlanul működik az elektromos rövidzárlat vagy meghibásodás veszélye nélkül. Ennek gyakorlati alkalmazására számtalan lehetőséget lehetne említeni, amelyek során hermetikus szigetelés nélkül működtethetünk villanymotorokat valamilyen folyadékban. A “fénycsőgyújtóval” már kiégett, kidobásra ítélt fénycsöveket lehet újra üzembe állítani, ráadásul nagyobb fényerővel és úgy, hogy megszűnik a korábban 50Hz-es váltakozó áram által okozott vibrálás. Ilyen feltételek mellett is jelentős energiamegtakarítás érhető el, amely a kutatók mérései szerint körülbelül 30 százalék. A találmány segítségével viszonylag kis beruházással lehetne biztosítani a szünetmentes áramforrást, vagyis ha a hálózati feszültség valamilyen ok miatt megszűnik, rögtön működésbe lépne a kutatók által kifejlesztett mágneses generátor. Kórházakban például az ilyen berendezéseknek életmentő szerepe lehet.
A másik fontos dolog, hogy ezt a speciális áramot az áramvezetők sokkal kisebb ellenállással vezetik: kisebb a feszültségesés és kisebb a veszteség. Így sokkal vékonyabb vezetőn keresztül is eljuttatható a fogyasztóhoz.
– Hogyan magyarázható, hogy a fogyasztó a csupasz drótokkal együtt vízbe is belógatható, még sincs rövidzárlat? – A fázis hiányával. Ha egy hagyományos váltóárammal táplált berendezéssel tennénk így, akkor rövidzárlat is bekövetkezhet – mivel a víz vezeti az áramot. A mostani találmányt alkalmazva elkerülhetőek lennének a korábban ebből fakadó áramütések, halálesetek. De mondok érdekesebb dolgot is: a hagyományos víz alatti elektromotorokat hermetikusan el kell zárnunk a víztől ahhoz, hogy működjenek. A találmány segítségével ilyen burkolat nélkül, tehát sokkal olcsóbban megtehetjük a motor vízben való működtetését.
– Nem gondolja, hogy egy ilyen találmányt az ellenérdekelt cégek nem fognak üdvrivalgással köszönteni, sőt ? – Ha az energiatermelést nézzük, a gázlobbi, olajlobbi, szénlobbi – mindegyik egymás ellen érdekelt. Így az egyik akadályozhatja a másik lobbi fejlesztéseinek, találmányainak gyakorlati bevezetését. A szóban forgó találmányok is sérthetik az összes olyan gyár érdekeit, amelyek a hagyományos invertereket gyártják, de a fénycsőgyáraknak is az az érdeke, hogy minél több fénycsövet tudjanak eladni. Nagyon sok érdek sorakozik fel azonban a találmányok gyakorlati bevezetése mellett, még ha át is alakítja valamelyest az eddigi struktúrát. Az energiatermelés számára például csak előnyöket vélek felfedezni: nagyobb biztonságot eredményezne a működésükben. Az erőművek működése ugyanis egy eléggé bonyolult folyamat, amelynek a végén a generátor alakítja át a mechanikai munkát villamos energiává. Nos, jelen esetben csak ezt az utolsó fázist kellene megváltoztatni. A szóban forgó találmány együttműködik a hagyományos hálózattal, és ebben az az izgalmas, hogy nem kellene egyik napról a másikra, egy időpontban alkalmazni a találmányt, hanem lehetőség nyílik a találmány fokozatos, lépcsőzetes, komplikációktól mentes bevezetésére.
Ezért kellene hát minél hamarabb elindítani a gyártást, nagy nyereséggel. A nyereségből lehetne fejleszteni mind a gyártást, mind az elméleti kutatást: hogy a jelenséget leírhassuk, matematikailag is modellezhessük és az újabb ismereteket is hasznosíthassuk.
A centrum és perifériára vonatkozó közgazdasági elmélet (más néven függőségi elmélet) az 1960-as évektől fejlődött ki válaszként az úgynevezett fejlődési elméletre, amely utóbbi Walt Whitman Rostow amerikai közgazdász, Kennedy és Johnson tanácsadója nevéhez fűződik. Híres elméletében Rostow azt állította, hogy az egyes országok ugyanazon az öt fejlődési szakaszon mennek keresztül, kezdve a tradicionális (középkori) állapotoktól az eredeti nekiindulás előfeltételeinek megteremtésén, majd a nekiinduláson (take off) és a felzárkózáson keresztül a tömegfogyasztó társadalomig jutnak el.
A függőségi elmélet képviselői, akik közül a legismertebb az argentin Raúl Prebisch és az amerikai Immanuel Wallerstein, viszont azt állítják, hogy a jelenlegi szegény vagy kevésbé fejlett országok nem ugyanabban a helyzetben vannak, mint a mai fejlett országok voltak, mondjuk egy-másfél évszázaddal ezelőtt. Azoknak ugyanis nem voltak sokkal fejlettebb versenytársaik. A jelenlegi világrendszerben a fejlett országokból származó tőkeberuházások a gazdasági függőség megalapozói. Ha egy ország eladósodik, vagy a külföldi tőke túlságosan nagy súlyra tesz szert a gazdaságban, az adott ország a külföldi tőke ellenőrzése alá kerül. A periféria országait jellemző szegénység nem azért van, mert azok nem integrálódtak, vagy nem eléggé integrálódtak a világgazdaságba, hanem azért, mert nem a saját adottságaiknak megfelelően integrálódtak abba.
Ennyi elmélet után térjünk át arra, amiért a cikk íródik, vagyis hogy mindez hogyan érvényesül az Európai Unión belül, ahova az eredeti fejlett országok mellé fokozatosan, majd lavinaszerűen újabb, lényegesen fejletlenebb országok kerültek be. Hat év telt el a csatlakozás óta, ami nem nagy idő egy integráció történetében, de a statisztikai adatok már jelzik, merre is halad a nagy reményekkel várt uniós tagság. A függőségi elmélet egyik alaptétele, hogy a fejlett országokból származó tőkeberuházások (a működő tőke) tartós gazdasági függéshez vezetnek. Az Eurostat tőkeáramlásra vonatkozó adataiból világosan látszik, hogy a kelet-közép-európai országokba a tőkebeáramlás még jóval az uniós tagság előtt megkezdődött. A működő tőke (foreign direct investments – FDI) nettó állománya ezekben az országokban a rendszerváltás idején gyakorlatilag zéró volt, az uniós belépés idejére viszont a GDP átlagosan 40-50 százalékát tette ki, és a legtöbb országban ezt követően, tehát a tagság során, ez az arány már nem is nagyon változott. Ez azt jelenti, hogy az uniós belépés idejére a nyugat-európai cégek már jelentős mértékben uralták a leendő új tagországok gazdaságát, kivéve néhány óvatosabb vagy nagyobb országét, mint Szlovénia vagy Lengyelország, ahol a külföldi befektetések nettó állománya csak 12, illetve 30 százalékot ért el.
