Egy biometrikus adatbázis felállítását és egy új, minden állampolgár számára kötelező biometrikus azonosító bevezetését előkészíteni hivatott új törvény Franciaországban igazi időzített bomba a szabadságjogok ellen, figyelmeztet az Elecronic Frontier Foundation (EFF).
Kedden a francia alsóház elfogadta az országos biometrikus adatbázis létrehozásáról szóló törvényt, elvileg a személyazonosság csalások elleni harc támogatása nevében.
Az EFF azonban arra figyelmeztet, hogy komoly esély van az eredeti cél kiterjesztésére, mivel az összegyűjtött adatokat, a személyazonosság rögzítése mellett, sok egyéb módon is fel lehet használni, illetve számos visszaélés előtt nyit utat. Az EFF arra is rámutatott, hogy egyre több kormány, egyre hangosabban követeli saját állampolgárai biometrikus azonosítóinak tárolását és egy személyazonosító kártyába vagy útlevélbe elhelyezett chipen történő rögzítését. Az adatokat minden esetben egy központi adatbázisban kívánják tárolni, fittyet hányva az állampolgárok szabadságjogaira illetve a személyes adatok védelmére.
Az egymás után bevezetésre kerülő törvények egytől egyig a biometrikus adatok, ujjlenyomat, fénykép, magasság, szemszín, stb. rögzítésének kötelezővé tételét célozzák. Az adatokat az új útlevelek is tartalmazzák, illetve tartalmazni fogják. (Sajnos Magyarország ezen a területen élenjárónak számít. Az Országgyűlés a többi európai uniós tagállammal együtt még 2006-ban fogadta el a biometrikus útlevél bevezetését az egységes formai és biztonsági követelmények érvényesítéséért és 2009. június 28 óta minden újonnan kiállított útlevél tartalmazza a tulajdonos ujjlenyomatát is.) Az internetes azonosításhoz vagy hivatalos ügyintézéshez (mint például a magyarországi ügyfélkapu rendszernél) vagy az elektronikus kereskedelemhez egy második, opcionális chip is készül.
Az EFF rámutat, hogy Franciaország nem rendelkezik túl fényes múlttal a biometrikus adatok védelmét illetően. A tavalyi év során a francia kormány megerősítette, hogy tíz darab biometrikus útlevelet csalással szereztek be tulajdonosaik. Az alapítvány szerint az új törvény tolakodó és túlságosan beavatkozik az emberek életébe, azonkívül fennáll a gyanú, hogy egyik mögöttes célja a francia smart-kártya kibocsátók és biometrikus cégek támogatása, amelyek komoly lobbi tevékenységet folytattak a biometrikus személyazonosító kártyák bevezetéséért.
„A múltban láthattuk, hogy Franciaországban, az egy bizonyos céllal létrehozott adatbázisokat előbb utóbb egyre több területre kiterjesztették: 1998-ban például létrehozták a szexuális bűn- cselekményt elkövetett bűnözők DNS adatbázisát, de végül más súlyos bűncselekmények elítéltjeit is bevonták a programba, majd egy egész sor újabb bűncselekményt és vétséget is hozzácsaptak. Ma már ott tartunk, hogy a gyanúsítottaktól is DNS mintát vesznek,” mondta az alapítvány munkatársa.
„A lépés nincs arányban a rendszer által nyújtott gyakorlati előnyökkel, hiszen évente mindössze 10.000 hamis személyazonosító okmányt jelentenek Franciaországban. Ez nem elég indok arra, hogy 45 millió ember ujjlenyomatát és digitális arcképét rögzítsék és egy központi biometrikus adatbázisban tárolják.”
Ugye jól ismerjük napjaink azon agyonkoptatott politikai frázisait, melyek folyamatosan azt igyekeznek a köztudatban tartani, hogy megtaláltuk a társadalmi berendezkedés legmagasabb rendű formáját, és ettől kezdve egyetlen teendőnk ennek a csodás parlamentáris demokráciának az állandó csiszolgatása, tökéletesítése. Ennél jobbat ugyebár – az összes hibája ellenére – még nem találtak ki.
Emlékezzünk egy kicsit! 1990 előtt szinte szóról-szóra ugyanez volt a beszédmód. “A szocializmus, a társadalmi-gazdasági fejlődés egyik legmagasabb rendű formája, amely leváltva az anakronisztikus tőkés-kapitalista viszonyokat, a fejlődés egy pontján átvezet bennünket a kommunizmusba, az emberi együttélés legmagasabb minőségű változatába.”
Mindkét rendszer esetében azonban csiszolgatás közben a valóság grandiózus pofonokat adott az elméleteknek. Régebben a tervgazdálkodás lett volna hivatott a társadalmi tevékenységek összehangolására, jelenleg pedig a mindenhatónak kikiáltott liberalizált árú, tőke és munkaerő-piac, valamint a teljesen szabadjára engedett PÉNZPIAC.
Régebben a párt megfelelő szervei a tervgazdálkodás módszereivel igazgatták a gazdasági életet, jelenleg a bankok és multinacionális cégek ‘kollektív bölcsessége’ irányítja az úgynevezett ‘piacot’. Ennek a piacnak természetesen éppúgy semmi köze sincs az eszményi ‘piac’-hoz, mint a szocializmusban. A ‘nemes verseny’, vagy a pénzpiaci megfelelés jelenlegi szlogenje éppolyan ordító hazugság, mint régen az ‘anyagi ösztönzés’ vagy munkaverseny eszméje volt. A pénzarisztokrácia ugyanolyan vasmarokkal tartja szorításában a gazdasági élet szereplőit, mint annak idején a kommunista párt tette. A mostani időkben eredményt csakis az tud felmutatni, aki megfelelően ki tud egyezni vagy a politikai elittel, és akkor az állami költségvetést ‘fejheti meg’, vagy a szinte teljesen külhoni pénzelittel, és akkor kap egy kis szeletet az ő kezükben levő hazai piacból. A társadalmi és gazdasági élet összes többi szereplője a ‘teljes esélyegyenlőség’ jegyében egész egyszerűen vegetál, a haláltáncát járja.
Régebben azon politikusokra lehetett szavazni akik keresztülverekedték magukat a Hazafias Népfront szűrőjén, manapság pedig csak azok juthatnak a választhatóság közelébe, akiket a külhoni pénzarisztokrácia ‘láttamozott’. A ‘közös európai gondolat’ is nagyjából olyan, mint a proletár internacionalizmus, vagy a munkás-paraszt testvériség volt a szocializmusban. Azon is fél óráig tudtak (titokban) hahotázni az emberek. Összességében tehát adódik a következtetés: demokrácia ugyanúgy nem létezik, mint ahogy szocializmus sem létezett soha, sehol. Mindkettő egy öszvér autokratikus rendszer, ahol az egyikben a hatalomgyakorlás látható, a másikban rejtőzködő.
Az egyes politikai rendszerek elitjei nagyjából hasonló gondolati felépítményeken keresztül igyekeznek sulykolni saját felsőbbrendűségüket. És nagyjából ugyanolyan kategóriák mellett próbálják féken tartani politikai ellenfeleiket. A régi kor legsúlyosabb kitételei a ‘szovjet’ és ‘szocialista-ellenesség’ egész jól megfeleltethetők a mostani ‘európa-ellenes-antidemokratikus-rasszista’, ‘fasiszta gyűlöletbeszédnek’.
Azonban a gyakorlat próbáját egyik rendszer sem állta ki, a hétköznapok, a valóság rostáján eddig valamennyi megbukott, hazugságaik lelepleződtek. Mint ahogy a mostani igen szeretett ‘demokráciánk’ is egyre lecsupaszodottabban áll előttünk, és mutatja valódi ‘Samu bácsi’ formáját.
Hogy is mondta Szolzsenyicin? “A kommunistánál kártékonyabb embertípust még nem hordott hátán a föld”. Pedig van egy. A cionista-kabbalista bankár ül a sötét kártékonyság evolúciós piramisának tetején, lábát az alatta görnyedező népek felsebzett hátán pihentetve – ahogy azt már több évtizede meglehetősen hatásvadász módon ábrázolták.
Jelenlegi ‘demokráciánk’ nagyon sok tekintetben visszataszítóbb vonásokkal rendelkezik, mint a szocialista rendszer, hiszen az állandó profitéhség és pénzkényszer valóban elembertelenítette a társadalmi kapcsolatokat. A pénz martaléka lett a kultúra, az egészségügy, a sport, de sokszor az emberi magánszféra is. A létbizonytalanság össztársadalmi életérzéssé vált, az erkölcsök a Mariana-árok mélységeibe süllyedtek.
Semmiképpen sem célom nosztalgiát kelteni a kommunista időszak iránt, de aki élt akkor, az tudja, hogy a civil-szféra hangulata lényegesen jobb volt, és optimistábbak voltak a jövővel kapcsolatos várakozások is (és milyen szép tud lenni az is a messze távolban, hogy a televízió nem visszhangzott állandóan alpári káromkodásoktól, voltak erőszakmentes filmek, és a gyermekmesék még mesék voltak, de tényleg hagyjuk…).
Jelenlegi társadalmi rendszerünknek – amit talán ’embertelen, adósrabszolga-pénzdiktatúrának’ lehetne aposztrofálni – a napjai meg vannak számlálva. Nyomorba taszította a társadalom többségét, felélte a valóságos és bizalmi tőkét egyaránt, tönkretette az egyes emberek és csoportok közötti kapcsolatokat.
A mostani rendszer, amely több mint kétszer annyi időt kapott bizonyításra, mint Rákosi pajtásék, hozzájuk hasonlóan szintén csodálatos vívmányokat tudhat maga mögött. Sikerült visszaküzdeni a reálbérek szintjét a 70-es évek színvonalára, az emberek 40%-a a közüzemi költségeit sem tudja rendesen fizetni. A családok jóval több mint harmadánál az egy főre jutó jövedelem nem éri el a 40ezer Ft-ot sem. Egymillió honfitársunk szabályosan éhezik, sokan állati táplálékokat fogyasztva próbálnak túlélni, az iskolába járó gyerekek tömegei alultápláltak.
A népesség száma az 1960-as értékkel egyezik meg. (a bevándoroltakat leszámítva az 1951-essel) 150-200 ezer ingatlant árvereztethetnének el bármikor, ha akarnának és 160 ezer háztartásban van kikapcsolva az elektromos áram (amit ugye Rákosiék vezettek be, azt most kikapcsoljuk). Szintén komoly vívmánynak tekinthető az egyre sokasodó ingyenkonyhák előtt szorongók hada, melynek csúcsa a most karácsonyi budapesti ételosztáskor látott döbbenetes tömeg.
Itt is, és a kukázó embereknél is megfigyelhető, hogy nagyon sok közöttük a jól szituáltnak tűnő, jól öltözött ember, vagyis megkezdődött a középosztályok erodálódása. Minden télen emberek százai fagynak meg, amire talán utoljára a XIX. században volt példa. Napjainkban még meghalni sem túlzottan gazdaságos, mert az egyedi teljes sírhelyes temetés luxussá vált, az emberek jó részének csak egy hamvasztás utáni doboz jut nyughelyül.
A NYOMOR TERJESZKEDÉSE ÉGBEKIÁLTÓ ÉS MESSZE TÚLMUTAT A HAJLÉKTALANOK GYORSAN NÖVEKVŐ SEREGÉN!!
Az egyéni és cégcsődök, a bűnelkövetők, az öngyilkosságok számának exponenciális növekedése mind-mind változás után kiált… Az egész úgynevezett ‘fejlődés’, amit ezzel a ránk szakadt nyomorral szembe lehet állítani, az a digitális kor technikai fejlődése (amihez mi nem sokat tudtunk hozzátenni ilyen körülmények között) valamint pár százezer honfitársunk hirtelen megnőtt jóléte, ami jórészt a privatizációnak, vagy későbbi jól sikerült kiegyezéseknek köszönhető.
Az egész társadalom kettészakadt: egy Nyugat-Európát kiszolgáló úgy-ahogy vegetáló vazallus kisebbségi társadalomra, és egy pusztulása felé rohanó többségi roncstársadalomra. Tömegek járnak ki nyugatra mindenféle hulladék munkákat elvégezni, sokan viszont a kivándorlást választják. Teljes mértékben realitássá vált az ún. összeesküvés-elméletek egyik sötét jövőképe: a 4-5 millió magyar a század vége felé.
És ugyanúgy, ahogy Rákosi pajtásék, itt is a legfőbb felelősök állnak az élére a hibák kijavítását célzó mozgalomnak. Csakhogy most nem ‘kongresszusi munkaverseny’ a neve a módszertannak, hanem ‘Széll Kálmán terv’ és ‘Konvergencia-program’.
ÉS EZ AZ A RENDSZER, AMIT MINDEN ÁRON MEG KELLENE MENTENI? HOGYAN LEHETNE, ÉS MIÉRT KELLENE MEGMENTENI VALAMIT, AMI A XXI. SZÁZAD ELEJÉRE ILYEN VISZONYOKAT TEREMT? MI EBBEN AZ ÉRTÉK? A VILÁG TECHNOLÓGIAI FEJLETTSÉGÉNEK EZEN A SZINTJÉN EGY HALDOKLÓ TÁRSADALMAT PRODUKÁLNI?!
Ez a rendszer állításaival szemben nemhogy a legjobb, hanem minden valószínűség szerint az utóbbi ezer év legrosszabb választása volt. Igaz nem mi választottuk, de sokáig eltűrtük, a kelleténél sokkal tovább. A rendszer elkorhadt globálisan és hazai földön egyaránt. A változás valószínűleg újra külhonból fog érkezni. Ahogy egykor a szovjet birodalom önfelszámolása jelentette az áttörést, ma is alighanem az atlanti birodalom egyik felének bukása indítja majd el a lavinát. De ennél tovább ne menjünk a találgatásban. Csak egyet kívánhatunk erősen: hogy a szétesés és újjászerveződés békés legyen.
Optimizmusunk alapuljon azon, hogy akármi következik is ezután, ennél biztos, hogy jobb lesz. Hogy mennyit kell még várni rá nem tudom, de meggyőződésem, hogy sokat már nem. Valószínűleg már sokan érzik a levegőben a változás előtti csendet, és egy új kor ‘illatát’. Az eljövendő új rendszernek – akárhogy nevezik is – fel kell számolnia a jelenlegi kor EMBERTELEN viszonyait. A kínzó létbizonytalanságot, a pénz mindent lealacsonyító hatalmát, a tébolyult profitéhséget és az erkölcs teljes devalválódását.
ÉS LÉTRE KELL HOZNIA A ‘DEMOKRÁCIA’ ROMJAIN EGY EMBERSÉGES ÚJ VILÁGOT!
Semmi sem változott. Újabb és újabb korok, rendszerek hajnalán új fénnyel ragyog fel a hamis ígéret. Új reményeket ébreszt a jobb utáni vágy. Ám az új, gyönyörű eszmék, utópiák nevében intézkedő politikusok és végrehajtók hamar a földbe tapossák a szép álmokat, és a fennkölt gondolatok az enyészet martalékává lesznek. A csontvázzá csupaszodott, lelepleződött eszméket ezután már hamar szemétdombra veti a nép, és várja újabb megcsalatását. És ez az állandó felragyogás és elhalványulás már a ‘felvilágosodás’ óta szüntelen újra visszatér, és járja ciklikus táncát.
