Mitől beteg az egészségügy?


Alig múlik el nap anélkül, hogy újabb megrázó drámákról ne érkezzen hír az egészségügy berkeiből. A drága gyógyszerekről és felszerelésekről, a kevés orvosról és az infrastruktúra katasztrofális állapotáról szóló híradások mellett ma már hallunk korrupcióról, tiltott hírszerzésről, ipari kémkedésről is.
Recseg-ropog a rendszer: fenntartása mindenhol a „fejlett” világban csillagászati összegekbe kerül. A pénzügyi terhek alatt roskadozik a legtöbb ország költségvetése – miközben egyre több az orvosi vagy kórházi ápolásra szoruló beteg. A milliárdok áramlanak, miniszterek jönnek-mennek, a népek halnak – s úgy látszik, hiányzik a politikai bátorság a cselekvéshez, a változtatáshoz…

„A tudományos orvoslás a tüneteket és a test jelzéseit tünteti el anélkül, hogy meggyógyítaná a problémát. Csak lenyesi a jéghegy csúcsát. De a probléma, a jéghegy zöme azonban továbbra is ott van. Mivel a tudományos orvoslás az okot nem kezeli, függőségi és állandó alárendeltségi állapotban tartja a pácienst.”

Mi romlott el? Az ördög, ez esetben nem a részletekben van. Ellenkezőleg. Az egészségügy egész nyugati rendszere, alapjaiban, alapelveiben úgy rossz, ahogy van.

Először is, nem gyógyításról kellene beszélni, hanem megelőzésről – egészséges gondolkodásmódról, táplálkozásról, életmódról; arról, hogyan állíthatnánk vissza az ember összhangját a természettel. Ám erről orvosegyetemeken alig hallani.

Másodszor, ha már a megelőzésnél – vagy annak hiányánál – tartunk: fogyasztás-centrikus társadalmakban az azonnali élmény és a gyors öröm a vágy titokzatos tárgya. Gyorsan és hatékonyan célszerű enni, inni, fájdalmat csillapítani, sebtiben kell növényt termeszteni, állatot tenyészteni, élelmiszert termelni, méghozzá sokat és olcsón… Persze, ehhez vegyszerek, tartósítók, dúsítók, ízfokozók, stb. garmadájára van szükség. S nincs idő végiggondolni, hogy köszöni meg ezt a bánásmódot a természet vagy a szervezetünk. Majd bekapunk valamit, ha fáj. Mama antidepresszánst szed, apuka Viagrát, a gyerekek pedig hiperaktivitás elleni pirulát.

Harmadszor, partvonalon kívülre került az egészségügyi játszma két eredeti főszereplője – az orvos és a beteg. Azelőtt a beteg megbeszélte problémáját a sámánnal-varázslóval-bábával-orvossal, s elégedetten ment mindenki a maga dolgára. Időközben biznisz lett az egészségügy. Hatalmas biznisz. Ma a beteg is, az orvos is csak áldozata a rendszernek, s együtt nézik, miként zajlik a fejük fölött egy hatalmas, globális, a dollárok milliárdjainak megszerzéséért folyó küzdelem. Az orvos, egyik oldalon, elvesztette szakmai hatalmát – a diagnózist gépek készítik, a terápiát gyógyszergyártók írják elő.
Csak a betegségre jut idő, a beteg emberre nem. A beteg pedig, a másik oldalon, elvesztette pénzügyi hatalmát – mert noha adóin keresztül továbbra is ő finanszírozza az egészségipart, a döntésekbe már régóta nem szólhat bele. Itt a részvényes állja a cehhet, de szavazati joga nincs. Joga csak az engedelmességhez van. Az történik vele, amit az orvos, a kórház, a rendelőintézet, a betegbiztosító, a gyógyszergyár, a szabályok, magyarul: a rendszer diktál neki. Pedig itt az ő egészsége, az ő élete a tét – ő az egész egészségügy célja és létezésének értelme.

