Több mint 20 éve még 12 cukorgyár működött Magyarországon, amiből mára csupán egy, a kaposvári maradt talpon. A kormány elhatározta a privatizációs folyamat és a hazai cukorgyártás tönkretételének kivizsgálását, ennek apropóján összeszedtük a kérdéses időszak legfontosabb történéseit.
Egy igazi sikertörténet: hogyan kell elherdálni a magyar nemzeti vagyont
A rendszerváltás után 1990-ben még 131 ezer hektár volt a betakarított cukorrépa területe, ami közel 600 ezer tonnás előállított cukormennyiséget jelentett. A kisebb-nagyobb területváltozások ellenére a drasztikus csökkenés jelei csak 1996-ban mutatkoztak meg először. Ekkor ugyanis az előző évi 124 ezer hektárról 118 ezerre csökkent, egy évvel később már csak 98 ezer hektárról takarították be a terményt. A legjelentősebb csökkenés 2008-ban következett be, amikor is a betakarított 10 ezer hektáros terület az előző évi (41 ezer hektár) 24 százaléka volt mindössze.
Meg is lett a jutalma: a cukor ára a benzinével versenyzett
A cukor belföldi értékesítése ebben az évben az előző évi alig kétharmada volt, ezzel szemben az export aránya 30 százalékkal emelkedett. 2009-ben, amikor is már csak a kaposvári üzem működött, tovább csökkent az értékesítés volumene: a belföldi eladás majdnem a felére esett vissza, míg az export már csak 74 százaléka volt az előző évinek.
Érdekli a történet, hogyan tűnt el a magyar cukoripar? Itt elolvashatja.
És még egy érdekes videó, mekkora rombolás folyt az elmúlt 20 évben.
A hétfő reggel a BBC egyik vezető tőzsdei elemzője, Alessio Rastani ezzel döbbentette meg a híradó munkatársait:
"A kormányok nem irányítják a világot. A Goldman Sachs irányítja a világot."
“A Piac megfőtt, látszólag semmi sincs már, amit az Euro-kormányok tehetnének… Elkerülhetetlen az összeomlás és sok befektető tudja ezt”….
“Ezt a problémát nem lehet megoldani.” -mondja – “meglehetősen biztos vagyok benne, hogy az EURO össze fog omlani és ez nagyon kemény lesz”.
Ez a videó a BBC Hétfő reggeli adásából – 2011. szeptember 26.
Felirat a CC gombra kattintva érhető el (a felirat csak bejelentkezés után jelenik meg!).
El lehet gondolkodni ezen a kijelentésén is: “A kormányok nem irányítják a világot. A Goldman Sachs irányítja a világot. A Goldman Sachs-ot nem érdekli a mentőcsomag, sem a nagy pénzügyi alapok…”
"Be kell vallanom, 3 éve azzal megyek ágyba, hogy egy következő recesszióról álmodom, mint ez..."
A gazdasági válság eseményeiről már sokszor írtunk, de talán nem elégszer:
Nap, szél, földhő. Az energetika, azaz az energiaellátás és -felhasználás, valamint ezeknek biztonsága napjaink egyik legfontosabb témája. Milyen energiahordozókkal és hogyan elégíthető ki az emberiség egyre növekvő energiaigénye? Milyen hatásokat okozhat ezeknek az igényeknek a kielégítése a környezetben?
A kis Wildpoldsried falu 321%-kal több energiát termel meg, mint amennyire szüksége van
A Mindentudás Egyeteme előadása során betekintést nyerhetünk a világ és Magyarország energiafelhasználásának történetébe, majd a jelen helyzetet elemezve, a hagyományos és a megújuló energiahordozók szerepét vizsgálva juthatunk el a jövő lehetséges energiaforrásaihoz és új energetikai technológiáihoz.
Sokkal kevésbé használja ki a hévizek energiáját Magyarország a lehetőségeihez képest
A kérdés már csak az, van-e elég időnk arra, hogy áttérjünk ezekre az alternatív energia forrásokra? A folyamat elindult, és remélhetőleg csökkenteni tudjuk olajfüggőségünket. Az alábbi elgondolkodtató, díjat nyert film az emberek olajfogyasztásáról szól, és annak hatásáról a földre.
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebook-on!
Sem a megrendelő Világbanknak, sem az Egyesült Államoknak nem tetszettek a tudósok teljes egyetértésben megszületett megállapításai a génkezelt élelmiszerekről. Nem csoda, hiszen a megállapítások lényege, hogy a transzgenikus növények növelik a szegénységet, károsítják a környezetet, csökkentik az élelmiszer-biztonságot.
A jövőbeni hatásokat, időutazás hiányában, elfelejtették felmérni
A kutatást a Világbank rendelte meg. Több mint 60 fejlett állam kormányzati intézményei, az ENSZ szakosított szervei (a WHO-tól az UNEP-ig), civil szervezetek, kutatóintézetek és nagyvállalatok dolgoztak rajta. Több mint 400 tudós és vezető szakember működött közre a munkában. A jelentés 2008-ban elkészült, a címe IAASTD (Nemzetközi felmérés a mezőgazdasági tudás, tudomány és technológiák hatásáról a világ fejlődéséért).
Aki mégse hinne ezeknek a soroknak, mert a tévében nem ezt mondták a génmódosított növényekről, az olvassa el a jelentés kivonatát (magyarul), vagy akár a teljes jelentést. És mindez már 3 éve a döntéshozók rendelkezésére áll, a közvélemény azonban mégis ennek ellenkezőjét hallhatja a médiákban.
Már nem csak a szárazság-tűrés a lényeg
Nálunk Magyarországon azonban megkezdődött valami, ami első ránézésre is esélytelen küzdelemnek látszik. Amíg a kormány beleírta az Alkotmányba az ország GMO mentességét, ezzel kihajítva a nagy GMO “befektetőket”, azonban azok visszamásznak az ablakon.
Kerekedett is belőle világraszóló botrány, főként azután, hogy elrendelték a szennyezett vetések betárcsázását. Ki fizeti meg a kárt? A kitárcsázott vetés gazdájáét, az ország GMO-mentes címén esett csorbát, a vetőmag forgalmazók és előállítók becsületén keletkezett folt által okozott kárt? Ezt még nem tudjuk, talán sose derül ki (vagy 80 évre titkosítják).