A legutóbbi 23 év, a ‘rendszerváltás’ története sem kivétel ez alól.
Lassan fény derül arra is, hogy Mitt Romney, a Republikánus Párt elnökjelöltje mitől szerepelt egyre jobb eredményekkel az amerikai elnökjelölt-választásokon. Ahogy az Egyesült Államokban divattá vált az iráni atomprogram lebombázásával kampányolás, ehhez hasonló módon lassan Oroszország is bejön a képbe. Romney retorikájának ez elsődleges elemévé vált, így könnyen előnyre tehet szert azokkal szemben, akik csak Iránt lennének hajlandóak megtámadni. Miközben az erkölcsi felelősséggel kampányolás megnyeri az egyszerű ember szavazatát (közben üres szavakká járatja le magát az erkölcsöt és a felelősséget), ott, ahol az erkölcs emlegetése kifejezetten hátráltat, segít a háborús ígérgetés. Sorban állva könyörögnek a new yorki zsidók előtt a kampánytámogatásokért, közben már a fél világ megtámadását megígérik, csak hogy előnyre tegyenek szert.
Mitt Romney most kijelentette, hogy Oroszország az USA első számú geopolitikai ellensége. (Erről nemrég a CNN számolt be) Háborús ígéret még nem hangzott el, de Irán esetében is afféle utalgatással kezdődött – majd a végén már bunkerromboló bombák bevetésével kampányoltak az amerikai politikusok. Az ingerküszöb egyre növekszik, és mindig van egy másik jelölt, aki hajlandó többet ígérni a támogatóknak. Irán megtámadásának ígérete már nem számít elég időszerűnek, most helyette ilyenek kerültek elő: “Oroszország a világ legrosszabb színészei mellett sorakozik fel. Továbbra is támogatja Szíriát, de támogatja Iránt is – és ellenünk harcol, a szankcióink megbénításával, melyekkel a világ Iránnal szembeni politikáját akarjuk helyére tenni”
Romney eddig annyi támogatást szerzett, hogy már Obamát tekinti első számú politikai ellenfelének – akit többnyire az Oroszországgal kapcsolatos politikája mentén kritizál. A többi jelölt talán még a történtekről sem értesült, tőle tegnap azonnal előkerült a szöuli Nukleáris Biztonság csúcstalálkozón történő megbeszélés is. Romney arra hívta fel a figyelmet, hogy Obama lépései, amik a kampány szerint majd új alapokra helyezik Moszkva és Washington viszonyát, valójában teljességgel logikátlanok, és ezért “kifejezetten veszélyesek”. Mi azért találtunk benne logikát, de a támogatóknak ez mind nem számít, mert kampányfogásnak Oroszország lassú meggyengítése túl kevés, ők azonnali eredményeket akarnak, nyílt és agresszív ígéretekkel. Erre majd szép lassan rájön a többi politikus is, Obama pedig vagy megbukik, vagy lerombolja azt a képet, amit éveken át építgetett magáról.
A CNN szerint Obama nyíltan bejelentette Medvegyevnek, hogy “ez az utolsó választásom. Majd a választások után rugalmasabb lehetek”, amivel azt mondta, hogy ne várjanak tőle semmit, neki most ígérgetnie kell, valós dolgokról majd akkor lehet szó, ha újra megválasztják. Medvegyev erre diplomatikusan meghívta Obamát Moszkvába, de csak majd a választások után – és csak arra az esetre, ha újra megválasztanák.
(“Médiába került az amerikai és orosz elnök szöuli beszélgetésének azon része, amelyet nem szántak a sajtónak. Dmitrij Medvegyev és Barack Obama bekapcsolt mikrofon előtt beszélgetett egymással a sajtótájékoztató megkezdése előtt.
Feltételezhető, hogy Obama megmondta Medvegyevnek, hogy a választás után szélesebb együttműködést folytathat Oroszországgal a rakétavédelmi téren Európában. Ezzel az állítólagos kijelentésével kapcsolatban várható, hogy a republikánusok keményen kritizálni fogják az amerikai elnököt nemzeti érdekek elárulása miatt.” – írja a ruvr.ru.)
Romney kihasználván az előállt helyzetet azt mondta, “Oroszország a mi geopolitikai ellenségünk, és nagyon riasztó belegondolni abba, hogy az elnökünk valamit olyanra készül velük karöltve, amit nem akar elmondani a választások előtt”. Mivel a választás csak novemberben lesz, az új elnök felavatása pedig jövő év januárban, ezért kijelenthetjük, hogy Romney nagyon hamar megtalálta azt a témát, amivel még több támogatást zsebelhet be. A zsidó médiabirodalom egy részét már így is maga mögött tudhatja, mivel az esti tévéműsor közben Obama kampányvideói után az ő reklámfilmjeit játsszák be legtöbbször a választópolgároknak.
Külső szemlélőként bizony nehéz eldönteni, hogy melyik a hatékonyabb amerikai kampányszöveg: Izrael biztonsága, Irán lebombázása, vagy az orosz-ellenesség.
Seneca volt az első, aki nem csak észlelte, de le is írta (Levél Luciliushoz), hogy „Az jelentene némi vigaszt, ha a dolgok pont oly lassan múlnának el, amilyen lassan megvalósulnak, de sajnos a fejlődés csigalassúsággal lépked előre, míg a leépülés villámgyorsan következik be.” Ez a jelenség általánosnak mondható, amire nem árt odafigyelni, amikor azokat a kérdéseket feszegetjük, hogy mikor és hogyan. Seneca nem ad választ a mikorra, de a hogyanra igen… gyorsan!
Lehetséges lenne (költői kérdés), hogy a Seneca csúcson vagyunk? Mert ha igen, akkor nagy a baj. Amennyiben megérkezett a „peak oil” állapot (és persze megérkezett), akkor nehéz elképzelni, hogy a gazdaság majd szép lassan csúszni fog lefele. Valószínűleg a csökkenés oly gyorsan fog bekövetkezni, hogy joggal nevezhetjük összeomlásnak. A szimptómák észlelhetők, de hogy győződhetnénk meg róla, hogy a jövő valóban annyira sötét, mint amennyire a Seneca effektus rámutat? Mivel egy 2000 éve élt római filozófus megfigyelése nem vehető készpénznek, ezért meg kellene értenünk, hogy mi az oka a lassú fejlődésnek és a gyors összeomlásnak.
A társadalmi fejlődésnek, erőforrás kitermelésnek természetéből fakadóan az alapokra támaszkodva lépésről lépésre kell haladni. Ez nem is lehet más, mint egy viszonylag időigényes tevékenység, amit összehasonlíthatunk egy hegymászó csúcsra törésével. A csúcs elérésével, miután kinézegette magát, a visszatérés a völgybe gyors, adott esetben katasztrofálisan gyors is lehet. Ugyanis az egymásra épülő eredmények támaszok sorozatát jelenti. Amikor ezek kidőlnek a sorból, láncreakció következik be. Vizualizáljunk egy gyakorlati példát. Egy tonnás vasoszlopot kell kézi erővel továbbvinni. Két oldal mentén 10-10 ember belekapaszkodik az oszlopba és felemeli. Egy emberre 50 kg súly jut, ami fizikai képességük határain belül van. Cipelés közben az egyik ember megbotlik, elesik, elereszti az oszlopot, amit most már csak 19 ember tart, és így fejenként 52,6 kg terheli őket, ami csak egy kicsivel több, mint előzőleg volt. Viszik tovább az oszlopot, de akkor egy másik is megbotlik. Most már a maradék 18 ember fejenként 55,5 kg terhet cipel, amit egyesek csak nagy erőlködéssel tudnak teljesíteni. Közülük a leggyengébb nem bírja tovább és kiáll a cipelésből. A többieket most már 58,8 kg súly terheli. Tudatában vannak, hogy ha még valaki kidől, akkor nekik is el kell ereszteni az oszlopot, tehát összeszedik minden erejüket, de hiába. Egy megint kidől, és így a fejenkénti teher jócskán átlépi a 60 kg-ot, és ezzel az események felgyorsulnak. Egymás után lépnek ki a teherviselésből, ezért a legerősebbek se képesek tovább tartani. A „rendszer” összeomlik.
Civilizációk esetében a hanyatlás a bonyolultság fokozásával indul be. Hatvan évvel ezelőtt a kutyát nem érdekelte, hogy milyen házat építesz és hol. A hetvenes években már az „építési hatóságnak” voltak elképzelései, először csak statikai téren (max. 6 méter fesztávolság), azután már esztétikai is, például a tájjelleg. Az évek múltával egyre több elképzelés született: párkány magasság, beépíthetési százalék. Mára már az építési engedély kiadásáért számtalan olyan kikötést kell teljesíteni, amihez semmi közük, például hőszigetelés. Az életünk kezd egyre inkább túlszabályozott lenni. Végül a bonyolultság egyre inkább olyan elemekkel gyarapodik, amelyek több problémát generálnak, mint amennyit megoldanak. Ez a peak állapot, innen az út már nem mehet feljebb. Ezért az egyre több probléma még több problémát szül. Az agyonszabályozásba belebukik a rendszer. Egy másik nagyon jó példa erre a magyar adórendszer. Harminc éve senki se tudott arról, hogy esetleg ő adózik. Ma már olyan bonyolult, hogy a könyvelőknek is fáj tőle a feje, miközben ezen bukik meg a jelenlegi költségvetés. Baj van! Tehát tovább foltozzák, azaz még bonyolultabbá teszik, és ennek érdekében a NAV személyi állományát egyre növelik, ami tovább drágítja az állam működését, és kapunk egy újabb gyorsuló spirált.
Természetesen a Seneca effektus visszaköszön a Növekedés határaiból is, csak azt 1972-ben senki se vette komolyan, pedig teli van gyönyörű Seneca görbékkel, amiken hamarosan az egész emberiség le fog csúszni.
A dicső Nobel-békedíjas Barack Obama – mielőtt még leváltják a bársonyszékben – meg akarja tárgyalni Putyinnal az orosz taktikai atomfegyverek és tartalék robbanófejek számának csökken-tését. Ennek okai egyértelműek: Oroszország olyan taktikai atomfegyver-arzenállal rendelkezik, ami katonailag lehetetlenné teszi a NATO számára Oroszország és gazdasági térségének feldarabolását. Obama kifogásolta, hogy az oroszok soha nem tettek még lépéseket ez irányba, és mindenáron el akarja intézni, hogy az orosz taktikai atomfegyver-arzenál valamilyen úton-módon le legyen szerelve. Legalábbis az Obamát mozgató bábmesterek – hivatali idejének végéhez közeledve – még rábízták ennek a kérdésnek a napirendre vételét.
Ezt egy többirányú bomlasztó tevékenységgel kívánják elérni. A felszínes nemzetközi diplomácia mögött belső aknamunka is zajlik az orosz atomfegyverek leszerelésének “elősegítésére”. Az orosz elhárításnak már így is rengeteg munkát ad a belső ellenzék külföldi támogatásának visszaszorítása és a folyamatos beszivárgás elhárítása. Oroszország bekerítésének műveleteivel párhuzamosan – ezt az orosz katonai vezetés is elismeri – az atomfegyverek leszerelésére felhívások potenciális veszélyt jelentenek Oroszország számára, ugyanis a belső ellenzék ezt is politikai fegyverként tudja felhasználni.
Elég valószínűtlen, hogy az orosz katonai vezetés majd pont azok tanácsára fog megszabadulni a – szükség esetén – a Nyugat pusztulását okozó fegyverektől, akik az elmúlt hónapokban Oroszország teljes határvonala mentén AEGIS rendszereket telepítettek, és évtizedek óta támogatják az orosz határ mentén szerveződő szeparatista szervezeteket. Ez a puhatolózás jól mutatja, hogy a NATO nem mer nyílt összeütközésbe kerülni közvetlen az orosz haderővel, ameddig az a mostani taktikai atomfegyver-arzenállal rendelkezik. Következésképpen a közeljövőben egyre fokozódni fog az a tevékenység, ami belső bomlasztás útján akarja elérni, hogy az orosz vezetés megszabaduljon az atomfegyvereitől.
Amint A végcél: Oroszország című tanulmányunkban is utaltunk rá, a korábbi, stratégiai atomfegyvereket korlátozó szerződések nem érintik a taktikai atomfegyverek kérdését. Ez egy olyan terület, amelyet meglehetősen nagy homály fed – ezen harceszközöknek pontos számára és a legújabb fejlesztéseire vonatkozóan egyaránt. A taktikai atomfegyverek egy része, olyan kisebb hatóerejű tömegpusztító nukleáris eszközök, amelyek kis méretüknél fogva akár tüzérségi gránátba szerelve csöves lövegekből kilőhetők, illetve kisebb hatótávolságú harctéri rakétafegyverekkel is célba juttatható (természetesen irányított cirkálórakétaként, vagy szabadeséses légibombaként repülőről is bevethető), és a védekezés ellenük korlátozott vagy lehetetlen, különösen a tömeges bevetésük esetén. Például az Iszkander-M rendszer legújabb modifikációjának paramétereit hétpecsétes titokként őrzik az oroszok, és erre meg is van minden okuk. Még a pontos hatótávolságáról sem közölnek adatokat, illetve kevesebbet jelölnek meg a valóságosnál, továbbá a hozzá rendszeresített taktikai fejekről sem lehet semmi biztosat megtudni.
A cion-imperialisták katonai és stratégiai tervezői számára az orosz taktikai atomfegyverek olyan akadályt képeznek, amelyek korlátozása vagy kiiktatása nélkül semmilyen komolyabb nyílt agresszióra nem mernének vállalkozni Oroszország ellen – nos ezért fontos számukra a taktikai atomfegyverek kérdése.
Ma minden tevékenységünk a pénzen alapul: pénzt kapunk az elvégzett munkáért, pénzt fizetünk a boltban. Hétköznapi szinten a pénz normális értékhordozóként működik; akinek viszonylag kevés van belőle, a saját életét el tudja vezényelni vele. Mindannyian elhisszük, hogy meg tudjuk venni a kenyeret a boltban, jönni fog a gáz és a villany, ha a keresetünk megfelelő részét erre költjük. Ez a közös hitünk tartja mozgásban a valós, hétköznapi életet.
Ugyanakkor azok a szervezetek, amelyeknek a kezében mérhetetlen vagyonok halmozódtak fel, teljesen irreális helyzetbe kerültek. A jelen árfolyamok figyelembevételével megvehetnék a fél bolygót, talán az egészet is – csakhogy százan állnak mellettük, akik ugyanezt megtehetnék. A kezükben levő „vagyon” valós fedezete gyakorlatilag nem létezik. Ha elkezdenének vásárolni, a többiek is venni kezdenének, egymásra licitálva vernék fel az árakat, zuhanna a pénz értéke egészen addig, amíg le nem ereszkedne ez a rettenetes lufi. Mi történne viszont akkor, ha az árak egyszerre több százszorosukra emelkednének? Természetesen a béreket is ugyanígy fel kellene emelni, a beruházások költségei az egekbe szöknének, ennek megfelelően emelkednének a kamatok stb. – a végeredmény a totális káosz.
