Az egyetlen igazság

A legtöbb ember elfogadja, hogy megmondják, mit gondoljon, hová menjen, mit és hogyan tegyen. Nem így van? Nos, honnan kapod a „tényeket”, amelyek alapján következtetéseket vonsz le magadról és a világról? Ki dönti el, hogy munkanapokon mikor kelsz? Ki dönti el, hová mész, és odaérvén mit teszel? Ki dönti el, hogyan tedd? Ha olyan vagy, mint az ebben az álomvilágban szédelgő emberek döntő többsége, akkor döntéseidet nem te hozod, hanem az „életedre” akaratát ráerőszakoló Rendszer, az irányítás pókhálója.

„Információdat” a médián keresztül szerzed be, ami eladja neked a napi hazug- ságokat, és ez alapján döntöd el, mit gondolj, és mit higgy. Fel kell kelned egy bizonyos időben, mert munkára kell jelentkezned, és nem késhetsz el. Oda mész, ahová a főnökeid mondják, és azt teszed, amit ők mondanak. Ha fellázadsz, kirúgnak, és ha nem kapsz fizetést, nem tudod fenntartani a lakásod, és még elegendő élelmet sem tudsz venni. S ez nem csak téged érint.
Mi van a családoddal és azokkal, akik tőled függnek? Ha nem szolgálod a Rendszert, milyen következményekkel jár ez rájuk nézve? Hogy ezeknek a hitt szükségleteknek, felelősségeknek megfelelj, minden napodat azzal töltöd, hogy igyekszel másoknak megfelelni. Cserébe a főnökök szintén szolgalelkűen követik irányítóik előírásait, és ők sem mernek kilépni a sorból. A főnököknek is mindig vannak főnökeik.

A világot szándékosan így építették fel. A Rendszer azt akarja, hogy mindenki irányítson, tartson kordába másokat, és ez pontosan így is történik a legkülönbözőbb módokon. Amit mi szabad társadalomnak hívunk, az egy soknevű Gulag. Nem a Rendszer szolgál minket, mi szolgáljuk a Rendszert. Szolgák vagyunk, akik azzal áltatják magukat, hogy szabadok, mert nem vagyunk hajlandóak szembe nézni sorsunk valóságával.

A legtöbb ember nem akar szembenézni az összeesküvéssel és a kormányok árulásával, vagy megkérdezni, hogy az országok miért viselnek háborút védtelen polgárok ellen, beleértve a sajátjaikat is. Amikor a kormányok hazugságokkal, kifogásokkal iga- zolják képtelen tetteiket, legtöbben hajlandóak ezt elfogadni, mert azt akarják hinni, hogy a hazugságok igazak.

Hányan elég erősek ahhoz, hogy szembenézzenek ezzel, és hogy mit jelent ez életükben? Ez egyik jelentős oka a hivatalos hazugságok széleskörű elfogadásának igazságként. Az alternatíva megfontolása túl elképzelhetetlen és túl elviselhetetlen, ezért a legtöbb ember bele sem gondol. Amiről nem tudok, az nem fájhat!? A birkának szüksége van a pásztorra, és szüksége van a hitre is, hogy a pásztor az ő érdekeit szolgálja, még akkor is, ha látja, hogy a pásztor kíméletlenül megnyírja, és habozás nélkül elvezeti a vágóhídra.

Ugyanez igaz életünk minőségének kollektív tagadására: „Nagy házam és nagy kocsim
van, hát nem nagyszerű az élet?” Nos, a ház és a kocsi lehet hogy nagyszerű, de az élet? Hány ember tölti ténylegesen azzal idejét nap mint nap, amit szeret, ami kielégíti, ami hozzájárul kibontakozásához, fejlődéséhez, kiteljesedéséhez? Ténylegesen hányan boldogok, elégedettek és élnek békében magukkal? Valójában alig van ilyen. Önmagában nem elmebajra kárhoztatás, amit „életnek” nevezünk? Legtöbb ember egész életében azt teszi, amiről azt hiszi, hogy tennie kell, s ez egyet jelent a Rendszer kiszolgálásával, a Rendszer kínálta keretek között. Miért keverjük össze az „életet” a jelenleg tapasztalható világgal? Mi köze az életnek ahhoz, hogy gyerekeket robbantanak fel szüleik előtt, és szülőket gyerekeik előtt, miközben felszabadításról papolnak?
Hol az élet abban, hogy minden nap egy időben kelünk, hogy ugyanabban a dugóban araszoljunk, vagy sorban álljunk ugyanazért a vonatért, hogy eljussunk a munkába, ami untat, frusztrál, kielégítetlenül hagy? Majd hazafelé ugyanazon a dugón keresztül, és ugyanaz a sorbaállás, hogy ugyanazt az esti tévéműsort megnézzük, ami szellemi fogyatékosként bánik velünk? Milyen életről beszélünk, amikor gyerekeinket iskolákba, egyetemekre küldjük, amiket arra terveztek, hogy a következő generáció fogaskerekeiként köpjék ki őket?
Azonban mi ismét inkább meggyőzzük magunkat, hogy van egy „jó állásunk”, „jó karrierünk”, „jó életünk”, a gyermekeinknek „jó oktatást” biztosítunk, aztán időnként szembesülünk a szörnyűségek szörnyűségével, miszerint az élet ténylegesen szar. Szar, összehasonlítva azzal, amilyen az élet lehetne, és amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Valójában ez egyáltalán nem „élet”, hanem egy önámításunkból szőtt könnyfátyol.

