Ünneprontás – Irányított forradalom

2012. március 18. vasárnap komlomedia 2 hozzászólás

1848-ban két, egymással összefüggő, de egymástól akár el is különíthető folyamat indult meg. Az egyik, amely mindenképpen ünnepelendő, a magyar szabadságharc, tehát Magyarország politikai, gazdasági, katonai függetlenségéért folytatott politikai és fegyveres harc, az országnak a Habsburg Birodalomból való kiszakadása. A másik pedig: a forradalom. A forradalom, mint tudjuk, hirtelen jövő, széleskörű társadalmi megmozdulásból fakadó társadalmi és-vagy politikai átalakulás. (Az eredeti, francia kifejezés Révolution, ami szó szerint fordulatot jelent.)

Az 1848-as forradalom célja a rendi társadalom felszámolása volt, a rendi országgyűlés feloszlatása, az általános, vagy legalábbis széleskörű szavazójog bevezetése, és ezen át a parlamentarizmus és a demokrácia alapjainak megteremtése, valamint ehhez szükségszerűen kapcsolódva a feudális viszonyok felszámolása és a versenyalapú piacgazdaságra való fokozatos áttérés.

Lényegében tehát azoknak a módszereknek a bevezetéséről van szó, amelyeket az Irányítók arra dolgoztak ki, hogy az irányított tömegek ne tudják, hogy ki irányítja őket, illetve konkrétan ne is fogalmazódjon meg bennük, hogy irányítva vannak – hovatovább legyen valamiféle ködös, nem igazán értett, inkább csak érzett illúziójuk, hogy a véleményük bárkit is érdekel. Hogy beleszólásuk van az ország és ezen keresztül saját sorsuk alakulásába. Ma, 2012-ben gyakorlatilag az újkori forradalmárok által megálmodott világban élünk, s ezen nincs mit ünnepelni. Persze Rousseau nem pont így képzelte el a „szép új világot”, ahogy Petőfi sem olyannak képzelte el az emberi egyenlőség alapeszméjére épülő társadalmat, mint ahogy az mondjuk a Kádár-korszakban megvalósult, hogy súlyosabb példákat ne is említsünk. Azonban a tervezőmérnököknek pontosan az volt a céljuk, hogy a Szabadság, egyenlőség, testvériség hamis eszméin át a lehető legteljesebben kontrollált, korlátlan visszaélésre és igazságtalanságra lehetőséget adó társadalmi berendezkedést hozzák létre.

Ezek a jelszavak, „Egyenlőség, szabadság, testvériség!”, a 12 pontot hirdető röpcédula alján is olvashatóak voltak. Szintén elég széles körben tudott, hogy a szabadságharc emblematikus alakja, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, Kossuth Lajos szabadkőműves volt, ahogy a forradalom vezéralakjai közé tartozó nagyságok is, a pesti radikális ifjúság vezéralakjai, Petőfi Sándor és Jókai Móric. Jókai szélsőségesen vallás- és tekintélyellenes gondolkodású volt, sőt fogalmazásmódja néhol anarchista vonásokat is mutat, Petőfi pedig, bár istenhívő volt, a kommunizmushoz határozottan közel álló nézeteket vallott.

A március 15-i forradalom egy tágabb, európai keretben a „népek tavaszának” egyik fő epizódja volt; az 1848-as európai forradalmi hullám Franciaországban (hol máshol) kezdődött el, február 22-én – egy nappal azután, hogy Marx Kommunista kiáltványa megjelent. A népek tavasza láthatóan szervezett folyamat volt. A magyarországi események szervezésében alighanem a bécsi udvarból is részt vettek. A nagyszabású reformokat hozó áprilisi törvényeket a liberális magyar politikusok hosszú évek óta készítették elő, de az udvar soha semmit nem tett elhallgattatásuk érdekében. Mikor a forradalom kitört, a hatalom látszólag engedett. V. Ferdinánd hozzájárult Batthyány Lajos kinevezéséhez, és ígéretet tett a reformtörvények szentesítésére.

A rendi országgyűlés meghozta az áprilisi törvényeket, s majdnem egy hónappal a forradalom után, április 11-én, Ferdinánd alá is írta ezeket.

Mindeközben a háttérben folyt az aknamunka. Hathatós agitációt kezdtek a Magyarország területén élő nemzetiségek körében. A nemzetiségek megalakították a maguk képviseleteit, ezek vezetőivel az udvar titokban egyezkedni kezdett, autonómiát ígérgetve nekik. (Amelyet Világos után természetesen nem kaptak meg.) Valószínűleg arra számítottak, hogy a soknemzetiségű Nagy-Magyarország így gyakorlatilag saját magát fogja széjjeltépni, jelentősebb katonai erőt egyelőre a császár nem is mozgósított a Magyarország feletti uralom visszaszerzésére. Az valószínű, hogy a későbbi orosz beavatkozásról már jóval a forradalom kirobbantása előtt megszületett a megegyezés, így a Habsburg hatalom úgy vághatott bele a folyamatba, hogy garantálva volt, az országot nem fogja elveszteni.