Ezt elkerülendő ma a bankok a megrendült bizalmat újabb rettenetes mennyiségű mesepénz létrehozásával „orvosolják”. Magyarul, amikor egy bank kénytelen elfogadni, hogy a hitelei mögött nincs fedezet, kiadta a kezében levő pénzt, és nem fogja visszakapni egészen egyszerűen azért, mert nincs annyi megtermelt vagy a jövőben megtermelhető érték a rendszerben, amely valóban behozná az elvárt kamatnyereséget, akkor az állam azt mondja: de igen, itt a pénz, ami neked most hiányzik. Nyilván valós érték emögött sincs, a hiányzó falat tapétával pótolják, mert pont úgy néz ki. Más mód nincs a káosz elkerülésére, viszont ez a „beavatkozás” életben tartja, sőt tovább táplálja azt a rendszert, amely ilyen lehetetlen állapotot idézett elő, és amelynek semmilyen belső motivációja nincs arra, hogy kilépjen ebből a mederből. (Hajnalvilág (2008-2009), nyolcadik(!) oldal)
Talán éppen most van itt a pillanat, amikor tehetünk (tennünk kell) valamit? A híreket figyelve úgy tűnik, valami nincs rendben Mordorban. Most nem a terroristák döntötték le a világbirodalom fizikai szimbólumát (és ezzel úgy jártak, mint a törp, aki megpróbálta szétzúzni kalapácsával a Gyűrűt) – most mintha valami bizonytalan, lassan fél éve tartó recsegés hallatszana a fekete falak mögül, a hazugság, amit a körmönfont pénzügyi konstrukciók meséi takarnak, beleharap gazdáiba, megrezzennek a tőzsdék, a világ urainak mosolya mintha kicsit feszült lenne… Közben Soros György, évtizedes próféciáival a háta mögött vigyorogva malmozik, és odaszúr egyet-egyet (talán még keres is rajta?)
Nem tudom, mi ez, és mit hoz a holnap. Abban viszont biztos vagyok, hogy a tegnap harcai, még ha vesztesek is, tapasztalatot hordoznak. Ezek felismerésében a jelenleg győztes ellenfél előbbre jár, mert győztesként könnyebb felismerni a hibákat, de a tanulás nem csak az ő privilégiuma – a vesztesben megmaradó keserűség és megosztottság viszont igen jó szolgálatot tesz neki, és teljesen biztos vagyok benne, hogy erre rá is játszik. Ha innen nézem a történetet, mégiscsak helyénvalónak tűnnek Aragorn szavai. Szétszóródtunk és egymás ellen fordultunk sokszor, minket is elbódít a Gyűrű – de ez tényleg, és még mindig nem vereségünk napja. Mert még mindig látunk, figyelünk, érzünk – és vágyunk valami mást. Tenyerünkkel mindig eltakarva, egymás, de néha önmagunk előtt is szégyellve dédelgetjük, őrizzük a lángot, hozzá menekülünk, amikor túl közelről érint meg a Sötétség. Lelkünk még mindig nem teljesen a Gyűrű rabja – ezért fáj még mindig a világ, és nem lebegünk valami hitelekből finanszírozott, csodaproteinekkel bekent csillogó, zsibbadt biztonságban.
Magányosan vagy kis csoportokban, gyakran valódi remények nélkül és megrendült hittel – de még mindig kitartunk! (2008 március fél évvel az “első válság” előtt!)
Mordor seregei szeretnék behajtani a világon szerencsejátékuk nyereményét, és ha ezt valaki megkérdi, ilyen frappáns választ is kaphat:
Sajnos, a kérdésről sok újat írni nem tudok, egyik szemem sír, a másik nevet, amikor a mellébeszélés számomra egyértelmű okával kapcsolatban fellapoztam 2008-ban kelt írásaimat. A magyarázat tehát egyszerű. Az újságírónak fel kell tennie a kérdést, mert ez a dolga, és igaza van. A bankárnak pedig nem szabad megértenie a kérdést, főleg nem megválaszolnia, és igaza van. Egyéb kérdés?
A XX. század a történelem legnagyobb materiális fejlődését eredményezte. 1920-ban voltunk 1 milliárdan a Földön, közel 100 évvel később elhagytuk a 7 milliárdot is. A jelenlegi népesség évente 72 millió új emberrel növekszik, azaz kb. 13 évente újabb 1 milliárd emberrel szaporodik bolygónk humanoid lakóinak száma. Mitől lehet az, hogy több évszázadon keresztül nagyon lassan nőtt a népesség, most pedig ilyen gyorsan leszünk egyre többen?
Chris Martenson egy amerikai kutatóorvos, aki vezetői beosztását és kiemelkedő fizetését hátrahagyva néhány összefüggés felismerését követően 2002-2006 között összerakott egy 8 órás előadást a világgazdaság lehetséges jövőjéről, majd ezt 2008-ban The Crash Course (=Alapozó kurzus) címen elérhetővé tette az interneten ingyenesen. Ebben a 3 óra 20 perces, 20 videóból álló magyarázatban a(z angolul) 3 E-nek nevezett kérdéskört járja végig: Economy, Energy, Environment (=Gazdaság, Energia, Környezet) és legfőbb üzenete, hogy az előttünk álló 20 év nagyon más lesz, mint a mögöttünk lévő 20 év. Legtöbbet a következő kérdést feszegeti 200 percen át: Hogyan kapcsolódik össze a jelenlegi gazdasági világrend a XX. században fellelt olcsó energiahordozókkal és a környezettel, melyben élünk? Hát, kedves komáim, nagyon is összekapcsolódik, össze is foglalom mindjárt, hogy hogyan, de a végső következtetést – amely egy meglehetősen meredek feltételezés – mégis én fogom levonni.
Chris Martenson szépen végigvezeti azt a folyamatot, melyben a XX. század elején a központi bankok és a Federal Reserve System megjelenésével lehetővé vált a tulajdonképpen “korlátlan” banki pénzteremtés. A pénz – mint már korábbi írásaimban is utaltam rá – valójában adósságból keletkezik akkor, amikor a hitelt kihelyezik, valódi fedezete azonban igen csekély. A kamattal teremtett hitelpénz miatt a jelenlegi bankrendszer folyamatos növekedésre van berendezkedve, különben a hitelek kamatait nem is lehetne kifizetni. (Mondjuk így sem lehet kifizetni soha a kamatokat, mert pont az a cél, hogy ne lehessen. Ha ki lehetne fizetni, a végén még megszűnne a függés… Isten őrizz! )
Talán a puszta véletlen, talán a szándékosság műve, hogy nem sokkal a központi banki rendszer létrehozása után leltünk rá a fosszilis energiahordozókra (=kőolajszármazékok), melyek földből való kinyerésével és felhasználásával jelentős többlet energiához jutott az emberiség. Ez magyarul annyit jelent, hogy pl. 1 joule energia befektetésével 50 joule-nyi energiához jutottunk, ráadásul elég sokáig. Ez a többlet energia brutális mértékű volt, amely a korlátlan hitelezéssel lehetővé tette az egyre gyorsuló kőolaj-kitermelést és így a fejlődést is. Hogy mi mindenre használják még a kőolajat, arra érdemes pl. a Wikipediát segítségül hívni. A többlet energia tehát gyorsaságot és kényelmet hozott az életünkbe, amelynek várható következménye lett a népesség növekedése is. (Aki végignézi Chris Martenson oktató videóit, azok számára teljesen világos lesz a logikai kapcsolódás, mert ő pl. grafikonokkal vezeti le az olajkitermelés és a népességnövekedés párhuzamosságát! Fontos megjegyzés, hogy vezető amerikai pénzügyi szakemberek sem kötöttek bele ebbe az eszmefuttatásba!) Mr. Martenson elemzéséből világosan kiderül az is, hogy egy folyamatos növekedésre berendezkedett pénzrendszer és egy egyre kevésbé elérhető olcsó energiaforrás végeredménye nem annyira oké. Ha ez pedig mind igaz, akkor előbb-utóbb társadalmi összeomlás várható, hirtelen kitörő pánik és tömeghisztéria közepette. Nem véletlenül beszélnek egyre többen az összetartó közösségek védelmi szerepéről, a helyi pénzek jelentőségéről, amelyek ezt a pánikhelyzetet némileg segíthetnek orvosolni. (Persze az is lehet, hogy a Tesla-féle ingyen energiának a technológiája már régen elkészült és Mr. Martenson infóit is csak azért “hagyják” terjedni, mert a félelemkeltéshez hozzájárul!)
Ami a jelen cikk mondanivalóját tekintve lényeges az az, hogy Chris Martenson következtetéseit figyelembe véve(!) az olcsó energia kinyerése egyre nehezebb és ez előbb-utóbb komoly gazdasági válsághoz fog vezetni. Az idő előrehaladtával, hogy a fenti példánál maradjunk, ez az 1 joule befektetés egyre több lett és most már néhány éven belül elérhetünk oda, hogy akár 20-30, majd 40 és 50 joule energiabefektetés is kell 50 joule kinyeréséhez, az 1:1-es arány közelében pedig már nem is lesz értelmes tovább dolgozni ezen. Magyarul ha ugyanannyi energiát nyerünk, mint amennyi a kinyerésbe belemegy, akkor “ez a hajó megáll”. (Jóllehet – és ez egy nagyon nagyon fontos pont -, ha Lindsey Williams-nek van igaza, akkor ez az egész “Peak Oil” – vagyis, hogy az olajkitermelés csúcsához értünk és már innen csak csökkenni fog az olcsón kitermelhető mennyiség – egy brutális nagy átverés, ugyanis az ő bennfentes infói szerint Alaszkában még 200 évre elegendő olcsón kinyerhető olaj található! Aki angolul beszél, annak érdemes végignézni az előadását és/vagy elolvasni a könyvét! Fontos megjegyzés, hogy amennyiben Mr. Williams-nek van igaza, észre fogjuk venni!)
De most menjünk tovább Chris Martenson gondolata mentén, mert a jelenlegi eszmefuttatásomba jobban illeszkedik az a szcenárió, hogy az olaj előbb-utóbb elfogy. Tudjátok, csak találgatok és ez egy lehetséges összefüggés még akkor is, ha nem biztos, hogy ez lesz a valóság.
Amennyiben igaz az, hogy a gazdaságot a hitelpénz(pumpa) működteti – márpedig úgy tűnik, hogy ez nagyon is igaz – és az is bizonyítható(?), hogy egyre nehezebb és költségesebb olcsó energiát kitermelni világszerte, akkor ez azt fogja eredményezni egyszerű józan paraszti ésszel is, hogy egyre több pénz fogja egyre kevesebb termék árát képviselni, melynek egyenes következménye a hiperinfláció lesz. Ha ugyanis a csökkenő és folyamatosan dráguló energia egyre csökkenő termelést eredményez, s emellett a folyamatosan növekvő populáció kereslete növekszik (azaz egyre több terméket és szolgáltatást kíván a nép venni egyre kevésbé megfizethető áron), akkor előbb-utóbb a kereslet/kínálat törvényei miatt egyre több pénz kell majd ugyanazon áru kifizetéséhez, ennek pedig hosszú távú eredménye az árak exponenciális emelkedése és a hiperinfláció. (Ez azt jelenti röviden, hogy a pénz elértéktelenedik és a korlátos mennyiségű áru pl. arany és egyéb értékmérők által cserél gazdát.)
Na mármost. Még ha nem is vagyunk tudatában annak a legtöbben, hogy miért nem kerek a jelenlegi világ(rend), az emberiség közös tudatában benne van a bizonytalan jövőkép fals rezgése és ezt azok is érzik, akik materiális szempontból nem szenvednek hiányt, vagyis anyagilag jómódúnak tekinthetők. Egyre többen tudunk arról, hogy a pénzügyi rendszer egy légvár, mely bármikor kipukkadhat, s egyre több ember érzi azt, hogy a folyamatos megszorítások nem eredményeznek prosperáló jövőt és a demokratikus rendszernek hívott korporatokrácia (=korporációs “demokrácia”, azaz a nagyvállalatok által pénzelt politikai rendszer) nem nyújt tartós megoldást. Ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy majd valaki megoldja ezt a helyzetet, de ez nem fog megtörténni, mert az a valaki “én vagyok”. A személyes felelősség véleményem szerint soha nem kerülhet ki a képletből! Mindennek a kulcsa az, hogy én vagyok a forrása és a hatása a saját döntéseimnek. Belőlem fakad a döntés és én vagyok az, aki a döntés eredményéről véleményt alkot és felelősséggel azt mondja: “Igen, én vagyok az okozó.”
Ha tehát az energiahelyzet valóban kritikussá válik idővel és a folyamatosan növekvő társadalom egyre többre vágyik, akkor ez az egyenlet nem fog kijönni, csak egyetlen módszerrel: Vagy találni kell egy kőolajhoz hasonló energiahordozót, vagy valahogyan le kell vinni az emberiség létszámát lényegesen alacsonyabbra, hogy a korlátozott kínálat megfelelő kereslettel párosuljon.
Hogy Józsi bácsi lát-e megoldást a helyzetre, megtudhatjátok a teljes írásából.
Az internet az utóbbi időben a szólásszabadság utolsó bástyájából kezd azzá formálódni, amivé kitalálói eredetileg tervezték: a kémkedés és propaganda eszközévé, elég ha csak a facebookos-twitteres forradalmakra, az ACTA-SOPA-PIPA-COICA és a többi „cenzúratörvényre” gondolunk. Ennek legújabb példája a „Kony 2012” c. fél órás film, ami dokumentumfilmnek beállítva valójában kőkemény propaganda. Azért kell foglalkoznunk vele, mert a célja annyira nyilvánvaló, hogy szinte felkonferálja a tervbe vett eseményeket, amelyeknek óriási hatása lesz Afrika népére – ezáltal az egész világra. Valószínűleg rövidesen a mainstream médiában is találkozni fogunk a jelenséggel, ezért jó, ha tudjuk, hova tegyük.
A filmet egy Jason Russell nevű filmes jegyzi, aki afrikai útja során filmre vett különböző tanúvallomásokat, melyek szerint Joseph Kony, az LRA (Az Úr Ellenállási Hadserege) nevű ugandai gerillasereg vezére borzasztó dolgokat művel: gyerekeket soroz be katonáknak, a lányokra pedig prostitúció vár. Régóta tudott dolog a reklámszakmában, hogy ha el akarsz adni valamit, tegyél bele gyerekeket – hát ebben aztán van, az alkotó (már persze ha ő az alkotó, mert rendkívül profi kivitelű az egész film) még a saját fiát is beleszőtte a történetbe, hogy még biztosabb legyen a könnyfakasztó hatás. Az érző szívű Nyugat persze nem tűrheti, hogy ilyen szörnyűségek történjenek. Ebből az alapból született a Kony 2012 film és nőtt ki az „Invisible Children” (Láthatatlan gyerekek) mozgalom, aminek célja, hogy még 2012 folyamán nemzetközi bíróság elé állítsák Kony-t.
