oktatás címkéhez tartozó bejegyzések

Az egyetlen igazság

A legtöbb ember elfogadja, hogy megmondják, mit gondoljon, hová menjen, mit és hogyan tegyen. Nem így van? Nos, honnan kapod a „tényeket”, amelyek alapján következtetéseket vonsz le magadról és a világról? Ki dönti el, hogy munkanapokon mikor kelsz? Ki dönti el, hová mész, és odaérvén mit teszel? Ki dönti el, hogyan tedd? Ha olyan vagy, mint az ebben az álomvilágban szédelgő emberek döntő többsége, akkor döntéseidet nem te hozod, hanem az „életedre” akaratát ráerőszakoló Rendszer, az irányítás pókhálója.

„Információdat” a médián keresztül szerzed be, ami eladja neked a napi hazug- ságokat, és ez alapján döntöd el, mit gondolj, és mit higgy. Fel kell kelned egy bizonyos időben, mert munkára kell jelentkezned, és nem késhetsz el. Oda mész, ahová a főnökeid mondják, és azt teszed, amit ők mondanak. Ha fellázadsz, kirúgnak, és ha nem kapsz fizetést, nem tudod fenntartani a lakásod, és még elegendő élelmet sem tudsz venni. S ez nem csak téged érint.
Mi van a családoddal és azokkal, akik tőled függnek? Ha nem szolgálod a Rendszert, milyen következményekkel jár ez rájuk nézve? Hogy ezeknek a hitt szükségleteknek, felelősségeknek megfelelj, minden napodat azzal töltöd, hogy igyekszel másoknak megfelelni. Cserébe a főnökök szintén szolgalelkűen követik irányítóik előírásait, és ők sem mernek kilépni a sorból. A főnököknek is mindig vannak főnökeik.

A világot szándékosan így építették fel. A Rendszer azt akarja, hogy mindenki irányítson, tartson kordába másokat, és ez pontosan így is történik a legkülönbözőbb módokon. Amit mi szabad társadalomnak hívunk, az egy soknevű Gulag. Nem a Rendszer szolgál minket, mi szolgáljuk a Rendszert. Szolgák vagyunk, akik azzal áltatják magukat, hogy szabadok, mert nem vagyunk hajlandóak szembe nézni sorsunk valóságával.

A legtöbb ember nem akar szembenézni az összeesküvéssel és a kormányok árulásával, vagy megkérdezni, hogy az országok miért viselnek háborút védtelen polgárok ellen, beleértve a sajátjaikat is. Amikor a kormányok hazugságokkal, kifogásokkal iga- zolják képtelen tetteiket, legtöbben hajlandóak ezt elfogadni, mert azt akarják hinni, hogy a hazugságok igazak.

Hányan elég erősek ahhoz, hogy szembenézzenek ezzel, és hogy mit jelent ez életükben? Ez egyik jelentős oka a hivatalos hazugságok széleskörű elfogadásának igazságként. Az alternatíva megfontolása túl elképzelhetetlen és túl elviselhetetlen, ezért a legtöbb ember bele sem gondol. Amiről nem tudok, az nem fájhat!? A birkának szüksége van a pásztorra, és szüksége van a hitre is, hogy a pásztor az ő érdekeit szolgálja, még akkor is, ha látja, hogy a pásztor kíméletlenül megnyírja, és habozás nélkül elvezeti a vágóhídra.

Ugyanez igaz életünk minőségének kollektív tagadására: „Nagy házam és nagy kocsim
van, hát nem nagyszerű az élet?” Nos, a ház és a kocsi lehet hogy nagyszerű, de az élet? Hány ember tölti ténylegesen azzal idejét nap mint nap, amit szeret, ami kielégíti, ami hozzájárul kibontakozásához, fejlődéséhez, kiteljesedéséhez? Ténylegesen hányan boldogok, elégedettek és élnek békében magukkal? Valójában alig van ilyen. Önmagában nem elmebajra kárhoztatás, amit „életnek” nevezünk? Legtöbb ember egész életében azt teszi, amiről azt hiszi, hogy tennie kell, s ez egyet jelent a Rendszer kiszolgálásával, a Rendszer kínálta keretek között. Miért keverjük össze az „életet” a jelenleg tapasztalható világgal? Mi köze az életnek ahhoz, hogy gyerekeket robbantanak fel szüleik előtt, és szülőket gyerekeik előtt, miközben felszabadításról papolnak?
Hol az élet abban, hogy minden nap egy időben kelünk, hogy ugyanabban a dugóban araszoljunk, vagy sorban álljunk ugyanazért a vonatért, hogy eljussunk a munkába, ami untat, frusztrál, kielégítetlenül hagy? Majd hazafelé ugyanazon a dugón keresztül, és ugyanaz a sorbaállás, hogy ugyanazt az esti tévéműsort megnézzük, ami szellemi fogyatékosként bánik velünk? Milyen életről beszélünk, amikor gyerekeinket iskolákba, egyetemekre küldjük, amiket arra terveztek, hogy a következő generáció fogaskerekeiként köpjék ki őket?
Azonban mi ismét inkább meggyőzzük magunkat, hogy van egy „jó állásunk”, „jó karrierünk”, „jó életünk”, a gyermekeinknek „jó oktatást” biztosítunk, aztán időnként szembesülünk a szörnyűségek szörnyűségével, miszerint az élet ténylegesen szar. Szar, összehasonlítva azzal, amilyen az élet lehetne, és amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Valójában ez egyáltalán nem „élet”, hanem egy önámításunkból szőtt könnyfátyol.

„Boldogságunk” illékony pillanatait a mindent elborító boldogtalanság állapotából ítéljük meg, míg eredményeinket a jelképek és csecse-becsék révén, amiket a Rendszer a siker elengedhetetlen kellékeiként hirdet.

Legtöbben azzal bolondítják magukat, hogy szabadok, mivel ténylegesen sosem vizsgálják meg elméletüket. Olyanok, mint a légypapírra ragadt legyek, akik mindaddig, amíg nem próbálnak mozdulni, meg tudják magukat győzni arról, hogy ha akarnának, tudnának. Csak éppen most nem akarnak!
Ha megpróbálnák, szembesülnének a ténnyel, hogy a seggük teljesen odaragadt egy valaki más irányította rendszerhez, ami vacsorát fog felszolgálni – őket. Azt teszik, amit a kormány-diktatúra mond nekik, anélkül hogy megkérdőjeleznék, vagy kétségbe vonnák az utasításokat. Fenntartják a szabad választás illúzióját azzal, hogy sosem választanak. „Nekem teljesen megfelel, hogy szárnyaim ehhez a hálóhoz ragadtak, mivel azt választom, hogy nem repülök”.

Ahogy az orwelli globális állam egyre nagyobb iramban bontakozik ki az árnyékból, a „szabad világ” önámítást egyre nehezebb fenntartani. Szorult helyzetükkel való szembesülés helyett, sokan minden erejükkel igyekeznek félrenézni. Legtöbben készek bármikor panaszkodni, hogy mi minden szörnyűség történik az életükben és a nagyvilágban, azonban kővé dermednek, amikor tettekre kerülne sor. Láthatóan sokkal kényelmesebb a felelősséget valaki másra hárítani. A világ pontosan ezért ilyen, amilyen. Pár embernek megengedjük, sőt felkérjük őket, hogy ilyenné tegyék, emiatt a változtatáshoz nem elegendő, sőt teljesen felesleges ujjal mutogatni másokra. Mi mindannyian részesek vagyunk ebben.
A társadalom azért ilyen, mert tagjai azt akarják, hogy ilyen legyen. Tervezetten haladunk a globális diktatúra felé, mert ez felel meg tudatossági szintünknek.

Azonban mindez nem kell, hogy így legyen:
„Észlelők vagyunk. Tudatosság vagyunk; nem vagyunk tárgyak; nincs szilárdságunk. Határtalanok vagyunk… Mi, vagyis inkább az eszünk elfelejti (ezt) és így csapdájába ejtjük önmagunk teljességét, egy ördögi körbe, amiből életünk folyamán csak ritkán törünk ki.”

A végtelen Szeretet az egyetlen igazság, minden más ILLÚZIÓ!


Az író már 1994-ben látta a jelenünket…

Forrás: www.ezvankiado.hu

facebook_banner

Kapcsolódó híreink:

2011.12.20. Megakadályozható a felnőttkori cukorbetegség kialakulása?

2011.12.06. Januártól nyilvántartást vezetnek a hadköteles férfiakról

2011.12.06. Mégis olvadnak a Himalája gleccserei az ENSZ szerint

2011.11.30. A víz nem oltja a szomjúságot

2011.11.30. Veszélyes influenza vírust állították elő egy kutatólaborban

2011.10.26. Értelmetlen az influenza elleni oltás?

free counters

Reklámok

A majmok bolygója

Figyelmeztetésként előre bocsátanám, hogy aki az evolúció elmélet híve, ne olvasson tovább, hanem inkább látogassa meg a rokonait az állatkertben, és ne felejtsen el vinni nekik egy kis banánt. Ami ezután következik számukra annyira felfoghatatlan, hogy egyértelműen bizonyítja, tényleg a majmok a legközelebbi rokonaik…

Kerüli a nyilvánosságot kvízmester, amikor szembe kellene néznie a másképp gondolkodókkal, ezért született az alábbi nyílt levél, amelyben az Értem Egyesület próbálja felvenni a kapcsolatot az univerzális tudás etalonjával:

Mindeddig háromszor lehettünk tanúi, ahogy Ön racionális érvek nélkül nekitámad az intelligens tervezettség nemzetközi tudományos irányzatának. Először egy napilapban, majd az interneten, legutóbb pedig aktuálisan megjelent könyvében.

A “mester” egyéb elfoglaltságai miatt nem ér rá

Nemrégiben másodjára is fel- kértük, hogy legyen a partnerünk, és kulturált módon váltsunk eszmét az élővilág eredetének izgalmas témájáról és az ezzel kapcsolatos társadalmi kérdések- ről (például a téma közoktatásban való feldolgozásának módjáról). Arra kértük, beszéljük meg nyilvánosan a szerteágazó téma azon kérdéseit, amelyben kompe-tensnek érzi magát, mivel korábban a nem mindenre kiterjedő szakértelmére hivatkozva utasította el a párbeszédre való felkérést.

Sajnálattal fogadtuk újabb válaszát, melyben nem jelölt meg olyan résztémát, amelyben jártasnak érzi magát, és továbbra sem vállalkozik az Ön által többszörösen támadott álláspont képviselőivel való nyílt, nyilvános dialógusra.

Ismételten tájékoztatjuk, hogy az intelligens tervezettség irányzatát több száz doktori fokozattal rendelkező tudós, és sok ezer, főként reáltudományokban jártas értelmiségi támogatja. Tudományos alapú meggyőződésük, hogy a sejtbiológia, a kozmológia és a biokémia mára felhalmozott tudásanyaga erősen valószínűsíti egy magasabb rendű értelem létét a természet hátterében. Angolul és más nyelveken is sokasodnak az intelligens tervezettség szellemiségében fogant, illetve azt mérlegelő könyvek, tankönyvek és filmek.