A meglepetés ereje
Nagy játszma folyik a háttérben: ki uralja a világ élelmiszer ellátását. Mert akié a vetőmag, az az élet (és halál) ura. Szélmalomharcnak tűnik, de remélem nem sikerül betárcsázni az országot. Egy kis film megtekintését ajánlom, amely bemutatja a téma legnagyobb játékosának a Monsanto-nak a tevékenységét:
Ön szívesen etetné gyermekét genetikailag módosított élelmiszerrel? Nem? Pedig most is azt teszi…
Egy jövőbeli disztópia két leghíresebb példáját George Orwell 1984 és Aldous Huxley Szép új világ című könyvében olvashatjuk. Vajon melyik író járt közelebb az igazsághoz? Orwell szerint a világot egy mindent elnyomó, mindenkit megfigyelő rendőrállam irányítja majd, ami semmilyen kegyetlenségtől nem riad vissza, hogy hatalma alatt tartsa birodalmát.
Huxley olyan világot látott a jövőben, ahol az embereket a szórakozás, a látványosságok és a technika vívmányai tartják rabságban és bűvöletben, hogy ellenállás nélkül elfogadják saját elnyomásukat és válasszák inkább a pazarló és mértéktelen fogyasztást. Ma úgy tűnik mindkét szerzőnek igaza volt. Huxley igába hajtásunk első fázisát jelenítette meg, míg Orwell megmutatta a másodikat.
Rendőrállam vagy egy szép új világ köszönt ránk?
A központi állam fokozatosan átvette a hatalmat minden felett, ahogy Huxley írja, elcsábítva a népet az érzékek kielégítésével, az olcsó tömegtermékekkel, mértéktelen hitellel és a politika színházával. Miközben mi jól szórakoztunk, a multikat és nagyvállalatokat egykoron úgy-ahogy kordában tartó rendelkezéseket észrevétlenül hatályon kívül helyezték és a törvényeket, amelyek arra lennének hivatottak, hogy az egyént védjék, megváltoztatták, az emberek nagyrésze pedig elszegényedett. Most, hogy a hitelforrások kezdenek kiapadni, a munkásoknak való jó állások örökre eltűntek és már a tömegcikkek is megfizethetetlenné váltak, a „Szép új világból” hirtelen „1984”-ben találjuk magunkat. A hitelek, vég nélküli háborúk és vállalati jogtiprások által fojtogatott állam egyre közelebb kerül a csődhöz. Itt az idő, hogy Orwell Nagytestvére átvegye a hatalmat Huxley „tapijától”, a szabad szerelemtől és a „szómától”. Fokozatosan áttérünk az ügyes manipulációk és illúziók világából, az óvatos, ideologizált kontrollból a nyílt hatalomelvű irányításra.
Ez a valóság-show egy kicsit másként fog végződni
Kétségtelenül egy új korszakba léptünk/lépünk, hogy mit hoz a jövő rajtunk is múlik. Ha valóban eddig éltünk Huxley Szép Új Világában (amit valljuk be őszintén, nem túlzottan volt lehetőségünk élvezni idehaza), akkor a neheze csak most jön.
Még jó, hogy nekünk azt mondogatják 20-30 éve: egy kicsit meg kell húzni azt a derékszíjat, és utána már jó lesz…
Az új kor hajnalán?
Ebben a témában már több írással találkozhattak olvasóink. Ezeket most itt egy csokorba kötve ajánlanánk olvasásra:
Ez a bejegyzés nem saját írást tartalmaz. Egy ismerős ajánlotta a Facebook-on, de a benne leírtak annyira igazak a mai magyar oktatásra is, hogy úgy gondolom mindenkinek érdemes egy kis időt szentelnie az elolvasására.
1990. január 31-én hangzott el ez a beszéd, amikor a szerző átvette New York városának Év Tanára díját.
A szabadság városa, vagy mégse?
Mindazoknak a nagyszerű tanárismerőseimnek a nevében veszem át ezt a díjat, akik az évek során arra törekedtek, hogy a gyerekekkel való találkozásuk hiteles legyen; azoknak a férfiaknak és nőknek nevében, akik nincsenek eltelve önmagukkal, akik szüntelenül kérdéseket tesznek föl, akik mindig igyekeznek megfogalmazni és újrafogalmazni, hogy mit is kellene jelentenie az „oktatás” szónak. Az Év Tanára díj birtokosa nem a legjobb tanár – ők túl csöndesek ahhoz, hogy csak úgy észrevehessük őket –, hanem zászlóvivő; azoknak a nyilvánosság előtt láthatatlan embereknek a jelképe, akik életüket örömmel állítják a gyerekek szolgálatába. Ez a díj éppen annyira az övék, mint az enyém.
Korunkban nagy válságát éli az iskola. Gyerekeink tizenkilenc ipari nemzet között sereghajtók olvasásban, írásban és számtanban. A legutolsók. A világ narkomániás gazdasága az árucikkek fogyasztására épül; ha nem vásárolnánk annyi álomport, az üzleti világ összeomlana – és az iskolák fontos értékesítési helyek. A tizenévesek között nálunk a legmagasabb az öngyilkosok aránya, és a többségük a gazdagok közül kerül ki, nem a szegények közül. Manhattan -ben az új házasságok ötven százaléka öt évet sem ér meg. Kétségtelen, hogy valami baj van.
Iskoláink válsága egy nagyobb társadalmi válságot tükröz. Úgy tűnik, elvesztettük az önazonosságunkat. Példa nélküli a gyerekek és az öregek világtól való elzárásának mértéke: senki sem beszél már velük. Márpedig ha a gyerekek és az öregek nem érintkeznek egymással naponta, akkor a közösség csak egy jövő és múlt nélküli folytonos jelenben él. Valójában a „közösség” szó nem is nagyon használható az egymással való viselkedésünk megnevezésére. Hálózatokban élünk, nem közösségekben, és mindenki, akit csak ismerek, magányos ettől. Furcsa módon az iskola főszerepet játszik ebben a tragédiában, mint ahogy a társadalmi osztályok bűntudatának növekedésében is. Úgy tűnik, emberválogatásra használjuk az iskolát, egy kasztrendszert hozunk létre, amelyben aztán ott vannak a metrókban barangolva kéregető és az utcán alvó érinthetetlenek.