A nemzetközi tőke gazdasági hatalomátvétele következtében az unió új tagállamai jelentős részben elvesztették hazai és külföldi piacaikat, külkereskedelmi mér- legük gyorsan romlani kezdett. Magyarország esetében 2004-ig a KSH külkereskedelmi statisztikáiban külön-külön mutatta be a hazánkban megtelepedett külföldi és a hazai tulajdonú vállalatok exportját és importját (vámszabad-területi és vámterületi külkereskedelem). E statisztikából megtudhatjuk, hogy 2004-ig 1990-hez képest a magyar gazdaság évi tízmilliárd eurónyi hazai és külföldi piacot veszített el, ennyi volt ugyanis a hazai gazdaság külkereskedelmi egyenlegének romlása a két időpont között (ez a GDP több mint tíz százaléka és évente!). 2004 után az uniós belépéssel a vámszabad-területek megszűntek, és ezzel a hazai és külföldi vállalatok külkereskedelmi tevékenységének statisztikai szétválasztása is megszűnt. Az együttes kereskedelmi egyenleg a külföldi tulajdonú vállalatok nagy exporttöbblete miatt kissé pozitív, ám exporttöbbletük túlnyomó többségét jövedelemként kiviszik az országból. A többi ország helyzete (néhány kivételtől eltekintve) hasonló, mert a külkereskedelmi forgalmat és fizetéseket összefoglaló fizetési mérleg egyenlege a legtöbb országban erőteljesen romlik. Például Bulgáriában és Észtországban a GDP-hez viszonyított negatív egyenleg a húsz százalékot is elérte, Romániában meghaladta a tízet, Magyarország és néhány más ország esetében a fizetési mérleg hiánya a GDP 5-7 százaléka körül mozog. Stabil külgazdasági helyzetben tulajdonképpen csak néhány ország van, például Szlovénia és Csehország, ahol a liberalizáció és privatizáció nyomán a külföldi tőke nem tett szert akkora súlyra, mint Magyarországon. A fizetési mérlegek növekvő hiánya miatt az országok külső adóssága az 1990-es évek közepétől kezdve rakétaszerűen emelkedett a magasba. E tekintetben Magyarország volt a listavezető, ahol a világbanki adatbázis szerint a GDP-hez viszonyított bruttó külső adósság a 2000. évi 60 százalékról 2009-re 170 százalékra emelkedett (az IMF szerint 2009-ben „csak” 137 százalék volt az adósság, az egyes adatbázisok között – módszertani okok miatt – az abszolút számokat tekintve nagy eltérés lehet, de a tendenciák azonosak). Hazánkat Észtország és Lettország követi a listán, ahol a külső adósság GDP-ben vett aránya csak megduplázódott, végül néhány országban (Csehország, Lengyelország, Szlovákia) csak mérsékelt volt a külső adósság GDP-hez viszonyított arányának növekedése. Ha nagyok is voltak az egyes országok közötti különbségek, a GDP-hez képesti súlyos külső eladósodás szinte mindegyik országra jellemző.
Ám hasonló helyzetben vannak a dél-európai országok is, különösen Görögország, Spanyolország és Portugália. Igaz, nőtt Németország külső adóssága is, de ez ott nem jelent problémát, mert Németország ugyanakkor jelentős hitelező is. Ténylegesen a nettó külső adósság az, ami igazán számít, vagy még inkább a nettó külföldi adósságon fizetett kamatok és a nettó működőtőke-állományon kivitt jövedelmek egyenlege. És, ha ezt az adatot nézzük, akkor tárul elénk a valóban drámai kép, az Európai Unió igazi arca:
az Eurostat fizetésimérleg-statisztikája szerint a 2004 és 2008 közötti öt évben (a záróéveket is beleértve) az unió három országa (Németország, Nagy-Britannia és Franciaország) 460 milliárd eurós jövedelemre tett szert, míg az uniós tagországok nagyobbik része (Írország, Spanyolország, Olaszország, Lengyelország, Görögország, Magyarország, Portugália és még néhány másik ország) nagyjából ugyanekkora összeget fizetett ki jövedelemátutalások formájában. A jövedelemátcsoportosítás mértéke egy évre elosztva megközelíti az unió éves költségvetését, vagyis az európai unió sokat emlegetett költségvetésével szemben működik egy másik jövedelemátcsoportosítás, amely a periféria vagy fél periféria országaiból szivattyúzza át a jövedelmeket a centrumországokba. Magyarországra például az említett 2004–2008-as időszakban mintegy nettó ötmilliárd euró uniós támogatás érkezett, ezzel szemben hazánk ugyanezen időszak alatt nettó harmincmilliárd euró jövedelemátutalást teljesített a centrumországok felé.
Ez az egy a hatos arány a centrum javára mutatja azt, hogy a demokráciáról, szolidaritásról, felzárkózásról szóló naponta elhangzó kenetteljes szavak mögött valójában milyen érdekek is mozgatják az „egyre szorosabb unió” szorgalmazóit. Az Eurostat adatai fényesen bizonyítják a függőségi elmélet igazát, a centrum és periféria létét az Európai Unión belül. És elég egy pillantás a statisztikai idősorokra, hogy meggyőzzön bennünket: a folyamatok nem az egységesülés, hanem a differenciálódás, az ellentétek kiéleződése irányába mennek.
Lóránt Károly közgazdász: Centrum és periféria a gazdaságpolitikában (2011)
Az élelmiszerárakat a nagy befektetési bankok spekulációi verik fel a világ szegényei számára, milliókat kárhoztatva éhezésre és nyomorra. Az élelmiszer befektetések volumene 65 milliárdról 126 milliárd dollárra emelkedett az elmúlt öt év során, az elmúlt 30 év legmagasabb árait produkálva, olyan hirtelen áremelkedésekkel, amelyeknek nem sok köze van a valós élelmiszerellátási lánchoz, mondja egy vezető amerikai élelmezésügyi szakértő.