Kétségtelen, hogy Kony egy meglehetősen sötét figura, de Afrikában hemzsegnek a nála semmivel sem jobb gerillavezérek, ráadásul találkoztam olyan videóval is, ahol egy ugandai lány a saját tapasztaltai alapján mondja el, hogy Ugandában nem Kony, hanem az „Al-Kaida” a legveszélyesebb terrorista szervezet, őróluk pedig az ikertornyok berobbantása óta ezerszer kiderült, hogy a CIA speciális, muszlim álarcban megjelenő alakulata. A nagy semmiből testet öltött filmecske már 80 millió nézőt tudhat maga mögött és az agymosó amerikai médiagyár olyan csillagai, mint Angelina Jolie, a facebook-tulaj Zuckerberg, sőt George Clooney is a mozgalom mögé álltak. Mindezt a március ötödike óta eltett nem egész két hétben…
A dolog lényege természetesen most is máshol van, mégpedig abban, hogy az egész Kony 2012 hisztéria valódi célja egy afrikai katonai beavatkozás legitimálása. Ha ránézünk a térképre, látjuk, hogy Uganda szomszédai a nemrég kettészakított Szudán, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Ruanda, Kenya, egy picivel arrébb pedig Szomália, Etiópia és Eritrea. Mi a közös ezekben az országokban? Az, hogy vagy kalózok, vagy muszlim fundamentalisták vagy más miatt, de a közelmúltban háborúk és népirtások színhelyei voltak. Mivel az afrikai országok határai sokkal inkább a gyarmati korszak szabad-rablásának következményei, mint természetes etnikai és gazdasági határvonalak, szinte minden afrikai országban könnyedén szítható ellentét, elég ha csak a szudáni arab észak és fekete dél, vagy a borzalmas ruandai népirtás mögött levő hutu-tuszi ellentétre gondolunk. Nagyon hasonló etnikai törésvonal található Ugandában is az állattenyésztő acholi csoportba tartozó és nilota nyelvet beszélő szegényebb állattenyésztők és a déli bantu nyelvet beszélő baganda csoportba tartozó növénytermesztők között – minden adott egy újabb konfliktus kiprovokálásához. Azt sem szabad elfelejteni, hogy mára Kína lett a második legjelentősebb külföldi befektető ország szinte egész Afrikában (az első még mindig az USA), ráadásul befektetéseinek volumene exponenciális tempóban növekszik a 90-es évek második fele óta, így várható volt, hogy Afrika rövidesen a nyersanyagokért folytatott háborúk új színhelyévé válik. De Kína 2000 óta már 10 milliárd dollárnyi adósságot engedett el az afrikai országoknak (míg az USA továbbra is a Valutaalap és a Világbank visszafizethetetlen adósságokra alapozott neokolonializmusán keresztül van jelen), és olyan apróságokra is van gondja, mint pl. az egészségügy – csak Kongóban 2010-ben 31 kórházat és 146 egészségügyi állomást („SZTK”-t) építettek. Ezek után valószínűleg világos, miért húzza az afrikaiakat a szívük inkább Kína felé. Amerika pedig nem tudja átlépni a saját árnyékát: borítékolható, hogy a nagy szentimentális médiakampány után demokráciáról meg a hasonló immár megszokott lózungokról lerohanja az országot, mert ők mindig segíteni mennek ugye. Bár Afrikában gyakorlatilag sohasem volt béke amióta a fehér ember betette a lábát, az „összafrikai” háborúra való felkészülés fontos lépése volt, amikor még Bush elnök 2007-ben megalapította az AFRICOM-ot, vagyis az amerikai hadsereg afrikai parancsnokságát. Ennek a központjai egyelőre Európában vannak. Bár a közeljövőben ennek kellene majd átvenni egész Afrika parancsnokságát, érdekes, hogy jelenleg Afrika keleti fele – Egyiptom, (most már mindkét…) Szudán, Eritrea, Szomália és Kenya az Arab-félszigeten és a Közel-Kelet arab országain át Kazahsztánig terjedő összefüggő CENTCOM parancsnoksága alatt van (Uganda már AFRICOM). Ez talán egy kis betekintést enged az amerikai geostratégák gondolkodásmódjába.
A Nyugat fő fegyvere a minden más hiedelemmel szemben nem a rakéták meg a drónok, hanem a média. Mára azonban már megszoktuk a stílusukat, alapjában véve nincs is benne sok fantázia. Ezerszer elismételt hazugságok, szentimentalizmus, sztárok – de ilyen már volt, nem is egyszer. Bár az internetet szeretnék egyre inkább egy virtuális ketreccé változtatni, az eddigi szólásszabadsághoz szokott felhasználói közösség nagyon gyorsan átlátott a szitán és értelmesebb ember, legyen az amerikai suhanc vagy ugandai származású fekete lány azonnal tudja, mire megy ki a játék. Így az egész Kony 2012 hisztéria akár még önmaga ellentétébe is fordulhat és a média totálisan diszkreditálhatja magát a – mondjuk így – kevésbé dörzsöltek előtt is.
Az Egyesült Királyság a jelenleginél jóval hosszabb, száz éves lejáratú államkötvények kibocsátását tervezi, de ismét szóba került a lejárat nélküli államkötvények kibocsátása is. A brit adósságkezelő központ a jövő héten tart megbeszélést erre vonatkozóan.
Ezzel a lépéssel lényegében bebiztosították, hogy az országot elkerülje az Európai Unió tagállamain lassan végighömpölygő leminősítési hullám, ami nem is véletlen. Kapitalista gazdasági környezetben, ahol a magánbefektetők szűk csoportja pénzeli az államot, ez a lépés megfelelő eszköz arra, hogy az állam válságidőszakban is megőrizze ugyanazt a pénzügyi mozgásteret, amivel válságidőszak előtt bírt. Ez csak hírverés kérdése, mivel ebben a rendszerben az állam a magánbefektetőknek árulja magát, így nem véletlen, hogy fontosabbá vált a jó megjelenés, mint a valós teljesítmény.
Hogy az egész csak hírverés kérdése, ez már a kapitalista rendszer korai szakaszában is manipulációkra adott okot. 1815. június 18-án Rotschild ügynökei azt a hírt terjesztették el a londoni tőzsdén, hogy Napóleon megnyerte a háborút. Alig egy nappal azelőtt, hogy Napóleon vereségének híre eljutott volna Londonba, a londoni tőzsdén a részvények ára 95-98%-ot zuhant, és Rotschild felvásárolhatta az akkor formálódó, mára globális jelentőségű részvénytársaságokká fejlődött cégeket. (kis túlzással kijelenthetjük, hogy Anglia egész vállalati rendszerét) Később ez a módszer általánosan ismertté vált, és ami kezdetben a részvények terén, az a nemzetállamok helyén kiépülő, államnak nevezett részvénytársaságok működésében is visszaköszön. Emiatt fontosabb egy “állam” számára a makrogazdasági mutató, mint a népjólét. Ennek köszönhetők az egyszeri nagy bevételek, aminek egyetlen célja az, hogy néhány mutató papíron jobban nézzen ki.
Azóta ugyanez zajlik minden kapitalista berendezkedésű államban. Az állam olyan bordélyházzá lett, amiben a politikai vezetők mint öltönyös szakmabéliek árulják magukat a magánbefektetőknek. A brit kormány lépése ebből a szempontból haladóbb, mint a többi uniós tagállam lépései, mert jobb képet fest magáról. Azt a képet sugallja, hogy az állam ilyen hosszú távon is fizetőképes marad – ami nem mondható el a többi tagállamról, nem is véletlen, hogy nem tesznek ilyen merész lépéseket. Ezzel a brit politikai-gazdasági vezetők bebiztosították, hogy az ország a leminősítési hullámnak vagy nem lesz áldozata, vagy csak az utolsók közt lesz.
De mi történik a többi tagállammal? Ugyanaz, ami 1815-ben a londoni tőzsdén. Kiegészülve azzal, hogy ma már a hitelminősítők is besegítenek. Amelyik ország a betakarítás célpontjává válik, azt leminősítik. A szabadesésbe kezdő részvényeket felvásárolják, így a nem Rotschild érdekeltséghez tartozó vállalkozások nagy részét, az államok pedig szinte könyörögni fognak egy újabb kölcsönért. Így azokat is felvásárolják – már ahol még szükség van ilyenre. Ennek már mutatkoznak a jelei. A brit gazdaság pedig mentességet kap a válság pusztítása alól, mert ott már nincs mit felvásárolni, 100%-os Rotschild birtok.
Az is intő jel – és sok mindent elárul a jelenlegi nemzetközi politikai helyzetről -, hogy nagy mértékben ilyen hosszú lejáratú kötvények kibocsátására legutóbb a világháborús környezetben volt példa.
1848-ban két, egymással összefüggő, de egymástól akár el is különíthető folyamat indult meg. Az egyik, amely mindenképpen ünnepelendő, a magyar szabadságharc, tehát Magyarország politikai, gazdasági, katonai függetlenségéért folytatott politikai és fegyveres harc, az országnak a Habsburg Birodalomból való kiszakadása. A másik pedig: a forradalom. A forradalom, mint tudjuk, hirtelen jövő, széleskörű társadalmi megmozdulásból fakadó társadalmi és-vagy politikai átalakulás. (Az eredeti, francia kifejezés Révolution, ami szó szerint fordulatot jelent.)
Az 1848-as forradalom célja a rendi társadalom felszámolása volt, a rendi országgyűlés feloszlatása, az általános, vagy legalábbis széleskörű szavazójog bevezetése, és ezen át a parlamentarizmus és a demokrácia alapjainak megteremtése, valamint ehhez szükségszerűen kapcsolódva a feudális viszonyok felszámolása és a versenyalapú piacgazdaságra való fokozatos áttérés.
Lényegében tehát azoknak a módszereknek a bevezetéséről van szó, amelyeket az Irányítók arra dolgoztak ki, hogy az irányított tömegek ne tudják, hogy ki irányítja őket, illetve konkrétan ne is fogalmazódjon meg bennük, hogy irányítva vannak – hovatovább legyen valamiféle ködös, nem igazán értett, inkább csak érzett illúziójuk, hogy a véleményük bárkit is érdekel. Hogy beleszólásuk van az ország és ezen keresztül saját sorsuk alakulásába. Ma, 2012-ben gyakorlatilag az újkori forradalmárok által megálmodott világban élünk, s ezen nincs mit ünnepelni. Persze Rousseau nem pont így képzelte el a „szép új világot”, ahogy Petőfi sem olyannak képzelte el az emberi egyenlőség alapeszméjére épülő társadalmat, mint ahogy az mondjuk a Kádár-korszakban megvalósult, hogy súlyosabb példákat ne is említsünk. Azonban a tervezőmérnököknek pontosan az volt a céljuk, hogy a Szabadság, egyenlőség, testvériség hamis eszméin át a lehető legteljesebben kontrollált, korlátlan visszaélésre és igazságtalanságra lehetőséget adó társadalmi berendezkedést hozzák létre.
Ezek a jelszavak, „Egyenlőség, szabadság, testvériség!”, a 12 pontot hirdető röpcédula alján is olvashatóak voltak. Szintén elég széles körben tudott, hogy a szabadságharc emblematikus alakja, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, Kossuth Lajos szabadkőműves volt, ahogy a forradalom vezéralakjai közé tartozó nagyságok is, a pesti radikális ifjúság vezéralakjai, Petőfi Sándor és Jókai Móric. Jókai szélsőségesen vallás- és tekintélyellenes gondolkodású volt, sőt fogalmazásmódja néhol anarchista vonásokat is mutat, Petőfi pedig, bár istenhívő volt, a kommunizmushoz határozottan közel álló nézeteket vallott.
A március 15-i forradalom egy tágabb, európai keretben a „népek tavaszának” egyik fő epizódja volt; az 1848-as európai forradalmi hullám Franciaországban (hol máshol) kezdődött el, február 22-én – egy nappal azután, hogy Marx Kommunista kiáltványa megjelent. A népek tavasza láthatóan szervezett folyamat volt. A magyarországi események szervezésében alighanem a bécsi udvarból is részt vettek. A nagyszabású reformokat hozó áprilisi törvényeket a liberális magyar politikusok hosszú évek óta készítették elő, de az udvar soha semmit nem tett elhallgattatásuk érdekében. Mikor a forradalom kitört, a hatalom látszólag engedett. V. Ferdinánd hozzájárult Batthyány Lajos kinevezéséhez, és ígéretet tett a reformtörvények szentesítésére.
A rendi országgyűlés meghozta az áprilisi törvényeket, s majdnem egy hónappal a forradalom után, április 11-én, Ferdinánd alá is írta ezeket.
Mindeközben a háttérben folyt az aknamunka. Hathatós agitációt kezdtek a Magyarország területén élő nemzetiségek körében. A nemzetiségek megalakították a maguk képviseleteit, ezek vezetőivel az udvar titokban egyezkedni kezdett, autonómiát ígérgetve nekik. (Amelyet Világos után természetesen nem kaptak meg.) Valószínűleg arra számítottak, hogy a soknemzetiségű Nagy-Magyarország így gyakorlatilag saját magát fogja széjjeltépni, jelentősebb katonai erőt egyelőre a császár nem is mozgósított a Magyarország feletti uralom visszaszerzésére. Az valószínű, hogy a későbbi orosz beavatkozásról már jóval a forradalom kirobbantása előtt megszületett a megegyezés, így a Habsburg hatalom úgy vághatott bele a folyamatba, hogy garantálva volt, az országot nem fogja elveszteni.
Megtorlás és kiegyezés
Ha nagyobb, évtizedes-évszázados léptékben nézzük az eseményeket, akkor felismerhetjük azt a sémát, amelyet David Icke úgy nevez: problem-reaction-solution. Adott egy ország, amelyet elnyomunk, és ők ezt természetesen nehezményezik. Igen nehéz dolgunk van, ha a szép új világrendbe be akarjuk illeszteni őket, mert eleve egy borzasztó egy begyepesedett, buta társaság, „genetikailag alacsonyabb rendű”, be van oltva mindenféle jó kis reform, haladás, felvilágosodás ellen, és ha ezt egy idegen, elnyomó hatalom próbálja rákényszeríteni, hát duplán lázong.
Ha lázongani akar, hát lázongjon. Szervezzünk forradalmat önmagunk ellen, amely felcsillantja bennük a reményt, majd tapossuk el kegyetlenül, rendezzünk pár év véres megtorlást, majd egy-két évtizedes fokozatos enyhülés következzen, majd a folyamat végén váljunk barátságossá, kössünk kompromisszumot, és vegyük rá a népet, hogy elfogadja a regnáló hatalmat, és önként kiszolgálja a rendszert.
Vagy talán nem furcsa, hogy a szabadságharc megnyerése és az abszolutizmus visszaállítása után alig két évtizeddel a hatalom, egy lövés nélkül, nagy részben visszaadta mind a magyar függetlenséget, mind az áprilisi törvények vívmányait.