Természetesen tiszteletben tartjuk, ha Ön kihívónak tartja ezt az érvrendszert a saját világnézetére nézve. Ugyanakkor azt gondoljuk, nem szabadna visszaélnie saját közismertségével, és ex katedra, mindenféle tudományos megalapozottságot nélkülöző kijelentéseket tennie a témában. Ha pedig rendszeresen ezt teszi, akkor tiszteletre méltóbbnak tartanánk, ha vállalná a felelősséget kijelentéseiért, és vállalkozna rá, hogy a közéleti térben megvitassa a témát a másik álláspont képviselőivel, nem bújna ilyenkor újra és újra “fedezék mögé”.

Az élővilág eredetének kérdése nyilvánvalóan vitatott téma mind a tudományos közéleten belül, mind pedig a mindennapi emberek között. Az intelligens tervezettség irányzata nem zárkózik el az elől, hogy érveit bárki mérlegre tegye a józanész mérlegén. Az előítéletes, manipulatív vélemények ismételt hangoztatása viszont ez esetben sem visz közelebb senkit a tisztázáshoz.

Mindeddig úgy ismertük Önt, mint kimagaslóan művelt, magas szellemi képességek és etikai érzék birtokában lévő médiaszemélyiséget. Szeretnénk továbbra is így gondolni Önre. Ha bármikor meggondolja magát, és talál olyan területet a témakörben, amelyről szívesen disputálna, szívesen állunk rendelkezésére.

Forrás: www.ertem.hu

Mi nem tudjuk a választ arra a kérdésre, hogy melyik elmélet az igaz (mint viccoldal, ahogy egyik kedves olvasónk nevezett bennünket, nem is tudhatjuk). Azt majd a hozzászólásokból megtudjuk 😉

facebook_banner

Kapcsolódó híreink:

2011.12.10. Miért halnak meg a gazdagok?

2011.11.29. Csak egy hologram  a világ?

2011.11.17. Magyarország jövője a konyhában dől el

2011.11.05. Permakultúra: a gazdálkodás jövője?

2011.10.27. Támad az influenza

2011.10.06. Vajon tényleg újra kell írni a történelmet?

free counters

Börtönben élünk?

Megfelelésünk nem csak saját magunk által alkotott korlátaink irányába figyelhető meg, de minduntalan próbálunk a külvilághoz is igazodni. Ez természetes is, azonban csak az egészséges szocializáció szintjéig. Mégis, a legtöbben ezen túllépve ésszerűtlenül próbálunk megfelelni mindennek és mindenkinek környezetünkben.

“Az élet 10%-a, ami veled történik, és 90%-a, ahogyan reagálsz a történésekre.” (John C. Maxwell)

A problémákat mindenki szelektíven érzékeli annak függvényében, hogy az mennyire passzol bele saját elvárásaink alkotta világképünkbe. Ezeknek az önmagunk által alkotott képeknek az átformálása azonban minden személyiség számára nagyon nehéz feladat. Saját elvárásaink támasztotta folyamatos megfelelési kényszerünk tudatában félünk a sikertelenség gondolatától, félünk a környezetünk véleményétől. Így építjük meg saját börtönünket, és így válunk a legjobb börtönőrökké is.

A alábbi videóban David Icke osztja meg elképzeléseit a kényelmi zónáról, ami társadalmunkban az egymáshoz valamint az általánosan elfogadott dogmákhoz való hasonulást idézi elő:

A végére egy vicc, ami jól alátámasztja a videó mondandóját:

Szent Péter látogatást tesz a pokolban, személyesen Lucifer kalauzolja.
Ahogy mennek, egyszer csak feltűnik egy nagy üst, amiben emberek főnek: körülötte fegyveres őrök ütlegelik vissza azokat, akik megpróbálnak kimászni.
Szent Péter megkérdezi:
– Ezek kik?
– Ezek itt oroszok.
Mennek tovább, következik egy másik üst, de itt már csak egy tábla van mellette: “Kimászni tilos!” – és valóban, senki sem mászik ki.
Szent Péter csodálkozik:
– És ezek kik?
– Ezek itt németek.
Következik a 3. üst: de itt se őr, se tábla.
Szent Péter döbbenten kérdezi: mégis hogyan lehetséges ez?
– Ezek itt magyarok. Nekik nem kell semmi, ők visszarántják egymást…

A korlátaink abból fakadnak, hogy mi elhitettük magunkkal azokat. 🙂

“Két módon tehetnek bolonddá. Az egyik, hogy elhitetik veled a hazugságot.
A másik, hogy visszautasítod az igazságot.” (Søren Kierkegaard)

2011.12.01. A Föld és a bioszféra megmentése kötelező feladatunk

2011.11.29. Csak egy hologram  a világ?

2011.11.28. Az élet él és élni akar

2011.11.22. A pozitív hozzáállás jutalma

2011.11.16. A félretájékoztatás hatalma

2011.11.07. Akik tesznek is a jövőért, nem csak beszélnek róla

2011.11.05. Permakultúra: a gazdálkodás jövője?

2011.10.20. A szavak teremtő ereje

2011.10.09. Mire tanít a válság?

free counters

Miért halnak meg a gazdagok?

Évek óta tanulmányozom az egészség témakörét a test-lélek-szellem hármas egységét figyelembe véve. Mi kell ahhoz, hogy valaki egészséges legyen? Hogyan kell most cselekednem / gondolkodnom / vigyázni a testemre / lelkemre ahhoz, hogy a jövőben megfelelő módon működjön és biztosítsa számomra a minőségi életet? Minek köszönhető az, hogy 100 évvel ezelőtt minden huszonötödik ember halt meg rákban, ma meg minden harmadik? Ez brutális különbség!

A test a lelkem temploma, tehát táplálékot, tápláló ételeket érdemes neki adni. Ez alap. Ép testben, ép lélek. Ha a testem telerakom génmanipulált szarokkal, agyongyógyszerezett – növekedést serkentő hormonokkal teli – húsokkal és vegyszerezett zöldségekkel és gyümölcsökkel, akkor az immunrendszeremet valószínűleg “túl fogom terhelni”. Edzésben lesz ugyan, de a rengeteg méreganyag egy részét nem fogja tudni kiszűrni. Főleg, ha nem iszom megfelelő mennyiségű vizet és időnként nem méregtelenítek. Aki egy kicsit is foglalkozott már a helyes táplálkozással, az mind tudja, hogy az ételnek az egyik legfontosabb tulajdonsága a származása és az, hogy lehetőleg legyen benne minél több élő tápanyag. Továbbá, ha dehidratált (=vízhiányos) a test, akkor szomjazik és nem működik jól. Lehet vegyesen táplálkozni, de a lényeg, hogy megbízható forrásból származó tiszta ételt egyél megfelelő mennyiségű víz bevitelével és időnként méregteleníts. Engedd a testednek, hogy megszabaduljon a szartól. Szó szerint. Ez az első lépés. (Kutatások alapján nem mindegy az sem, hogy mennyi savasító/lúgosító ételt eszel, vagyis az egyensúlyra érdemes ügyelni a vegyes táplálkozás kialakításánál!) Persze néha 1-1 tisztító feles nem árt. De csakis házi pálinka és abból is csak egy fél cent. Nem több. Egy picit ugyan savasít az alkohol, azt mondják, de üsse kavics.  Mosolygok tőle és a vidámság gyógyít.  A lényeg: tápanyag- és vitamindúsan érdemes táplálkozni, mert a skorbut (=C vitamin hiánynak köszönhető betegség) óta tudjuk, hogy hiánybetegségek igenis vannak.

A második lépés a mozgás. Ha sokat tanulsz és sokat olvasol, bizonyára észrevetted, hogy jobban működik az agyad. Ha a tévé előtt ülsz állandóan és hagyod, hogy állandóan “hipnózisban tartsanak”, akkor meg elbutulsz és egyre kevésbé fog érdekelni az, hogy pallérozd az elméd. A test ugyanilyen. Ha sokat mozogsz, akkor áramlik a vér a testedben, és pezsegni kezd benned az energia. Mivel atomi és kvark (=szubatomi, azaz atomi részecskék szintjénél mélyebb) szinten minden energia (ezt a tudósok mondják, nem én), ezért a mozgás az elsődleges eszközünk arra, hogy az energiát (és az életet) áramoltassuk önmagunk- ban. Ha nem mozogsz, nem várhatod el, hogy a tested élettel telinek érezze magát. (Jóllehet a mozgásnál is fontos, hogy energiát veszítesz vagy nyersz általa, a távol-keleti küzdősportokat pont azért tartják jónak a nyugati sportokkal szemben, mert azok által az ember energiát gyűjt. Jómagam is kipróbáltam már ezt azt, pl. tajcsi, jóga és valóban energia-dús leszek tőle, szemben egy focimérkőzéssel, ami után ki vagyok dögölve teljesen.)

A harmadik és egyben legfontosabb lépés a tudatosság. Ez nem egy megfogható és tanítható dolog, ezt csak tanulni lehet úgy, hogy kérdéseket teszel fel és felismeréseid lesznek. A megfelelő táplálkozáson és mozgáson túl ugyanis nem azon múlik az egészséged, hogy mi történik veled az életed során, hanem az, hogy a veled történő eseményeket hogyan éled meg. Valakinek kihal az egész családja egy háborúban és elfogadja, feldolgozza, túléli és nem lesz egészségügyi következménye. Egy másik ember elveszíti az állását és daganatos beteg lesz, mert képtelen elengedni, megbocsájtani legbelül (pl. a főnökének) és folyamatosan bűntudatot vagy haragot érez, rágja magát és feszült.“Nem bírom lenyelni, nem bírom megemészteni, nem bírok megbocsájtani, haragszom rá, méreg van bennem és düh.” – ezt érzik sokan. Ha ez a helyzet, ez kinek rossz? Annak, akire irányul, vagy annak, aki megéli a nem bírom-ok sokaságát? Ha haragszom valakire, a harag bennem van, én érzem, tehát nekem rossz! Szerintem a lényeg az, hogy a veled történő eseményeket hogyan éled meg. Nem találok más logikai magyarázatot arra – az egyre inkább tápanyaghiányos és tömegtermelésben készült élelmiszerek fogyasztását leszámítva -, hogy a nyugati orvostudomány fejlődése mellett miért szaporodnak bizonyos betegségek, szinte ijesztő mértékben(Most az oltáspropagandát azt lapozzuk, az más fejezet.)

