A demokrácia cirkusza

Távol álljon tőlem, hogy minden parlamenti képviselőt és pártot egy kalap alá vegyek és helytelenül általánosítva azt állítsam, hogy teljesen mindegy ki kormányoz, mert úgysem lesz jobb a helyzet. Jóllehet, azt a kérdést nap mint nap felteszem önmagamnak, hogy vajon mekkora mértékben vezetik azok az országot, akikre a pozitív változást óhajtó választópolgár leadja a voksát?

Szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy ki kormányoz, mert bár szeretném azt hinni, hogy egy valóban tudatos társadalom képes saját maga által felállított szabályrendszer szerint élni akár még kormányzat nélkül is, a helyzet az, hogy még nem vagyunk valóban tudatos társadalom. Még nagyon nem. Egy képzett zenészekből álló szimfonikus zenekar simán elmegy akár karmester nélkül is, mert képesek a muzsikusok egymásra figyelni, de ennek feltétele az, hogy a zeneművet, melyek közösen előadnak, mindannyian rendkívül jól ismerjék. Mindannyian ismerik a darabot és tudnak egymásra figyelni. Ez a kulcs.

Hogy van-e annyi “kakaó” a nyugati világ polgáraiban, hogy előbb-utóbb “megismerjék a zeneművet”, azt persze nem tudhatjuk előre (főleg, hogy a média és a valóságshow-k “ellenünk” dolgoznak), de valahol mélyen a szívemben hiszek abban, hogy – egy meglehetősen negatív képet az elmémből a világra kivetítve – van az a szintű kizsákmányolás és megszorítás, melyet már a legagymosottabb ember sem fogad el természetes gazdasági folyamatnak. Tesztelnek bennünket – szó se róla -, de minél többet beszélgetek ismeretlen ismerősökkel, annál jobban látom, hogyan nyílik az emberek szeme. Valami nincs rendjén. Valamit nem mondanak el nekünk.

Gondolkodtatok-e már azon, hogy a mai parlamentáris demokrácia mennyire abszurd módon működik? A kormányprogramokat nem a népek közös érdeke “írja”, majd annak megvalósításához a történelmünkkel és gazdasági érdekeinkkel tökéletesen tisztában lévő felelős szakembereket keresünk, hanem olyanokat bízunk meg a népképviselettel, akik azért akarnak többnyire politikusok lenni, mert a közös kasszához közel kerülve bebiztosíthatják a saját maguk és családjuk létezését. (Nem szeretnék általánosítani, de sajnos nagyon sok ilyen van!)

Ráadásul a mai képviselők mindenféle kiváltságokat élveznek, mentelmi joguk van és ha kurvára nem azt csinálják, amiért megválasztották őket, abból sem lesz gond, mert nem visszahívhatók a nép által. A parlamentáris tragikomédia abban merül ki mindössze, hogy 4 évente bemész egy elfüggönyözött összetákolt kis “dobozba” és egy listából kiválasztasz egy nevet, akiről az általa képviselt pártja reklámszövegén túl semmit nem tudsz, csak a nyakkendőjének a színe alapján szimpatizálsz vele. (Ha szerencséd van, néha kiírnak egy népszavazást, de azzal aztán már tényleg jóllaktál!) Ennyi.

Mondok egy – talán – meglepő infót, melynek hallatán én is nagyot néztem, amikor elmesélték.

Azt leszámítva, hogy ugyanazon munkahelyen dolgozó emberek bárhol a világon pártállástól függetlenül is ápolhatnak jó viszonyt (!) – s ezzel arra akarok utalni, hogy egy parlamenti vitában egymást pocskondiázó, egymással ellentétes oldalon álló pártokat képviselő honatyák az ülés végeztével összekacsintva közösen megebédelnek (és még meg is dicsérik egymást a jó érvelésért!) -, azért arra szerintem senki nem gondolna, hogy a szavazásra bocsájtott törvényjavaslatok sorsa előre elrendeltetett. Már nem abból a szempontból, hogy le van zsírozva minden, és csak “színházi előadás” folyik, hanem arra vonatkozólag, hogy az egyes pártok vezetői a saját képviselőiknek előre leadják, hogy adott törvényjavaslatra hogyan ajánlott szavazni.

A képviselők tehát kapnak egy listát, hogy X számú törvényjavaslatra a zöld gomb a nyerő, az Y számúra pedig a piros, így miközben épp pasziánszoznak az ülés közben a laptopjukon és majszolják a kakaós csigát, a legmegterhelőbb meló kikeresni a reggel megkapott listából az aktuális szavazáshoz a megfelelő gomb színét és “gól”. Azt természetesen nem állítom, hogy ez minden esetben így van, de hogy nem egyszer történik ilyen, az 100%. Ezt biztosan tudom, mert az egyik képviselő testvére mondta nekem személyesen. (És azt sem állítom, hogy csak pasziánszoznak, de nagyon sokszor igen, erről már több fotó is megjelent a sajtóban!)

Felmerül a kérdés: Hogyan lehetséges ez? Ha én egyéni képviselőkre adom le a voksomat, akikre elvileg azért szavazok, mert meg vagyok győződve a szakértelmükről és arról, hogy az én érdekeimet fogják képviselni az ország házában, akkor miért nem vállalják fel a felelősségét az egyéni döntéseiknek és miért nem mennek szembe a párt érdekeivel a választópolgárok javára (ha éppen arra lenne szükség)? Miért nem állnak ki és mondják el, ha nem értenek valamivel egyet? Néha megtörténik, de rendkívül ritkán és végtelen tiszteletem a kevés kivételnek!