A fedezeti és nyugdíjalapok valamint a Goldman Sachs-hoz, Morgan Stanley-hez és Barclay-hoz hasonló befektetési bankok uralják az élelmiszerek árupiacait. Ezek mellett a nagyágyuk mellett eltörpül a valós élelmiszer-termelők és vásárlók által bonyolított tranzakciók volumene. A búza határidős piacán például a befektetések 61%-át kizárólag pénzügyekkel foglalkozó kereskedők tranzakciói teszik ki, a Világfejlesztési Mozgalom (World Development Movement – WDM) szerint.
2011-ben a mezőgazdasági termékeket érintő spekulációs befektetések 20%-kal meghaladták a világ országai által biztosított mezőgazdasági segélyek teljes összegét. A Goldman Sachs, a mezőgazdasági piac legnagyobb szereplője, 2009-ben 600 millió dollárt keresett élelmiszer befektetési spekulációkkal, a Barclays Capital, a világ harmadik és a brit piac elsőszámú játékosa pedig 340 millió dollárt keresett 2010-ben a jelentés szerint. A Goldman Sachs és a Barclays Capital nem kívánták kommentálni az adatokat.
A szabályozás 2000-ben történt feloldása előtt a mezőgazdasági határidős piacot leginkább gazdák és élelmiszer felvásárlók használták, akik az árváltozásokkal szemben próbálták védeni magukat, mint például a búza, a kukorica vagy a cukor esetében. Amikor George W. Bush 12 évvel ezelőtt aláírta a Határidős Árupiaci Modernizációs törvényt, a kizárólag pénzügyi érdekeltségű kereskedők özöne lepte el a piacot, a Goldman Sachs-szal az élen, akiket egy cseppet sem érdekelte maga az élelmiszer, amit megvásároltak, kizárólag az árváltozások eredményeként keletkező haszonért szálltak harcba, mondja Olivier De Schutter, az ENSZ ombudsmanja az élelemhez való jogokért.
„Ezek a piacok hihetetlen mértékben kiszélesedtek az olyan pénzügyi befektetők érkezésével, akiket a rövidtávú hasznon kívül semmi sem érdekel. Őket nem érdekli maga a fizikai termék, nem akarnak búzát vagy kukoricát vásárolni, csupán egy vételi vagy eladási ígéretet vásárolnak. Az árupiacnak az ilyen jellegű pénzesítése azt eredményezi, hogy az árak egy spekulatív logika alapján változnak. Ezzel magyarázhatjuk azt is, hogy miért emelkednek hirtelen az árak, illetve, hogy miért pukkadnak szét a lufik nagyon rövid idő alatt. Az áraknak egyre kevésbé van köze a kínálat-kereslet viszonyához,” mondja De Schutter.
Az élelmiszerárak 30-éves rekordot döntöttek 2008-ban, éhséglázadásokat eredményezve Mexikóban és Bangladesben. 2010 szeptemberében az árak még magasabbra emelkedtek, és bár azóta kissé visszaestek, még mindig a 2008-as válságszint felett járnak. Az ENSZ Élelmezésügyi Programja szerint ez egy „csendes éhség cunamit” eredményezett. Az alapvető élelmiszerek magas ára, a globális válsággal megtetézve, további 115 millió fővel növelte a világ éhezőinek számát 2008 óta, így számuk ma meghaladja a 925 milliót.
A magas árak igazi katasztrófát jelentenek a szegényeknek, akik bevételük átlag 60%-át költik élelmiszerre, mondja De Schutter.
Most már nem csupán a megszokott helyeket érintik a spekulátorok által gerjesztett élelmiszerválság. Az Oxfam szerint 2010 és 2011 szeptembere között Örményországban az árak a következők szerint emelkedtek: a cukor 46%-kal, a tojás 49%-kal, a sajt 38%-kal, a sertéshús 34%-kal, a tejpor 30%-kal, a vaj pedig 26%-kal. Az áremelkedés eredményeként az élelmiszerfogyasztás valamennyi kereseti csoportban csökkent: a szegények között 14%, a középosztálynál pedig 5%-kal.
Karen Badishyan, közgazdász Gyumri-ban él férjével és két gyerekükkel. „Bevételünk 70%-át ételre költjük, így egyre inkább spórolnunk kell. Komoly pénzszűkében vagyunk. Sok pénzt kellett kölcsönkérnünk és nem tudjuk, hogyan fogjuk visszafizetni. Örményországban, az, hogy valakinek állása van és keményen dolgozik, nem jelenti azt, hogy el is tudja látni a családját,” mondja.
Violet Waithira, kenyai munkanélküli, egyedül tartja el nyolcéves kislányát és 83 éves édesapját. Amikor az árak hirtelen emelkedni kezdtek Kenyában a család kénytelen volt szorosabbra húzni a nadrágszíjat: „Kihagytuk az ebédet és azt a kevés ételt, amink volt félretettük vacsorára. Cukornélküli teát ittunk és sokszor reggelizni sem tudtunk. Nagyon messzire kellett utaznom, hogy folytatni tudjam a mosónői munkát, de sokszor olyan gyenge voltam, hogy összeestem. Vacsorára egy-két bögre vízzel és sóval összekevert lisztet ettünk. Nagyon nehéz volt az életünk.”
Kenyában az élelmiszerárak emelkedésének számos oka volt, a választások utáni erőszakhullámtól a szárazságig, mondja Njoki Njoroge Njehu, a Mumbi Leányai Globális Kutatóközponttól, de globális tényezők is közrejátszottak: „Sok vállalat folytatott spekulációt az élelmiszerekkel és rengeteg pénzt kerestek vele. Tették pedig mindezt a hétköznapi kenyaiak, mexikóiak, argentinok és egyéb országok lakosainak rovására, ahol lázadások törtek ki a magas árak miatt.”
A szakértők között nincs egyetértés abban, hogy az áremelkedést a spekuláció okozza-e vagy egyéb tényezők is közre játszanak, mint például a klímasokk, a bioüzemanyagok terjedése vagy bizonyos élelmiszerek iránti kereslet növekedése. Jayati Ghosh, az Új-Delhi-i Jawaharlal Nehru Egyetem közgazdaságtan professzora, a között a 450 professzor között volt, akik tavaly az árupiac szabályozását követelték a G20-as vezetőktől. A professzornő szerint, bár a bioüzemanyagok kérdése is fontos, jelenleg a spekuláció az egyik okozója a hirtelen áremelkedéseknek. A búza világpiaci árát hozza fel példának, ami 2010 júniusa és decembere között megduplázódott, pedig a globális búzaellátás nem csökkent.