Az „ellenforradalom”: 1956
A fenti sémát egy az egyben alkalmazhatjuk az 1956-os forradalomra is. Akik részt vettek az október 23-i eseményekben, elmondták már sokszor, hogy a KGB ügynökei mindenhol ott hemzsegtek. Valószínűleg az itt állomásozó szovjet csapatok köreiben is ott voltak – és a rádiónál, „máig tisztázatlan körülmények között” (érdekes, ez a forradalmak kitörésével kapcsolatban igen gyakran elhangzik), a magyar tüntetők oldalán felvonuló szovjet katonák egyike kezdett lőni a tetőn álló ávósokra, akik persze viszonozták a tüzet, mire a többi átállt katona is lőni kezdett, s ezzel kezdődött meg hivatalosan a forradalom.
A kommunista években ellenforradalomnak nevezték, saját terminológiájuk szerint mindenképpen jogosan. Az õ olvasatukban a „forradalom” nem más, mint a kommunista rendszer bevezetése, így tehát az az elleni felkelés valóban: ellen-forradalom. De azt mondhatnánk, gyakorlatilag egyezményesen is nevezhetnénk ellenforradalomnak az eseményeket, hiszen nem egy gyors, széleskörű társadalmi átalakulás volt a következménye vagy akár a célja, sokkal inkább egy gyorsan és kényszerűen jött átalakulás visszacsinálása, vagy ha ez nem lehetséges, legalább megreformálása. Természetesen 1956 őszi események résztvevőinek korántsem volt egységes álláspontja ebben a kérdésben, az egyetlen dolog, amelyben egyetértettek, hogy Magyarország függetlenségét vissza kell szerezni, legjobban tehát akkor járunk, ha 1956-os szabadságharcról beszélünk, és a dolog (ellen)forradalom-részét érintetlenül hagyjuk.
Az 1956-os forgatókönyv igen sok hasonlóságot mutat a ’48-assal. Mindkét esetben, mikor a történések felgyorsultak, az elnyomó vezetés látszólag engedett. Ahogy Batthyány kinevezését jóváhagyták, Nagy Imre is visszakerülhetett korábbi, miniszterelnöki pozíciójába. A szovjet csapatok kivonását pedig megkezdték. Ennek valószínűleg két oka volt: az egyik az, hogy hagyják a reményt felcsillanni, a diadalmámort átélni, hogy utána annál traumatikusabb legyen a végkifejlet. A másik pedig az, hogy fennállt a veszélye, a szovjet katonák végül mind átállnak.
Mindkét vereséget egyrészt megtorlás követte, másrészt viszont vezetőváltás is történt. Az új vezető alatt kb. 15 évig tartó remény nélküli, kihunyt tüzű, passzív ellenállásos korszak következik, majd jön a kompromisszum, az 1860-as években konkrét, írásos, hivatalos kiegyezés formájában, az 1970-es években pedig a kimondatlan „kádári alku” keretei között, amely megnyitotta az utat a rendszerváltási folyamathoz és ezáltal a jelenlegi áldatlan állapotok ellenállás nélküli kiépítéséhez, ahogy a kiegyezés tágabb horizontján is már két világháború és egy Trianon lebegett a hatalom szeme előtt.
Lényegében tehát kétszer verték át a magyar nemzetet pontosan ugyanazzal a csellel. Szolgáljon ez tanulságul egy esetleges újabb forradalom esetére.
Ráférne már egy tavaszi nagytakarítás a világűrre is. Hogy milyen sok benne a szemét, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy a közelmúltban kettő is a földre pottyant: tavaly egy használaton kívüli amerikai műhold, az idén pedig egy meghibásodott orosz űrszonda. Az esélye annak, hogy az űrből leeső tárgyak bárkit eltalálnak, nagyon csekély, de annak a lehetősége, hogy az űrszemét összeütközik egy működő műholddal vagy a Nemzetközi Űrállomással, egyre nő. Az Országos Kutatási Tanács nevű amerikai szervezet, amely tudományos kérdésekben tanácsadással foglalkozik, egy friss tanulmánya szerint arra a megállapításra jutott, hogy az űrben mára túl nagy lett a rendetlenség. Akkora, hogy ha nem tesznek ellene valamit, akkor a föld körüli alacsony keringési pályákat használhatatlanná teszik az egymást követő ütközések. “A NASA nagyon komolyan veszi a problémát” – nyilatkozta a The New York Timesnak Mason A. Peck, az amerikai űrkutatási ügynökség főtechnológusa.
Űrhálótól az égi porszívóig
A megoldás: meg kell szabadulni az űrszeméttől, különösen a nagy daraboktól, még mielőtt összeütköznének és kisebb darabokra törnének. Kutatóknak több kreatív ötletük is van, például az, hogy hálókkal fogjanak el az űrben kóborgó tárgyakat, és húzzák be őket a légkörbe, ahol károkozás nélkül elégnek, vagy ballonok segítségével irányítsák az atmoszférába a szemetet. Egy további elképzelés: lézerekkel lőni az űrben lévő tárgyakat, de nem azért, hogy széttörjenek, mert az csak még nagyobb szennyezettséget okozna, hanem hogy az így kapott lökéstől biztonságosabb pályára vagy a légkörbe kerüljenek. Február elején egy vezető svájci egyetem, a lausanne-i Szövetségi Műszaki Egyetem kutatói bejelentették, hogy már tervezik a CleanSpace One nevű, mintegy 11 millió dollárba kerülő berendezést. Az egyfajta égi porszívónak is tekinthető szerkezet képes lesz úgy megközelíteni egy műholdat, hogy nagy karmával megragadja, majd bezuhanjon vele a légkörbe, ahol együtt megsemmisülnek.
Svájcnak csak két kis műholdja kering a föld körül, de szakemberei egy ideje törik a fejüket azon, hogy mit kezdjenek velük, ha pár év múlva beszüntetik a működésüket. “Ki akarunk takarítani magunk után. Ez jellemző a svájciakra, nem?” – jegyezte meg Anton Ivanov, az egyetem munkatársa.
A kockázat ma már valós, de kezelhető
Az űrszemét problémája olyan régi és olyan széles körben ismert, hogy külön nevet is kapott: Kessler-szindróma. 1978-ban Donald J. Kessler, aki a NASA űrszeméttel foglalkozó részlegét vezette, elsőként jelezte, hogy ha az űrben keringő maradványok elkezdenek ütközni, a jelenség egyre tömegesebbé, zuhatagszerűvé válik.
Kessler ma már nyugdíjban van, de még mindig foglalkozik a kérdéssel. “Minél hamarabb megteszik, annál olcsóbb lesz, és minél tovább várnak vele, annál több munkát kell elvégezni” – szögezte le a takarításról.
Mivel nagyon sok tárgy kering óránként 27 ezer kilométeres sebességgel a Föld körül, és törik szét ütközéskor kisebb darabokra, a műholdakra leselkedő veszély jelentősen megnőtt. Három évvel ezelőtt egy használaton kívüli orosz műhold csapódott bele egy Irídium kommunikációs műholdba, és az ütközéstől mindkettő több tízezer apróbb elemre tört. Az amerikai légierő jelenleg húszezer darab, az űrben keringő szemétre vadászik, egyebek mellett régi rakéták darabjaira és működésképtelenné vált műholdakra.
A kockázat tehát ma már valós, de kezelhető. A műholdak üzemeltetői ki tudják kerülni a nagyobb szemétdarabokat, és megfelelő védelemmel tudják ellátni eszközeiket a kisebbekkel való ütközés ellen. Ezzel együtt ha nem takarítják el, az alacsony pályán keringő szemét idővel emberre és műholdakra nézve is túl veszélyessé válik. “Nagy kockázattal jár majd egy űrhajós számára, hogy kilépjen a nyílt világűrbe” – közölte John L. Junkins, a texasi A&M Egyetem professzora. – Az Egyesült Államoknak mintegy 500 nagy méretű űrszemete van, Oroszországnak pedig körülbelül kétszer annyi. Félreértés ne essék, Greyhound-buszokhoz hasonló méretű tárgyakról beszélek…”
Edde-flotta
Ha évente öt vagy hat nagyobb méretű objektumot sikerülne eltüntetni, azzal elejét lehetne venni a zuhataghatásnak, tíznek a megsemmisítése pedig megfordítaná a veszélyes irányba fejlődő trendet.
A NASA kutatásokat pénzel, amelyek célja, hogy valamilyen megoldást találjanak. A Raytheon nevű programban például azt tanulmányozzák, vajon egy magasra szálló léggömb magával tudna-e vinni egy olyan berendezést, amely léglöketekkel venné célba a keringő űrszemetet, és kilódítaná pályájukról az egyes tárgyakat, hogy lezuhanjanak, a légkör sűrűbb rétegeibe érve pedig megsemmisüljenek.
“Igazából nem kell sok hozzá, hogy sikerüljön” – magyarázta Peck. A NASA 1,9 millió dollárt adott a Star Technology and Research nevű kis dél-carolinai cégnek arra, hogy kifejlessze és kipróbálja az Elektrodinamikus Szemételtüntető (ElectroDinamyc Debris Eliminator, Edde) nevű űreszközt. Energiáját az Edde egy hat mérföld hosszú, a Föld mágneses mezején keresztülhúzva energiát generáló vezetékről kapná, feladata pedig az lenne, hogy egy szemétdarabot megközelítve hálót dobjon rá, majd alacsonyabb keringési pályára vigye, ahonnan a légrezgés miatt még lejjebb süllyedne, be a légkörbe. Miután ez megtörtént, a pályáján maradó Edde új célpont után nézne.
Jerome Pearson, a Star Technology elnöke szerint mindössze néhány év kell hozzá, hogy az Edde-k pár százmillió dollárba kerülő flottája megtisztítsa a Föld közvetlen környezetét. (Mások szerint ennél hosszabb időre lesz szükség, és a művelet többe fog kerülni.)
A politika közbeszól
Nemcsak a technológiai problémák jelentenek azonban legyőzendő akadályt, a politika náluk is komolyabb gátló tényező lehet.
Az űrszemét, még ha valóban csak szemét is, azé az országé, amelyik a világűrbe juttatta. Ezért aztán ha az Egyesült Államok megpróbálná befogni egy elhasznált orosz hordozórakéta egy részét, Oroszország nagy valószínűséggel tiltakozna. Minden bizonnyal sok ország gondolná azt, hogy egy műholdakat pályájukról kimozdító földi lézert fegyverként is fel lehet használni.
Ráadásul az űrszemét problémáját mindaddig nem lehet megoldani, amíg mindazok az államok, amelyek rakétákat bocsátanak fel, abba nem hagyják gyarapításukat. Az Egyesült Államok lényegében ezt tette: az új műholdakhoz már a biztonságos megsemmisítésük terve is elkészül.
Januárban Hillary Rodham Clinton amerikai külügyminiszter űrviselkedési kódex megalkotását javasolta a világ országai számára, ami nyilván nem lesz könnyű. Az európai országok már rögzítettek maguknak bizonyos alapvető szabályokat, amelyeket viszont amerikai részről túlságosan korlátozó jellegűeknek ítéltek meg.
Junkins professzor szerint az Egyesült Államoknak Svájc példáját követve szintén takarítania kellene maga után. “Az Egyesült Államok egymaga megállíthatná a szemét növekedését azzal, ha összeszedné azt a sok száz objektumot, amelyet mi küldtünk a világűrbe. Ez a mi kötelességünk, és ha eleget teszünk neki, azzal erkölcsi és műszaki szempontból is sokat nyerhetünk” – húzta alá az A&M Egyetem professzora.
Forrás: MTI
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebook-on!
Távol álljon tőlem, hogy minden parlamenti képviselőt és pártot egy kalap alá vegyek és helytelenül általánosítva azt állítsam, hogy teljesen mindegy ki kormányoz, mert úgysem lesz jobb a helyzet. Jóllehet, azt a kérdést nap mint nap felteszem önmagamnak, hogy vajon mekkora mértékben vezetik azok az országot, akikre a pozitív változást óhajtó választópolgár leadja a voksát?
Szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy ki kormányoz, mert bár szeretném azt hinni, hogy egy valóban tudatos társadalom képes saját maga által felállított szabályrendszer szerint élni akár még kormányzat nélkül is, a helyzet az, hogy még nem vagyunk valóban tudatos társadalom. Még nagyon nem. Egy képzett zenészekből álló szimfonikus zenekar simán elmegy akár karmester nélkül is, mert képesek a muzsikusok egymásra figyelni, de ennek feltétele az, hogy a zeneművet, melyek közösen előadnak, mindannyian rendkívül jól ismerjék. Mindannyian ismerik a darabot és tudnak egymásra figyelni. Ez a kulcs.
Hogy van-e annyi “kakaó” a nyugati világ polgáraiban, hogy előbb-utóbb “megismerjék a zeneművet”, azt persze nem tudhatjuk előre (főleg, hogy a média és a valóságshow-k “ellenünk” dolgoznak), de valahol mélyen a szívemben hiszek abban, hogy – egy meglehetősen negatív képet az elmémből a világra kivetítve – van az a szintű kizsákmányolás és megszorítás, melyet már a legagymosottabb ember sem fogad el természetes gazdasági folyamatnak. Tesztelnek bennünket – szó se róla -, de minél többet beszélgetek ismeretlen ismerősökkel, annál jobban látom, hogyan nyílik az emberek szeme. Valami nincs rendjén. Valamit nem mondanak el nekünk.
Gondolkodtatok-e már azon, hogy a mai parlamentáris demokrácia mennyire abszurd módon működik? A kormányprogramokat nem a népek közös érdeke “írja”, majd annak megvalósításához a történelmünkkel és gazdasági érdekeinkkel tökéletesen tisztában lévő felelős szakembereket keresünk, hanem olyanokat bízunk meg a népképviselettel, akik azért akarnak többnyire politikusok lenni, mert a közös kasszához közel kerülve bebiztosíthatják a saját maguk és családjuk létezését. (Nem szeretnék általánosítani, de sajnos nagyon sok ilyen van!)
Ráadásul a mai képviselők mindenféle kiváltságokat élveznek, mentelmi joguk van és ha kurvára nem azt csinálják, amiért megválasztották őket, abból sem lesz gond, mert nem visszahívhatók a nép által. A parlamentáris tragikomédia abban merül ki mindössze, hogy 4 évente bemész egy elfüggönyözött összetákolt kis “dobozba” és egy listából kiválasztasz egy nevet, akiről az általa képviselt pártja reklámszövegén túl semmit nem tudsz, csak a nyakkendőjének a színe alapján szimpatizálsz vele. (Ha szerencséd van, néha kiírnak egy népszavazást, de azzal aztán már tényleg jóllaktál!) Ennyi.
Mondok egy – talán – meglepő infót, melynek hallatán én is nagyot néztem, amikor elmesélték.
