A szabad választás átka

Adott egy rekesz alma, benne a szokásos tartalom: vannak nagyon szépek és kicsit csúnyácskák, meg néhány ütődött, romlásnak indult darab.

Ha ez a rekesz egy boltban van, mi történik? A vásárló az alma kilójáért fizet a pénztárnál, így nyilván válogatni kezd, kiveszi a legszebbeket, elvégre ugyanannyit fizet a szép almáért, mint a sérültért. Az első néhány vásárló elégedetten távozik, viszont utánuk már csak a csúnyácska, meg kissé sérült almák maradnak. Kevesebb vásárló lép oda, a kosár lassabban ürül, aki vesz, elégedetlen: hogy lehet ennyit kérni ilyen almákért? Végül az almák fogyása megáll, a sérült almák rothadni kezdenek, a csúnyácskák is megbuggyannak, az almák felét kidobják.

Mi történik, ha az egész rekesz alma az enyém? Az első lépésem, hogy a kicsit sérült almákat kiválogatom, a sérült részt kivágom ha kell, és ezeket eszem meg először (kásába, esetleg almás süteménybe kerülnek). A szépeket kiteszem egy kosárba, ezt esszük napról napra, egyet-egyet. A csúnyácskák hámozva, felvágva megint a reggeli kásába, lepénybe, levesbe kerülnek. Mindegyik almával elégedett vagyok, mert a lehetőségeinek megfelelően használtam fel őket, és az első pillanatban is már menthetetlen darabok kivételével mindegyiket felhasználtam.

Erre varrjatok gombot, közgazdászok, pszichológusok! Mindkét esettel minden rendben van – valójában azonban az első katasztrofálisan rossz a másodikhoz képest. A “szabad” és logikus választás nem feltétlenül a bölcs döntés.

Ha valami az enyém, vagy kiterjesztve: úgy gondolok rá, mint aminek a felhasználásáért felelősséggel tartozom, és rosszul esik minden egyes darab, amit végül ki kell dobnom, akkor jól bánok vele, kihozok belőle mindent, amit lehet, sajnálom, amit végül nem tudok használni. Akár dolgozom is azért, hogy minél többet tudjak megmenteni, nem külső kényszer (törvény vagy pénz) miatt, hanem azért, mert értéknek tekintem magát az “erőforrást”, ami jelenleg egy rekesz alma, olyan, amilyen. Minden, amit sikerül így felhasználnom, sikerélményt ad, összességében boldog vagyok, sőt: egy rekesz nyomott alma akár nagyobb boldogságot jelenthet a számomra (sok munkával “megmentem”: csinálok fagyasztott reszelt almát, almás pitét, almalevest), mint egy reklám almákat tartalmazó.

Ugyanez egy versengő környezetbe helyezve csak elégedetlenséget szül: haragszom arra, aki elvitte a legszebbeket, nem törődöm azokkal, akik utánam jönnek és én is a legszebbeket veszem ki, végül pedig haragszom a boltra, amiért vacak árut próbál rám sózni a drága pénzemért. A bolt pedig mindent elkövet azért, hogy reklám kinézetű almákkal tölthesse meg a rekeszt. Szó szerint bármit, olyan dolgokat is, amikkel nem értenék egyet, ha látnám: a termék java részét a termelőnél hagyja, kenje a hajára; egy csomót kidob, mert nem szép; “nem kérdezi meg”, hogyan marad piros az az alma heteken keresztül, mitől lett háromszor akkora, mint a másik, …

Ha valami az enyém, igyekszem megjavítani, míg ha kívülállóként “megvásárolom”, akkor eldobom, mást választok vagy panaszkodni kezdek. Most miről is beszélek? Egy rekesz almáról, vagy…

• bármiről, amit tekinthetnék közösségi erőforrásnak? A megtermett almát egymással versenyezve el akarják adni a termelők, vagy úgy gondolják, hogy “ennyi és ilyen almát kaptunk az idén – hogyan hozzuk ki belőle a legtöbbet együtt”? Mert almalé gyártást egyedül nem lehet kezdeni, de húsz gazda már gondolkodhat benne…
• a boltról, ahol összekeveredik a “miénk” a “valahonnan hozottal”? Ahol a termék árát és kívánatosságát hasonlítom össze, nem törődve azzal, hogy az egyik a “miénk”, aminek felhasználásáért felelősek vagyunk, a másikat hatalmas energiafelhasználással ezer kilométerekről szállították ide.
• a “termékek” garmadájáról, amelyek között “szabadon” választok? Akkor érzem magam ostobának, ha nem a kívánatosabb terméket választom – és mindegy, hogy ezt esetleg  vegyszeresen kezelték vagy akár genetikai eszközökkel “kívánatosították”, sőt, talán nem is összehasonlítható (“emésztés segítő gyümölcsjoghurt” szemben egy almával). Ezzel pedig távirányítással teszem tönkre az engem helyben ellátó rendszereket ahelyett, hogy segítenék fejlődni neki.
• az életemről? Amiben van szép és van ütődött, sérült rész, de mivel ma ezernyi élet-sablon lebeg a szemem előtt, nyilván a “menő” darabokat válogatom össze, a “lúzereket” félredobom. Amikor pedig az én lúzer időm eljön, ötletem sincs, hogy ezzel mit lehetne kezdeni? Nem gondolom végig, milyen lesz majd öregnek, betegnek, haldoklónak lenni, mindig csak az ifjú, a csillogó, a lobogó hajú sztárok járnak a fejemben. Pedig a csillogás mulandó, a rekeszben pedig ott van a többi is,
• és azokból is jó lenne a legtöbbet kihozni, nem hagyni mondjuk az intézményesített elbutulásban, Alzheimer kórban megbuggyanni, plasztikai műtétekkel élő viaszfigurákká silányítani

Naná, hogy ostobaságokat csinálok, pótszereket választok, és főként: bamba értetlenséget a valóság végiggondolása helyett. Az pedig pont olyan, mint egy rekesz alma. Csak a bambaság teszi hasonlóvá egy doboz bonbonhoz (“Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Sosem tudhatod, mit veszel ki belőle.”). Bár a Forrest Gump nagyon jó film, mégis kiábrándító a tény, hogy ma az emberiség a főhőst tekinti példaképnek…

Forrás: www.hajnalvilag.blogspot.com

2012.01.29. Orbán megerősíti a csatlakozási szándékot a költségvetési paktumhoz

2012.01.29. A csendes Anschluss

2012.01.28. A SOPA és a PIPA még mindig támad

2012.01.27. A tanulás öröm, érték, felelősség

2012.01.26. Még több infót gyűjt rólunk a Google

2012.01.23. Egy reklámfilm margójára