Megtorlás és kiegyezés

Ha nagyobb, évtizedes-évszázados léptékben nézzük az eseményeket, akkor felismerhetjük azt a sémát, amelyet David Icke úgy nevez: problem-reaction-solution. Adott egy ország, amelyet elnyomunk, és ők ezt természetesen nehezményezik. Igen nehéz dolgunk van, ha a szép új világrendbe be akarjuk illeszteni őket, mert eleve egy borzasztó egy begyepesedett, buta társaság, „genetikailag alacsonyabb rendű”, be van oltva mindenféle jó kis reform, haladás, felvilágosodás ellen, és ha ezt egy idegen, elnyomó hatalom próbálja rákényszeríteni, hát duplán lázong.

Ha lázongani akar, hát lázongjon. Szervezzünk forradalmat önmagunk ellen, amely felcsillantja bennük a reményt, majd tapossuk el kegyetlenül, rendezzünk pár év véres megtorlást, majd egy-két évtizedes fokozatos enyhülés következzen, majd a folyamat végén váljunk barátságossá, kössünk kompromisszumot, és vegyük rá a népet, hogy elfogadja a regnáló hatalmat, és önként kiszolgálja a rendszert.

Vagy talán nem furcsa, hogy a szabadságharc megnyerése és az abszolutizmus visszaállítása után alig két évtizeddel a hatalom, egy lövés nélkül, nagy részben visszaadta mind a magyar függetlenséget, mind az áprilisi törvények vívmányait.

Az „ellenforradalom”: 1956

A fenti sémát egy az egyben alkalmazhatjuk az 1956-os forradalomra is. Akik részt vettek az október 23-i eseményekben, elmondták már sokszor, hogy a KGB ügynökei mindenhol ott hemzsegtek. Valószínűleg az itt állomásozó szovjet csapatok köreiben is ott voltak – és a rádiónál, „máig tisztázatlan körülmények között” (érdekes, ez a forradalmak kitörésével kapcsolatban igen gyakran elhangzik), a magyar tüntetők oldalán felvonuló szovjet katonák egyike kezdett lőni a tetőn álló ávósokra, akik persze viszonozták a tüzet, mire a többi átállt katona is lőni kezdett, s ezzel kezdődött meg hivatalosan a forradalom.

A kommunista években ellenforradalomnak nevezték, saját terminológiájuk szerint mindenképpen jogosan. Az õ olvasatukban a „forradalom” nem más, mint a kommunista rendszer bevezetése, így tehát az az elleni felkelés valóban: ellen-forradalom. De azt mondhatnánk, gyakorlatilag egyezményesen is nevezhetnénk ellenforradalomnak az eseményeket, hiszen nem egy gyors, széleskörű társadalmi átalakulás volt a következménye vagy akár a célja, sokkal inkább egy gyorsan és kényszerűen jött átalakulás visszacsinálása, vagy ha ez nem lehetséges, legalább megreformálása. Természetesen 1956 őszi események résztvevőinek korántsem volt egységes álláspontja ebben a kérdésben, az egyetlen dolog, amelyben egyetértettek, hogy Magyarország függetlenségét vissza kell szerezni, legjobban tehát akkor járunk, ha 1956-os szabadságharcról beszélünk, és a dolog (ellen)forradalom-részét érintetlenül hagyjuk.

Az 1956-os forgatókönyv igen sok hasonlóságot mutat a ’48-assal. Mindkét esetben, mikor a történések felgyorsultak, az elnyomó vezetés látszólag engedett. Ahogy Batthyány kinevezését jóváhagyták, Nagy Imre is visszakerülhetett korábbi, miniszterelnöki pozíciójába. A szovjet csapatok kivonását pedig megkezdték. Ennek valószínűleg két oka volt: az egyik az, hogy hagyják a reményt felcsillanni, a diadalmámort átélni, hogy utána annál traumatikusabb legyen a végkifejlet. A másik pedig az, hogy fennállt a veszélye, a szovjet katonák végül mind átállnak.

Mindkét vereséget egyrészt megtorlás követte, másrészt viszont vezetőváltás is történt. Az új vezető alatt kb. 15 évig tartó remény nélküli, kihunyt tüzű, passzív ellenállásos korszak következik, majd jön a kompromisszum, az 1860-as években konkrét, írásos, hivatalos kiegyezés formájában, az 1970-es években pedig a kimondatlan „kádári alku” keretei között, amely megnyitotta az utat a rendszerváltási folyamathoz és ezáltal a jelenlegi áldatlan állapotok ellenállás nélküli kiépítéséhez, ahogy a kiegyezés tágabb horizontján is már két világháború és egy Trianon lebegett a hatalom szeme előtt.