Nagyon érdekes jelenségre lettem figyelmes huszonöt éves tanári pályafutásom alatt: a tanítás és az iskolák egyre jelentéktelenebbé válnak a bolygó nagy vállalkozásai számára. Senki sem hiszi már el, hogy a tudósokat természettudományi órákon képzik, a politikusokat állampolgári ismeretek órákon, a költőket angolórákon. Igazság szerint az iskolák valójában csak engedelmességet tanítanak. Nagy rejtély ez előttem, mert ezernyi emberséges, törődő ember dolgozik az iskolákban tanárként, segédként és igazgatóként, ám egyéni erőfeszítéseikben alulmaradnak az intézmény elvont logikájával szemben. Noha a tanárok törődnek a gyerekekkel és nagyon keményen dolgoznak, az intézmény pszichopata; nincs lelkiismerete. Megszólaltat egy csengőt, mire a versírás kellős közepén tartó fiatalembernek be kell csuknia a füzetét, és egy másik cellába kell vonulnia, ahol emlékezetébe kell vésnie, hogy az emberek és a majmok közös őstől származnak.
Kötelező oktatásunk rendszerét Massachusetts államban találták ki 1850 körül. Becslések szerint Massachusetts lakosságának nyolcvan százaléka ellenezte; néha fegyverekkel. A Cape Cod-i félszigeten fekvő Barnstable lakossága egészen az 1880-as évekig óvta a gyerekeit, de aztán a nemzetőrség elfoglalta a települést, és a gyerekek fegyveres őrizet mellett meneteltek iskolába.
Íme egy elgondolkodtató furcsaság: Ted Kennedy szenátor hivatala nemrégiben közzétett egy tanulmányt, amelyben az áll, hogy a kötelező oktatás bevezetése előtt az államban 98%-os volt az írni-olvasni tudók aránya, utána pedig sosem emelkedett 91% fölé, ahol 1990-ben áll. Remélem, ezt érdekesnek találják.
Itt egy másik elgondolkodtató furcsaság: az otthoni iskoláztatás mozgalma szép csöndben akkorára nőtt, hogy ma már másfél millió fiatalt kizárólag a saját szüleik tanítanak. Múlt hónapban az oktatási hírügynökség azt a meglepő hírt közölte, hogy úgy tűnik, az otthon tanított gyerekek gondolkodás terén öt vagy akár tíz évvel is megelőzik beiskolázott társaikat.
Nem hiszem, hogy egyhamar megszabadulunk az iskoláktól – az én életemben biztosan nem –, de ha változtatni szeretnénk a dolgok tudatlansági katasztrófába torkolló folyásán, akkor be kell látnunk, hogy az iskola nagyon jól „iskoláztat”, de nem „oktat” – tervezéséből kifolyólag. Nem a tanárok hibája ez, nem is a kevés pénzé, hanem arról van szó, hogy az oktatás és az iskoláztatás sosem lehet egy és ugyanaz a dolog.
Horace Mann, Barnard Sears, Harper (University of Chicago), Thorndyke (Columbia Teachers College) és még néhány más ember a tömegek tudományos igazgatására tervezte az iskolákat. Az iskolának az a feladata, hogy szabályok alkalmazása révén szabályos embereket állítson elő, megjósolható viselkedésű, irányítható embereket.
Az iskolák nagyon sikeresek ebben. Társadalmunk azonban szétesőben van, és egy ilyen társadalomban csak az önálló, magabiztos és individualista emberek sikeresek – hiszen halott az eltartottakat és a gyöngéket óvó közösségi élet. Mint már mondtam, lényegtelen, hogy mi kerül ki az iskolákból. A jól iskolázott emberek jelentéktelenek. Árulhatnak filmeket vagy borotvapengéket, aktákat tologathatnak és telefonon beszélhetnek, vagy számítógépek villogó képernyői előtt ülhetnek bután, de emberi lényekként hasztalanok. Hasztalanok mások és önmaguk számára.
Azt hiszem, a minket körülvevő napi szenvedést javarészt az okozza, hogy abszurd felnőttekké válásra kényszerítjük a gyerekeket, Paul Goodman harminc évvel ezelőtti szavaival élve. Az iskoláztatást érintő reformoknak foglalkozniuk kell az iskoláztatás abszurditásaival.
Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja, majdnem úgy, mint a televízió.
Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik arra kényszerít bennünket, hogy egy verset olvasó idegent hallgassunk, amikor mi építészetet szeretnénk tanulni, vagy hogy egy idegennel ücsörögve építészetről beszéljünk, amikor mi verset szeretnénk olvasni.
Abszurd és életellenes, hogy fiatalságunk minden napján egy gong hangjára cellából cellába vonuljunk egy olyan intézményben, amely nem engedi meg az egyedüllétet, sőt még az otthon szentélyébe is elkísér bennünket a „házi feladat” elkészítésének követelményével.
„Hogyan tanulnak meg olvasni?” – kérdik önök, a válaszom pedig a következő: „Emlékezzenek Massachusetts tanulságaira.” Ha a gyerekek teljes életet élhetnek, nem pedig korosztályokra osztottat cellákban raboskodva, akkor könnyedén megtanulnak írni, olvasni és számolni, feltéve, hogy mindezeknek a tevékenységeknek értelmét látják a körülöttük kibontakozó életben.
Ne feledjék azonban, hogy az Egyesült Államokban szinte senki sem kap sok megbecsülést, aki olvas, ír vagy számol. A fecsegők országa vagyunk, a fecsegőket fizetjük meg legjobban, a fecsegőket csodáljuk legjobban, így hát a gyerekeink állandóan fecsegnek, utánozzák a televízióban látható mintaképeket és a tanárokat. Ma már nagyon nehéz megtanítani az „alapokat”, mert a társadalmunkban ezek valójában nem is alapok többé.
Jelenleg két intézmény irányítja a gyerekeink életét: a televízió és az iskola, ebben a sorrendben. Mindkettő végtelen, szűnni nem akaró elvontsággá fokozza le a valódi világbeli bölcsességet, bátorságot, mértéktartást és igazságosságot. Az elmúlt évszázadokban a gyerekek és a kamaszok valódi munkával, valódi jótettekkel, valódi kalandokkal töltötték idejüket, és realisztikus keresést folytattak olyan mentorok után, akik azt taníthatták nekik, amit tényleg meg akartak tanulni. Sok időt töltöttek közösségi tevékenységekkel, a szeretet gyakorlásával, a közösség minden szintjének megismerésével és tanulmányozásával, a házépítés elsajátításával, és tucatnyi egyéb, a férfivá vagy nővé váláshoz szükséges feladattal.
A tanítványaimnak azonban az alábbiakra megy el az idejük:
A hét 168 órájából 56-ot alszanak a gyerekeim. Marad tehát 112 órájuk önmaguk megformálására.