Azt leszámítva, hogy ugyanazon munkahelyen dolgozó emberek bárhol a világon pártállástól függetlenül is ápolhatnak jó viszonyt (!) – s ezzel arra akarok utalni, hogy egy parlamenti vitában egymást pocskondiázó, egymással ellentétes oldalon álló pártokat képviselő honatyák az ülés végeztével összekacsintva közösen megebédelnek (és még meg is dicsérik egymást a jó érvelésért!) -, azért arra szerintem senki nem gondolna, hogy a szavazásra bocsájtott törvényjavaslatok sorsa előre elrendeltetett. Már nem abból a szempontból, hogy le van zsírozva minden, és csak “színházi előadás” folyik, hanem arra vonatkozólag, hogy az egyes pártok vezetői a saját képviselőiknek előre leadják, hogy adott törvényjavaslatra hogyan ajánlott szavazni.
A képviselők tehát kapnak egy listát, hogy X számú törvényjavaslatra a zöld gomb a nyerő, az Y számúra pedig a piros, így miközben épp pasziánszoznak az ülés közben a laptopjukon és majszolják a kakaós csigát, a legmegterhelőbb meló kikeresni a reggel megkapott listából az aktuális szavazáshoz a megfelelő gomb színét és “gól”. Azt természetesen nem állítom, hogy ez minden esetben így van, de hogy nem egyszer történik ilyen, az 100%. Ezt biztosan tudom, mert az egyik képviselő testvére mondta nekem személyesen. (És azt sem állítom, hogy csak pasziánszoznak, de nagyon sokszor igen, erről már több fotó is megjelent a sajtóban!)
Felmerül a kérdés: Hogyan lehetséges ez? Ha én egyéni képviselőkre adom le a voksomat, akikre elvileg azért szavazok, mert meg vagyok győződve a szakértelmükről és arról, hogy az én érdekeimet fogják képviselni az ország házában, akkor miért nem vállalják fel a felelősségét az egyéni döntéseiknek és miért nem mennek szembe a párt érdekeivel a választópolgárok javára (ha éppen arra lenne szükség)? Miért nem állnak ki és mondják el, ha nem értenek valamivel egyet? Néha megtörténik, de rendkívül ritkán és végtelen tiszteletem a kevés kivételnek!
Kíváncsi vagy, hogy Józsi bácsi szerint miért van ez így? Itt elolvashatod.
Jó érzékkel hívta meg Kálmán Olga az ATV Egyenes Beszéd február 27-i műsorába Raskó Györgyöt, mert ő emblematikus alakja annak a körnek, akikről Ángyán József a lemondása kapcsán írt, nemrég nyilvánosságra került levelében szólt. A riporter alákérdezésével, az Ángyán által felvetett kényes kérdéseket elkerülő diskurzusával, helyeslő pillantásaival szép bizonyítványt állított ki a független újságírásról. A kiegyensúlyozott tájékoztatásnak még csak a látszatát sem próbálta fenntartani. Elhallgatta, hogy a Kormány által nyilvános vitára bocsátott Vidékstratégia széleskörű támogatást élvez. Szakmai, tudományos és civil szervezetek tárgyalták, és támogatják.
Foto: Krzysztof Browko 1x.com
Raskó Görgy nyilatkozatából egyértelműn kiderült, hogy kileli a hideg a gondolattól is, hogy a vidék jövedelemtermelő erőforrásai ne hozzá és a hasonló nagybirtokosokhoz kerüljenek, hanem a családi gazdaságok megélhetését, a helyi közösség gyarapodását szolgálják… “A mezőgazdaságban pénz van…” mondja és ebből számára logikusan következik, hogy az csakis neki, és köreinek rendeltetett. Az Ángyán József és kormányzati munkatársai által készített Nemzeti Vidékstratégiára tett megjegyzése, miszerint “országos méretű szabadtéri skanzenné akarnák alakítani a mezőgazdaságot” valótlan, szakszerűtlen és elfogadhatatlan, melyet a vidék Magyarországa nevében ezúton visszautasítunk!
Tiltakozunk az ellen a közvéleményt szintén félrevezető beállítás ellen is, mely szerint a Raskó György által képviselt mega- és gigabirtokokon folytatott tevékenység lenne a „professzionális mezőgazdaság” a családi gazdaságok pedig csak lenézendőek, skanzenbe illőek lennének.
Ez súlyosan félrevezető beállítás, mert a magyar családi gazdaságok birtokméretei 50-100-300 hektárig terjednek, s ezzel a mérettel Európa legnagyobb gazdaságai közé tartoznak. Az EU mezőgazdasága nagyrészt családi gazdaságokra épül, melyek átlagos birtokmérete – amiről Raskó mélyen hallgat – 30 hektár. A magyar családi gazdaságok ugyanolyan eszközökkel, módszerek- kel dolgoznak, mint a nagyvállalatok. A különbség főként abban áll, hogy ha a földet a helyi családi gazdaságok művelik, akkor helyben marad a jövedelem, fejlődésnek indul a helyi társadalom és gazdaság. A gigagazdaságok hosszú távon gazdaságilag és ökológiailag fenntarthatatlanok. A tőkés társa- ságok odébb állnak majd, ha kevesellik a profitot, és visznek, amit lehet, míg a családi gazdaságok helyben maradnak, és képesek lesznek egy munka-intenzív, fenntartható működésre a kőolajkorszak után is.
Raskó György “idillinek, skanzenszerűnek, zöldre festettnek” nevezi a családi gazdaságokra épülő mezőgazdaságot, mely – állítása szerint csak állami támogatással tartható életben – és mélyen hallgat arról, hogy az EU által a családi gazdaságok, a vidék megerősítésére, fejlesztésére szánt támogatásokat sok ezer hektár után ő és a hozzá hasonló újkori nagybirtokosok teszik zsebre. Szó sincs tehát arról, hogy ezek a nagybirtokok nem igényelnek támogatást, sőt „professzionális” módon halásszák el a helyi társadalmaktól ezeket az eredetileg nekik szánt támogatásokat, így az a tarthatatlan helyzet állt elő Magyarországon, hogy az EU állampolgárok pénzéből Európa leggazdagabb embereit támogatjuk. A családi gazdaságok eltartottként való ábrázolását cáfolja az egész magyar történelem, a parasztság sorsa, áldozatvállalása, Raskó kijelentése egyben szomorú bizonyíték a nagytőke szociális és ökológiai felelőtlenségére.
Ráadásul Raskó György nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Nyugat Európa mezőgazdasága elmaradott, skanzenbe illő, és nem áll meg saját lábán… Ha átmegyünk a magyar határon Hegyeshalomnál, saját szemünkkel is megláthatjuk, hogy a nálunk sokkal rosszabb mezőgazdasági adottságú területeken is virágoznak a falvak; megélnek, sőt jól megélnek a családok akár kicsi területeken is. De így van ez Dániában is, ahol az egész mezőgazdaság családi gazdaságokra és azok szövetkezeteire épül. A világ csodájára jár a dán mezőgazdaságnak. Persze a dánok, és az osztrákok szerencsésebbek nálunk, soha nem voltak szovjet megszállás alatt, nem ismerték meg a kolhozosítást, és nincsenek Raskó Györgyeik…
Foto: Krzysztof Browko 1x.com
Az ATV riportja rávilágít, hogy a magyar gazdák és vidéki közösségek felett átível a nagybirtokosok pártoktól és kormányoktól független érdekszövetsége, mely az egész országra rátelepedett, és erre a magát „függetlennek” tartó média áldását adja.
Philip Cafaro, a Colorado egyetem professzora „Klímaetika és népességpolitika” címmel megjelent legújabb tanulmányában a „globális felmelegedést” nevezi a föld legnagyobb problémájának és természetesen a bűnbak ismét az emberiség. Az ENSZ Klímabizottságának többször megcáfolt állításait visszhangozva, a professzor sötétségről és végítéletről beszél tanulmányában (57. oldal):
„A tudósok szerint az emberiség megnövekedett igényei és ezeknek a földre kifejtett hatásai egy új korszakot vezetnek be: az Antropocén korszakot. A föld erőforrásainak ilyen önző és destruktív kisajátítását kizárólag fajközi népirtásnak minősíthetjük.”
Tehát a szerző egy geológiai korszakról, az „Antropocén” korszakról beszél. Azt természetesen elfelejti megemlíteni, hogy ha létezik egy örök tényező az éghajlattal kapcsolatban az az, hogy folyamatosan változik. Arról nem is beszélve, hogy a széndioxid éghajlat befolyásoló hatását számtalan tanulmány és neves tudós, éghajlatkutató megcáfolta már.
„Ideje elismerni a más fajokat ért igazságtalanságot, amit a klímaváltozás és más emberi támadások hoztak a bioszférára, így szükséges, hogy környezetvédelmi morálunkat és viselkedésünket ennek megfelelően változtassuk meg,” írja a professzor.
Amit pedig „viselkedés” alatt ért, az nem csupán egy egyszerű, barátságos „családtervezési” program. Szerinte a globális Armageddon elkerüléséhez drákói intézkedések szükségesek:
„Az ember szaporodásának megállítása mindenképpen elenged-hetetlen (de nem elegendő) feltétele a globális klímaváltozás katasztrofális változásának megakadályozására. Igazából a föld népességének jelentős csökkentésére lehet szükség, hogy ezt elérjük.”
Ez egy óriási fogalombeli különbség. Egy dolog megállítani a szaporodást és egészen más a lakosság jelenlegi számának jelentős csökkentése.
„… nagyobb esélyünk van elfogadható jövőt teremteni a föld szegényeinek, ha véget vetünk a lakosság növekedésének, amilyen gyorsan csak lehet. Lehetséges, hogy az emberi populáció csökkentésére lesz szükség egy ilyen jövő eléréséhez,” írja a professzor tanulmánya 54. oldalán.
Philip Cafaro ezt morális kérdésnek tekinti és ismételten hangsúlyozza, hogy a föld jelenlegi népességének jelentős csökkentése szükséges.
„Első lényeges állításom a tanulmány második részében a következő: a klímaváltozás elfogadható korlátaira vonatkozó konszenzus minimum azt követeli, hogy megállítsuk a föld népességének növekedését. Amennyiben ezeket a határokat komolyan vesszük, feltételezhetjük, hogy a jelenlegi népesség jelentős csökkentésére vonatkozó igény megalapozott. Látva milyen szerepet tölt be a népességnövekedés a klímaváltozás felgyorsításában, a jelenlegi körülmények között, az ennél visszafogottabb intézkedések nem nevezhetők etikusnak.”
Sajnálkozva, hogy az „IPCC (az ENSZ Klímaváltozásért felelős bizottsága) álláspontja szerint a népességszabályozás kérdése túl ellentmondásos” a professzor kijelenti, hogy „…a népesség kérdésének kezelése, megvitatása nélkül csak torz ítéletet alkothatunk a klímaváltozáshoz való alkalmazkodáshoz szükséges lépéseket és ennek igazságos nemzetközi munkamegosztását illetően.”
A kötelező globális népességpolitika kérdésének fejtegetése közben Cafaro felveti az elkerülhetetlen kérdést: a szerinte szükséges intézkedések kötelező vagy önkéntes alapon működjenek.
„… a kényszer kérdését nem kerülhetjük el örökre. Sok progresszív író hiszi ebben a régióban, hogy az önkéntes eszközök elegendőek a népesség elfogadható szintre történő csökkentéséhez, de más helyeken és más időkben ez nem feltétlenül igaz, és nem feltétlenül igaz a XXI. vagy XXII. századi világ egészére.”
A professzor úgy gondolja, hogy a hatékony népességpolitikához kényszerre van szükség.
„Kína népességpolitikája nagyjából stabilizálta az ország lakosságát, míg más, kizárólag kényszermentes intézkedéseket alkalmazó országok lakossága (mint például Indiában), továbbra is gyors ütemben növekszik.”
A professzor nem kerülheti el az ilyen felemelkedőben lévő tudományos diktatúrával szembeni ellenállás kérdését.
„Igaz, sok ember elfogadhatatlan jogsértésnek tartja, ha más mondja meg neki, hogy milyen autót vezethet, vagy hány gyereke lehet, de akkor viszont nagyon gyorsan neki kell látni a nem vagy kevésbé kényszerített intézkedések bevezetéséhez, amelyek meghozzák a kívánt eredményt. Amennyiben ezek elégtelennek bizonyulnak, előfordulhat, hogy szigorúbban kell korlátozni a fogyasztást és a szülést érintő szabadságjogainkat.”
Ez a „jó zsaru, rossz zsaru” módszer nagyon ismerős. A biokraták először általában emberi módon szólalnak meg, majd amikor ez nem működik, jön az ordibálás.
1989-et írunk. Szinte senki nem hallott még internetről, kézben hordozható mobiltelefonról, vagy éppen GPS-navigációs rendszerekről, így nem is nagyon hiányoznának senkinek, ha egyszer csak működésképtelenné válnának.
Március 9-én egy masszív koronakitörés során a Nap plazmát és milliárdnyi apró, töltött részecskét lövell ki a Föld felé, amelyek március 13-án el is érik bolygónkat. Olyan heves sarki fény lángol fel az Egyesült Államok északi részén, hogy sokan pánikba esnek, egy esetleges szovjet, ballisztikus rakétákkal indított atomtámadás első csapásának vélve azt.
Kanadában, Quebecben drámai események sora veszi kezdetét, amelyek során mindössze 90 másodperc alatt összeomlik a teljes elektromos hálózat, 6 millió kétségbeesett és az események előtt értetlenül álló embert hagyva magára a hidegben és a sötétben. Hogy történhetett meg mindez? És megtörténhet máshol, vagy újra? Vagy ez volt a valaha észlelt legerősebb napkitörés? Szó sincs róla.
A Carrington-esemény
A legintenzívebb, valaha feljegyzett geomágneses vihar 1859-ben olyan heves volt, hogy a szokásos 3-4 nap helyett 18 óra alatt érték el a Földet a töltött részecskék. A nappali égbolt is látványosan kifényesedett, éjjel pedig kényelmesen lehetett olvasni; kívülről szemlélve úgy tűnhetett, hogy színes tűzbe borult az egész bolygó. Az északi fény még Hawaii, Mexikó és a Földközi-tenger szélességein is beragyogta az eget.
A sarkok közelében vett jégminták elváltozásai alapján ez volt az elmúlt 500 év legnagyobb kitörése, becslések szerint kb. 190-szer erősebb, mint a már önmagában is extrémnek számító skála X-fokozatának alsó határa, és több, mint 10-szer erősebb az 1989-es hatalmas áramszünet okozójánál.
Döbbenetes intenzitásával a Carrington-esemény az igazi, X190-es skálájú kitörés, amely statisztikai becslések szerint 500 évente ismétlődik – átlagosan. De megtörténhet a 2013-as naptevékenységi maximum idején is.
Mit okozott a Carrington-esemény?
A szép, színes égbolton, néhány legendás tengeri viharon és a gyerekcipőben járó távíró, illetve telefonvezeték-hálózat látványos szikráin kívül szinte semmilyen hatással nem volt a társadalomra vagy a gazdaságra.