Dr. Masaru Emoto egy japán kutató, aki bebizonyította, hogy a víz reagál a gondolatokra. Ha szeretettel gondolsz a kísérletben lévő vízre, akkor gyönyörű lesz a víz kristályszerkezete, ha utálkozol és tele vagy haraggal, akkor meg zavaros lesz és ronda. Mivel az emberi test minimum 70%-a víz, ezért azt merem gondolni, hogy a gondolatainknak igen komoly köze van ahhoz, hogy mennyire van harmóniában a test-lélek-szellem egysége. Ha méreg van benned (mérges vagy) bármi miatt, akkor mérgezed magad! Benne van a nyelvünkben! Mi más lehetne a mérges melléknevünk etimológiai eredete? Persze ez csak egy logikus találgatás részemről…

Ryke Geerd Hamer egy üldözött német (belgyógyász és szülész-, nőgyógyász) orvos, aki az általa megalkotott Új Német Orvostudománnyal bebizonyította, hogy minden biológiai elváltozás egy bio-logikus törvényeken alapuló válaszreakció a szervezettől. Az Új Német Orvostudomány szerint minden egyes betegségnek megvan a lelki oka és pontosan meghatározható az elváltozás lefolyása. Dr. Hamer továbbá azt is bebizonyította több ezer esettanulmánnyal(!), hogy az azonos időben bekövetkező lelki konfliktusok ún. konstellációkat (=együttállásokat) hoznak létre az emberi agyban (mely CT felvételen látható!), és ezek képesek mániás/depressziós állapotot eredményezni. Ez most viccesen hangzik, de a legtöbb zseni valamilyen mániás konstelláció- ban szenved. Elmezavarosak, mert a bio-logikus rendszerük ilyen állapotba hozza őket. Nézzétek meg a XX. század legnagyobb természettudósainak és művé- szeinek az életrajzát! Rengeteg közöttük az érzelmileg sérült ember! Tökéletes bizonyítéka annak, amit Dr. Hamer állít. Ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek betegek lennének! Egyszerűen csak az érzelmi konfliktusaik miatt új-medicinás szemszögből “konstelláltak”. Igazából az ilyen, ún. érzelmi konstellációban lévő embereknek köszönhet az emberiség rengeteg innovatív terméket, szolgáltatást és művészeti alkotást. Hogy miért üldözik akkor Hamert, ha ekkora zseni? Csak azért mert saját magát meggyógyította hererákból és több ezer esettanulmánnyal bizonyította, hogy a rák érzelmi konfliktusból fakadó bio-logikus elváltozás, amely konfliktust ha az ember felold, a rák eltűnik. Ez nagyon veszélyes információ a jelenlegi rákkutatás bizniszre nézve, valljuk be. Mint tudjuk, a világ egy üzleti vállalkozás. (A mérgezésből, sugárzásból fakadó rákos elváltozások nem ebbe a kategóriába tartoznak, de a rákbetegek között abból sokkal kevesebb van!)

Az észlelés biológiája sem állít mást. Ezt az új biológiát Dr. Bruce Lipton, amerikai sejtbiológus dolgozta ki. Ő kísérletekkel bizonyította azt, hogy ha máshogy reagálsz a környezetre, akkor más történik a testedben. Ha máshogy reagálsz a környezetre! Érted komám? Nem leütöd a vitapartneredet, hanem átöleled és megköszönöd neki, hogy megosztja veled a véleményét. Hátha tanulsz belőle. Nincsen tehát öröklött betegség, csak öröklődött gondolati minták, melyek tudatos- sággal megváltoztathatók. Gene- rációs félelmeket, hiteket meg lehet változtatni ha valaki felteszi a megfelelő kérdéseket. Hiába volt egy családon belül több száz évig ugyanaz az elhalálozások oka, ezt a mintát ki lehet kapcsolni. Bruce Lipton munkája ráadásul azért is fontos, mert ma már mindent úgy közelítenek meg a hivatalos (=hatalom céljainak megfelelő) szervek, hogy egy elmélet elfogadá- sához tudományos bizonyítékok kellenek, ami azt jelenti, hogy laboratóriumi körülmények között meg kell tudni ismételni ugyanazzal az eredménnyel egy feltételezést. Bruce Lipton ezt megtette, csak ő nem állítja azt, hogy pusztító népbetegségeket meg tud gyógyítani, ezért békén hagyják. Íme egy rövid riport vele, amit nagyon érdemes megnézni:

Aki ezután még arra is kíváncsi, hogy mindezek ellenére miért halt meg Steve Jobs, az a szerző, Józsi bácsi írásában megtalálhatja a választ.

Forrás: www.ivi.hu

Várjuk a szkeptikusok hozzászólásait is, amikben leírják a sugárkezeléstől és kemoterápiától meggyógyult rokonaik történetét, vagy saját csodás gyógyulásukat.

2011.12.09. Kiszabadulhatunk-e a rabszolgaságból?

2011.11.28. Az élet él és élni akar

2011.11.17. Magyarország jövője a konyhában dől el

2011.10.19. Az orvos, aki rájött, hogy akár gyógyíthat is

free counters

Névsorolvasás helyett RFID chip

Az általános iskolai névsorolvasás (vagy magyar megfelelője az óra vagy tanítás elején elhangzó jelentés) valami oknál fogva a mai napig élénken él az emlékezetemben. Ez a napi rutin lehetőséget adott minden gyereknek, hogy gyakorolja saját személyiségének megfogalmazását a „Jelen!” felkiáltás mindennapos megismétlésével. Mindegy, hogy az ember kiböfögte vagy énekelte, a lényeg, hogy emlékezetes maradjon. Én legalábbis így éreztem akkor.

Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy saját gyerekeimmel már nem fogok tudni nosztalgiázni ezen az emléken, mivel a régi szertartást ma már egyre több helyen nyomon követő eszközök váltják fel. Tavaly például egy Richmond-i iskola előkészítőben vezették be ezt a különösen drága szuper modern rendszert, hogy a gyerekek jelenlétét nyomon követhessék. Több angol és amerikai intézményről írtunk már, ahol a hagyományos nyilvántartást elektronikus személyazonosító vagy nyomon követő eszközök váltották fel. A George Miller iskolában a gyerekek iskolai egyen-mellényébe varrták az RFID chipeket, ami minden lépésüket rögzíti és ellenőrzi, hogy ebédidőben az ebédlőben, óra alatt pedig a teremben voltak-e. Az iskola vezetése szerint csak azokat a tevékenységeket rögzítik, amit a törvény előír számukra az állami támogatás folyósítása fejében.

A fejlesztés azonban magára vonta az ACLU (Amerikai Polgárjogi Unió) és az Electronic Frontier Foundation figyelmét, melyek aggodalmukat fejezték ki a magánszférához fűződő szabadságjogok megsértése miatt. Közös levelet írtak az iskola vezetésének, melyben kifejezték aggodalmukat és arra kérték őket tisztázzák milyen biztonsági intézkedéseket hoztak a program bevezetésekor a személyes adatok védelméért.

Nem ez az első alkalom, hogy egy iskola RFID chippel akarja nyomon követni tanulóit. Az első esetről 2005-ben értesült az emberi jogokat védő ACLU.

Az adatvédelmi és a magánélethez fűződő jogok sérülésén kívül felmerül a rendszer kiépítéséhez szükséges anyagi ráfordítás kérdése is. Az állami pénzből kiépített rendszer összesen 50.000 dollárba került és ne feledjük, egy nem túl bonyolult, különleges képességet nem igénylő feladatot hivatott helyettesíteni, amihez, legalábbis az én esetemben még szép emlékek is fűződnek. Ahogyan azt megszokhattuk a bevezetést pártolók a rendszer előnyeit ecsetelik: a chipekkel nemcsak a 100%-os biztonság garantált, de a megoldás adminisztrációs problémákat is képes orvosolni. A felügyelőknek nem kell papíron dokumentálnia a gyerekek adatait, vagy például étkezéskor megszámolnia a létszámot, hiszen az RFID technológia automatikusan felvezeti ezeket a rendszerbe.

A logika azt diktálná, hogy ez előírt adminisztráció mennyiségét kell csökkenteni, nem pedig chippel ellátott leltári tételekké alakítani saját gyerekeinket.


Microchipet a gyerekeknek a CNN szerint. CNN riport az első oviról, ahol a gyerekeket RFID chippel követik nyomon egész nap

Forrás.: www.idokjelei.hu

2011.10.25. Feketedobozt javasolnak a számítógépekbe

2011.10.11. Szép új világ – Ujjlenyomat-olvasó az iskolabuszokon

2011.09.27. A Nagytestvér nagyüzemi megfigyelőkampánya

2011.09.18. A gondolatbűn megelőzése: hároméves „rasszisták” a feketelistán

2011.09.16. Arra buzdítják az amerikaiakat, hogy jelentsenek egymásról

2011.06.26. Megfigyelés kínai módra?

2011.06.12. Mit tartogat a jövő? Orwell vs. Huxley

free counters

Csak egy hologram a világ?

Egy ideje a tudomány közelít a józan gondolkodáshoz, végre elkezdett foglalkozni a tapasztalattal. Megerősíti a széleskörűen elterjedt gyanút, hogy a dolgok sokkal inkább összefonódottak, mint azt a hagyományos fizika keretei valaha is megengedték.

Különböző tudományágak képviselői jutottak arra a meggyőződésre, hogy ez érzékszervek által tapasztalt világ csupán egy szelete a valóságnak. A mélyebb szinteken a teljes világegyetem összefügghet, és az elme nem csak vetítheti, de alakíthatja is a valóságot.

A párizsi egyetemen 1982-ben különleges kísérletre került sor. Az Alain Aspect fizikus vezette kutatócsoport egyes vélemények szerint a 20. század egyik legfontosabb megfigyelését tette. Az eredményekről nem tudósított a média, és Alain Aspect nevéről is csak azok hallhattak, akik folyamatosan bújják a tudományos szaklapokat. Mégis vannak akik szerint az adott felfedezés felfordíthatja a tudományt.

A francia kutatócsoport felfedezte, hogy bizonyos körülmények között a szubatomi részecskék, például az elektronok képesek egymás között az azonnali kommunikációra, függetlenül a közöttük húzódó távolságtól. Így nem számít, hogy 3 méterre vagy 10 milliárd kilométerre vannak-e egymástól. A jelek szerint valahogyan mindegyik részecske tudja, hogy mit csinál a másik. A probléma ezzel csak az, hogy ellentmond Einstein azon tézisének, miszerint semmilyen információ nem haladhat a fénysebességnél gyorsabban.

Mivel a fénysebességnél gyorsabb haladás egyet jelent az időkorlát áttörésével, a megdöbbentő kilátások arra indítottak néhány fizikust, hogy megkíséreljék megmagyarázni, mi állhat valójában az Aspect-féle megfigyelések hátterében. Másokat viszont az eredmények ennél is radikálisabb kísérletek elvégzésére ösztönözték. David Bohm, az University of London fizikusa például arra jutott, hogy Alain Aspect eredményei közvetve az objektív valóság cáfolatát jelentik. Tehát az univerzum kézzelfogható szilárd formája csupán látszólagos, a mindenki által megélt valóság egy gigantikus hologram.

Bohm szerint a szubatomi részecskék nem azért képesek egymással kapcsolatban maradni, függetlenül a távolságtól, mert valami titokzatos jel áramlik közöttük. Ehelyett a szétválasztottságuk nem más, mint a megfigyelőt becsapó illúzió. A kutató érvelése szerint a valóság valamely mélyebb rétegében ezek a részecskék nem különálló egységek, hanem egy alapvető egész kiterjesztései.

Bohm szerint a látszólagos fénynél is gyorsabb kommunikáció valójában arról árulkodik, hogy a valóságnak a kézzel foghatónál mélyebb rétegei is léteznek. A részecskéket azért látjuk egymástól elválasztva, mert csak a valóság egy szeletét érzékeljük. Az ilyen részecskék nem különállóak, hanem részei a mélyebben meghúzódó egésznek, amely holografikus oszthatatlanként viselkedik. És mivel a fizikai valóságban mindent ez épít fel, az univerzum is csak egy illúzió.