A gyerekeim hetente 55 órát töltenek tévénézéssel a legújabb hírek szerint. Marad tehát heti 57 órájuk a felnőtté váláshoz.
A gyerekeim hetente 30 órát töltenek iskolában, körülbelül 6 órájukba kerül a készülődés, a bejárás és a hazajárás, és átlagosan heti 7 órát fordítanak a házi feladatokra. Ez összesen 45 óra. Ez idő alatt folyamatos megfigyelés alatt állnak, sem idejük, sem helyük nincs az egyedüllétre, és megfenyítik őket, ha a saját fejük szerint próbálnak mozogni térben és időben. Marad tehát heti 12 órájuk az egyedi tudat kialakítására. Persze a gyerekeim esznek is, ahhoz is idő kell; nem sok, mert a családi étkezés szokását már nem ismerik. Ha azonban heti 3 órát számítunk föl az esti étkezésekre, akkor azt kapjuk, hogy mindegyik gyereknek heti 9 órája marad önmagára.
Ennyi nem elég. Ennyi nem elég, ugye? Persze minél gazdagabb a gyerek, annál kevesebb tévét néz, de a gazdag gyerek idejét is éppen ilyen szűkre szabja a tömegszórakoztatás némileg gazdagabb tárháza, és az, hogy egy sor magánórára kötelezik olyan tárgyakban, amelyeket csak ritkán választ meg ő maga.
Furcsa, de mindezek csak kozmetikázottabb módjai az emberek függővé tételének. Az ilyen emberek képtelenek kitölteni a saját idejüket, képtelenek értelmes tartalommal és örömmel teli életet élni. Országos betegség ez, ez a függőség és céltalanság, és szerintem az iskolázásnak, a televíziónak és a tanítási óráknak – az egész chautauqua-elképzelésnek – sok közük van hozzá.
Gondoljunk csak az országot pusztító dolgokra: a kábítószerekre, az esztelen versengésre, a szórakozásból űzött szexre, az erőszak pornográfiájára, a szerencsejátékokra, az alkoholra, és mind közül a legrosszabb pornográfiára, a vásárlásnak szentelt életekre, a felhalmozásra mint filozófiára. A függő emberek szenvedélyei ezek, és az iskoláink elkerülhetetlenül ezt hozzák létre.
Szeretném ismertetni önökkel, hogy milyen hatással van a gyerekre az, hogy megfosztják őket minden idejüktől – a felnőtté váláshoz szükséges idejüktől –, és elvontságokkal foglalkozásra kényszerítik őket. Hallaniuk kell ezt, mert csupán megtévesztés az a reform, amelyik nem veszi tűz alá ezeket a rendellenességeket.
A tanítványaimat nem érdekli a felnőttek világa. Ez szemben megy több ezer év tapasztalatával. A fiatalokat mindig is a nagyok alapos megfigyelése izgatta leginkább, de manapság senki sem akar felnőni. És ki hibáztathatja őket ezért? Játékok vagyunk.
A tanítványaimban szinte semennyi kíváncsiság nincs, és ami van, az sem tart sokáig; nem tudnak hosszabb ideig figyelni, még az általuk választott dolgokra sem. Látnak valami kapcsolatot a teremváltásra újra meg újra felszólító csengő és az elillanó figyelem jelensége között?
A tanítványaimnak szegényes a jövőfelfogása, alig értik, hogy a holnap milyen bonyolultan kapcsolódik a mához. Mint már mondtam, folytonos jelenben élnek, tudatuk a jelen pillanatnál véget ér.
A tanítványaimat nem érdekli a múlt, nem fogják fel, hogy miként határozza meg a múlt a saját jelenüket, miként korlátozza a választásaikat, formálja értékeiket és életüket.
A tanítványaim kegyetlenek egymással, nem éreznek részvétet a szerencsétlenül járt iránt, kinevetik a gyengeséget, és megvetik azokat, akik nagyon is jól láthatóan segítséget igényelnek.
A tanítványaim kínosan érzik magukat meghitt vagy őszinte helyzetekben. Sejtésem szerint e tekintetben olyanok, mint a legtöbb örökbe fogadott ember, akit ismerek: nem tudnak mit kezdeni a valódi meghittséggel, mert egész életükben egy titkos belső ént védelmeztek egy olyan nagyobb külső személyiség burka alatt, amelynek mesterséges darabkáit a televízióból kölcsönözték, vagy a tanárok manipulálására szedték össze. Mivel nem azok, mint akiknek mutatják magukat, az álruhájukat elkoptatja a meghittség, így hát kerülniük kell a meghitt kapcsolatokat.
A tanítványaim anyagiasak, az anyagiasan mindent „osztályzó” tanárok példáját követik – és a televízióban látható mentorokét, akik a világon mindent ingyen kínálnak.
A tanítványaim függők, passzívak, és új kihívásokkal találkozva elbátortalanodnak. Ezt gyakran külső hősködéssel, dühvel vagy agresszivitással leplezik, odabent azonban bátorság nélküli űr van.
Említhetnék még mást is, amivel egy iskolareformnak meg kellene birkóznia ahhoz, hogy az ország hanyatlását megakadályozza, de mostanra már megértették a mondandómat, akár egyetértenek vele, akár nem. Vagy az iskolák okozták ezeket a rendellenességeket, vagy a televízió, vagy mindkettő. Egyszerű számtan kérdése az egész: az iskola és a televízió veszi el a gyerekek minden idejét. Ez semmisítette meg a saját gyerekei oktatásából kiszorult amerikai családot. A televízióban és az iskoláztatásban kell rejlenie a hibának.
Mit lehet tenni? Először is napról napra, évről évre zajló szüntelen és vad országos vitára van szükségünk. Addig kell ordítoznunk és vitáznunk erről az iskola nevű dologról, amíg helyre nem hozzuk, vagy végképp el nem rontjuk. Vagy az egyik, vagy a másik. Ha helyre tudjuk hozni: jó. Ha nem tudjuk, akkor ott van az otthoni tanítás reményteljes útja. Ha erre fordítjuk a családnevelésre költött pénzt, akkor két legyet üthetünk egy csapásra: a családokat is rendbe hozzuk és a gyerekeket is.