David Hallam, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetétől azt mondja, hogy az áremelkedésnek és az extrém áringadozásnak igenis a spekuláció az oka, és a piac szabályozására van szükség. „Amennyiben egy tényezőről kiderül, hogy erősíti az ármozgást, a kérdés kezelése rendkívül fontos és mindenképpen tenni kell valamit,” mondja.
Az Obama kormány a Dodd-Frank törvény formájában próbálta szabályozni az árupiacot még 2010-ben, de a Wall Street jogi kifogásai miatt a törvény a mai napig nem lépett életbe. A tavaly júliusi G-20-as csúcstalálkozón döntés született az úgynevezett „pozíciókorlátok” bevezetéséről, ami azt jelenti, hogy korlátoznák, mennyi árupiaci szerződéssel rendelkezhet egy befektető, de egyelőre az Egyesült Államokon kívül egyetlen ország sem vezette be a szabályt. A G-20-ak egyetlen intézkedése az ügyben ez idáig a Mezőgazdasági Piacok Információs Rendszerének létrehozása, amely a globális termésszintekre és rossz termésekre vonatkozó adatokat hivatott összegyűjteni, a téves információk vagy pletykák terjedését és a piaci pánikok kialakulását elkerülendő.
Az EU jelenleg is tárgyal az árupiac szabályozásáról. Christine Haigh, a Világfejlesztési Mozgalomtól (WDM) azt mondja, az EU által előterjesztett javaslatok nem hatékonyak, de még van lehetőség a változtatásra. A WDM aggasztónak tartja, hogy Nagy-Britannia a szigorú korlátok helyett, a lazább szabályozást jelentő „pozíciókezelés” bevezetését támogatja.
„Az elmúlt néhány évben tapasztalt rendkívüli mértékű élelmiszer áremelkedések borzasztó csapást jelentenek a világ szegényei számára és visszataszító azt látni, hogy a bankok és pénzintézetek erre még rá is tesznek egy lapáttal. A megfelelő szabályozás bevezetése elengedhetetlen,” mondja.
De Schutter szerint a változtatások bevezetése nem lesz könnyű: „Hihetetlen lobbi tevékenység folyik. Ezek rendkívül bonyolult jogi dolgok és a törvényhozók lassan kifogynak az igazi szakértőkből, hiszen kizárólag a pénzügyi kérdésekben járatos szakemberek tudnak segíteni nekik. Nagyon kevés törvényhozó rendelkezik az ilyen problémák kezeléséhez szükséges tudással, így sokszor a releváns megjegyzések vagy javaslatok hozzáfűzése is komoly kihívásnak számít. Nehéz idők várnak ránk: a klímasokkok, az aszályok és áradások egyre szélsőségesebbek és számuk emelkedik. Egyre nehezebb megjósolni, hogy milyen termés várható, így a spekuláció egyre vonzóbb egyes kereskedők számára. Ennek fényében még fontosabb lenne, hogy elejét vegyük a spekulációknak és megakadályozzuk, hogy a helyzet tovább romoljon.”
Ugye jól ismerjük napjaink azon agyonkoptatott politikai frázisait, melyek folyamatosan azt igyekeznek a köztudatban tartani, hogy megtaláltuk a társadalmi berendezkedés legmagasabb rendű formáját, és ettől kezdve egyetlen teendőnk ennek a csodás parlamentáris demokráciának az állandó csiszolgatása, tökéletesítése. Ennél jobbat ugyebár – az összes hibája ellenére – még nem találtak ki.
Emlékezzünk egy kicsit! 1990 előtt szinte szóról-szóra ugyanez volt a beszédmód. “A szocializmus, a társadalmi-gazdasági fejlődés egyik legmagasabb rendű formája, amely leváltva az anakronisztikus tőkés-kapitalista viszonyokat, a fejlődés egy pontján átvezet bennünket a kommunizmusba, az emberi együttélés legmagasabb minőségű változatába.”
Mindkét rendszer esetében azonban csiszolgatás közben a valóság grandiózus pofonokat adott az elméleteknek. Régebben a tervgazdálkodás lett volna hivatott a társadalmi tevékenységek összehangolására, jelenleg pedig a mindenhatónak kikiáltott liberalizált árú, tőke és munkaerő-piac, valamint a teljesen szabadjára engedett PÉNZPIAC.
Régebben a párt megfelelő szervei a tervgazdálkodás módszereivel igazgatták a gazdasági életet, jelenleg a bankok és multinacionális cégek ‘kollektív bölcsessége’ irányítja az úgynevezett ‘piacot’. Ennek a piacnak természetesen éppúgy semmi köze sincs az eszményi ‘piac’-hoz, mint a szocializmusban. A ‘nemes verseny’, vagy a pénzpiaci megfelelés jelenlegi szlogenje éppolyan ordító hazugság, mint régen az ‘anyagi ösztönzés’ vagy munkaverseny eszméje volt. A pénzarisztokrácia ugyanolyan vasmarokkal tartja szorításában a gazdasági élet szereplőit, mint annak idején a kommunista párt tette. A mostani időkben eredményt csakis az tud felmutatni, aki megfelelően ki tud egyezni vagy a politikai elittel, és akkor az állami költségvetést ‘fejheti meg’, vagy a szinte teljesen külhoni pénzelittel, és akkor kap egy kis szeletet az ő kezükben levő hazai piacból. A társadalmi és gazdasági élet összes többi szereplője a ‘teljes esélyegyenlőség’ jegyében egész egyszerűen vegetál, a haláltáncát járja.
Régebben azon politikusokra lehetett szavazni akik keresztülverekedték magukat a Hazafias Népfront szűrőjén, manapság pedig csak azok juthatnak a választhatóság közelébe, akiket a külhoni pénzarisztokrácia ‘láttamozott’. A ‘közös európai gondolat’ is nagyjából olyan, mint a proletár internacionalizmus, vagy a munkás-paraszt testvériség volt a szocializmusban. Azon is fél óráig tudtak (titokban) hahotázni az emberek. Összességében tehát adódik a következtetés: demokrácia ugyanúgy nem létezik, mint ahogy szocializmus sem létezett soha, sehol. Mindkettő egy öszvér autokratikus rendszer, ahol az egyikben a hatalomgyakorlás látható, a másikban rejtőzködő.