Negyedszer, a beteget és az orvost egyaránt megfosztották szabad választási jogától. Emiatt elsorvadt a szabad választás képessége is. Ha egy beteg a rendszer adta kereteken belül kezelteti magát (azaz, az elfogadott kórházakban, intézményekben, az engedélyezett eljárásokkal, szerekkel és eszközökkel, illetve az erre jóváhagyott orvos vagy gyógyász közreműködésével), akkor költségeit állja a biztosító – s a gépezet minden hűséges szereplője megkapja bérét a közös kasszából.
De ha a beteg más utat választ, s természetes gyógymódokat, megoldásokat akar igénybe venni, akkor magára marad, gyógykészítményeit (ha hozzájuk tud jutni) maga kénytelen fizetni, s még azt is el kell tűrnie, hogy kigúnyolják naivságáért és hiszékenységéért.

Ha az orvos tér le a számára kijelölt “tudományos” ösvényről, akkor azt kockáztatja, hogy komolytalanná válik saját szakmája körében, s a hatóság kiközösíti, ellehetetleníti, eltiltja. A népi, ősi, természetes gyógymódok jelentős részén csak nevetnek. De nem mindegy végső soron, hogy mitől gyógyul meg a beteg, ha meggyógyul?

A beteg és az orvos sok évezredes zavartalan, közvetlen párbeszédébe tehát az elmúlt száz évben egyre többen szálltak be. S egyre többen szóltak bele. Az orvosok  szövetségei. A kórházak szövetségei. A kormányzati , engedélyező, szakmai felügyeleti és politikai szervek. A privát és állami betegbiztosítók, akik a pénz elosztása fölött döntenek. A jogászok és a bíróságok. Az újabb és újabb gyógyszer-, felszerelés- és diagnosztikai gyártók – még sorolni is nehéz!
S a sok bába között valahol elveszett a beteg. Ha a beteg is, az orvos is, az egészségügyi személyzet, a kormány is ennyire elégedetlen az “egészségügy” jelenlegi áldatlan helyzetével, akkor ki húz belőle hasznot? „Cui bono?” Azaz, ki profitál? Teszi fel a kérdést, „Az Egészségügyi Maffia” c. lélegzetelállító, s egyben felemelően szép könyvében Ghislaine St-Pierre Lanctot kanadai orvosnő (illetve ex-orvosnő, mivel könyve megjelenése után a hatóságok beperelték, megfosztották doktori címétől, s élete végéig eltiltották az orvoslás gyakorlásától).
A válasz megtalálásához ezúttal is elég kinyomozni, honnan hová áramlik a pénz. Nagyon egyszerű: az adókból és biztosító társasági befizetésekből származó irdatlan pénzek javarészt a multinacionális ipar cégeihez kerülnek – a nagy gyógyszer-,  berendezés- és diagnosztikai termékgyártókhoz.
Bízni magunkban Lanctot arra figyelmeztet, hogy a gyógyulás az egyének, a páciensek kezében: a mi kezünkben van.

„Soha ne fordulj a tudományos orvosláshoz megelőzési szándékkal. Ez olyan lenne, mintha fognál egy kalapácsot azért, hogy leüsd az ablaküvegen zümmögő legyet. Nem mindig sikerül megölni a legyet, az ablakot viszont mindig betöröd.”