Bohm nem az egyetlen kutató, aki igazolva látja, hogy csupán hologram a világegyetem. Az agykutatás területén dolgozva Karl Pribram, a Stanford egyetem neurofiziológusa szintén arra a meggyőződésre jutott, hogy holografikus lehet a valóság.

Pribram a 60-as években ismerte meg a hologram elvét, és rádöbbent, hogy megtalálta az agykutatók által régóta keresett magyarázatot. A kutató szerint az emlékeket nem neuronok vagy idegsejtek kis csoportja őrzi, hanem idegi impulzusok mintázatába kódolva hordozzuk, ahogy a lézerfény interferenciája elmenti a holografikus képet. Vagyis Pribram szerint agyunk egy holografikus tár.

Ez az elmélet egyébként magyarázatot ad arra is, hogyan képes az agy ilyen kis helyen ennyi emléket megőrizni. Becslések szerint az átlagos emberélet során 10 milliárd bitnyi információt ment el az agy. Ez az Encyclopaedia Britannica adatmennyiségének ötszöröse.

Pribram holografikus agymodelljének legmegdöbbentőbb vonatkozása mégis az, amikor összevetik Bohm realitáselméletével. A világ megfogható képe így csak másodlagos valósággá változik, a tényleges környezet pedig frekvenciák holografikus kavalkádja lesz. Ebből a holografikus agy csupán néhány fontos frekvenciát választ ki, és érzékszervek jeleként értelmezi.

Eközben az objektív valóság teljesen elsikkad. Keleti vallások már régóta azt tartják, hogy az anyagi világ illúzió, és bár azt gondolhatjuk, hogy fizikai lényként mozoghatunk a fizikai világban, ez is csak képzelődés. Valójában vevőkészülékek vagyunk a frekvenciák tengerében, és amit kiszűrünk ebből a kavalkádból, az csak egy szelete a valóságnak.


A Világmindenség egy egységes mezőként mind az Anyagot, mind a Tudatosságot magában foglaló hatalmas hologram


Interjú Michael Talbottal, a Holografikus Univerzum c. könyv szerzőjével

facebook_banner

Kapcsolódó híreink:

2011.11.07. Óriási napkitörést regisztráltak

2011.10.20. A szavak teremtő ereje

2011.10.19. Az orvos, aki rájött, hogy akár gyógyíthat is

2011.10.25. Miért nem oktatnak az iskolák?

2011.09.24. Kételkedik a fizikusvilág, de várja az igazoló mérések eredményét

free counters

Az élet él és élni akar

Az emberiség rákos. Súlyos beteg és nem nyúl gyógyszerért. Vár és szenved, mert nem tudja milyen közel a segítség. A rákos sejtek köszönik, jól vannak, virulnak, burjánzanak. Még nem fogták fel, hogy a testtel együtt ők is elpusztulnak. Én-tudatuk és ön-tudatuk határtalan sötétjén még nem világít át a test-tudat. Nem értik meg, hogy ők a teljes egészet szolgálják, nem a Mindenség van őértük. Hiányzik belőlük a közös cél tudata, ők akik nem adnak csak kapnak. Az ő vállukat nem nyomja a test fenntartásának súlya, ezért – látszólag – életképesebbek az EGÉSZséges sejteknél.

De az életfolyam az egészséges sejtekből fakad. Az ő génjeik öröklődnek, az ő szellemiségüket, tudásukat és tapasztalatukat hordozzák az utódok. Ők viszik tovább az életet és a fényt.

Amikor nagy a baj, az Ember fia mindig megkérdezi: hogy történhetett ez? Hogyan válhatott ilyenné a világ? Hogyan felejthette el és tagadhatta meg az emberiség Teremtőjét és Önmagát?

Az emberiség jelentős része mára utat tévesztett, és olyan minták alapján teremt, melyet a természet nem használ. Ha az ember letér a Teremtés útjáról, megbetegszik. Ha az emberiség zöme hibásan teremt, a Föld betegszik bele. A boldogság az útján előre haladó teremtmény nyugalma. Soha ennyi beteg és boldogtalan ember nem élt még a Földön. Soha ilyen rossz állapotban nem volt még bolygónk és élő világunk.
Ha utunk során azokat a mintákat és alapelveket követjük, melyeket a természet/ teremtés is használ, nem tévedünk el. Mintaként alkalmazva a Gondviselést, hazatalálunk.

A teremtés alaptörvénye, hogy minden teremtmény vissza akar térni a forrásához, teremtőjéhez. Ez tartja össze a Világegyetemet (gravitáció), ezért tér vissza hozzánk minden gondolatunk és cselekedetünk (karma), ezért keresi mindenki ösztönösen az Istent.

Az esőcseppek a tengerből emelkednek fel, és útjuk végén oda térnek vissza. A földre hulló esőcseppnek önmagában nincs esélye arra, hogy a sok ezer kilométeres utat megtegye, ezért összefog a többi esőcseppel. Az esőcseppek erekké szerveződnek, az erek patakokká duzzadnak, a patakok folyóvá terebélyesednek, így együtt végül elérik a tengert.

Mindenben ezt az önszerveződési formát használja az élet a földön (fa mintázat). Így működnek az ereink, a tüdőnk, a fák, a folyók, minden, ami él. Az esőcseppeket a közös cél hajtja és tereli egybe: vissza akarnak térni a forráshoz, a többi körülményt az esőcsepp maga dönti el.
A teremtés folytatását a Teremtő tőlünk várja: ezzel élhetünk, vagy visszaélhetünk. Minél egyszerűbb valami, annál maradandóbb és ami a legegyszerűbb, az örök!

A teremtett világ, és benne az ember hármas tagozódású: a fizikai, a lelki és szellemi sík mint a fák gyökere, törzse és koronája, csak együtt válhatnak „égig-érő fává”. A három rész egysége és harmóniája kell ahhoz, hogy EGÉSZségesen működjön. A szerves kultúrák gyógyítói még tudták ezt, ezért a testi tünetek kezelésén kívül a betegség lelki és szellemi okait próbálták megszüntetni.

Az emberiség gyógyításához sem elegendő csupán a fizikai tünetek kezelése. Hiába szüntetjük meg az éhezést, szedjük össze az általunk szétszórt mérhetetlen szemetet, hiába tisztítjuk meg folyóinkat, tengereinket, a levegőt…  „Amit reggel raknak, estére leomlik, amit este raknak, reggelre leomlik”. Ha nem szüntetjük meg a betegség lelki és szellemi kiváltó okait, azzal csak szőnyeg alá seperjük a szemetet.

Géczy Gábor januári (2011) keszthelyi előadása


1. rész


2. rész

Forrás: www.magtar.hu

2011.11.22. Lépések a klímaváltozás megfékezése felé

2011.11.18. Alternatív energia előállítás egyszerűen

2011.11.17. Magyarország jövője a konyhában dől el

2011.11.08. Mitől beteg az egészségügy?

2011.11.05. Permakultúra: a gazdálkodás jövője?

2011.11.19. Az orvos, aki rájött, hogy akár gyógyíthat is

2011.07.29. A betegségipar fogságában: a só mítosz

2011.07.07. A hosszú élet ritka (de nem lehetetlen)

free counters

A pozitív hozzáállás jutalma

Egészségi állapotunk nagymértékben függ attól, hogy mennyire vagyunk képesek elfogadni és kinyilvánítani a szeretetet. Ha rendezzük a körülöttünk élőkhöz való viszonyunkat, (a munkahely is ide tartozik) nekik is és magunknak is jót teszünk, képesek leszünk a szeretettel vonzani a jó dolgokat. Annyi szeretetek kapunk amennyit adunk, annyi egészséget kapunk amennyit adunk!

Ha rosszul érzed magad, és fűnek fának beszélsz is egész nap róla (azt üzened, hogy ez “jó” neked), a testedben áramló,  egészséget adó energia elapad. És buzog mint egy forrás, ha bármilyen okból szeretetet érzel – mert süt a nap, új lakásba költöztél, örülsz a barátodnak, vagy béremelést kaptál , vagy kedvesen rád mosolyognak- a jó hír az öröm hatására sejtjeid fürdőznek az éltető energiában.

S látjátok az utcán, a tereken, a mozgólépcsőn vagy épp a villamoson utazva mennyi kifosztott emberi arc tűnik elő? Mind-mind szeretet után sóvárgón, mert az emberek a nagy hajszában elfelejtették a szeretetből fakadó boldogságot.

Abban a világban, ahol naponta a válsággal, a nyomorral, a katasztrófákkal és az atomháború veszélyével riogatnak egyre nagyobb szükség van a pozitív hozzáállásra, az építő gondolatokra. A félelem rossz tanácsadó.

2011.10.20. A szavak teremtő ereje

2011.10.08. A remény fénysugara

free counters

Mitől beteg az egészségügy?

Alig múlik el nap anélkül, hogy újabb megrázó drámákról ne érkezzen hír az egészségügy berkeiből. A drága gyógyszerekről és felszerelésekről, a kevés orvosról és az infrastruktúra katasztrofális állapotáról szóló híradások mellett ma már hallunk korrupcióról, tiltott hírszerzésről, ipari kémkedésről is.
Recseg-ropog a rendszer: fenntartása mindenhol a „fejlett” világban csillagászati összegekbe kerül. A pénzügyi terhek alatt roskadozik a legtöbb ország költségvetése – miközben egyre több az orvosi vagy kórházi ápolásra szoruló beteg. A milliárdok áramlanak, miniszterek jönnek-mennek, a népek halnak – s úgy látszik, hiányzik a politikai bátorság a cselekvéshez, a változtatáshoz…

„A tudományos orvoslás a tüneteket és a test jelzéseit tünteti el anélkül, hogy meggyógyítaná a problémát. Csak lenyesi a jéghegy csúcsát. De a probléma, a jéghegy zöme azonban továbbra is ott van. Mivel a tudományos orvoslás az okot nem kezeli, függőségi és állandó alárendeltségi állapotban tartja a pácienst.”

Mi romlott el? Az ördög, ez esetben nem a részletekben van. Ellenkezőleg. Az egészségügy egész nyugati rendszere, alapjaiban, alapelveiben úgy rossz, ahogy van.

Először is, nem gyógyításról kellene beszélni, hanem megelőzésről – egészséges gondolkodásmódról, táplálkozásról, életmódról; arról, hogyan állíthatnánk vissza az ember összhangját a természettel. Ám erről orvosegyetemeken alig hallani.

Másodszor, ha már a megelőzésnél – vagy annak hiányánál – tartunk: fogyasztás-centrikus társadalmakban az azonnali élmény és a gyors öröm a vágy titokzatos tárgya. Gyorsan és hatékonyan célszerű enni, inni, fájdalmat csillapítani, sebtiben kell növényt termeszteni, állatot tenyészteni, élelmiszert termelni, méghozzá sokat és olcsón… Persze, ehhez vegyszerek, tartósítók, dúsítók, ízfokozók, stb. garmadájára van szükség. S nincs idő végiggondolni, hogy köszöni meg ezt a bánásmódot a természet vagy a szervezetünk. Majd bekapunk valamit, ha fáj. Mama antidepresszánst szed, apuka Viagrát, a gyerekek pedig hiperaktivitás elleni pirulát.