Az egyes politikai rendszerek elitjei nagyjából hasonló gondolati felépítményeken keresztül igyekeznek sulykolni saját felsőbbrendűségüket. És nagyjából ugyanolyan kategóriák mellett próbálják féken tartani politikai ellenfeleiket. A régi kor legsúlyosabb kitételei a ‘szovjet’ és ‘szocialista-ellenesség’ egész jól megfeleltethetők a mostani ‘európa-ellenes-antidemokratikus-rasszista’, ‘fasiszta gyűlöletbeszédnek’.
Azonban a gyakorlat próbáját egyik rendszer sem állta ki, a hétköznapok, a valóság rostáján eddig valamennyi megbukott, hazugságaik lelepleződtek. Mint ahogy a mostani igen szeretett ‘demokráciánk’ is egyre lecsupaszodottabban áll előttünk, és mutatja valódi ‘Samu bácsi’ formáját.
Hogy is mondta Szolzsenyicin? “A kommunistánál kártékonyabb embertípust még nem hordott hátán a föld”. Pedig van egy. A cionista-kabbalista bankár ül a sötét kártékonyság evolúciós piramisának tetején, lábát az alatta görnyedező népek felsebzett hátán pihentetve – ahogy azt már több évtizede meglehetősen hatásvadász módon ábrázolták.
Jelenlegi ‘demokráciánk’ nagyon sok tekintetben visszataszítóbb vonásokkal rendelkezik, mint a szocialista rendszer, hiszen az állandó profitéhség és pénzkényszer valóban elembertelenítette a társadalmi kapcsolatokat. A pénz martaléka lett a kultúra, az egészségügy, a sport, de sokszor az emberi magánszféra is. A létbizonytalanság össztársadalmi életérzéssé vált, az erkölcsök a Mariana-árok mélységeibe süllyedtek.
Semmiképpen sem célom nosztalgiát kelteni a kommunista időszak iránt, de aki élt akkor, az tudja, hogy a civil-szféra hangulata lényegesen jobb volt, és optimistábbak voltak a jövővel kapcsolatos várakozások is (és milyen szép tud lenni az is a messze távolban, hogy a televízió nem visszhangzott állandóan alpári káromkodásoktól, voltak erőszakmentes filmek, és a gyermekmesék még mesék voltak, de tényleg hagyjuk…).
Jelenlegi társadalmi rendszerünknek – amit talán ’embertelen, adósrabszolga-pénzdiktatúrának’ lehetne aposztrofálni – a napjai meg vannak számlálva. Nyomorba taszította a társadalom többségét, felélte a valóságos és bizalmi tőkét egyaránt, tönkretette az egyes emberek és csoportok közötti kapcsolatokat.
A mostani rendszer, amely több mint kétszer annyi időt kapott bizonyításra, mint Rákosi pajtásék, hozzájuk hasonlóan szintén csodálatos vívmányokat tudhat maga mögött. Sikerült visszaküzdeni a reálbérek szintjét a 70-es évek színvonalára, az emberek 40%-a a közüzemi költségeit sem tudja rendesen fizetni. A családok jóval több mint harmadánál az egy főre jutó jövedelem nem éri el a 40ezer Ft-ot sem. Egymillió honfitársunk szabályosan éhezik, sokan állati táplálékokat fogyasztva próbálnak túlélni, az iskolába járó gyerekek tömegei alultápláltak.
A népesség száma az 1960-as értékkel egyezik meg. (a bevándoroltakat leszámítva az 1951-essel) 150-200 ezer ingatlant árvereztethetnének el bármikor, ha akarnának és 160 ezer háztartásban van kikapcsolva az elektromos áram (amit ugye Rákosiék vezettek be, azt most kikapcsoljuk). Szintén komoly vívmánynak tekinthető az egyre sokasodó ingyenkonyhák előtt szorongók hada, melynek csúcsa a most karácsonyi budapesti ételosztáskor látott döbbenetes tömeg.
Itt is, és a kukázó embereknél is megfigyelhető, hogy nagyon sok közöttük a jól szituáltnak tűnő, jól öltözött ember, vagyis megkezdődött a középosztályok erodálódása. Minden télen emberek százai fagynak meg, amire talán utoljára a XIX. században volt példa. Napjainkban még meghalni sem túlzottan gazdaságos, mert az egyedi teljes sírhelyes temetés luxussá vált, az emberek jó részének csak egy hamvasztás utáni doboz jut nyughelyül.
A NYOMOR TERJESZKEDÉSE ÉGBEKIÁLTÓ ÉS MESSZE TÚLMUTAT A HAJLÉKTALANOK GYORSAN NÖVEKVŐ SEREGÉN!!
Az egyéni és cégcsődök, a bűnelkövetők, az öngyilkosságok számának exponenciális növekedése mind-mind változás után kiált… Az egész úgynevezett ‘fejlődés’, amit ezzel a ránk szakadt nyomorral szembe lehet állítani, az a digitális kor technikai fejlődése (amihez mi nem sokat tudtunk hozzátenni ilyen körülmények között) valamint pár százezer honfitársunk hirtelen megnőtt jóléte, ami jórészt a privatizációnak, vagy későbbi jól sikerült kiegyezéseknek köszönhető.
Az egész társadalom kettészakadt: egy Nyugat-Európát kiszolgáló úgy-ahogy vegetáló vazallus kisebbségi társadalomra, és egy pusztulása felé rohanó többségi roncstársadalomra. Tömegek járnak ki nyugatra mindenféle hulladék munkákat elvégezni, sokan viszont a kivándorlást választják. Teljes mértékben realitássá vált az ún. összeesküvés-elméletek egyik sötét jövőképe: a 4-5 millió magyar a század vége felé.
És ugyanúgy, ahogy Rákosi pajtásék, itt is a legfőbb felelősök állnak az élére a hibák kijavítását célzó mozgalomnak. Csakhogy most nem ‘kongresszusi munkaverseny’ a neve a módszertannak, hanem ‘Széll Kálmán terv’ és ‘Konvergencia-program’.