Mivel nemhogy mobiltelefon, de még elektromos háztartási készülékek sem voltak, az elképesztő erejű geomágneses vihar a mindennapi életet szinte egyáltalán nem befolyásolta. Senkit nem zavart, hogy nem kapcsolt be a digitálisan időzíthető kenyérpirító, nem árammal működött a narancsfacsaró, sőt, még a garázsajtó kinyitása sem igényelt elektromos hálózatot. Nem volt szüksége ilyesmire a gőzmozdonyoknak sem, hogy haladjanak, a repülésirányítás hiányára pedig maximum a minduntalan eltévedő postagalambok panaszkodhattak.
Becslések szerint – ha a Carrington-esemény 1989-ben történt volna -, 6 millió helyett minimum 300-350 millió ember maradt volna azonnal áram nélkül, és nem csupán órákra, vagy napokra. Újra kellett volna építeni a fejlett, magasabb szélességen fekvő országok távvezeték-, illetve az elektromos elosztó hálózatainak nagy részét, a leolvadt transzformátoroktól a kidőlt tartóoszlopokon át a szinte felrobbant diszpécserközpontokig.
Mit okozna ma a Carrington-esemény?
Napkitörések mindig is voltak és lesznek, felesleges nagy hisztit csapni emiatt – állítják sokan. “Szenzációhajhász média, amely felfújja mindennek a jelentőségét, hogy bulvárhírként tálalhassa” – teszik hozzá a nyugilények támogatói. “500 évente van, úgyis csak 350 év múlva lesz megint” – hessegetik el a vélt vagy valós rémképeket a statisztikai tudományok önjelölt szakértői.
És valóban, napkitörések mindig is voltak és lesznek, 11 évente váltakozó intenzitással – ezzel csak egyetérteni tudunk. Valami azonban nagyon megváltozott a legutóbbi 2 napciklus maximumai óta. És ez a különbség már-már túlcivilizált világunk szinte teljes lebénulását okozhatja.
Mi okozza a különbségeket?
Elsősorban az, hogy szinte észre sem vettük, milyen mértékben és milyen elképesztően gyorsan függővé váltunk saját technikai vívmányainktól.
A ’90-es évek elején mindig, minden találkozót, programot, helyszínt és időpontot (valamint azok lekésése, vagy elkerülése esetére alternatív terveket is) előre egyeztettünk mindenkivel. Mindig volt “B terv”, hogyan találjuk meg egymást, ha mégsem úgy alakul, stb. Általában előre tájékozódtunk a találkozók környezetéről, a helyi lehetőségekről, és nem voltunk semmilyen kommunikációs eszközre utalva. Ma ennek már semmi, de semmi szükségét nem érezzük; hiszen mindenkinél van legalább 1, de néha 2 mobiltelefon, amivel dinamikusan és folytonosan át-, és újra lehet szervezni mindent, ha úgy alakul. Ez ugyanakkor az egyik legérzékenyebb pontunk is – a mobil kommunikáció.
Mobiltelefonok nélkül a ma felnövő generáció jelentős része zavarttá és tanácstalanná válik. De ne legyünk igazságtalanok – ugyanez igaz a már felnőtt, de az elmúlt másfél évtizedben elkényelmesedett, a reklámozók számára oly fontos 18-49 éves korosztály tagjaira is.
Ha durván akarunk fogalmazni, kijelenthetjük – a mobiltelefonok nyújtotta kényelem és biztonság hirtelen kiesése a társadalom nagy részénél olyan döbbenetesen erős elvonási tüneteket eredményezne, hogy az emberek szinte lebénulnának tőle.
A kezdeti sokkból a 30 felettiek korosztálya térne korábban magához, de ők sem elég gyorsan; egy ilyen esemény mindenképpen elhúzódó káoszt okozna önmagában is, össztársadalmi szinten.
Az első számú mumus tehát – a mobiltelefon-függőség.
De menjünk tovább. A ’90-es években minden autóban volt papír alapú, nyomtatott térkép; és ha eltévedtünk, vagy nem ismertük pontosan az útvonalat, bármikor elővehettük azt. Ha távolabbi úti célunk volt, indulás előtt alaposan tanulmányoztuk a legfontosabb tájékozódási pontokat, környezeti viszonyokat és alternatív útvonalakat.
Most rácuppantunk egy aranyos, színes kis beszélő “izét” a szélvédőre, levakarjuk róla az MP3-lejátszó vagy az Angry Birds 3D képernyővédőjét, és rámutatunk egy címre vagy pontra – aztán vakon követjük az utasításokat. Menet közben általában halvány fogalmunk sincs róla, hogy hol vagyunk; talán még azt sem vennénk észre, ha körbe-körbe vezetne minket virtuális segítőnk a városban, vagy időnként átlépnénk az államhatárt, csak mert 300 méterrel rövidebb úgy a “gazdaságos” útvonal.
De ha egyszer csak megszűnnének a bájos és kedves “Túllépted a megengedett sebességet”, “a következő lehetőségnél fordulj jobbra-balra”,vagy “érkezés a célhoz” jellegű csevejek, annak bizony következményei lennének. A következmények egyetlen vezetőre, vagy utasaira nézve csupán bosszantó kellemetlenséget jelentene; a forgalom egészére viszont katasztrofális hatással lehet.
Képzeljük el, mi történne, ha nem csak egyvalakinél, hanem az úton, vagy a városban közlekedő valamennyi járművön egyszerre szűnne meg a navigáció. És nem csak a személygépkocsikban, hanem az áruszállító teherautókon és hatalmas kamionok fülkéiben egyaránt.
Egy ideig sokan észre sem vennék, hogy eltévedtek – hamarosan viszont gyanús lenne, hogy nem érkezik új utasítás, a “GPS-vétel megszűnt” jelzésen kívül a navigációs készüléktől. Ráadásul a kamionok és teherautók egy része ezalatt behajt olyan helyekre is, ahol nem fér majd el, de megfordulni sem tud; és amikor mindenki rádöbben, hogy teljesen máshol van, mint szeretne lenni, percek alatt teljes lenne a káosz.
Egy világváros teljes forgalmát képes lenne 100%-ig lebénítani akár csak 10%-nyi olyan vezető, aki számított arra, hogy az aranyos, praktikus színes kütyü elkalauzolja majd őt – pedig nem. Annyira sokan vagyunk, és olyan vakon követjük a navigációs utasításokat, vélhetően bőven meglenne ez a tíz százalék – de talán még a 30% is.
A második számú mumus ezért a navigációtól való függőség.
Van azonban egy még ennél alapvetőbb függőségünk – és pedig csillapíthatatlan energia-igényünk. A mai háztartásokban szinte minden, amit használunk és amire valamiért szükségünk van, elektromos árammal működik. Való igaz, hogy ez két évtizeddel ezelőtt is így volt, de ha jobban belegondolunk, igenis vannak különbségek.
Akik már éltek akkor, némi nosztalgiával emlékezhetnek a ’80-as, ’90-es években még gyakori áramszünetekre. Volt valamiféle különleges hangulata annak, amikor minden fény kialudt közel-távol, és csak a szél süvítését, vagy a redőnyök csapkolódását hallhattuk a sötétben. Egyszerre volt izgalmas és félelmetes, néha pedig a maga furcsa módján szép és különleges élmény, amikor gyertyát gyújtottunk a konyhában, vagy a fürdőszobában, és csak vártunk, néha órákon át.
Akkor viszont fel voltunk erre készülve, és mindig volt előkészítve gyertya – ma ez már közel sem triviális. A másik, talán még ennél is nagyobb probléma a fűtési rendszerek modernizálódása. Ez is egy olyan probléma, amely szinte észrevétlenül költözött otthonainkba; sokan talán nem is tudják, de a modern, cirkulátorral működő fűtési rendszerek jelentős része biztonsági okokból egészen egyszerűen kikapcsol, ha nincs a vezérléshez szükséges hálózati feszültség.
Tehát, ha nincs áram, akkor nem csak áram nincs – hanem fűtés sincs. Még ha a mobilhálózat működne is, maga a telefon lemerül, és nem tudjuk feltölteni. Hideg lesz, sötét, és segítséget sem tudunk kérni.
A harmadik nagy mumus tehát az elektromos energiától való függésünk.
Vajon mit okozna mindezek hiánya, együtt? A lehetséges események idővonala itt.
A 2012. március 7-i X 5.4-es kitörés az űr-időjárás jelentésben:
Az eurozóna munkanélküliségi rátája jelenleg 10,7%, ami a legmagasabb érték az euró bevezetése óta, pedig az előző válság során soha nem emelkedett 10,2% fölé. Éppen csak bejelentették, hogy az eurozóna válságban van és a munkanélküliség máris rekord magasságokba emelkedett. Mi lesz később?
Úgy tűnik Európa gondjai ezzel csak elkezdődtek. Az európai szuverén adósságválság tovább mélyül és egy újabb globális válság van a láthatáron. Az EU lakossága és bankrendszere összességében nagyobb, mint az Egyesült Államoké és több Fortune 500 cég működik területén. Európa pénzrendszerének összeomlását az egész világ megérezné.
A munkanélküliségi adatok bizonyos országokban megdöbbentőek. Spanyolországban például jelenleg 19,9%, Görögországban pedig 23,3%-on áll. A fiatal munkavállalókra vonatkozó adatok ennél is elszomorítóbbak. Görögországban a 25 év alattiak 48,1 százaléka Spanyolországban pedig 49,9 százaléka van munka nélkül.
A háttérhatalom egyelőre nem hagyta, hogy Görögország és a főbb európai bankok csődbe menjenek, de egyre több jel mutat arra, hogy a „leszámolás napja” közeledik. Az Európai Központi Bank például néhány napja bejelentette, hogy európai bankoktól nem fogad el biztosítékként görög kötvényt.
Számos nagy európai bank jelentett hihetetlenül magas, nem várt és a görög adósságból eredő veszteséget. A Reuters a következőket írja:
A görög adósságválság sebei újra felnyíltak, amikor számos európai bank kénytelen volt komoly veszteséget elkönyvelni csütörtökön, miközben vezetőik arra figyel-meztettek, hogy a régió ingatag pénzügyei továbbra is fenyegetik a gazdasági növekedést és az eredményeket.
Franciaországtól Németországig, Nagy-Britanniától Belgiumig, a régió négy legnagyobb bankja összesen 8 milliárd euró veszteséget jelentett be a múlt évre, görög kötvényeiknek köszönhetően.
„1929 óta nem voltunk ilyen komoly bajban gazdaságilag,” nyilatkozta Jean-Paul Chifflet, a Credit Agricole elnöke.
A Nemzetközi Swaps és Derivatíva Szövetség úgy döntött, hogy a görög adósság-megállapodás nem eredményez kötvénykockázat swap (CDS) kifizetéseket. Ennek következtében a magán kötvénytulajdonosok nem igen lesznek hajlandóak önként elfogadni a küszöbön álló adósságcsere-megállapodást.
Ez a döntés komolyan megingatja a kötvénykockázati swapokba vetett bizalmat. Végtére is elsődleges céljuk, hogy „biztosítékot” szolgáltassanak arra az esetre, ha valami közbejön. Ha azonban nem fizetnek, amikor szükség lenne rá, mire jók?
A német szavazóknak elege van abból, hogy fekete lyukakba öntsék a pénzüket. Egy mostanában végzett közvélemény kutatás szerint a németek nagy része ellenzi az újabb görög mentőcsomag(ok) lehetőségét.
Nem egy német politikus egyértelművé tette álláspontját az ügyben. Hans-Peter Friedrich, német belügyminiszter a következőket nyilatkozta a Spiegel által készített interjúban:
„Görögország esélyei arra, hogy lábra álljon és ismét versenyképes gazdaság lehessen, sokkal nagyobbak a monetáris unión kívül, mint annak részeként,” mondta, hozzátéve, hogy a kényszer kilépést nem támogatja. „Nem arról beszélek, hogy Görögországot ki kell rúgni, hanem olyan ösztönzéseket kell létrehozni, hogy a kilépés ellenállhatatlan opció legyen.”
A görög médiában számos olyan cikk jelent meg, amely Angela Merkelt Hitlerként ábrázolja. A mentőcsomagokat ellenző szélsőbaloldali politikai pártok egyre népszerűbbek, az emberek dühe pedig folyamatosan nő.
A Guardian a következőket írta:
Athén utcáin egyre érezhetőbb a németellenesség. Az egyik görög lap a legtöbb ellenszenvet Angela Merkelre irányítja, nácinak csúfolva a főkancellárt az újság címlapján.
A 40 éves Niki Fidaki azt mondja a görögök az adóemelések és a közszolgáltatások csökkentése miatt dühösek leginkább Németországra és a trojkára. „Az embereknek nincs pénzük ekkora adóra. A fizetésem kevesebb lett, de több adót kell fizetnem. Én még szerencsés vagyok, mert a barátaim felének munkája sincs. A görögök azt utálják, hogy még több pénzt kérnek tőlünk, de nincs. Az embereknek nincs munkája és nincs pénzük, hogy gondot viseljenek a gyerekeikről.”
A hangulat fokozatosan romlik az országban, már nem kell sok ahhoz, hogy beteljen a pohár. Az eurozóna egy igazi lőporos hordó.
Miért tűnik úgy, hogy az Egyesült Államok jobb helyzetben van a jelen pillanatban? Az egyik fő ok a megszorító intézkedések hiányában keresendő. Egyelőre Barack Obama állja a hamis jólét költségeit, azzal, hogy óránként 150 millió dollárt vesz kölcsön a gyerekeinktől és az unokáinktól. Természetesen ez az őrült költekezés csak még nagyobb összeomlást eredményez majd a maga idejében, de a legtöbb ember úgy tűnik, nem aggódik efelől. Néhány számadat javult és ez elég.
Figyeljük Európát, mert Amerika ugyanarra veszi az irányt!
Legalább öt év telt el azóta, hogy ezt a pár mondatot megfogalmaztam:
A diktatúra az, amikor a beszélő száját betömik, a látó szemét befogják. A demokrácia az, amikor a hallgatók fülét telebeszélik, a néző szemét elkápráztatják. Kicsit más, mégis hasonló. A diktatúra kegyetlen, demokrácia kicsit drágább…
Akkor azt éreztem, hogy azok a szavak, amelyeket igen sok gondolkodással érlelek magamban, és minden elkövetek azért, hogy egyértelműek legyenek, egyszerűen elvesznek a megalapozatlan, lelkesedéstől fűtött, és sokkal kényelmesebben kiabálható vagy mantraként értelmetlenül ismételgethető jelszavak tömegében. Bosszantott, hogy míg pár évtizeddel korábban kiemelkedő szakmai teljesítménnyel lehetett bekerülni a médiába, ma azzal lehetetlen, viszont ha valaki egy idióta mutogatósóban szexel, nem tud de akar énekelni, értelmetlen napi sorozatokban szerepel, hőssé válik.