Harmadszor, partvonalon kívülre került az egészségügyi játszma két eredeti főszereplője – az orvos és a beteg. Azelőtt a beteg megbeszélte problémáját a sámánnal-varázslóval-bábával-orvossal, s elégedetten ment mindenki a maga dolgára. Időközben biznisz lett az egészségügy. Hatalmas biznisz. Ma a beteg is, az orvos is csak áldozata a rendszernek, s együtt nézik, miként zajlik a fejük fölött egy hatalmas, globális, a dollárok milliárdjainak megszerzéséért folyó küzdelem. Az orvos, egyik oldalon, elvesztette szakmai hatalmát – a diagnózist gépek készítik, a terápiát gyógyszergyártók írják elő.
Csak a betegségre jut idő, a beteg emberre nem. A beteg pedig, a másik oldalon, elvesztette pénzügyi hatalmát – mert noha adóin keresztül továbbra is ő finanszírozza az egészségipart, a döntésekbe már régóta nem szólhat bele. Itt a részvényes állja a cehhet, de szavazati joga nincs. Joga csak az engedelmességhez van. Az történik vele, amit az orvos, a kórház, a rendelőintézet, a betegbiztosító, a gyógyszergyár, a szabályok, magyarul: a rendszer diktál neki. Pedig itt az ő egészsége, az ő élete a tét – ő az egész egészségügy célja és létezésének értelme.

Negyedszer, a beteget és az orvost egyaránt megfosztották szabad választási jogától. Emiatt elsorvadt a szabad választás képessége is. Ha egy beteg a rendszer adta kereteken belül kezelteti magát (azaz, az elfogadott kórházakban, intézményekben, az engedélyezett eljárásokkal, szerekkel és eszközökkel, illetve az erre jóváhagyott orvos vagy gyógyász közreműködésével), akkor költségeit állja a biztosító – s a gépezet minden hűséges szereplője megkapja bérét a közös kasszából.
De ha a beteg más utat választ, s természetes gyógymódokat, megoldásokat akar igénybe venni, akkor magára marad, gyógykészítményeit (ha hozzájuk tud jutni) maga kénytelen fizetni, s még azt is el kell tűrnie, hogy kigúnyolják naivságáért és hiszékenységéért.

Ha az orvos tér le a számára kijelölt “tudományos” ösvényről, akkor azt kockáztatja, hogy komolytalanná válik saját szakmája körében, s a hatóság kiközösíti, ellehetetleníti, eltiltja. A népi, ősi, természetes gyógymódok jelentős részén csak nevetnek. De nem mindegy végső soron, hogy mitől gyógyul meg a beteg, ha meggyógyul?

A beteg és az orvos sok évezredes zavartalan, közvetlen párbeszédébe tehát az elmúlt száz évben egyre többen szálltak be. S egyre többen szóltak bele. Az orvosok  szövetségei. A kórházak szövetségei. A kormányzati , engedélyező, szakmai felügyeleti és politikai szervek. A privát és állami betegbiztosítók, akik a pénz elosztása fölött döntenek. A jogászok és a bíróságok. Az újabb és újabb gyógyszer-, felszerelés- és diagnosztikai gyártók – még sorolni is nehéz!
S a sok bába között valahol elveszett a beteg. Ha a beteg is, az orvos is, az egészségügyi személyzet, a kormány is ennyire elégedetlen az “egészségügy” jelenlegi áldatlan helyzetével, akkor ki húz belőle hasznot? „Cui bono?” Azaz, ki profitál? Teszi fel a kérdést, „Az Egészségügyi Maffia” c. lélegzetelállító, s egyben felemelően szép könyvében Ghislaine St-Pierre Lanctot kanadai orvosnő (illetve ex-orvosnő, mivel könyve megjelenése után a hatóságok beperelték, megfosztották doktori címétől, s élete végéig eltiltották az orvoslás gyakorlásától).
A válasz megtalálásához ezúttal is elég kinyomozni, honnan hová áramlik a pénz. Nagyon egyszerű: az adókból és biztosító társasági befizetésekből származó irdatlan pénzek javarészt a multinacionális ipar cégeihez kerülnek – a nagy gyógyszer-,  berendezés- és diagnosztikai termékgyártókhoz.
Bízni magunkban Lanctot arra figyelmeztet, hogy a gyógyulás az egyének, a páciensek kezében: a mi kezünkben van.

„Soha ne fordulj a tudományos orvosláshoz megelőzési szándékkal. Ez olyan lenne, mintha fognál egy kalapácsot azért, hogy leüsd az ablaküvegen zümmögő legyet. Nem mindig sikerül megölni a legyet, az ablakot viszont mindig betöröd.”

Dönthetünk úgy, hogy nem teszünk semmit, s rendesen bevesszük a tablettáinkat, s meghalunk.
Dönthetünk úgy is, hogy megtámadjuk az egészségügyi maffiát, tiltakozunk ellene, szembeszállunk vele, amibe jól kifáradunk, s ugyanúgy meghalunk.
De dönthetünk úgy, hogy felismerjük a maffiát, de mögé látunk, s felfedezzük, hogy nincs rá szükségünk! Az ön-egészségügyet kell megteremtenünk: végképp elzárkózni a hatóságoknak a hamis biztonságról és védelemről tett ígéretei elől, s megbízni saját magunkban, hiszen szuverén, döntésképes egyének vagyunk, s tudjuk, mi jó nekünk, s
mi rossz.
Meg kell teremteni az orvos és a beteg, mint két egyenrangú fél közti közvetlen, egymásra épülő társas kapcsolatot, amelybe nem szól bele senki. A páciens szerezze vissza ellenőrzését a saját pénze felett. Döntse el, kitől kér tanácsot, s kinek fizet ezért a tanácsért; lehetőleg fizessen közvetlenül, s ne közvetítőkön, betegbiztosítókon keresztül. Inkább a tanácsokért, konzultációkért fizessen, semmint kezelésért. Váltson orvost, ha szíve úgy diktálja. Gondolja meg kétszer is, mielőtt aláírná, hogy elfogadja-e a rajta végzendő különböző vizsgálatokat és teszteket. Gondolja végig, mit vásárol, s kitől: támogassa a helyi, közösségi termelést és ipart, azt, amelyet ismer. Vállaljon felelősséget saját egészségéért, s annak költségeiért.

Ne az orvostól várjon diagnózist – a sorsa, s egészségének alakulása is, a saját  kezében van. Az csak tőle függ.

Az orvos pedig együttműködő társként cselekedjen – ne félistenként vagy guruként. Az orvos legyen tanácsadó, aki áldoz annyi időt betegére, hogy rendes diagnózist készít számára – még akkor is, ha ehhez csökkenteni kell a munka mennyiségét. Elsősorban tanácsadásért kérjen pénzt, ne kezelésért. Tisztelje betegét, ahogy a beteg is tiszteli őt, s bánjon vele úgy, ahogyan ő szeretné, hogy mások bánjanak vele. Végtére is a beteg gondoskodik az orvos megélhetéséről!
Gyakoroljon egészség-központú orvoslást, kerülje a felesleges teszteket, vizsgálatokat és gyógyszeres kezeléseket, hacsak azok nem elengedhetetlenül szükségesek. Tartsa tiszteletben ügyfele, a beteg döntéseit, s működjön vele együtt a kezelési mód kiválasztásában. Ne tűrje, ha kollégája veszélyes praktikákat folytat – ne legyen többé érvényes a hallgatás törvénye, az „omerta”. Legyen nyitottabb az „alternatív” orvoslás irányában. Ne fogadjon el szívességet, juttatást az ipartól, főleg a gyógyszeripartól.


Szűcs Károly, az EzVanKiadó alapítójának 2010-es előadása: Miért adok ki könyveket?

Utópia?

Lehet. Ez nézőpont kérdése. De tágítsuk képzeletünket! Lehet másképpen is szervezni az egészségügyet. Csak egy példa: a történelmi Kínában addig kapott fizetést az orvos a gondozása alatt álló családtól, amíg a családban nem volt beteg… az orvos az egészség megőrzésében volt érdekelt. Az egészségügy jelenleg elfogadott nyugati rendszere sürgős változtatást igényel, s ehhez másképpen kell gondolkozni. Nekünk kell másképpen gondolkoznunk. Kezdjük el. Csak nyerhetünk!

Forrás: www.ezvankiado.hu

2011.11.04. Influenza – Ismét megnyitottak az oltópontok országszerte

2011.10.27. Támad az influenza

2011.10.26. Értelmetlen az influenza elleni oltás?

2011.10.19. Az orvos, aki rájött, hogy akár gyógyíthat is

2011.10.12. A sertésinfluenza elleni védőoldás megbetegedést okozhat?

2011.08.02. “Már katasztrofális a helyzet” – összeomlik a magyar egészségügy?

2011.07.29. A betegségipar fogságában: a só mítosz

2011.07.14. Hölgyek vigyázat: veszélyes kozmetikumok

2011.07.10. Kalciumrablók a polcokon

2011.07.07. A hosszú élet ritka (de nem lehetetlen)

2011.06.01. Újabb élelmiszer-pánik: rákot okozhat az aszpartám?

2011.05.05. Öt hazugság a rákról, amit szeretnének, hogy elhiggy

free counters

Permakultúra: a gazdálkodás jövője?

A permakultúra alapgondolatát az ausztrál Bill Mollison, és David Holmgren publikálták az 1970-es években. Az a meggyőződés sarkallta őket, hogy ha az emberi társadalom továbbra is ilyen mértékben folytatja a Föld tartalékainak fölélését, akkor el fogja pusztítani az élővilágot, és önmagát is. A permakultúra megoldásként a természetben zajló ökológiai folyamatok minél teljesebb érvényesítését javasolja az ember élőhelyén, és szükségletei megtermelése során. Hangsúlyozza az fogyasztás drasztikus csökkentésének, az energiamegtakarításnak, és a természetből való “házi” energianyerés különféle módozatainak fontosságát.

Permakultúrás gazdaság: szabad állattartás

Egy biogazdaságban is kimondva-kimondatlanul létrejönnek hasznos ökológiai kapcsolatok termesztett növényeink, szántóföldünk, és a természetes fauna tagjai között. Ezt igyekszünk elősegíteni: búvóhelyet készítünk a sünnek, hasznos rovaroknak, virágokat ültetünk a ragadozó, és parazita rovarok számára, hogy a belőlük gyűjthető nektár és virágpor táplálja a zengőlegyeket, fürkészdarazsakat, fátyolkákat.
A permakultúrás gondolkodás annyival több ennél, hogy a gazdálkodás valamennyi elemét (növényeket, állatokat, építményeket, domborzatot, táj, és vízrajzi adottságokat) egy egységes ökológiai rendszerré szerkeszti össze, amelyben az előre megtervezett módon létrejövő kapcsolathálózaton keresztül az egyes elemek produktivitása, használhatósága javul, a ráfordítás (ápolás, takarmány, gyógyszerek, elhelyezésre szolgáló épületek) csökken. A rendszernek része az ember is, tehát a permakultúra egyben emberi élőhelyeket is teremt. Célja az is, hogy pozitív közösségi kapcsolatokat teremtsen emberek, embercsoportok között. A piaci értékesítést nagyban segíti, hogy a helyi értékesítés különféle formái alakulnak ki. Ilyenek a városok, és a közelben élő biogazdák között szerveződő zöldség előfizetés, “box-rendszer”, a termelők-fogyasztók szövetkezése, a szívesség bank, a helyi “etikus befektetéseket” szolgáló pénzügyi szervezetek, stb.). Mindezek több helyen megvalósultak már a világban, az élővilág védelmét, szép természetes környezetet, pozitív közösségi kapcsolatokat, és a szükségleteket egészséges, változatos módon kielégítő gazdasági termelést hozva létre.