ÉS EZ AZ A RENDSZER, AMIT MINDEN ÁRON MEG KELLENE MENTENI? HOGYAN LEHETNE, ÉS MIÉRT KELLENE MEGMENTENI VALAMIT, AMI A XXI. SZÁZAD ELEJÉRE ILYEN VISZONYOKAT TEREMT? MI EBBEN AZ ÉRTÉK? A VILÁG TECHNOLÓGIAI FEJLETTSÉGÉNEK EZEN A SZINTJÉN EGY HALDOKLÓ TÁRSADALMAT PRODUKÁLNI?!
Ez a rendszer állításaival szemben nemhogy a legjobb, hanem minden valószínűség szerint az utóbbi ezer év legrosszabb választása volt. Igaz nem mi választottuk, de sokáig eltűrtük, a kelleténél sokkal tovább. A rendszer elkorhadt globálisan és hazai földön egyaránt. A változás valószínűleg újra külhonból fog érkezni. Ahogy egykor a szovjet birodalom önfelszámolása jelentette az áttörést, ma is alighanem az atlanti birodalom egyik felének bukása indítja majd el a lavinát. De ennél tovább ne menjünk a találgatásban. Csak egyet kívánhatunk erősen: hogy a szétesés és újjászerveződés békés legyen.
Optimizmusunk alapuljon azon, hogy akármi következik is ezután, ennél biztos, hogy jobb lesz. Hogy mennyit kell még várni rá nem tudom, de meggyőződésem, hogy sokat már nem. Valószínűleg már sokan érzik a levegőben a változás előtti csendet, és egy új kor ‘illatát’. Az eljövendő új rendszernek – akárhogy nevezik is – fel kell számolnia a jelenlegi kor EMBERTELEN viszonyait. A kínzó létbizonytalanságot, a pénz mindent lealacsonyító hatalmát, a tébolyult profitéhséget és az erkölcs teljes devalválódását.
ÉS LÉTRE KELL HOZNIA A ‘DEMOKRÁCIA’ ROMJAIN EGY EMBERSÉGES ÚJ VILÁGOT!
Semmi sem változott. Újabb és újabb korok, rendszerek hajnalán új fénnyel ragyog fel a hamis ígéret. Új reményeket ébreszt a jobb utáni vágy. Ám az új, gyönyörű eszmék, utópiák nevében intézkedő politikusok és végrehajtók hamar a földbe tapossák a szép álmokat, és a fennkölt gondolatok az enyészet martalékává lesznek. A csontvázzá csupaszodott, lelepleződött eszméket ezután már hamar szemétdombra veti a nép, és várja újabb megcsalatását. És ez az állandó felragyogás és elhalványulás már a ‘felvilágosodás’ óta szüntelen újra visszatér, és járja ciklikus táncát.
A legutóbbi 23 év, a ‘rendszerváltás’ története sem kivétel ez alól.
Az Egyesült Királyság a jelenleginél jóval hosszabb, száz éves lejáratú államkötvények kibocsátását tervezi, de ismét szóba került a lejárat nélküli államkötvények kibocsátása is. A brit adósságkezelő központ a jövő héten tart megbeszélést erre vonatkozóan.
Ezzel a lépéssel lényegében bebiztosították, hogy az országot elkerülje az Európai Unió tagállamain lassan végighömpölygő leminősítési hullám, ami nem is véletlen. Kapitalista gazdasági környezetben, ahol a magánbefektetők szűk csoportja pénzeli az államot, ez a lépés megfelelő eszköz arra, hogy az állam válságidőszakban is megőrizze ugyanazt a pénzügyi mozgásteret, amivel válságidőszak előtt bírt. Ez csak hírverés kérdése, mivel ebben a rendszerben az állam a magánbefektetőknek árulja magát, így nem véletlen, hogy fontosabbá vált a jó megjelenés, mint a valós teljesítmény.
Hogy az egész csak hírverés kérdése, ez már a kapitalista rendszer korai szakaszában is manipulációkra adott okot. 1815. június 18-án Rotschild ügynökei azt a hírt terjesztették el a londoni tőzsdén, hogy Napóleon megnyerte a háborút. Alig egy nappal azelőtt, hogy Napóleon vereségének híre eljutott volna Londonba, a londoni tőzsdén a részvények ára 95-98%-ot zuhant, és Rotschild felvásárolhatta az akkor formálódó, mára globális jelentőségű részvénytársaságokká fejlődött cégeket. (kis túlzással kijelenthetjük, hogy Anglia egész vállalati rendszerét) Később ez a módszer általánosan ismertté vált, és ami kezdetben a részvények terén, az a nemzetállamok helyén kiépülő, államnak nevezett részvénytársaságok működésében is visszaköszön. Emiatt fontosabb egy “állam” számára a makrogazdasági mutató, mint a népjólét. Ennek köszönhetők az egyszeri nagy bevételek, aminek egyetlen célja az, hogy néhány mutató papíron jobban nézzen ki.
Azóta ugyanez zajlik minden kapitalista berendezkedésű államban. Az állam olyan bordélyházzá lett, amiben a politikai vezetők mint öltönyös szakmabéliek árulják magukat a magánbefektetőknek. A brit kormány lépése ebből a szempontból haladóbb, mint a többi uniós tagállam lépései, mert jobb képet fest magáról. Azt a képet sugallja, hogy az állam ilyen hosszú távon is fizetőképes marad – ami nem mondható el a többi tagállamról, nem is véletlen, hogy nem tesznek ilyen merész lépéseket. Ezzel a brit politikai-gazdasági vezetők bebiztosították, hogy az ország a leminősítési hullámnak vagy nem lesz áldozata, vagy csak az utolsók közt lesz.
De mi történik a többi tagállammal? Ugyanaz, ami 1815-ben a londoni tőzsdén. Kiegészülve azzal, hogy ma már a hitelminősítők is besegítenek. Amelyik ország a betakarítás célpontjává válik, azt leminősítik. A szabadesésbe kezdő részvényeket felvásárolják, így a nem Rotschild érdekeltséghez tartozó vállalkozások nagy részét, az államok pedig szinte könyörögni fognak egy újabb kölcsönért. Így azokat is felvásárolják – már ahol még szükség van ilyenre. Ennek már mutatkoznak a jelei. A brit gazdaság pedig mentességet kap a válság pusztítása alól, mert ott már nincs mit felvásárolni, 100%-os Rotschild birtok.
