Sok deviza alapú hiteles gondolja és gondolta már eddig is, hogy a bankok nagyon is jól tudták azt, hogy milyen irányba és milyen mértékben várható a svájci frank árfolyamának elmozdulása, de bizonyítékot nem sokan találtak erre.
Biztos sokan emlékeznek még a Kúria nemrégiben kiadott 4/2012. számú gazdasági elvi határozatára, melyben a Kúria elfogadva a bankok védekezését, megállapította, hogy: “A svájci frank alapú hitel felvételének volt kockázata és erről a felperes a csatolt nyilatkozat szerint tájékoztatást kapott. Nem kellett azonban a szerződéskötéskor nyilatkoznia az alperesnek arról, hogy 2022-ig hogyan alakul az árfolyamkockázat, mi annak maximális felső mértéke. Ilyen jogszabályi kötelezettsége nem volt az alperesnek és nem is lett volna képes ennek teljesítésére, mert az árfolyam emelkedésének, csökkenésének nincs pontosan előrelátható, kiszámítható mértéke, illetve korlátja, különösen ilyen hosszú időtartam esetén.“
Úgy tűnik a bankok még a Kúriát is sikeresen megvezetik, azonban a hitelesmagyar.com csapata közzétett egy táblázatot, amelyben a svájci frank árfolyama (elszámoló ára) 2012 decemberi időpontban 239,51 HUF/CHF értékkel szerepel.
Ha megnézünk egy árfolyamgrafikont, látni fogjuk, hogy 2012 decemberében a svájci frank árfolyama 233 és 243 forint között ingadozott, tehát a fenti táblázatban szereplő adatról elmondhatjuk, hogy az a valóságnak megfelelő árfolyamot jelöl.
Miért érdekes ez a táblázat számunkra?
A válasz egyszerű, ez a táblázat abból az elemzésből való melynek címe:
BÉT HAVI ELEMZÉS 2004. október A devizahitelezés kockázati tényezői, és ezek csökkentése tőzsdei származékos termékekkel.
Az elemzés készítői elméleti számításokat végeztek 2004-ben, a táblázatban szereplő árfolyamokat az ÁKK zéró-kupon hozamgörbéje és enyhén emelkedő svájci hozamgörbe alapján számították ki.
Az elemzés jelenleg is megtalálható a BÉT (Budapesti Érték Tőzsde) honlapján.
Az elemzés az alábbi megállapítással zárul:
“A legnagyobb kockázatot a devizahitelekkel kapcsolatban az jelenti, ha valaki akkora
összegben vesz föl hitelt, aminek havi törlesztőrészleteit az adott körülmények között még ki tudja fizetni. Azonban a kamat- és árfolyam változások hatására könnyen előfordulhat, hogy ez az összeg jelentősen megnő, amit az adós pénztárcája már nem bír el. Így igaz, hogy jelenleg jobban megéri deviza alapon lakáscélú hitelt felvenni, de ha valaki nem számol ezen hitelkonstrukciók kockázataival, az a körülmények romlása esetén könnyen fizetésképtelenné válhat.”
Már csak egy kérdés tehető fel a fentiek fényében: A bankok, nyilatkozataik ellenére képesek lehettek-e hasonló számítások elvégzésére?
A kérdés persze költői…
A BÉT 2004-es elemzése letölthető a forrásoldalról!
Kiegészítés: Dr. Damm Andrea bankjogász a Lánchíd rádióban 2013.03.01-én elhangzott beszédében az alábbiakat mondta: “A valóságban nem is volt kockázat vállalásra kötelezhető az adós – mi köze lenne már adósnak ahhoz, hogy honnét fedezi a bank a kihelyezett hitelt – az nem az adós, hanem a bank kockázata…”
A felvétel itt hallható teljes terjedelmében:
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebook-on!
Az idei davosi Világgazdasági Fórumon, amely az üzleti világ legfontosabb konferenciája, több mint 100 ország 2500 képviselője vett részt, köztük 1500 vezető üzletember és 50 kormány- vagy államfő.
Az idei konferencián az előadások három téma köré csoportosultak: “Hogyan vezessünk viszontagságos időkben?”; “Hogyan állítsuk helyre a gazdasági dinamizmust?” és “Hogyan erősítsük meg a társadalom ellenálló képességét?”.
A konferencián részt vett Olafur Ragnar Grimsson izlandi elnök is, akitől egy riportban kérdezték meg, mi az izlandi siker titka? Sokaknak meglepő dolgokat mondott.
A riport szövege itt olvasható:
Eddig az egyetlen dolog, ami némi reménységre adott okot itt a davosi konferencián, az Olafur Ragnar Grimsson izlandi elnöktől származik, aki itt áll mellettem.
- Elnök úr! Miért is lettek Önök a remény utolsó fénysugara? Mitől van az, hogy Izland túlélő, míg Európa megbukott? Mi az, amit Önök másként csinálnak?
- Azt hiszem, nagyon sokakat meglepett, hogy négy évvel a mi pénzügyi rendszerünk volt az, amely kudarcot vallott, most pedig újra talpra állunk, gazdaságunk erősödik, és nagyon alacsony a munkanélküliség.