Lakóház vályogból és nádból – a permakultúrás életközösségnek az ember is része

A permakultúra feltalálója, Bill Molison Tasmánia hegyei között a természetet megfigyelve, egy élet tapasztalatai során jutott el egy alapgondolathoz, amelynek lényege, hogy létre lehetne hozni az ember számára hasznos fajokból a természetes életközösségekhez hasonlóan működő ökológiai rendszereket, és ezáltal drasztikusan csökkenteni az emberi szükségletek megteremtésének ipari háttér, és energiaigényét, környezetromboló hatásait, ily módon az emberi tevékenységet éppen javító hatásúvá lehetne fordítani. Ezt az alapgondolatot nevezte el permakultúrának.
Bill Mollison, könyvében kifejti, hogy meg van győződve arról, hacsak az emberiség sürgősen nem korlátozza fogyasztását, nem teszi igazságosabbá a Föld javainak elosztását, nem szünetei meg a természetes élő rendszerek pusztítását, ki fogja pusztítani önmagát.

Az állatok segítik eltüntetni a rovarokat, nincs szükség vegyszerekre

Az 1980-as években permakultúrás kísérleti projektek, szövetségek alakulnak világszerte vidéken, és nagyvárosokban a legkülönbözőbb természeti körülmények között. Bebizonyosodott, hogy a permakultúrás gondolkodás elvei megvalósíthatóak a legkülönbözőbb körülmények között a félsivatagtól a folyódeltáig a trópusoktól a hideg klímáig. Meg lehet vele eleveníteni erodált, lepusztított területeket, Indiában, oázist lehet varázsolni egy időszaki vízfolyás medréből Afrikában, lakhatóvá lehet tenni mocsaras folyódeltákat Vietnamban. Új életreményt, közösséget és egészséges élelmet lehet teremteni nagyvárosi lecsúszott egzisztenciájú embereknek. A permakultúra világmozgalommá vált, permakultúra szövetségek, közösségek, ökofalvak alakultak világszerte, így Európában is.


Ebben a filmben szakemberek mutatják be a növénytermesztés és állattenyésztés természetközeli módját. A Föld jelenlegi fosszilis tüzelőanyag felhasználása 22 milliárd rabszolga 24 órás munkájának felel meg…
Az étrend megváltoztatásával az erdei termőterületek arányosan kétszer annyi embert tudnának ellátni mint a jelenlegi termőföldek.
Aki a feliratos verziót szeretné megnézni itt megtalálja.

A permakultúra egy határozott etikai követelményrendszert állít fel, amely minden, a jövőért felelősen gondolkodó ember cselekedeteit kell, hogy irányítsa.

Ezt a következő pontokban foglalhatjuk össze:

A Föld(bioszféra)védelme
Ki-ki gondolkodjon el, hogyan tudna életén, gazdálkodásán, fogyasztási szokásain úgy változtatni, hogy élete során közvetve-közvetlenül kevésbé károsítsa a természetet. Hogyan tudja jobbá tenni a környezetében a haszon-és vadon élő lények életét.
Az emberek védelme
Hogyan tudjuk jobbá emberibbé tenni a környezetünkben élő emberek életét. Mit tehetünk a helyi és globális társadalmi igazságtalanságok enyhítésére? Támogassuk egymást abban, hogy életmódunkat oly módon változtassuk meg, hogy az ne ártson magunknak, és a világnak. Fejlesztjük a kommunikációs készségünket, olyan közösségeket hozunk létre amelyek valódi emberi igényeket elégítenek ki, biztosítva mindenki számára az értelmes munkát, és a pihenést.
A javak igazságos elosztása
Ez egyrészt azt jelenti, hogy tudomásul vesszük, hogy a Föld javai nem végtelenek. Nemet kell mondanunk a bennünk élő szerzési vágynak. Tudomásul kell vennünk, hogy a nyugati fogyasztói társadalmak fenntarthatatlanok. Csökkenteni kell fogyasztásunkat, nem az anyagi javak tesznek boldoggá. Osszuk meg a fölöslegeinket egymással. Ez lehet egy közösségen belüli “csere-bere” kapcsolat. De nem csak anyagi dolgokat cserélhetünk egymással, cserealap lehet a tudás, információ, valamely szakértelem. Pl:” Én megcsinálom a tetődet, te megtanítasz számítógépezni” Ennek az elvnek legfejlettebb megvalósítói a LETS-ek (helyi gazdasági-kereskedelmi rendszerek -magyar megfogalmazásban “szívességbankok”).

A permakultúra fenti etikai követelményeket jól körvonalazott ökológiai elvek, és “tervezési segédletek” mentén történő tudatos tervezéssel, és kivitelezéssel valósítja meg, amelyek által természetszerű, emberléptékű emberi élőhelyeket hoz létre. Ezeknek szerveződése lokális, pozitív emberi kapcsolatokon alapul.

Forrás: Magyar Permakultúra Szövetség

Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebook-on!

2011.10.29. Megújuló energia láthatná el Magyarország teljes energiaigényét

2011.10.20. A szavak teremtő ereje

2011.10.19. Az orvos, aki rájött, hogy akár gyógyíthat is

2011.10.09. Mire tanít a válság?

2011.10.04. Alapjövedelem – Egy lehetséges út a változáshoz?

2011.09.29. Megújuló energiák nyomában

2011.09.22. Önálló pénze lesz a Balatonnak – Mi ez a helyi pénz?

2011.09.07. Bemutatkozik a pallagkultúra

2011.07.31. Feltétel nélküli alapjövedelem: egyék mindenki!

2011.06.12. Mire lesz energiánk? – A fenntartható energetika kérdései

free counters

Miért nem oktatnak az iskolák?

Ez a bejegyzés nem saját írást tartalmaz. Egy ismerős ajánlotta  a Facebook-on, de a benne leírtak annyira igazak a mai magyar oktatásra is, hogy úgy gondolom mindenkinek érdemes egy kis időt szentelnie az elolvasására.
1990. január 31-én hangzott el ez a beszéd, amikor a szerző átvette New York városának Év Tanára díját.

A szabadság városa, vagy mégse?

Mindazoknak a nagyszerű tanárismerőseimnek a nevében veszem át ezt a díjat, akik az évek során arra törekedtek, hogy a gyerekekkel való találkozásuk hiteles legyen; azoknak a férfiaknak és nőknek nevében, akik nincsenek eltelve önmagukkal, akik szüntelenül kérdéseket tesznek föl, akik mindig igyekeznek megfogalmazni és újrafogalmazni, hogy mit is kellene jelentenie az „oktatás” szónak. Az Év Tanára díj birtokosa nem a legjobb tanár – ők túl csöndesek ahhoz, hogy csak úgy észrevehessük őket –, hanem zászlóvivő; azoknak a nyilvánosság előtt láthatatlan embereknek a jelképe, akik életüket örömmel állítják a gyerekek szolgálatába. Ez a díj éppen annyira az övék, mint az enyém.

Korunkban nagy válságát éli az iskola. Gyerekeink tizenkilenc ipari nemzet között sereghajtók olvasásban, írásban és számtanban. A legutolsók. A világ narkomániás gazdasága az árucikkek fogyasztására épül; ha nem vásárolnánk annyi álomport, az üzleti világ összeomlana – és az iskolák fontos értékesítési helyek. A tizenévesek között nálunk a legmagasabb az öngyilkosok aránya, és a többségük a gazdagok közül kerül ki, nem a szegények közül. Manhattan -ben az új házasságok ötven százaléka öt évet sem ér meg. Kétségtelen, hogy valami baj van.

Iskoláink válsága egy nagyobb társadalmi válságot tükröz. Úgy tűnik, elvesztettük az önazonosságunkat. Példa nélküli a gyerekek és az öregek világtól való elzárásának mértéke: senki sem beszél már velük. Márpedig ha a gyerekek és az öregek nem érintkeznek egymással naponta, akkor a közösség csak egy jövő és múlt nélküli folytonos jelenben él. Valójában a „közösség” szó nem is nagyon használható az egymással való viselkedésünk megnevezésére. Hálózatokban élünk, nem közösségekben, és mindenki, akit csak ismerek, magányos ettől. Furcsa módon az iskola főszerepet játszik ebben a tragédiában, mint ahogy a társadalmi osztályok bűntudatának növekedésében is. Úgy tűnik, emberválogatásra használjuk az iskolát, egy kasztrendszert hozunk létre, amelyben aztán ott vannak a metrókban barangolva kéregető és az utcán alvó érinthetetlenek.

Nagyon érdekes jelenségre lettem figyelmes huszonöt éves tanári pályafutásom alatt: a tanítás és az iskolák egyre jelentéktelenebbé válnak a bolygó nagy vállalkozásai számára. Senki sem hiszi már el, hogy a tudósokat természettudományi órákon képzik, a politikusokat állampolgári ismeretek órákon, a költőket angolórákon. Igazság szerint az iskolák valójában csak engedelmességet tanítanak. Nagy rejtély ez előttem, mert ezernyi emberséges, törődő ember dolgozik az iskolákban tanárként, segédként és igazgatóként, ám egyéni erőfeszítéseikben alulmaradnak az intézmény elvont logikájával szemben. Noha a tanárok törődnek a gyerekekkel és nagyon keményen dolgoznak, az intézmény pszichopata; nincs lelkiismerete. Megszólaltat egy csengőt, mire a versírás kellős közepén tartó fiatalembernek be kell csuknia a füzetét, és egy másik cellába kell vonulnia, ahol emlékezetébe kell vésnie, hogy az emberek és a majmok közös őstől származnak.

Kötelező oktatásunk rendszerét Massachusetts államban találták ki 1850 körül. Becslések szerint Massachusetts lakosságának nyolcvan százaléka ellenezte; néha fegyverekkel. A Cape Cod-i félszigeten fekvő Barnstable lakossága egészen az 1880-as évekig óvta a gyerekeit, de aztán a nemzetőrség elfoglalta a települést, és a gyerekek fegyveres őrizet mellett meneteltek iskolába.

Íme egy elgondolkodtató furcsaság: Ted Kennedy szenátor hivatala nemrégiben közzétett egy tanulmányt, amelyben az áll, hogy a kötelező oktatás bevezetése előtt az államban 98%-os volt az írni-olvasni tudók aránya, utána pedig sosem emelkedett 91% fölé, ahol 1990-ben áll. Remélem, ezt érdekesnek találják.