Lehetséges valódi reform, de egy fillérbe sem kellene kerülnie. Újra kell gondolnunk az iskoláztatás alapjait, és el kell döntenünk, hogy mit és miért tanuljanak a gyerekek. Ez az ország 140 éven át a „szakértők” fölényes parancsnoki központjának, egy társadalommérnökökből álló központi elitnek a célkitűzéseit próbálta ráerőltetni az emberekre. Ez nem vált be. Nem fog beválni. Emellett ezzel durván elárulták a demokrácia ígéretét, amely pedig egykor csodálatos kísérletté tette ezt az országot. Az oroszok kísérlete, hogy platóni köztársaságot hozzanak létre Kelet-Európában, a szemünk előtt mondott teljes csődöt. A mi kísérletünk is, hogy ugyanazt a fajta központi merevséget erőltessük az emberekre az iskola felhasználásával, éppen darabjaira esik, bár lassabban és fájdalmasabban. Azért nem működik, mert az alapfeltevései gépiesek, emberellenesek, és ellenségesek a családi élettel szemben. Lehet gépies oktatással irányítani az életet, de az élet mindig visszavág a társadalmi rendellenességek fegyvereivel: kábítószerekkel, erőszakkal, önpusztítással, közönnyel és a tanítványaimban látott tünetekkel.
Legfőbb ideje visszatekinteni, hogy újra szert tegyünk egy működő oktatási filozófiára. Az egyik kiváltképpen kedvelt filozófiám az európai uralkodó osztályok kedvence volt évezredeken át. Az óráimon annyit használok belőle, amennyit csak tudok; vagyis annyit, amennyivel még megúszom szárazon a kötelező oktatás jelenlegi intézményében. Azt hiszem, a szegény gyerekeknél éppen olyan jól beválik ez a filozófia, mint a gazdagoknál.
Az oktatás eme elit rendszerének magva az a hit, hogy az önismeret a tudás egyetlen igazi alapja. E rendszerben a gyerekeket minden életkorban magukra hagyják egy megoldandó problémával egy irányítatlan környezetben. A probléma néha nagyon kockázatos, például vágtatás vagy ugratás egy lóval, ám természetesen elit gyerekek ezrei oldanak meg ilyesmiket sikeresen tíz éves koruk előtt. El tudják képzelni, hogy egy ilyen kihívásnak megfelelt ember valaha is kételkedni fog a képességeiben? A probléma néha a magány tökéletes elsajátítása, mint Thoreau esetében a Walden-tónál, vagy Einstein esetében a svájci vámhivatalban.
Egyik korábbi tanítványom, Roland Legiardi-Lura – noha szülei meghaltak, és semmit nem örökölt – egyedül biciklizte át az Egyesült Államokat, pedig jóformán még fiúkorban volt. Csoda hát, hogy amikor felnőtt fejjel filmet szeretett volna készíteni Nicaraguáról, akkor egyetlen fillér és mindenféle filmes tapasztalat nélkül is nemzetközi díjat nyert? Pedig egyébként ácsként dolgozott.
Jelenleg elvesszük a gyerekeinktől az önismeret kifejlesztéséhez szükséges összes időt. Ennek véget kell vetnünk. Olyan iskolai élményekben kell részesítenünk őket, amelyek visszaadják ennek az időnek a jelentős részét; már kiskoruktól kezdve rájuk kell bíznunk a független tanulást; valószínűleg iskolai keretek között, de távol az intézményi környezettől. Olyan tantervet kell készítenünk, amely esélyt biztosít mindegyik gyerek számára a saját egyéniségének és önbizalmának kifejlesztéséhez.
Nemrégiben hetven dollárt adtam egy tizenkét éves lány tanítványom kezébe, és az angolul nem beszélő anyjával együtt busszal elküldtem New Jersey partja mentén Sea Bright rendőrfőnökéhez, hogy meghívja egy ebédre és bocsánatot kérjen, amiért eldobott egy üdítős üveget a parton. E nyilvános bocsánatkérésért cserébe elértem a rendőrfőnöknél, hogy a lány egy napra betekintést nyerhessen egy kisvárosi rendőrség életébe. Pár nap múlva két másik tizenkét éves tanítványom utazott egyedül Harlemből a West First Streetig, ahol egy újság szerkesztőjénél kezdtek tanonckodni, a következő héten pedig három tanítványom reggel hatkor a jersey-i mocsár közepén fog állni, ahol egy teherszállító társaság vezetőjét tanulmányozzák, amint 18 kerekűeket indít Dallasba, Chicagóba és Los Angelesbe.
„Speciális” gyerekek ők egy „speciális” programban? Bizonyos értelemben igen, de a gyerekeken és rajtam kívül senki sem tud erről a programról. Barátságos, okos és éber Central Harlem-i gyerekekről van szó, de olyan rossz iskolázásban részesültek, hogy amikor hozzám kerültek, legtöbbjük összeadni és kivonni sem tudott. És egyikük sem tudta, mennyi New York város népessége, vagy hogy milyen messze van New Yorktól Kalifornia.
Aggaszt ez? Természetesen, ám biztos vagyok abban, hogy ha szert tesznek önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az önálló tanulás bír tartós értékkel.
Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa, és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a való világba, hogy a szabad idejüket ne újabb elvontságokkal töltsék. Vészhelyzetben vagyunk, drasztikus tettek szükségesek a korrekcióhoz; a gyerekeink úgy hullanak az iskolázástól, mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy rossz iskolázásról van szó. Lényegtelen.
Mire van még szüksége egy átalakított iskolarendszernek? Többé nem élősködhet a dolgozó közösségen. Az emberiség főkönyvében csak a mi megtépázott bejegyzésünk szól arról, hogy elraktározzuk a gyerekeket és egyáltalán nem kérjük őket a közjó szolgálatára. Azt hiszem, az iskoláztatásnak egy darabig magában kell foglalnia a közmunkát. Amellett, hogy önzetlen cselekvésre tanít, ez a leggyorsabb módja annak, hogy a gyerekek valódi felelősséget kapjanak az életben.
Öt éven át vezettem egy gerillaprogramot, amelyben minden gyereknek – gazdagnak és szegénynek, okosnak és butának – évente 320 óra kemény közmunkát kellett végeznie. Évekkel később felnőttként tucatszám jöttek vissza hozzám, és elmondták, hogy a másik ember segítésének tapasztalata megváltoztatta az életüket. Megtanultak új módokon látni, megtanulták újragondolni a céljaikat és értékeiket. Tizenhárom éves korukban történt ez, a kísérleti iskola programomban; csak azért volt lehetséges, mert a gazdag iskolanegyedemben zűrzavar uralkodott. Amikor „stabilizálódtak” a dolgok, bezárták a kísérleti iskolát. Nagyon kevés pénz fölhasználásával nagyon sikeresnek bizonyult a meglehetősen vegyes gyerekcsoportokkal, nem engedélyezhették a fennmaradását. Rossz színben tűntek föl mellettünk a drága elitprogramok.