Lényegében tehát kétszer verték át a magyar nemzetet pontosan ugyanazzal a csellel. Szolgáljon ez tanulságul egy esetleges újabb forradalom esetére.

Forrás: www.2012.blogol.hu

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebook-on!

2012. március 14. A demokrácia cirkusza

2012. március 04. Uzsorások hálójában

2012. február 26. A készülő világkormány

2012. február 16. A Rendszer Üzenete

2011. december 23. Válság vagy lehetőség?

2011. november 27. Európai lázadásoktól félnek a britek

2011. október 23. Az 1956-os hősök kivívták Amerika tiszteletét

2011. október 13. 10/15 – A világforradalom megkezdődött

Szórakozás

Ráférne egy nagytakarítás a világűrre

2012. március 18. vasárnap komlomedia Hozzászólás

Ráférne már egy tavaszi nagytakarítás a világűrre is. Hogy milyen sok benne a szemét, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy a közelmúltban kettő is a földre pottyant: tavaly egy használaton kívüli amerikai műhold, az idén pedig egy meghibásodott orosz űrszonda. Az esélye annak, hogy az űrből leeső tárgyak bárkit eltalálnak, nagyon csekély, de annak a lehetősége, hogy az űrszemét összeütközik egy működő műholddal vagy a Nemzetközi Űrállomással, egyre nő. Az Országos Kutatási Tanács nevű amerikai szervezet, amely tudományos kérdésekben tanácsadással foglalkozik, egy friss tanulmánya szerint arra a megállapításra jutott, hogy az űrben mára túl nagy lett a rendetlenség. Akkora, hogy ha nem tesznek ellene valamit, akkor a föld körüli alacsony keringési pályákat használhatatlanná teszik az egymást követő ütközések. “A NASA nagyon komolyan veszi a problémát” – nyilatkozta a The New York Timesnak Mason A. Peck, az amerikai űrkutatási ügynökség főtechnológusa.

Űrhálótól az égi porszívóig

A megoldás: meg kell szabadulni az űrszeméttől, különösen a nagy daraboktól, még mielőtt összeütköznének és kisebb darabokra törnének. Kutatóknak több kreatív ötletük is van, például az, hogy hálókkal fogjanak el az űrben kóborgó tárgyakat, és húzzák be őket a légkörbe, ahol károkozás nélkül elégnek, vagy ballonok segítségével irányítsák az atmoszférába a szemetet. Egy további elképzelés: lézerekkel lőni az űrben lévő tárgyakat, de nem azért, hogy széttörjenek, mert az csak még nagyobb szennyezettséget okozna, hanem hogy az így kapott lökéstől biztonságosabb pályára vagy a légkörbe kerüljenek.
Február elején egy vezető svájci egyetem, a lausanne-i Szövetségi Műszaki Egyetem kutatói bejelentették, hogy már tervezik a CleanSpace One nevű, mintegy 11 millió dollárba kerülő berendezést. Az egyfajta égi porszívónak is tekinthető szerkezet képes lesz úgy megközelíteni egy műholdat, hogy nagy karmával megragadja, majd bezuhanjon vele a légkörbe, ahol együtt megsemmisülnek.
Svájcnak csak két kis műholdja kering a föld körül, de szakemberei egy ideje törik a fejüket azon, hogy mit kezdjenek velük, ha pár év múlva beszüntetik a működésüket. “Ki akarunk takarítani magunk után. Ez jellemző a svájciakra, nem?” – jegyezte meg Anton Ivanov, az egyetem munkatársa.