Dönthetünk úgy, hogy nem teszünk semmit, s rendesen bevesszük a tablettáinkat, s meghalunk.
Dönthetünk úgy is, hogy megtámadjuk az egészségügyi maffiát, tiltakozunk ellene, szembeszállunk vele, amibe jól kifáradunk, s ugyanúgy meghalunk.
De dönthetünk úgy, hogy felismerjük a maffiát, de mögé látunk, s felfedezzük, hogy nincs rá szükségünk! Az ön-egészségügyet kell megteremtenünk: végképp elzárkózni a hatóságoknak a hamis biztonságról és védelemről tett ígéretei elől, s megbízni saját magunkban, hiszen szuverén, döntésképes egyének vagyunk, s tudjuk, mi jó nekünk, s
mi rossz.
Meg kell teremteni az orvos és a beteg, mint két egyenrangú fél közti közvetlen, egymásra épülő társas kapcsolatot, amelybe nem szól bele senki. A páciens szerezze vissza ellenőrzését a saját pénze felett. Döntse el, kitől kér tanácsot, s kinek fizet ezért a tanácsért; lehetőleg fizessen közvetlenül, s ne közvetítőkön, betegbiztosítókon keresztül. Inkább a tanácsokért, konzultációkért fizessen, semmint kezelésért. Váltson orvost, ha szíve úgy diktálja. Gondolja meg kétszer is, mielőtt aláírná, hogy elfogadja-e a rajta végzendő különböző vizsgálatokat és teszteket. Gondolja végig, mit vásárol, s kitől: támogassa a helyi, közösségi termelést és ipart, azt, amelyet ismer. Vállaljon felelősséget saját egészségéért, s annak költségeiért.

Ne az orvostól várjon diagnózist – a sorsa, s egészségének alakulása is, a saját  kezében van. Az csak tőle függ.

Az orvos pedig együttműködő társként cselekedjen – ne félistenként vagy guruként. Az orvos legyen tanácsadó, aki áldoz annyi időt betegére, hogy rendes diagnózist készít számára – még akkor is, ha ehhez csökkenteni kell a munka mennyiségét. Elsősorban tanácsadásért kérjen pénzt, ne kezelésért. Tisztelje betegét, ahogy a beteg is tiszteli őt, s bánjon vele úgy, ahogyan ő szeretné, hogy mások bánjanak vele. Végtére is a beteg gondoskodik az orvos megélhetéséről!
Gyakoroljon egészség-központú orvoslást, kerülje a felesleges teszteket, vizsgálatokat és gyógyszeres kezeléseket, hacsak azok nem elengedhetetlenül szükségesek. Tartsa tiszteletben ügyfele, a beteg döntéseit, s működjön vele együtt a kezelési mód kiválasztásában. Ne tűrje, ha kollégája veszélyes praktikákat folytat – ne legyen többé érvényes a hallgatás törvénye, az „omerta”. Legyen nyitottabb az „alternatív” orvoslás irányában. Ne fogadjon el szívességet, juttatást az ipartól, főleg a gyógyszeripartól.


Szűcs Károly, az EzVanKiadó alapítójának 2010-es előadása: Miért adok ki könyveket?

Utópia?

Lehet. Ez nézőpont kérdése. De tágítsuk képzeletünket! Lehet másképpen is szervezni az egészségügyet. Csak egy példa: a történelmi Kínában addig kapott fizetést az orvos a gondozása alatt álló családtól, amíg a családban nem volt beteg… az orvos az egészség megőrzésében volt érdekelt. Az egészségügy jelenleg elfogadott nyugati rendszere sürgős változtatást igényel, s ehhez másképpen kell gondolkozni. Nekünk kell másképpen gondolkoznunk. Kezdjük el. Csak nyerhetünk!

Forrás: www.ezvankiado.hu

2011.11.04. Influenza – Ismét megnyitottak az oltópontok országszerte

2011.10.27. Támad az influenza

2011.10.26. Értelmetlen az influenza elleni oltás?

2011.10.19. Az orvos, aki rájött, hogy akár gyógyíthat is

2011.10.12. A sertésinfluenza elleni védőoldás megbetegedést okozhat?

2011.08.02. “Már katasztrofális a helyzet” – összeomlik a magyar egészségügy?

2011.07.29. A betegségipar fogságában: a só mítosz

2011.07.14. Hölgyek vigyázat: veszélyes kozmetikumok

2011.07.10. Kalciumrablók a polcokon

2011.07.07. A hosszú élet ritka (de nem lehetetlen)

2011.06.01. Újabb élelmiszer-pánik: rákot okozhat az aszpartám?

2011.05.05. Öt hazugság a rákról, amit szeretnének, hogy elhiggy

free counters

Egy gondolat “Mitől beteg az egészségügy?” bejegyzéshez

Hozzászólás:

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s