A városban nincs hiány valódi problémákból. Megkérhetjük a gyerekeket, hogy segítsenek a megoldásukban, cserébe pedig megbecsülést és figyelmet kapnak a felnőttek egész világától. Ez jó a gyerekeknek, és jó nekünk többieknek is. Ez a tanterv Igazságot tanít, az összes elit oktatási rendszer négy legfőbb értékének egyikét. Ami jó a gazdagoknak és a hatalmasoknak, az bizony jó nekünk többieknek is; mi több, az ötlet teljesen ingyenes, mint ahogyan az összes többi valódi reformötlet is az oktatásban. A még több pénz és a még több ember csak tovább fogja betegíteni ezt az amúgy is beteg intézményt.
Önálló tanulás, közmunka, kalandos tapasztalatok, jó nagy adag magánélet és egyedüllét, ezernyi különféle gyakorlati lehetőség egynapos vagy hosszabb változatban – ezekkel mind hathatósan, olcsón és eredményesen lehet valódi iskoláztatási reformot kezdeni. Ám egyetlen nagyszabású reform sem fogja helyrehozni sérült gyerekeinket és sérült társadalmunkat, amíg az „iskoláról” alkotott elképzelésünkbe nem szőjük bele az oktatás fő hajtómotorjaként a családot. A svédek 1976-ban jöttek rá erre, amikor lényegében megszüntették a nem kívánt gyerekek örökbefogadásának intézményét, és inkább arra használták nemzetük idejét és kincseit, hogy megerősítsék a létező családokat, és így ne legyenek többé nem kívánt gyerekek. Nem értek el teljes sikert, de azt igenis elérték, hogy a nem kívánt svéd gyerekek száma az 1976-os 6000 főről 1986-ra 15 főre csökkent. Vagyis meg lehet csinálni. A svédek nem kívántak tovább fizetni azokért a társadalmi bajokért, amelyek a gyerekek idegeneknél nevelkedéséből adódtak, így hát tettek valamit ebben az ügyben. Mi is képesek vagyunk rá.
A család az oktatás fő hajtómotorja. Ha az iskolákat a gyerekek szülőktől való elszakítására használjuk – és tévedés ne essék, ez a legfőbb feladatuk amióta John Cotton 1650-ben ezt tette meg a Massachusetts Bay Colony iskoláinak céljául, és amióta Horace Mann ezt tette meg a massachusettsi iskolák céljául 1850-ben –, akkor folytatódni fognak a jelenlegi rémségek. Minden jó élet alapját a családi tanterv jelenti, és mi eltávolodtunk ettől a tantervtől; ideje visszatérni hozzá. A józan oktatáshoz úgy találjuk meg az utat, ha az iskoláink élen járnak a családi élet intézményesített szorongatásának megszüntetésében, és elősegítik a szülők és a gyerekek iskolaidő alatti együttlétét, hogy így megerősödhessenek a családi kötelékek. Ez volt a valódi célom, amikor elküldtem a lányt és az anyját Jersey partja mentén a rendőrfőnökhöz. Sok ötletem van a családi tanterv elkészítéséhez, és szerintem önök közül sokaknak szintén sok ötlete lesz, ha egyszer elkezdenek gondolkodni rajta. Az iskolákat megreformálni képes alulról szerveződő gondolkodás elindításával az a legnagyobb gondunk, hogy óriási érdekeltségek vannak, amelyek elveszik mindenki más elől a megszólalási lehetőséget, és éppen az iskoláztatás mai formájából húznak hasznot, noha az ellenkezőjét állítják.
Követelnünk kell, hogy új hangok és új ötletek is meghallgattassanak: az én ötleteim és önökéi. Mindannyian eleget hallottuk már a televízióból és a sajtóból áradó szentesített hangokat; nem még több „szakértői” véleményre van szükség, hanem egy évtizeden át tartó vitára, amelybe mindenki beleszólhat. Az oktatási szakértőknek sosem volt igazuk, a „megoldásaik” drágák, önérdekeket szolgálnak, és mindig további központosítással járnak. Elég ebből. Ideje visszatérni a demokráciához, az egyéniséghez és a családhoz. Elmondtam a mondandómat. Köszönöm.
Eddig már több mint ötszáz eljárást indított a parlagfű-kommandó bejelentései alapján a baranyai hatóság, mindegyik esetben komoly bírságot kilátásba helyezve. Kanyuk Attila, a Baranya Megyei Kormányhivatal Növény- és Talajvédelmi Igazgatóságának helyettes vezetője szerint mindez a tavalyihoz képest reménytelen mennyiségnek tűnik, pedig még hol van a szezon vége. Majd valamikor az első fagyok idején, november környékén.
Itt a szezon, irtani kell
Mai hírünk újra a parlagfűről szólt, ahogy már korában írtuk a Komlói Kistérség Többcélú Önkormányzati Társulása nyolcmillió forintot nyert egy, a Nemzetgazdasági Minisztérium által meghirdetett pályázaton. A kistérségben összesen 45 fő végezheti majd a parlagfű-mentesítést két hónapon keresztül, napi hat órában. Úgy látszik ez kevés volt és a hétfőn a komlói térség felett helikopterrel kőröző kommandó le fog csapni. Tán személyesen J. Rambo is meglátogat minket, és egy lángszóróval besegít a parlagfű elleni harcban…
Helikopterről ellenőrzik a környéken a mentesítést. Sárga csekkeket is szórnak.
Azonban vannak, akik azt állítják, teljesen felesleges ez az egész felhajtás. A parlagfű szerintük gyógynövény:
“A parlagfű latin neve: Ambrosia artemisifolia, a hármaslevelű parlagfűé pedig: Ambrosia trifida. Azt mondják rájuk, hogy gaz, pedig ez nem igaz. Gaz, csak az emberek között van, mert van rendes ember, meg gazember. Növények között nincsen gaz, csak haszonnövény és gyomnövény. A parlagfű nem gyomnövény, mint ahogy az ürömfélék családjába tartozó többi növény sem az. Lajos Atya védelmébe vette a parlagfüvet, melyet csak allergén növényként emlegetnek az utóbbi időben és elmondta róla, hogy már a régi gyógynövény könyvek is leírják több gyógyító tulajdonságát, de meg is lehet enni, mert nagyon sok vitamint tartalmaznak a levelei és a virága, meg a pollenje is, kivétel nélkül.”
