A valóság és a valóság-show

Van abban valami szörnyen kiábrándító, amikor hazaérve a munkádból egy jó fárasztó nap után, ledobod a táskád az előszobában, kiveszel egy túrórudit a hűtőből, elkezded majszolni, leülsz a fotelodba, bekapcsolod a tévét, és abban egy fickó hátsóját látod, amint épp azzal van elfoglalva, hogy gipszbe önti saját hímtagját, miközben a remek műsor helyszínéül szolgáló villa többi, szintén alacsonyabb létformán megrekedt lakója ezen megszakad a röhögéstől.

Hirtelen feleszmélsz az enyhe sokkból, és egy laza csuklómozdulattal már váltod is a csatornát, majd értetlenül kezded nézegetni a távirányítód elejét, hátulját, hogy mégis mi lehet vele, esetleg kifogyott az elem, vagy mi a gond, ugyan miért nem vált…
Aztán rájössz, hogy váltott az, csak éppen tök ugyanaz megy a másik csatornán, annyi különbséggel, hogy talán a szereplők egy kicsit más színű ruhában vannak.

Nos, ahová a hazai televíziózás eljutott az valami olyan mélység, ahová még magam sem képzeltem volna, hogy el lehet jutni, mondjuk olyan 10 évvel ezelőtt. És ami még rosszabb, hogy nem igazán látni a lejtő alját. Van ennek valahol vajon egy végállomása? Azt kell mondanom, hogy nem biztos. Most már kezdem elhinni, hogy akár ténylegesen el lehet vinni ezt az egészet egészen odáig, ahogy azt Mike Judge utópisztikus filmjében a “Hülyék Paradicsomában” bemutatja, hogy a nem is olyan távoli jövőben a heti mozifilm sláger címe az lesz, hogy “A segg”, és ebben másfél órán keresztül mutatnak egyetlen szőrös feneket, a közönség legnagyobb örömére, a tévében pedig minden este a “Jaj a tököm” című műsort adják, melyben a műsor főszereplőjét hétről hétre mindig újabb és újabb módokon rúgják, ütik, harapják tökön (és ezen kívül más nem történik)!

A valóság-show maga, mint az a nevében is benne van, rengeteget megmutat magából, a való világból. Aki tudja nyitott szemmel nézni, és nem csak azon kacarászni, hogy kinek mennyi fanszőrét tépte le a gipsz, amikor levette a nemi szervéről, az rengeteg dolgot tanulhat meg ezekből a show műsorokból a világunkra nézve.

Kezdjük mindjárt ezzel a ténnyel, hogy leülsz főműsoridőben a tévéd elé, és bármelyik fő csatornára kapcsolsz, ugyanúgy villa-lakók rohangálnak benne fél-pucéran.
Ez például tökéletesen illusztrálja az úgynevezett “a választék illúziója” nevű manipulációs technikát, azt a furcsa szituációt, amikor prezentálnak feléd bizonyos választási lehetőségeket, amiktől te azt hiszed, hogy itt most akkor TE választasz, miközben a lényeges kérdésekbe semmi de semmi beleszólásod nincsen, csupán századrangú részletkérdésekben kapsz választási lehetőséget.

A téma bővebb kifejtését és a következtetéseket megtalálod a Piros Pirula Projekt oldalán.

Hogy miért ilyen “szórakozást adnak a televíziók? Nem azért, mert erre van kereslet (ezt a hamis indokot azonnal megkapod). Olyan biorobotokra van szükség egy tökéletesen irányítható társadalomba, akiknek ez a szint a szórakozás…