Mára azzal kell szembesülnöm, hogy létezik még ennél is hatékonyabb módszer az emberi közösség homogén masszává alakítására, ez pedig nem más, mint eszközt adni a kezébe, amivel saját maga képes telebeszélni a saját fülét, elvakítani a saját szemét. Kezdetben vala a blog, de aztán megjelent a YouTube, a Facebook, a Twitter. Hihetetlen tömegű információ, amelyet mi magunk állítunk elő annak érdekében, hogy “jelet adjunk” létezésünkről; de bármit is teszünk, eltörpül “ismerőseink” jeleinek tömegében, amelyeket átlapozunk, reagálunk, továbbítunk – rettenetes mennyiségű időt elpazarolva, és állandó nyüzsgéssel forgatva a… semmit.
Tettem néhány kísérletet arra, hogy értelmesen kommunikáljak, számomra elfogadható minőségű párbeszédet, vitát folytassak emberekkel ezen a felületen. Egyszerűen lehetetlen. Két napig ha létezik a társalgás, de a folyamatosan megjelenő új bejegyzések ködében lassan elvész, már senki nem akar előre haladni a beszélgetés fonalán. Semmi igény nincs arra, hogy lelkiismeretesen végigolvassanak egy-egy hozzászólást, esetleg a feltett kényelmetlen kérdésekre választ keressenek, az egyértelműen téves állításokat visszavonják, ne hangoztassák újra és újra. Mindent abba lehet hagyni, mert két nap múlva már úgyis elfed mindent a szöveg-tömeg új rétege, nem kell felelősséget vállalni, tanulni, változni, előre lépni.
Mint a guánó (lusták számára: madártelepek alatt évtizedek, évszázadok alatt egymásra rétegződő ürülék), úgy szaporodik fel ez a tartalom, az érdemi, építő kommunikáció fogalmához semmilyen módon nem kötődő, keletkezésében is inkább az ürítéshez, mint az alkotáshoz hasonlító informatikai hulladék. Állandó áradatától elvakulva már képtelenek vagyunk egy tíz mondatos szöveget értelmezni, szövegösszefüggést megállapítani, netán kapcsolódó háttérismereteknek mélyebben (nem csak hasonló gondolkodású és hasonlóan sekélyes tudással rendelkező hangoskodók szösszenetein túl) utánanézni. Nem beszélve arról, hogy esetleg a saját véleményünkkel ellentétes tartalmú állítást lehetségesnek fogadjunk el, és belegondoljunk az általa felvetett lehetőségekbe. Úgysem számít, pár nap múlva nem látja már senki…
Pedig a probléma forrása itt sem az eszköz, hanem a használó igénye, amely a silány eszközt emeli magasba, és teszi a világhálót globális idegrendszer helyett az információmérgezés forrásává.
Láthatjuk, hogy a szuverén adósságválságok kirobbannak, majd rövid szünet után újjáélednek, hogy még nagyobb erővel támadhassanak. Hívjuk ezt a „Shylock modellnek” Shakespeare Velencei kalmárja nyomán. Shylock, az uzsorás, pénzt kölcsönzött Antoniónak, fedezetként egy fontnyi húst követelve Antonio testéből, ha nem tudná időben visszafizetni a kölcsönt.
A szuverén adósságválságok nem a szerencse vagy az ítélőképesség hiányának és nem is a véletlennek köszönhetőek. Az elmúlt huszonöt év alatt számtalanszor láttuk ezt a jól megrendezett darabot, apró eltérésekkel. Görögország, Argentína, Spanyolország, Olaszország, Portugália, Brazília, Mexikó, Izland, Írország, Oroszország, az ázsiai tigrisek… mind „buta módon” vettek fel túlságosan nagy mennyiségű kölcsönöket, a legtöbbet magánbankoktól, majd „rájöttek”, hogy nem tudják azokat visszafizetni.
Ezzel szinkronban ugyanezek a hatalmas globális megabankok túl sok kölcsönt adtak ezeknek az országoknak, majd „rájöttek”, hogy azok képtelenek ezeket visszafizetni.
Vajon tényleg tévedések színjátéka az egész és a bankok valóban ennyire dilettánsok vagy… titokban egymásra kacsintva mindkét fél megkapja a maga részét az ügyletből?
A bankárok és politikusok nem jó hálótársak. Tévedéseik vígjátéka előbb utóbb beszennyezi a lepedőt. A bankárok tudják, hogy amikor ez bekövetkezik, nem mehetnek dörömbölni az elnöki paloták, minisztériumok vagy parlamentek kapuján, az kiabálva, hogy „Fizessetek, vagy különben…!”
Fent kell tartani a demokrácia és nemzeti szuverenitás látszatát. Ekkor lépnek be a képbe a bankárok által irányított „nyilvános többoldalú ügynökségek”, mint az IMF, az EKB vagy a Világbank, hogy ők végezzék a dörömbölést.
Végtére is Görögország tagja az EKB-nak, így engedelmeskednie kell utasításainak (akkor is, ha németül adják azokat)! Argentína pedig tagja az IMF-nek, szóval ideje abbahagyni a nyávogást és nekilátni a házi feladatnak.
A piaci elemzők és hitelminősítők a pénzvilág modern sámánjai, akik megpróbálják megmagyarázni miért ingadozik a piac, miért emelkednek és csökkennek a tőzsdei mutatók, mint a láz egy betegnél. A valuták árfolyama hol emelkedik, hol csökken, a szuverén adósságkötvények árfolyamát le- és felértékelik az S&P, Finch, Moody’s, FT és Wall Street Journal által diktált ritmus szerint. Nem tagadhatjuk, a „jó” és „rossz” hírnökei a megabankároktól kapják fizetésüket.
Ők mondják meg, mit kell igazságként elfogadni. Kit érdekel, hogy 2008-ban „AA” és „AAA” minősítést adtak az AIG-nak, a Lehman Brothers-nak, a Merrill Lynch-nek, vagy a Fannie Mae-nek, mielőtt azok a feledés homályába süllyedtek?
Most pedig tökéletes szinkronban értékelik le Görögországot, Argentínát, Spanyolországot, Olaszországot és Izlandot, arra kényszerítve őket a lépéssel, hogy magasabb kamatot fizessenek a megabankároknak.
Amikor Shylock nekilátott, hogy kivágjon egy font húst Antonio testének a szívéhez legközelebb eső részéből, egyre azt ismételgette: „A tőkémet akarom!” Igazát alátámasztandó kötvényét lobogtatta, ami Velence törvényei szerint kötelező érvényű volt az adósra nézve. Az ember sohasem értheti meg az uzsorás hozzáállását, ha azt feltételezi, hogy Shylock azért adta Antoniónak a kölcsönt, hogy azt egyszer visszakapja. Shylock arra számított, hogy nem kapja vissza a pénzét!
Az adósságukat visszafizetni nem képes szuverén adósok a bankárok legjobb ügyfelei. Mire jó egy olyan szuverén adós, aki visszafizeti a neki adott kölcsönt? Ez aláásná az uzsora-rendszer alapját. Meggátolná parazita tevékenységüket és arra kényszerítené őket, hogy új áldozatok után kutassanak, akiknek pénzt adhatnak kölcsön uzsorakamatra.
Azt pedig mégsem várhatjuk egy bankártól, hogy dolgozzon! A bankipar az adósságok átütemezéséből él, évről évre továbbgördítve a kifizetetlen pénzeket, exponenciálisan növelve a visszafizetendő összegeket.
Amikor egy ország nem képes visszafizetni adósságát, modern Shylockjaink követelik a nekik járó „egy fontnyi húst”, ami nem más, mint az ország feletti hatalom, a globális pénzurak gyarmatává alakítva az egykor szuverén nemzetet. Ezen a ponton a bankárok saját embereiket helyezik az ország kulcsfontosságú pozícióiba, lásd Papademos, Monti, Cavallo vagy Geithner példáját.
Shylock nem azzal a céllal adta a kölcsönt, hogy egyszer visszakapja 3000 dukátját. Neki az egy font hús kellett. A kölcsön és a kötvény csupán a hús megszerzésének eszközei voltak. A Shylock által alkalmazott modell lényege, hogy Velence törvényei szerint legálisan eladósítsa Antoniót, hogy azután a törvények értelmében joga legyen betartatni erkölcstelen feltételeit és megkapni a kötvényben rögzített biztosítékot: egy font húst Antonio testéből.
Mi a legrosszabb, ami a Shylock modellt alkalmazó Goldman Sachs vagy JP Morgan bankokkal, Rockefellerrel vagy a Rothschildokkal történhet? Ha egy nekik tartozó szuverén állam azt mondaná: „Mennyivel is jövünk nektek? 200 milliárddal? Semmi gond! Hétfőn reggel ugorjon be valaki tőletek és rendezzük.”
Amennyiben ez megtörténne a bankárok két gonddal is szembesülnének:
Az egyik, leginkább technikai jellegű, hogy hol találnak egy új balekot, akire ráerőltethetnek egy 200 milliárd dolláros uzsorahitelt.
A másik, leginkább politikai jellegű, miszerint elveszítenék az irányítást Görögország, Argentína, Spanyolország, stb. felett, pont, amikor már minden olyan szépen a kezükben volt, a kormány és erőforrásaik irányításától kezdve minden fontos részletig. Tehát a bankárok visszafizethetetlen magasságokig srófolták a hiteleket.
Azokat pedig akik elkövetik azt a balgaságot, hogy előnyben részesítik saját állampolgáraik nemzeti érdekeit megfenyegetik, hogy letörlik a világ pénzügyi térképéről, médiahadjáratot indítanak ellene és leminősítik.
Akkor mondhatjuk el egy országról, hogy szabad, ha nem tartozik a bankoknak. Az igazi nemzeti szuverenitás, függetlenség és szabadság a globális pénzhatalom legnagyobb ellensége. A mai globális pénzrendszer a Shylock-modell szerint működik: mindent megtesz, hogy megkapja a neki járó egy fontnyi húst.
A jó orvos azt mondja, a gyógyulás első lépése a helyes diagnózis felállítása.
Közvetlenül az orosz választások előtt, Vlagyimir Putyin saját cikkében arra ösztönözi az eurozóna vezetőit, hogy fontolják meg, Putyin szavaival élve, egy „Európa Unió” felállításának lehetőségét.
„Igen. Jól olvasták,” írja Adam Taylor a Business Insider-ben. „Európa Unióról, és nem Európai Unióról van szó. Egy amolyan szabad-kereskedelmi zónáról, ami Lisszabontól Vlagyivosztokig érne.”
„Putyin szavaiból némi káröröm érződik,” írja Taylor, különösen, amikor a következőket olvassuk a cikkben:
„Oroszország rendesen kiveszi a részét a gyengélkedő európai gazdaságok támogatásából és folyamatosan együttműködik part- nereivel a közös, az IMF pártfogását élvező döntések meghozatalában. Oroszország nem zárja eleve ki a közvetlen pénzügyi segítségnyújtást bizonyos esetekben.”
A New York Times szerint az orosz miniszterelnök „egy távoli, de jóságos nagybácsi hangvételével” vázolja fel terveit Oroszország és az EU számára:
Oroszország része a nagyvilágnak, akár a gazdaságról, akár az információáramról vagy a kultúra fejlődéséről van szó. Nem kívánjuk, és nem fogjuk elszigetelni magunkat…
Következetesek akarunk maradni abban, hogy saját érdekeink és céljaink, nem pedig mások utasításai szerint cselekszünk. Oroszországot csak akkor tisztelik, és kizárólag akkor veszik figyelembe érdekeit, ha az ország erős és megáll a saját lábán. Oroszország abban a kiváltságban részesült, hogy meghatározhatja saját külpolitikáját… Meggyőződésem, hogy a globális biztonságot kizárólag Oroszországgal együttműködve és nem minket a háttérbe szorítva, geopolitikailag és védelmileg legyengítve lehet elérni… Nem kétséges számomra, hogy haladunk előre a globális biztonság érdekében kiválasztott úton, hátat fordítva a konfrontációknak, olyan kihívásokra koncentrálva, mint az atomfegyverek visszaszorítása vagy regionális konfliktusok és válságok megoldása. Megteszünk mindent, hogy Oroszország is élvezhesse a technika legújabb vívmányait.
Mindent megteszünk a jelenlegi geopolitikai valóságnak megfelelő, új világrend bevezetéséért és azért, hogy ez az átállás zökkenőmentesen, szükségtelen felfordulás nélkül történjen.
Szóval az „új világrendért” küzdünk? Remek.
…Oroszország azt javasolja, hogy induljuk el egy közös gazdasági és humán régió kialakítása felé, ami az Atlanti óceántól a Csendes óceánig tart. Ezt a közösséget, ami megerősítheti Oroszország lehetőségeit és pozícióját, hogy az „új Ázsia” tengelyévé válhasson, orosz szakértőink „Európa Unióként” emlegetik… Az eurozónát ért válság az orosz érdekeket is érinti, főleg ha figyelembe vesszük, hogy az Európai Unió országunk fő gazdasági és kereskedelmi partnere. Az is egyértelmű, hogy a globális gazdaság szerkezete nagyrészt az európai helyzettől függ. Nekünk is érdekünk, hogy az EU erős legyen… és érdekünk, hogy az orosz-EU együttműködésben rejlő lehetőségeket kiaknázzuk.
Kedden a francia alsóház elfogadta az országos biometrikus adatbázis létrehozásáról szóló törvényt, elvileg a személyazonosság csalások elleni harc támogatása nevében.
Az adatokat az új útlevelek is tartalmazzák, illetve tartalmazni fogják. (Sajnos Magyarország ezen a területen élenjárónak számít. Az Országgyűlés a többi európai uniós tagállammal együtt még 2006-ban fogadta el a biometrikus útlevél bevezetését az egységes formai és biztonsági követelmények érvényesítéséért és 2009. június 28 óta minden újonnan kiállított útlevél tartalmazza a tulajdonos ujjlenyomatát is.) Az internetes azonosításhoz vagy hivatalos ügyintézéshez (mint például a magyarországi ügyfélkapu rendszernél) vagy az elektronikus kereskedelemhez egy második, opcionális chip is készül.
Az EFF rámutat, hogy Franciaország nem rendelkezik túl fényes múlttal a biometrikus adatok védelmét illetően. A tavalyi év során a francia kormány megerősítette, hogy tíz darab biometrikus útlevelet csalással szereztek be tulajdonosaik. Az alapítvány szerint az új törvény tolakodó és túlságosan beavatkozik az emberek életébe, azonkívül fennáll a gyanú, hogy egyik mögöttes célja a francia smart-kártya kibocsátók és biometrikus cégek támogatása, amelyek komoly lobbi tevékenységet folytattak a biometrikus személyazonosító kártyák bevezetéséért.
„A múltban láthattuk, hogy Franciaországban, az egy bizonyos céllal létrehozott adatbázisokat előbb utóbb egyre több területre kiterjesztették: 1998-ban például létrehozták a szexuális bűn- cselekményt elkövetett bűnözők DNS adatbázisát, de végül más súlyos bűncselekmények elítéltjeit is bevonták a programba, majd egy egész sor újabb bűncselekményt és vétséget is hozzácsaptak. Ma már ott tartunk, hogy a gyanúsítottaktól is DNS mintát vesznek,” mondta az alapítvány munkatársa.
Komló Média Blog 