Az is intő jel – és sok mindent elárul a jelenlegi nemzetközi politikai helyzetről -, hogy nagy mértékben ilyen hosszú lejáratú kötvények kibocsátására legutóbb a világháborús környezetben volt példa.
Jó érzékkel hívta meg Kálmán Olga az ATV Egyenes Beszéd február 27-i műsorába Raskó Györgyöt, mert ő emblematikus alakja annak a körnek, akikről Ángyán József a lemondása kapcsán írt, nemrég nyilvánosságra került levelében szólt. A riporter alákérdezésével, az Ángyán által felvetett kényes kérdéseket elkerülő diskurzusával, helyeslő pillantásaival szép bizonyítványt állított ki a független újságírásról. A kiegyensúlyozott tájékoztatásnak még csak a látszatát sem próbálta fenntartani. Elhallgatta, hogy a Kormány által nyilvános vitára bocsátott Vidékstratégia széleskörű támogatást élvez. Szakmai, tudományos és civil szervezetek tárgyalták, és támogatják.
Foto: Krzysztof Browko 1x.com
Raskó Görgy nyilatkozatából egyértelműn kiderült, hogy kileli a hideg a gondolattól is, hogy a vidék jövedelemtermelő erőforrásai ne hozzá és a hasonló nagybirtokosokhoz kerüljenek, hanem a családi gazdaságok megélhetését, a helyi közösség gyarapodását szolgálják… “A mezőgazdaságban pénz van…” mondja és ebből számára logikusan következik, hogy az csakis neki, és köreinek rendeltetett. Az Ángyán József és kormányzati munkatársai által készített Nemzeti Vidékstratégiára tett megjegyzése, miszerint “országos méretű szabadtéri skanzenné akarnák alakítani a mezőgazdaságot” valótlan, szakszerűtlen és elfogadhatatlan, melyet a vidék Magyarországa nevében ezúton visszautasítunk!
Tiltakozunk az ellen a közvéleményt szintén félrevezető beállítás ellen is, mely szerint a Raskó György által képviselt mega- és gigabirtokokon folytatott tevékenység lenne a „professzionális mezőgazdaság” a családi gazdaságok pedig csak lenézendőek, skanzenbe illőek lennének.
Ez súlyosan félrevezető beállítás, mert a magyar családi gazdaságok birtokméretei 50-100-300 hektárig terjednek, s ezzel a mérettel Európa legnagyobb gazdaságai közé tartoznak. Az EU mezőgazdasága nagyrészt családi gazdaságokra épül, melyek átlagos birtokmérete – amiről Raskó mélyen hallgat – 30 hektár. A magyar családi gazdaságok ugyanolyan eszközökkel, módszerek- kel dolgoznak, mint a nagyvállalatok. A különbség főként abban áll, hogy ha a földet a helyi családi gazdaságok művelik, akkor helyben marad a jövedelem, fejlődésnek indul a helyi társadalom és gazdaság. A gigagazdaságok hosszú távon gazdaságilag és ökológiailag fenntarthatatlanok. A tőkés társa- ságok odébb állnak majd, ha kevesellik a profitot, és visznek, amit lehet, míg a családi gazdaságok helyben maradnak, és képesek lesznek egy munka-intenzív, fenntartható működésre a kőolajkorszak után is.
Raskó György “idillinek, skanzenszerűnek, zöldre festettnek” nevezi a családi gazdaságokra épülő mezőgazdaságot, mely – állítása szerint csak állami támogatással tartható életben – és mélyen hallgat arról, hogy az EU által a családi gazdaságok, a vidék megerősítésére, fejlesztésére szánt támogatásokat sok ezer hektár után ő és a hozzá hasonló újkori nagybirtokosok teszik zsebre. Szó sincs tehát arról, hogy ezek a nagybirtokok nem igényelnek támogatást, sőt „professzionális” módon halásszák el a helyi társadalmaktól ezeket az eredetileg nekik szánt támogatásokat, így az a tarthatatlan helyzet állt elő Magyarországon, hogy az EU állampolgárok pénzéből Európa leggazdagabb embereit támogatjuk. A családi gazdaságok eltartottként való ábrázolását cáfolja az egész magyar történelem, a parasztság sorsa, áldozatvállalása, Raskó kijelentése egyben szomorú bizonyíték a nagytőke szociális és ökológiai felelőtlenségére.
Ráadásul Raskó György nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Nyugat Európa mezőgazdasága elmaradott, skanzenbe illő, és nem áll meg saját lábán… Ha átmegyünk a magyar határon Hegyeshalomnál, saját szemünkkel is megláthatjuk, hogy a nálunk sokkal rosszabb mezőgazdasági adottságú területeken is virágoznak a falvak; megélnek, sőt jól megélnek a családok akár kicsi területeken is. De így van ez Dániában is, ahol az egész mezőgazdaság családi gazdaságokra és azok szövetkezeteire épül. A világ csodájára jár a dán mezőgazdaságnak. Persze a dánok, és az osztrákok szerencsésebbek nálunk, soha nem voltak szovjet megszállás alatt, nem ismerték meg a kolhozosítást, és nincsenek Raskó Györgyeik…
Foto: Krzysztof Browko 1x.com
Az ATV riportja rávilágít, hogy a magyar gazdák és vidéki közösségek felett átível a nagybirtokosok pártoktól és kormányoktól független érdekszövetsége, mely az egész országra rátelepedett, és erre a magát „függetlennek” tartó média áldását adja.
Láthatjuk, hogy a szuverén adósságválságok kirobbannak, majd rövid szünet után újjáélednek, hogy még nagyobb erővel támadhassanak. Hívjuk ezt a „Shylock modellnek” Shakespeare Velencei kalmárja nyomán. Shylock, az uzsorás, pénzt kölcsönzött Antoniónak, fedezetként egy fontnyi húst követelve Antonio testéből, ha nem tudná időben visszafizetni a kölcsönt.
A szuverén adósságválságok nem a szerencse vagy az ítélőképesség hiányának és nem is a véletlennek köszönhetőek. Az elmúlt huszonöt év alatt számtalanszor láttuk ezt a jól megrendezett darabot, apró eltérésekkel. Görögország, Argentína, Spanyolország, Olaszország, Portugália, Brazília, Mexikó, Izland, Írország, Oroszország, az ázsiai tigrisek… mind „buta módon” vettek fel túlságosan nagy mennyiségű kölcsönöket, a legtöbbet magánbankoktól, majd „rájöttek”, hogy nem tudják azokat visszafizetni.