Akkor miért is van kikiáltva közellenségnek? Erre is meg van a magyarázat: “A válasz: a gyógyszeriparnak óriási üzlet az orvostudomány által gyógyíthatatlannak kikiáltott allergiás betegségek gyógyszeres kezelése! Ma már a lakosság 30 %-a allergiás, vagy asztmás, s ők biztos gyógyszerfogyasztók!”
Irtani, vagy nem irtani? Ez itt a kérdés...
Vannak ennél még meredekebb kijelentések is a cikkben, amely valóságtartalmáról laikus lévén nem tudok állást foglalni, de remélem, a hozzászólók felvilágosítanak bennünket is a témában.
Aki még esetleg nem találkozott a parlagfűről a hivatalos állásponthoz képest más véleményt alkotó írással, az most bepótolhatja: A parlagfű, mint csodaszer.
Várjuk véleményüket, és ne felejtsenek el kaszálni, mert jön a kommandó és büntetni fog. Ha kell, ha nem.
“Megjelentek az első munkagépek, megkezdődtek a földmunkák a napelem gyár beruházás helyszínén. Az eredetinél nagyobb üzemcsarnok engedélyeztetése miatt késett a napelemeket gyártó cég beruházásának megkezdése.
Az alapok készen. Köt a beton. A jó munkához idő kell, és a lassúhoz is...
Felvonultak a munkagépek, megkezdődött a Solar Energy System Kft. napelemeket gyártó cég üzemcsarnokának építkezése. Ezzel párhuzamosan zajlik már a leendő munkaerő kiválasztása, illetve egyes beosztásokra kijelöltek felkészítése.” – írtuk közel két hónapja megjelent hírünkben.
399 457 947 Ft támogatás az államtól, azaz tőlünk
Már áprilisban tudósítottunk az alapkőletételről, ami a beruházás kezdetét jelezte, amelyben 108 munkahely teremtődhet meg azzal, hogy a Solar Energy System Kft. Komlón is létesít egy telephelyet.
Azután hosszú csend következett, amibe az emberek mindenfélét elkezdetek beleképzelni, majd jött a hír, hogy a beruházó az eredetinél nagyobb műhelycsarnok megvalósításáról döntött.
Közeleg a noveber 30. és a munkások egymást taposva igyekeznek a beruházás befejezésén
Majd jöttek a gépek. Kettő is. Az már ugye többesszám, de nem is a mennyiség számít, hanem a hatékonyság. Sikerült is az alapokat lerakni, és az már több a semminél. A beruházó azt ígérte, hogy a késlekedés ellenére nem változott az üzemcsarnok építésének határideje, ami az eredeti tervek szerint november 30.
Úgy legyen!
Ha van véleménye vagy friss információja a beruházással kapcsolatosan, akkor ossza meg velünk a hozzászólásokban.
“Balatoni korona elnevezéssel helyi pénzt bocsátanak ki január 1-jétől Veszprémben és térségében – mondta Porga Gyula (Fidesz-KDNP), Veszprém polgármestere hétfőn sajtótájékoztatón.”
Helyi pénzek, vagy pénz helyettesítők?
Legutóbbi hírünk a témában a Balatoni Korona bevezetéséről szól. De vajon csak Magyarországon van terítéken a téma?
Úgy tűnik nem magyar sajátosságról van szó.
“Saját pénzt vezettek be és új közösségi bank is megkezdte működését Rio de Janeiro egyik nyomornegyedében, az Isten városa néven emlegetett favellában. Az új pénz a CDD nevet viseli, bevezetésével akarják növelni a helyi kereskedők forgalmát, a közösségi bank segítségével pedig fejleszteni kívánják a kisvárossá dagadt nyomornegyed gazdaságát a Rio de Janeiró-i vezetők, akik a szegénység csökkentésére hozták meg intézkedéseiket. “
Brazíliában is vannak szegények
A jelenség nem tőlünk származik, és talán ezért idegenkedik tőle mindenki, de jelenlegi helyzetünk arról árulkodik a pénzzel való viszonyunk nem épp felhőtlen. Azonban ahol elmélyül a válság, nő a szegények száma, felmerül a helyi pénzek ötlete.
Van mit tanulnunk a pénzügyileg stabil Svájctól?
Míg az Európai Unión belül a legtöbb ország kínlódik, a magyar vállalkozók vért izzadva küzdenek a túlélésért, addig a svájci cégek dinamikusan fejlődnek.
Vajon mi a titka a svájci gazdaságnak, amely a „nehéz időkben” is töretlenül dübörög?
A svájci üzletemberek körön belül vásárolnak, azaz “helyi pénzt” használnak kamatmentesen, mivel egy közösségen belül egymással üzletelnek. Egymás termékeit fogyasztják, így minden tranzakció mögött kamatmentes hitel áll. A hitelt körön belül kell visszafizetniük TERMÉKBEN, így elkerülik a kamatos kamat és a levegőpénz létéből fakadó kínokat.
Számukra egyértelmű, hogy csak úgy generálhatnak bevételt, biztosíthatnak egymásnak munkát, ha az eltérő szolgáltatásokat bizalmi körön belül, a tagoktól szerzik be.
Nézzünk a színfalak mögé, és ismerd meg pl. a svájci WIR Szövetkezeti Bankot. A WIR banknak saját közösségi pénze van a Svájci Frank (CHF) mellett, ami a CHW (wirtschaftsring = gazdasági kör). A CHW-t kizárólag egymás közt használják a körön belüli vállalkozások, mert csak így tudnak egymásra támaszkodva stabilan működni. Ezzel a könnyen másolható módszerrel kirekesztik életükből a globális gazdasági nehézségeket.
Ha valaki azt állítja a svájciak nem értenek a pénzhez, azon ezekben a frankviharos időkben csak mosolyogni lehet. Ám ha előkerül a helyi pénz ötlete, már zendül is a kórus, az ellenzők tábora. Vajon tudják-e egyáltalán mi ellen tiltakoznak oly hevesen?
Takáts Péter: Pénzrendszerek 2012 után
Bemelegítésnek elegendő megnézni a fenti videót, utána pedig végigolvasni a témával kapcsolatos híreinket és a bennük meghivatkozott írásokat. Mindezek után már van miről beszélni és meg lehet vitatni: szükséges-e a helyi pénzek bevezetése kis közösségünkben?