A kockázat ma már valós, de kezelhető

Az űrszemét problémája olyan régi és olyan széles körben ismert, hogy külön nevet is kapott: Kessler-szindróma. 1978-ban Donald J. Kessler, aki a NASA űrszeméttel foglalkozó részlegét vezette, elsőként jelezte, hogy ha az űrben keringő maradványok elkezdenek ütközni, a jelenség egyre tömegesebbé, zuhatagszerűvé válik.
Kessler ma már nyugdíjban van, de még mindig foglalkozik a kérdéssel. “Minél hamarabb megteszik, annál olcsóbb lesz, és minél tovább várnak vele, annál több munkát kell elvégezni” – szögezte le a takarításról.
Mivel nagyon sok tárgy kering óránként 27 ezer kilométeres sebességgel a Föld körül, és törik szét ütközéskor kisebb darabokra, a műholdakra leselkedő veszély jelentősen megnőtt. Három évvel ezelőtt egy használaton kívüli orosz műhold csapódott bele egy Irídium kommunikációs műholdba, és az ütközéstől mindkettő több tízezer apróbb elemre tört. Az amerikai légierő jelenleg húszezer darab, az űrben keringő szemétre vadászik, egyebek mellett régi rakéták darabjaira és működésképtelenné vált műholdakra.
A kockázat tehát ma már valós, de kezelhető. A műholdak üzemeltetői ki tudják kerülni a nagyobb szemétdarabokat, és megfelelő védelemmel tudják ellátni eszközeiket a kisebbekkel való ütközés ellen. Ezzel együtt ha nem takarítják el, az alacsony pályán keringő szemét idővel emberre és műholdakra nézve is túl veszélyessé válik. “Nagy kockázattal jár majd egy űrhajós számára, hogy kilépjen a nyílt világűrbe” – közölte John L. Junkins, a texasi A&M Egyetem professzora. – Az Egyesült Államoknak mintegy 500 nagy méretű űrszemete van, Oroszországnak pedig körülbelül kétszer annyi. Félreértés ne essék, Greyhound-buszokhoz hasonló méretű tárgyakról beszélek…”

Edde-flotta

Ha évente öt vagy hat nagyobb méretű objektumot sikerülne eltüntetni, azzal elejét lehetne venni a zuhataghatásnak, tíznek a megsemmisítése pedig megfordítaná a veszélyes irányba fejlődő trendet.
A NASA kutatásokat pénzel, amelyek célja, hogy valamilyen megoldást találjanak. A Raytheon nevű programban például azt tanulmányozzák, vajon egy magasra szálló léggömb magával tudna-e vinni egy olyan berendezést, amely léglöketekkel venné célba a keringő űrszemetet, és kilódítaná pályájukról az egyes tárgyakat, hogy lezuhanjanak, a légkör sűrűbb rétegeibe érve pedig megsemmisüljenek.
“Igazából nem kell sok hozzá, hogy sikerüljön” – magyarázta Peck.
A NASA 1,9 millió dollárt adott a Star Technology and Research nevű kis dél-carolinai cégnek arra, hogy kifejlessze és kipróbálja az Elektrodinamikus Szemételtüntető (ElectroDinamyc Debris Eliminator, Edde) nevű űreszközt. Energiáját az Edde egy hat mérföld hosszú, a Föld mágneses mezején keresztülhúzva energiát generáló vezetékről kapná, feladata pedig az lenne, hogy egy szemétdarabot megközelítve hálót dobjon rá, majd alacsonyabb keringési pályára vigye, ahonnan a légrezgés miatt még lejjebb süllyedne, be a légkörbe. Miután ez megtörtént, a pályáján maradó Edde új célpont után nézne.
Jerome Pearson, a Star Technology elnöke szerint mindössze néhány év kell hozzá, hogy az Edde-k pár százmillió dollárba kerülő flottája megtisztítsa a Föld közvetlen környezetét. (Mások szerint ennél hosszabb időre lesz szükség, és a művelet többe fog kerülni.)

A politika közbeszól

Nemcsak a technológiai problémák jelentenek azonban legyőzendő akadályt, a politika náluk is komolyabb gátló tényező lehet.

Az űrszemét, még ha valóban csak szemét is, azé az országé, amelyik a világűrbe juttatta. Ezért aztán ha az Egyesült Államok megpróbálná befogni egy elhasznált orosz hordozórakéta egy részét, Oroszország nagy valószínűséggel tiltakozna. Minden bizonnyal sok ország gondolná azt, hogy egy műholdakat pályájukról kimozdító földi lézert fegyverként is fel lehet használni.

Ráadásul az űrszemét problémáját mindaddig nem lehet megoldani, amíg mindazok az államok, amelyek rakétákat bocsátanak fel, abba nem hagyják gyarapításukat. Az Egyesült Államok lényegében ezt tette: az új műholdakhoz már a biztonságos megsemmisítésük terve is elkészül.
Januárban Hillary Rodham Clinton amerikai külügyminiszter űrviselkedési kódex megalkotását javasolta a világ országai számára, ami nyilván nem lesz könnyű. Az európai országok már rögzítettek maguknak bizonyos alapvető szabályokat, amelyeket viszont amerikai részről túlságosan korlátozó jellegűeknek ítéltek meg.
Junkins professzor szerint az Egyesült Államoknak Svájc példáját követve szintén takarítania kellene maga után. “Az Egyesült Államok egymaga megállíthatná a szemét növekedését azzal, ha összeszedné azt a sok száz objektumot, amelyet mi küldtünk a világűrbe. Ez a mi kötelességünk, és ha eleget teszünk neki, azzal erkölcsi és műszaki szempontból is sokat nyerhetünk” – húzta alá az A&M Egyetem professzora.