Itt egy másik elgondolkodtató furcsaság: az otthoni iskoláztatás mozgalma szép csöndben akkorára nőtt, hogy ma már másfél millió fiatalt kizárólag a saját szüleik tanítanak. Múlt hónapban az oktatási hírügynökség azt a meglepő hírt közölte, hogy úgy tűnik, az otthon tanított gyerekek gondolkodás terén öt vagy akár tíz évvel is megelőzik beiskolázott társaikat.

Nem hiszem, hogy egyhamar megszabadulunk az iskoláktól – az én életemben biztosan nem –, de ha változtatni szeretnénk a dolgok tudatlansági katasztrófába torkolló folyásán, akkor be kell látnunk, hogy az iskola nagyon jól „iskoláztat”, de nem „oktat” – tervezéséből kifolyólag. Nem a tanárok hibája ez, nem is a kevés pénzé, hanem arról van szó, hogy az oktatás és az iskoláztatás sosem lehet egy és ugyanaz a dolog.

Horace Mann, Barnard Sears, Harper (University of Chicago), Thorndyke (Columbia Teachers College) és még néhány más ember a tömegek tudományos igazgatására tervezte az iskolákat. Az iskolának az a feladata, hogy szabályok alkalmazása révén szabályos embereket állítson elő, megjósolható viselkedésű, irányítható embereket.

Az iskolák nagyon sikeresek ebben. Társadalmunk azonban szétesőben van, és egy ilyen társadalomban csak az önálló, magabiztos és individualista emberek sikeresek – hiszen halott az eltartottakat és a gyöngéket óvó közösségi élet. Mint már mondtam, lényegtelen, hogy mi kerül ki az iskolákból. A jól iskolázott emberek jelentéktelenek. Árulhatnak filmeket vagy borotvapengéket, aktákat tologathatnak és telefonon beszélhetnek, vagy számítógépek villogó képernyői előtt ülhetnek bután, de emberi lényekként hasztalanok. Hasztalanok mások és önmaguk számára.

Azt hiszem, a minket körülvevő napi szenvedést javarészt az okozza, hogy abszurd felnőttekké válásra kényszerítjük a gyerekeket, Paul Goodman harminc évvel ezelőtti szavaival élve. Az iskoláztatást érintő reformoknak foglalkozniuk kell az iskoláztatás abszurditásaival.

Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.

Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik arra kényszerít bennünket, hogy egy verset olvasó idegent hallgassunk, amikor mi építészetet szeretnénk tanulni, vagy hogy egy idegennel ücsörögve építészetről beszéljünk, amikor mi verset szeretnénk olvasni.

Abszurd és életellenes, hogy fiatalságunk minden napján egy gong hangjára cellából cellába vonuljunk egy olyan intézményben, amely nem engedi meg az egyedüllétet, sőt még az otthon szentélyébe is elkísér bennünket a „házi feladat” elkészítésének követelményével.

„Hogyan tanulnak meg olvasni?” – kérdik önök, a válaszom pedig a következő: „Emlékezzenek Massachusetts tanulságaira.” Ha a gyerekek teljes életet élhetnek, nem pedig korosztályokra osztottat cellákban raboskodva, akkor könnyedén megtanulnak írni, olvasni és számolni, feltéve, hogy mindezeknek a tevékenységeknek értelmét látják a körülöttük kibontakozó életben.

Ne feledjék azonban, hogy az Egyesült Államokban szinte senki sem kap sok megbecsülést, aki olvas, ír vagy számol. A fecsegők országa vagyunk, a fecsegőket fizetjük meg legjobban, a fecsegőket csodáljuk legjobban, így hát a gyerekeink állandóan fecsegnek, utánozzák a televízióban látható mintaképeket és a tanárokat. Ma már nagyon nehéz megtanítani az „alapokat”, mert a társadalmunkban ezek valójában nem is alapok többé.

Jelenleg két intézmény irányítja a gyerekeink életét: a televízió és az iskola, ebben a sorrendben. Mindkettő végtelen, szűnni nem akaró elvontsággá fokozza le a valódi világbeli bölcsességet, bátorságot, mértéktartást és igazságosságot. Az elmúlt évszázadokban a gyerekek és a kamaszok valódi munkával, valódi jótettekkel, valódi kalandokkal töltötték idejüket, és realisztikus keresést folytattak olyan mentorok után, akik azt taníthatták nekik, amit tényleg meg akartak tanulni. Sok időt töltöttek közösségi tevékenységekkel, a szeretet gyakorlásával, a közösség minden szintjének megismerésével és tanulmányozásával, a házépítés elsajátításával, és tucatnyi egyéb, a férfivá vagy nővé váláshoz szükséges feladattal.

A tanítványaimnak azonban az alábbiakra megy el az idejük:

A hét 168 órájából 56-ot alszanak a gyerekeim. Marad tehát 112 órájuk önmaguk megformálására.

A gyerekeim hetente 55 órát töltenek tévénézéssel a legújabb hírek szerint. Marad tehát heti 57 órájuk a felnőtté váláshoz.

A gyerekeim hetente 30 órát töltenek iskolában, körülbelül 6 órájukba kerül a készülődés, a bejárás és a hazajárás, és átlagosan heti 7 órát fordítanak a házi feladatokra. Ez összesen 45 óra. Ez idő alatt folyamatos megfigyelés alatt állnak, sem idejük, sem helyük nincs az egyedüllétre, és megfenyítik őket, ha a saját fejük szerint próbálnak mozogni térben és időben. Marad tehát heti 12 órájuk az egyedi tudat kialakítására. Persze a gyerekeim esznek is, ahhoz is idő kell; nem sok, mert a családi étkezés szokását már nem ismerik. Ha azonban heti 3 órát számítunk föl az esti étkezésekre, akkor azt kapjuk, hogy mindegyik gyereknek heti 9 órája marad önmagára.

Ennyi nem elég. Ennyi nem elég, ugye? Persze minél gazdagabb a gyerek, annál kevesebb tévét néz, de a gazdag gyerek idejét is éppen ilyen szűkre szabja a tömegszórakoztatás némileg gazdagabb tárháza, és az, hogy egy sor magánórára kötelezik olyan tárgyakban, amelyeket csak ritkán választ meg ő maga.

Furcsa, de mindezek csak kozmetikázottabb módjai az emberek függővé tételének. Az ilyen emberek képtelenek kitölteni a saját idejüket, képtelenek értelmes tartalommal és örömmel teli életet élni. Országos betegség ez, ez a függőség és céltalanság, és szerintem az iskolázásnak, a televíziónak és a tanítási óráknak – az egész chautauqua-elképzelésnek – sok közük van hozzá.

Gondoljunk csak az országot pusztító dolgokra: a kábítószerekre, az esztelen versengésre, a szórakozásból űzött szexre, az erőszak pornográfiájára, a szerencsejátékokra, az alkoholra, és mind közül a legrosszabb pornográfiára, a vásárlásnak szentelt életekre, a felhalmozásra mint filozófiára. A függő emberek szenvedélyei ezek, és az iskoláink elkerülhetetlenül ezt hozzák létre.

Szeretném ismertetni önökkel, hogy milyen hatással van a gyerekre az, hogy megfosztják őket minden idejüktől – a felnőtté váláshoz szükséges idejüktől –, és elvontságokkal foglalkozásra kényszerítik őket. Hallaniuk kell ezt, mert csupán megtévesztés az a reform, amelyik nem veszi tűz alá ezeket a rendellenességeket.

  1. A tanítványaimat nem érdekli a felnőttek világa. Ez szemben megy több ezer év tapasztalatával. A fiatalokat mindig is a nagyok alapos megfigyelése izgatta leginkább, de manapság senki sem akar felnőni. És ki hibáztathatja őket ezért? Játékok vagyunk.
  2. A tanítványaimban szinte semennyi kíváncsiság nincs, és ami van, az sem tart sokáig; nem tudnak hosszabb ideig figyelni, még az általuk választott dolgokra sem. Látnak valami kapcsolatot a teremváltásra újra meg újra felszólító csengő és az elillanó figyelem jelensége között?
  3. A tanítványaimnak szegényes a jövőfelfogása, alig értik, hogy a holnap milyen bonyolultan kapcsolódik a mához. Mint már mondtam, folytonos jelenben élnek, tudatuk a jelen pillanatnál véget ér.
  4. A tanítványaimat nem érdekli a múlt, nem fogják fel, hogy miként határozza meg a múlt a saját jelenüket, miként korlátozza a választásaikat, formálja értékeiket és életüket.
  5. A tanítványaim kegyetlenek egymással, nem éreznek részvétet a szerencsétlenül járt iránt, kinevetik a gyengeséget, és megvetik azokat, akik nagyon is jól láthatóan segítséget igényelnek.
  6. A tanítványaim kínosan érzik magukat meghitt vagy őszinte helyzetekben. Sejtésem szerint e tekintetben olyanok, mint a legtöbb örökbe fogadott ember, akit ismerek: nem tudnak mit kezdeni a valódi meghittséggel, mert egész életükben egy titkos belső ént védelmeztek egy olyan nagyobb külső személyiség burka alatt, amelynek mesterséges darabkáit a televízióból kölcsönözték, vagy a tanárok manipulálására szedték össze. Mivel nem azok, mint akiknek mutatják magukat, az álruhájukat elkoptatja a meghittség, így hát kerülniük kell a meghitt kapcsolatokat.
  7. A tanítványaim anyagiasak, az anyagiasan mindent „osztályzó” tanárok példáját követik – és a televízióban látható mentorokét, akik a világon mindent ingyen kínálnak.
  8. A tanítványaim függők, passzívak, és új kihívásokkal találkozva elbátortalanodnak. Ezt gyakran külső hősködéssel, dühvel vagy agresszivitással leplezik, odabent azonban bátorság nélküli űr van.

Említhetnék még mást is, amivel egy iskolareformnak meg kellene birkóznia ahhoz, hogy az ország hanyatlását megakadályozza, de mostanra már megértették a mondandómat, akár egyetértenek vele, akár nem. Vagy az iskolák okozták ezeket a rendellenességeket, vagy a televízió, vagy mindkettő. Egyszerű számtan kérdése az egész: az iskola és a televízió veszi el a gyerekek minden idejét. Ez semmisítette meg a saját gyerekei oktatásából kiszorult amerikai családot. A televízióban és az iskoláztatásban kell rejlenie a hibának.

Mit lehet tenni? Először is napról napra, évről évre zajló szüntelen és vad országos vitára van szükségünk. Addig kell ordítoznunk és vitáznunk erről az iskola nevű dologról, amíg helyre nem hozzuk, vagy végképp el nem rontjuk. Vagy az egyik, vagy a másik. Ha helyre tudjuk hozni: jó. Ha nem tudjuk, akkor ott van az otthoni tanítás reményteljes útja. Ha erre fordítjuk a családnevelésre költött pénzt, akkor két legyet üthetünk egy csapásra: a családokat is rendbe hozzuk és a gyerekeket is.