Jelenczki István dokumentumfilmje azt a történelmi folyamatot mutatja be, ahogyan a belső és külső hatalmi erők felszámolták a nemzeti vagyont, átjátszották és játsszák át mindazt az örökölt és megtermelt tulajdont, amit őseink évszázadokon át létrehoztak.
A filmben közreműködtek: Ángyán József, Bencsik János, Bencze Izabella, Bogár László, Éger István, Hunyor Erna, Kovács Zoltán, Mándoki Andor, Molnár Oszkár, Molnár V. József, Papp Lajos, Tóth Zoltán József, Varga Csaba, Varga István, Zlinszky János.
Az interjúkat és a montázsokat készítette, a filmet rendezte: Jelenczki István.
“Egy televíziós beszélgetős műsorban elemezték a film részleteit, és szakértő közgazdászok (Bogár László és társai) elmondták, hogy Magyarország tudatos tönkretétele zajlott az elmúlt húsz esztendőben. Mindent átjátszottak a hatalom aktuális birtokosai a nemzetközi tőkének, illetve egy jelentős részét fillérekért magukévá tették. Egy nagyjából helytálló felmérés szerint harmincezer milliárd forint értékű nemzeti vagyon tűnt el, és az ország a felvett hiteleket huszonhétszeresen fizette vissza. Az ország és a lakosság eladósodása mára elérte a kritikus szintet. ” írja a filmről a barikad.hu.
A Baranya Tv heti műsorán látható lesz a sokak által ismert film 3. része, jövő héten pedig a 4. (a film első és második része már az elmúlt hetekben került levetítésre, így akik nem követték figyelemmel az adás előzeteseit az sajnos lemaradt, de akiben a dokumentumfilm második fele kíváncsiságot ébreszt, biztos megtalálja a módját, hogy megnézze az első felét is). Az adások időpontja a Baranya Tv honlapján megtekinthető, a film vetítése az adás kezdete után kb. egy órával lesz.
Sajnos az élő adás már hónapok óta nem megy, ugyanis az elmúlt közel két évtized videó anyagának digitalizálása és vágása történik azon a számítógépen, ami erre lett beállítva. A helyi tv-k adása a következő héten kerül fel TV archívumunkba.
A vélemények megoszlanak tartalmáról, azonban aki teheti nézze végig, és utána itt meg lehet vitatni a benne látottakat.
Akinek felkelti az érdeklődését a film, a készítőit támogathatja a film megvásárlásával:
Pl. Magyar Menedék Könyvesház
A devizahitelesek megsegítésére gyűjt aláírásokat a Jobbik Magyarországért Mozgalom Komlói Szervezete.
Jelentkezzen, aki látott ilyent hitelfelvételkor
Összhangban a Jobbik országos kampányával, a párt komlói szervezete is csatlakozott a devizahitellel rendelkező családok megmentésére indult aláírás gyűjtési akcióhoz. A komlói szervezete szeptember 17-én, két helyszínen – a komlói piacon, illetve a Zengő áruház előtti téren – kérte ki a devizahitelesek megsegítéséről a polgárok véleményét.
Az aláírásgyűjtés célja, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy a jövőben sem az embereknek, sem pedig az államnak nem szabad több terhet vállalniuk a helyzet megoldásában, a következményeket kizárólag a bankszektornak kell viselnie.
Eddig szól az idézet szeptember 18-i hírünkből, ami kicsit megkésve jutott tudomásunkra, így a 17-én kezdődött akcióról későn tudtuk informálni olvasóinkat. Sajnos még sokan nem tudnak létezésünkről bár a Komló Expón való megjelenésünk után ez a helyzet kissé javult 🙂
Visszatérve a hírre: devizahitel, deviza alapú hitel… mindenki hallott róla. Vagy van neki, vagy nincs. De egyik csoport sem szerencsésebb a másiknál, bár sokan úgy vélik Őt nem érinti. Hamarosan azonban mindenki rá fog eszmélni, téved ez ügyben. Közvetve, vagy közvetlenül mindenkit érinteni fog (ha még nem tette).
A kezdeményezésről a hozzászólásokban mindenki elmondhatja a véleményét, a további híreinket a témában itt érhetik el (volt bőven, aki még nem olvasta, most bepótolhatja).
Elég szép lista összejött a témával kapcsolatos híreinkből. A devizahitelekről beszélgettünk nemrég Néma Józseffel és Dr. László Judittal. A velük készült riportot megnézhetiktv archívumunkban.
Remélem a beszélgetésbe bekapcsolódnak a bankok részéről is, és előadják az ő álláspontjukat is…
Szeretettel üdvözlünk minden betérőt!
Híroldalunkkal kapcsolatban sokszor hangoztatták ismerősök, hogy hiányolják a hírekhez való hozzászólás lehetőségét. Ezzel a felülettel szeretnénk ennek teret adni, és egy valódi párbeszéd kialakítását kezdeményezni.
Sokan persze most arra gondolhatnak: de erre ott van a Facebook oldalunk is. Ez így van, mégis kevesen szólnak hozzá híreinkhez. Ennek okainak boncolása tán felesleges, és nem is vezetne sehova. Ezért megpróbáljuk átlépni a problémát, és egy olyan univerzális eszközt bevetni, amivel azok is kifejthetik egy-egy témában véleményüket, akik nem rendelkeznek pl. Facebook hozzáféréssel. Talán ezzel kialakíthatunk egy olyan kapcsolódási pontot, amely hídként funkcionál a különböző oldalak, és a kedves olvasók közt.
Reméljük kulturált módon mindenki képes lesz saját véleményét kifejteni, ezzel is hozzájárulva az éppen aktuális probléma megoldásához. A vélemények minden területen lehetnek akár szöges ellentétben állók is, azonban senki ne felejtse: a másik meghallgatása ugyan olyan fontos, mint a saját vélemény kifejtése. Lehet nem fogunk egyetérteni, de tudni fogjuk a másik embertársunk miként látja ugyanazt a témát.
Kilépünk a felhők mögül
Ennek megfelelően, kérünk mindenkit tartózkodjon a kulturálatlan megjegyzésektől, és a személyeskedésektől. Természetesen jogunkban áll (és az eszközeink is megvannak) a moderáláshoz, és a cenzúrához, de nem ezt tartjuk az elsődleges szempontnak. Mindenki olyan szavakat használjon, amelyeket saját magával szemben is megtűrne. Akkor reményeink szerint nem kell beavatkoznunk 😉
Jó szórakozást és szabad véleménynyilvánítást kívánok minden erre tévedőnek!
Komló Média Blog 