Ezzel szinkronban ugyanezek a hatalmas globális megabankok túl sok kölcsönt adtak ezeknek az országoknak, majd „rájöttek”, hogy azok képtelenek ezeket visszafizetni.
Vajon tényleg tévedések színjátéka az egész és a bankok valóban ennyire dilettánsok vagy… titokban egymásra kacsintva mindkét fél megkapja a maga részét az ügyletből?
A bankárok és politikusok nem jó hálótársak. Tévedéseik vígjátéka előbb utóbb beszennyezi a lepedőt. A bankárok tudják, hogy amikor ez bekövetkezik, nem mehetnek dörömbölni az elnöki paloták, minisztériumok vagy parlamentek kapuján, az kiabálva, hogy „Fizessetek, vagy különben…!”
Fent kell tartani a demokrácia és nemzeti szuverenitás látszatát. Ekkor lépnek be a képbe a bankárok által irányított „nyilvános többoldalú ügynökségek”, mint az IMF, az EKB vagy a Világbank, hogy ők végezzék a dörömbölést.
Végtére is Görögország tagja az EKB-nak, így engedelmeskednie kell utasításainak (akkor is, ha németül adják azokat)! Argentína pedig tagja az IMF-nek, szóval ideje abbahagyni a nyávogást és nekilátni a házi feladatnak.
A piaci elemzők és hitelminősítők a pénzvilág modern sámánjai, akik megpróbálják megmagyarázni miért ingadozik a piac, miért emelkednek és csökkennek a tőzsdei mutatók, mint a láz egy betegnél. A valuták árfolyama hol emelkedik, hol csökken, a szuverén adósságkötvények árfolyamát le- és felértékelik az S&P, Finch, Moody’s, FT és Wall Street Journal által diktált ritmus szerint. Nem tagadhatjuk, a „jó” és „rossz” hírnökei a megabankároktól kapják fizetésüket.
Ők mondják meg, mit kell igazságként elfogadni. Kit érdekel, hogy 2008-ban „AA” és „AAA” minősítést adtak az AIG-nak, a Lehman Brothers-nak, a Merrill Lynch-nek, vagy a Fannie Mae-nek, mielőtt azok a feledés homályába süllyedtek?
Most pedig tökéletes szinkronban értékelik le Görögországot, Argentínát, Spanyolországot, Olaszországot és Izlandot, arra kényszerítve őket a lépéssel, hogy magasabb kamatot fizessenek a megabankároknak.
Amikor Shylock nekilátott, hogy kivágjon egy font húst Antonio testének a szívéhez legközelebb eső részéből, egyre azt ismételgette: „A tőkémet akarom!” Igazát alátámasztandó kötvényét lobogtatta, ami Velence törvényei szerint kötelező érvényű volt az adósra nézve. Az ember sohasem értheti meg az uzsorás hozzáállását, ha azt feltételezi, hogy Shylock azért adta Antoniónak a kölcsönt, hogy azt egyszer visszakapja. Shylock arra számított, hogy nem kapja vissza a pénzét!
Az adósságukat visszafizetni nem képes szuverén adósok a bankárok legjobb ügyfelei. Mire jó egy olyan szuverén adós, aki visszafizeti a neki adott kölcsönt? Ez aláásná az uzsora-rendszer alapját. Meggátolná parazita tevékenységüket és arra kényszerítené őket, hogy új áldozatok után kutassanak, akiknek pénzt adhatnak kölcsön uzsorakamatra.
Azt pedig mégsem várhatjuk egy bankártól, hogy dolgozzon! A bankipar az adósságok átütemezéséből él, évről évre továbbgördítve a kifizetetlen pénzeket, exponenciálisan növelve a visszafizetendő összegeket.
Amikor egy ország nem képes visszafizetni adósságát, modern Shylockjaink követelik a nekik járó „egy fontnyi húst”, ami nem más, mint az ország feletti hatalom, a globális pénzurak gyarmatává alakítva az egykor szuverén nemzetet. Ezen a ponton a bankárok saját embereiket helyezik az ország kulcsfontosságú pozícióiba, lásd Papademos, Monti, Cavallo vagy Geithner példáját.
Shylock nem azzal a céllal adta a kölcsönt, hogy egyszer visszakapja 3000 dukátját. Neki az egy font hús kellett. A kölcsön és a kötvény csupán a hús megszerzésének eszközei voltak. A Shylock által alkalmazott modell lényege, hogy Velence törvényei szerint legálisan eladósítsa Antoniót, hogy azután a törvények értelmében joga legyen betartatni erkölcstelen feltételeit és megkapni a kötvényben rögzített biztosítékot: egy font húst Antonio testéből.
Mi a legrosszabb, ami a Shylock modellt alkalmazó Goldman Sachs vagy JP Morgan bankokkal, Rockefellerrel vagy a Rothschildokkal történhet? Ha egy nekik tartozó szuverén állam azt mondaná: „Mennyivel is jövünk nektek? 200 milliárddal? Semmi gond! Hétfőn reggel ugorjon be valaki tőletek és rendezzük.”
Amennyiben ez megtörténne a bankárok két gonddal is szembesülnének:
Az egyik, leginkább technikai jellegű, hogy hol találnak egy új balekot, akire ráerőltethetnek egy 200 milliárd dolláros uzsorahitelt.
A másik, leginkább politikai jellegű, miszerint elveszítenék az irányítást Görögország, Argentína, Spanyolország, stb. felett, pont, amikor már minden olyan szépen a kezükben volt, a kormány és erőforrásaik irányításától kezdve minden fontos részletig. Tehát a bankárok visszafizethetetlen magasságokig srófolták a hiteleket.
Azokat pedig akik elkövetik azt a balgaságot, hogy előnyben részesítik saját állampolgáraik nemzeti érdekeit megfenyegetik, hogy letörlik a világ pénzügyi térképéről, médiahadjáratot indítanak ellene és leminősítik.
Akkor mondhatjuk el egy országról, hogy szabad, ha nem tartozik a bankoknak. Az igazi nemzeti szuverenitás, függetlenség és szabadság a globális pénzhatalom legnagyobb ellensége. A mai globális pénzrendszer a Shylock-modell szerint működik: mindent megtesz, hogy megkapja a neki járó egy fontnyi húst.
A jó orvos azt mondja, a gyógyulás első lépése a helyes diagnózis felállítása.
Komló Média Blog 