Lehetséges valódi reform, de egy fillérbe sem kellene kerülnie. Újra kell gondolnunk az iskoláztatás alapjait, és el kell döntenünk, hogy mit és miért tanuljanak a gyerekek. Ez az ország 140 éven át a „szakértők” fölényes parancsnoki központjának, egy társadalommérnökökből álló központi elitnek a célkitűzéseit próbálta ráerőltetni az emberekre. Ez nem vált be. Nem fog beválni. Emellett ezzel durván elárulták a demokrácia ígéretét, amely pedig egykor csodálatos kísérletté tette ezt az országot. Az oroszok kísérlete, hogy platóni köztársaságot hozzanak létre Kelet-Európában, a szemünk előtt mondott teljes csődöt. A mi kísérletünk is, hogy ugyanazt a fajta központi merevséget erőltessük az emberekre az iskola felhasználásával, éppen darabjaira esik, bár lassabban és fájdalmasabban. Azért nem működik, mert az alapfeltevései gépiesek, emberellenesek, és ellenségesek a családi élettel szemben. Lehet gépies oktatással irányítani az életet, de az élet mindig visszavág a társadalmi rendellenességek fegyvereivel: kábítószerekkel, erőszakkal, önpusztítással, közönnyel és a tanítványaimban látott tünetekkel.

Legfőbb ideje visszatekinteni, hogy újra szert tegyünk egy működő oktatási filozófiára. Az egyik kiváltképpen kedvelt filozófiám az európai uralkodó osztályok kedvence volt évezredeken át. Az óráimon annyit használok belőle, amennyit csak tudok; vagyis annyit, amennyivel még megúszom szárazon a kötelező oktatás jelenlegi intézményében. Azt hiszem, a szegény gyerekeknél éppen olyan jól beválik ez a filozófia, mint a gazdagoknál.

Az oktatás eme elit rendszerének magva az a hit, hogy az önismeret a tudás egyetlen igazi alapja. E rendszerben a gyerekeket minden életkorban magukra hagyják egy megoldandó problémával egy irányítatlan környezetben. A probléma néha nagyon kockázatos, például vágtatás vagy ugratás egy lóval, ám természetesen elit gyerekek ezrei oldanak meg ilyesmiket sikeresen tíz éves koruk előtt. El tudják képzelni, hogy egy ilyen kihívásnak megfelelt ember valaha is kételkedni fog a képességeiben? A probléma néha a magány tökéletes elsajátítása, mint Thoreau esetében a Walden-tónál, vagy Einstein esetében a svájci vámhivatalban.

Egyik korábbi tanítványom, Roland Legiardi-Lura – noha szülei meghaltak, és semmit nem örökölt – egyedül biciklizte át az Egyesült Államokat, pedig jóformán még fiúkorban volt. Csoda hát, hogy amikor felnőtt fejjel filmet szeretett volna készíteni Nicaraguáról, akkor egyetlen fillér és mindenféle filmes tapasztalat nélkül is nemzetközi díjat nyert? Pedig egyébként ácsként dolgozott.

Jelenleg elvesszük a gyerekeinktől az önismeret kifejlesztéséhez szükséges összes időt. Ennek véget kell vetnünk. Olyan iskolai élményekben kell részesítenünk őket, amelyek visszaadják ennek az időnek a jelentős részét; már kiskoruktól kezdve rájuk kell bíznunk a független tanulást; valószínűleg iskolai keretek között, de távol az intézményi környezettől. Olyan tantervet kell készítenünk, amely esélyt biztosít mindegyik gyerek számára a saját egyéniségének és önbizalmának kifejlesztéséhez.

Nemrégiben hetven dollárt adtam egy tizenkét éves lány tanítványom kezébe, és az angolul nem beszélő anyjával együtt busszal elküldtem New Jersey partja mentén Sea Bright rendőrfőnökéhez, hogy meghívja egy ebédre és bocsánatot kérjen, amiért eldobott egy üdítős üveget a parton. E nyilvános bocsánatkérésért cserébe elértem a rendőrfőnöknél, hogy a lány egy napra betekintést nyerhessen egy kisvárosi rendőrség életébe. Pár nap múlva két másik tizenkét éves tanítványom utazott egyedül Harlemből a West First Streetig, ahol egy újság szerkesztőjénél kezdtek tanonckodni, a következő héten pedig három tanítványom reggel hatkor a jersey-i mocsár közepén fog állni, ahol egy teherszállító társaság vezetőjét tanulmányozzák, amint 18 kerekűeket indít Dallasba, Chicagóba és Los Angelesbe.

„Speciális” gyerekek ők egy „speciális” programban? Bizonyos értelemben igen, de a gyerekeken és rajtam kívül senki sem tud erről a programról. Barátságos, okos és éber Central Harlem-i gyerekekről van szó, de olyan rossz iskolázásban részesültek, hogy amikor hozzám kerültek, legtöbbjük összeadni és kivonni sem tudott. És egyikük sem tudta, mennyi New York város népessége, vagy hogy milyen messze van New Yorktól Kalifornia.

Aggaszt ez? Természetesen, ám biztos vagyok abban, hogy ha szert tesznek önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az önálló tanulás bír tartós értékkel.

Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a való világba, hogy a szabad idejüket ne újabb elvontságokkal töltsék. Vészhelyzetben vagyunk, drasztikus tettek szükségesek a korrekcióhoz; a gyerekeink úgy hullanak az iskolázástól, mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy rossz iskolázásról van szó. Lényegtelen.

Mire van még szüksége egy átalakított iskolarendszernek? Többé nem élősködhet a dolgozó közösségen. Az emberiség főkönyvében csak a mi megtépázott bejegyzésünk szól arról, hogy elraktározzuk a gyerekeket és egyáltalán nem kérjük őket a közjó szolgálatára. Azt hiszem, az iskoláztatásnak egy darabig magában kell foglalnia a közmunkát. Amellett, hogy önzetlen cselekvésre tanít, ez a leggyorsabb módja annak, hogy a gyerekek valódi felelősséget kapjanak az életben.

Öt éven át vezettem egy gerillaprogramot, amelyben minden gyereknek – gazdagnak és szegénynek, okosnak és butának – évente 320 óra kemény közmunkát kellett végeznie. Évekkel később felnőttként tucatszám jöttek vissza hozzám, és elmondták, hogy a másik ember segítésének tapasztalata megváltoztatta az életüket. Megtanultak új módokon látni, megtanulták újragondolni a céljaikat és értékeiket. Tizenhárom éves korukban történt ez, a kísérleti iskola programomban; csak azért volt lehetséges, mert a gazdag iskolanegyedemben zűrzavar uralkodott. Amikor „stabilizálódtak” a dolgok, bezárták a kísérleti iskolát. Nagyon kevés pénz fölhasználásával nagyon sikeresnek bizonyult a meglehetősen vegyes gyerekcsoportokkal, nem engedélyezhették a fennmaradását. Rossz színben tűntek föl mellettünk a drága elitprogramok.

A városban nincs hiány valódi problémákból. Megkérhetjük a gyerekeket, hogy segítsenek a megoldásukban, cserébe pedig megbecsülést és figyelmet kapnak a felnőttek egész világától. Ez jó a gyerekeknek, és jó nekünk többieknek is. Ez a tanterv Igazságot tanít, az összes elit oktatási rendszer négy legfőbb értékének egyikét. Ami jó a gazdagoknak és a hatalmasoknak, az bizony jó nekünk többieknek is; mi több, az ötlet teljesen ingyenes, mint ahogyan az összes többi valódi reformötlet is az oktatásban. A még több pénz és a még több ember csak tovább fogja betegíteni ezt az amúgy is beteg intézményt.

Önálló tanulás, közmunka, kalandos tapasztalatok, jó nagy adag magánélet és egyedüllét, ezernyi különféle gyakorlati lehetőség egynapos vagy hosszabb változatban – ezekkel mind hathatósan, olcsón és eredményesen lehet valódi iskoláztatási reformot kezdeni. Ám egyetlen nagyszabású reform sem fogja helyrehozni sérült gyerekeinket és sérült társadalmunkat, amíg az „iskoláról” alkotott elképzelésünkbe nem szőjük bele az oktatás fő hajtómotorjaként a családot. A svédek 1976-ban jöttek rá erre, amikor lényegében megszüntették a nem kívánt gyerekek örökbefogadásának intézményét, és inkább arra használták nemzetük idejét és kincseit, hogy megerősítsék a létező családokat, és így ne legyenek többé nem kívánt gyerekek. Nem értek el teljes sikert, de azt igenis elérték, hogy a nem kívánt svéd gyerekek száma az 1976-os 6000 főről 1986-ra 15 főre csökkent. Vagyis meg lehet csinálni. A svédek nem kívántak tovább fizetni azokért a társadalmi bajokért, amelyek a gyerekek idegeneknél nevelkedéséből adódtak, így hát tettek valamit ebben az ügyben. Mi is képesek vagyunk rá.

A család az oktatás fő hajtómotorja. Ha az iskolákat a gyerekek szülőktől való elszakítására használjuk – és tévedés ne essék, ez a legfőbb feladatuk amióta John Cotton 1650-ben ezt tette meg a Massachusetts Bay Colony iskoláinak céljául, és amióta Horace Mann ezt tette meg a massachusettsi iskolák céljául 1850-ben –, akkor folytatódni fognak a jelenlegi rémségek. Minden jó élet alapját a családi tanterv jelenti, és mi eltávolodtunk ettől a tantervtől; ideje visszatérni hozzá. A józan oktatáshoz úgy találjuk meg az utat, ha az iskoláink élen járnak a családi élet intézményesített szorongatásának megszüntetésében, és elősegítik a szülők és a gyerekek iskolaidő alatti együttlétét, hogy így megerősödhessenek a családi kötelékek. Ez volt a valódi célom, amikor elküldtem a lányt és az anyját Jersey partja mentén a rendőrfőnökhöz. Sok ötletem van a családi tanterv elkészítéséhez, és szerintem önök közül sokaknak szintén sok ötlete lesz, ha egyszer elkezdenek gondolkodni rajta. Az iskolákat megreformálni képes alulról szerveződő gondolkodás elindításával az a legnagyobb gondunk, hogy óriási érdekeltségek vannak, amelyek elveszik mindenki más elől a megszólalási lehetőséget, és éppen az iskoláztatás mai formájából húznak hasznot, noha az ellenkezőjét állítják.

Követelnünk kell, hogy új hangok és új ötletek is meghallgattassanak: az én ötleteim és önökéi. Mindannyian eleget hallottuk már a televízióból és a sajtóból áradó szentesített hangokat; nem még több „szakértői” véleményre van szükség, hanem egy évtizeden át tartó vitára, amelybe mindenki beleszólhat. Az oktatási szakértőknek sosem volt igazuk, a „megoldásaik” drágák, önérdekeket szolgálnak, és mindig további központosítással járnak. Elég ebből. Ideje visszatérni a demokráciához, az egyéniséghez és a családhoz. Elmondtam a mondandómat. Köszönöm.

John Taylor Gatto

Angolul itt olvasható a beszéd.

Érdekes, hogy nekünk is sikerült az oktatást odáig fejlesztenünk, mint a nagy vízen túl volt 21 évvel. Gratulálok azoknak, akik ebben részt vettek…

Nem ért egyet az írással? Mondja el véleményét a hozzászólásokban 🙂

Levezetésnek egy kis móka és kacagás, ami ha belegondolunk nem is olyan vicces…

facebook_banner

 

free counters