„Boldogságunk” illékony pillanatait a mindent elborító boldogtalanság állapotából ítéljük meg, míg eredményeinket a jelképek és csecse-becsék révén, amiket a Rendszer a siker elengedhetetlen kellékeiként hirdet.

Legtöbben azzal bolondítják magukat, hogy szabadok, mivel ténylegesen sosem vizsgálják meg elméletüket. Olyanok, mint a légypapírra ragadt legyek, akik mindaddig, amíg nem próbálnak mozdulni, meg tudják magukat győzni arról, hogy ha akarnának, tudnának. Csak éppen most nem akarnak!
Ha megpróbálnák, szembesülnének a ténnyel, hogy a seggük teljesen odaragadt egy valaki más irányította rendszerhez, ami vacsorát fog felszolgálni – őket. Azt teszik, amit a kormány-diktatúra mond nekik, anélkül hogy megkérdőjeleznék, vagy kétségbe vonnák az utasításokat. Fenntartják a szabad választás illúzióját azzal, hogy sosem választanak. „Nekem teljesen megfelel, hogy szárnyaim ehhez a hálóhoz ragadtak, mivel azt választom, hogy nem repülök”.

Ahogy az orwelli globális állam egyre nagyobb iramban bontakozik ki az árnyékból, a „szabad világ” önámítást egyre nehezebb fenntartani. Szorult helyzetükkel való szembesülés helyett, sokan minden erejükkel igyekeznek félrenézni. Legtöbben készek bármikor panaszkodni, hogy mi minden szörnyűség történik az életükben és a nagyvilágban, azonban kővé dermednek, amikor tettekre kerülne sor. Láthatóan sokkal kényelmesebb a felelősséget valaki másra hárítani. A világ pontosan ezért ilyen, amilyen. Pár embernek megengedjük, sőt felkérjük őket, hogy ilyenné tegyék, emiatt a változtatáshoz nem elegendő, sőt teljesen felesleges ujjal mutogatni másokra. Mi mindannyian részesek vagyunk ebben.
A társadalom azért ilyen, mert tagjai azt akarják, hogy ilyen legyen. Tervezetten haladunk a globális diktatúra felé, mert ez felel meg tudatossági szintünknek.

Azonban mindez nem kell, hogy így legyen:
„Észlelők vagyunk. Tudatosság vagyunk; nem vagyunk tárgyak; nincs szilárdságunk. Határtalanok vagyunk… Mi, vagyis inkább az eszünk elfelejti (ezt) és így csapdájába ejtjük önmagunk teljességét, egy ördögi körbe, amiből életünk folyamán csak ritkán törünk ki.”

A végtelen Szeretet az egyetlen igazság, minden más ILLÚZIÓ!


Az író már 1994-ben látta a jelenünket…

Forrás: www.ezvankiado.hu

facebook_banner

Kapcsolódó híreink:

2011.12.20. Megakadályozható a felnőttkori cukorbetegség kialakulása?

2011.12.06. Januártól nyilvántartást vezetnek a hadköteles férfiakról

2011.12.06. Mégis olvadnak a Himalája gleccserei az ENSZ szerint

2011.11.30. A víz nem oltja a szomjúságot

2011.11.30. Veszélyes influenza vírust állították elő egy kutatólaborban

2011.10.26. Értelmetlen az influenza elleni oltás?

free counters

Reklámok