Azt hiszem, ennek az a fő oka, hogy elég bölcsek voltunk, és rájöttünk, ez egy alapvető társadalmi és politikai válság is volt, de mégsem követtük a nyugati világ utolsó 30 évében uralkodó hagyományos vaskalaposságot.
Bevezettük a deviza-ellenőrzést, hagytuk csődbe menni a bankokat, segítséget nyújtottunk a szegényeknek, nem vezettünk be megszorító intézkedéseket az Európában most tapasztalt mértékben. Négy évvel később ennek az lett az eredménye, hogy Izland a pénzügyi válságtól szenvedő többi európai országtól teljesen eltérő módon fejlődést és haladást élvezhet.
- Az a politika, hogy hagyták a bankokat tönkremenni, működött volna Európa többi részében is?
- Azt hiszem, igen. Sokszor kérdeztem meg embereket, hogy miért tekintik a bankokat a modern gazdaság szent egyházának. Miért nem hagyják a magánbankokat ugyanúgy tönkremenni, ahogyan a légitársaságokat és a távközlési cégeket, ha azokat felelőtlen módon irányították?
Ez az elképzelés, hogy a bankokat kisegítik, egyet jelent azzal, hogy a bankok aratják le a siker gyümölcseit, az átlagpolgárok pedig tönkremennek az adók és a megszorítások miatt, ez pedig a felvilágosult demokráciákban az emberek nem fogadják el hosszútávon.
- Ez nem működne ugye az Egyesült Királyságban, ami a pénzügyi szektorra támaszkodik?
- Ez egy érdekes kérdés, mivel az izlandi bankok összeomlása után egy dolgot megtanultunk, mégpedig azt, hogy az izlandi bankok, a brit, az amerikai és más bankokhoz hasonlóan, lényegében csúcstechnológiájú cégekké váltak, amelyek mérnököket, matematikusokat, számítógépes szakembereket alkalmaznak, és amikor ők tönkremennek, akkor a gazdaság innovatív ágazatai, az informatika, a csúcstechnológia szektor virágzásnak indul. Ezek az ágazatok sokkal jobban fejlődtek az elmúlt három évben, mint bármikor azelőtt.
A tanulság tehát az, hogy ha azt akarjuk, hogy a gazdaság versenyképes legyen a 21. század innovatív ágazataiban, akkor az erős pénzügyi ágazat, amely elszívja a tehetségeket ezektől az ágazatoktól, még ha egy sikeres pénzügyi ágazatról is van szó, az valójában rossz hír, ha azt akarjuk, hogy a gazdaság versenyképes legyen a 21. század igazi ágazataiban, ezek pedig az innováció, technológia, informatika.
A riport itt látható:
Aki lemaradt volna az eseményekről, annak egy kis emlékeztető 2008-ból:
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebook-on!
Az EU válság 2010-es felgyorsulása óta az uniós politikusok leginkább politikai pózokhoz folyamodtak az EU adósság és bankválság megoldását célzó valós pénzügyi megoldások bevezetése helyett.
A miheztartás végett érdemes megemlíteni, hogy „valós megoldás” alatt olyasmit értünk, ami (a) kimossa a rossz adósságokat a rendszerből, (b) kezelhető szintre csökkenti az adósság mennyiségét és (c) visszabillenti a bajba jutott országok gazdaságát a helyes kerékvágásba.
Konkrét példával élve, egy valós megoldás nyilván maga után vonna bizonyos következményeket, mint például fizetésképtelenséget, bankcsődöket és akár egyes országok kilépését az eurózónából. Természetesen egyetlen uniós vezető sem áll elő még csak hasonló felvetéssel sem, mert az egyet jelentene a politikai öngyilkossággal, hiszen ezt követően a politikai osztály többi része a javaslatot előterjesztő politikust vádolná minden következményért, ami a lépést esetleg követné.
Ezért az EU politikusok ide-oda passzolgatják a stafétát, félkész, hatástalan intézkedéseket hozva, például megszorításokért cserébe nyújtott mentőcsomagok formájában. Az eredmény, hogy nincs eredmény, azaz semmire sem találnak megoldást, hiszen a döntéshozók nem érdekeltek a saját gazdaságuk javát szolgáló intézkedések meghozatalában. Elég Görögországot venni példaként, ahol egyre több gyerek kerül kórházba alultápláltság miatt, de az ország GDP arányos adósságát még 2020-ra is 120 százalék körülire jósolják.
Az amerikai politikusok nyilván látják, milyen jól működik a módszer Európában (semmit sem javítunk meg, nincsenek nehéz döntések és senki sem veszíti el a pozícióját) és kezdik átvenni a stratégiát.
Nézzük a fiskális szakadék problémáját például, ami az elmúlt hetek végtelen politikai vitáinak egyik főtémája volt. Az eredmény: egy olyan „megállapodás”, aminek eredményeként megemelik az adókat, de nem csökkentik a deficitet vagy az adósságot.
Ugyanaz a nóta. Semmi sincs megoldva, csak jó sok politikai pózolás és ujjal mutogatás.
Sajnos egyre több hasonló „intézkedésre” számíthatunk a jövőben. Miközben mindenki a fegyverhasználat szabályozásáról beszél, az adósságplafon (ismételt) átlépésének napjáig már csupán egyetlen hónap van hátra. Legutóbb az Egyesült Államok elveszítette AAA hitelminősítését, a piacok zuhanása pedig ezermilliárd dollárt törölt a föld színéről néhány nap alatt.
A következő semmit sem megoldó kör alkalmával a helyzet sokkal rosszabb lesz. Amennyiben az USA ismét veszít hitelminősítéséből, a piacok komoly kockázattal néznek szembe, mivel az amerikai állampapírok jelentik a legkomolyabb biztosítékot a minimum 600.000 milliárd dolláros derivatíva piaccal szemben.
Bármelyik, a származékos piacon alapbiztosítékkal kereskedő bróker megmondhatja, hogy, amikor valakinek megkérdőjelezik a biztosítékát, az ügylet másik oldalán késedelem nélkül követelni fogják, hogy a kereskedő több tőkét mutasson fel az ügylete biztosítékaként. Ez könnyen az eszközök tömeges eladásához vezethet (mint a Lehman bukásakor is történt) és innen a helyzet rendkívül gyorsan el tud fajulni.
A hitelminősítés újabb lerontásának egy másik komoly következménye a kamatok esetleges emelkedése lenne. Egy 100 bázispontos emelkedés azt jelentené, hogy az USA további minimum 100 milliárd dollár kamatot lesz kénytelen fizetni az adóssága után. 2013-ban az Egyesült Államoknak hozzá-vetőlegesen minimum 300 milliárd dollár kamatot kell kifizetnie. A kamatok emelkedése esetén ez az összeg robbanásszerűen emelkedhet.
Az USA GDP arányos államadóssága már most is 100%. A GDP arányos deficit csaknem 10%. Ezek Görögországéhoz hasonló számok. Miközben az Egyesült Államok számos előnyt élvez, amit Görögország nem (például, hogy a világ jelenlegi tartalékvalutáját állítja elő és a világ legnagyobb gazdaságával rendelkezik), a kötvénypiacok nem könnyen bocsátják meg a fiskális kicsapongásokat.
Az amerikai politikusokat azonban úgy tűnik, mindez nem érdekli. Tudják, hogy az ország gazdasága egy katasztrófa és egyre inkább az, de nem a helyzet korrigálásával, hanem a megfelelő bűnbakok felkutatásával töltik az idejüket.
A lényeg, hogy az amerikai adósság helyzetét nem fogják megoldani. Két út lehetséges: Vagy átlépik az adósságplafont vagy sebtében elfogadnak egy újabb törvényjavaslatot a plafon ismételt megemelésére. Egyik változat sem fogja megoldani a helyzetet.
A dollár túlélése érdekében az amerikaiak elemi érdeke, hogy mindenáron diszkreditálják a közös európai fizetőeszközt az euróövezet gyönge láncszemeit alkotó periférikus országokon (Görögország, Írország, Portugália) keresztül. A 2008-as válság kirobbanása előtt az euró teljes mértékben hiteles valutává vált az OPEC-tagországok számára, amelyek olajforgalmuk egy részét euróban szándékoztak lebonyolítani.
Akkoriban egy euró 1,6 dollárt ért, és a befektetők bizalommal fordultak az európai adósság mint az amerikai államadósság hiteles konkurense felé. Ha ez a tendencia általánossá vált volna, akkor az amerikai adósság kamatszintje katasztrofális mértékben megemelkedett volna. Márpedig az USA még akárcsak egy normális kamatszintet sem engedhet meg magának. Az amerikai államadósságot ugyanis mindmáig 3 százalék alatti kamatszinten finanszírozzák, amely abnormálisan alacsony egy olyan abnormálisan eladósodott ország esetében, mint az Egyesült Államok. A Fed mindent elkövet tehát, hogy ez a kamatszint alacsony maradjon, hiszen az amerikai adósságot a lehető legstabilabb és legbiztosabb befektetésnek kell láttatni. Éppen ezért a dollárnak nem lehet alternatívája.
Miután a spekulatív finánckapitalizmus rendszerválságának nyitányaként 2008-ban összeomlott az amerikai másodlagos jelzálogpiac, a Wall Street-i „karvalytőke” (Cristina Fernandez Kirchner dixit) emblematikus képviselői azon kezdtek el agyalni, hogy az amerikai ingatlanpiaci sokk gazdasági hatásait miként lehet – legalább átmenetileg – a külvilágra hárítani. 2010 februárjában a legnagyobb spekulatív pénzalapok (hedge fund) vezetőinek manhattani rutintalálkozóján Soros György jelenlétében állapodtak meg arról, hogy koncentrált támadást indítanak az eurózóna kis országai ellen a dominóhatás kiváltásához. Valójában a görög államadósság bedőlésére játszva, Görögország (és vele együtt az EU periférikus országai) fizetésképtelenségére spekulálva az amerikai hedge fundok a dollár egyetlen komoly konkurensének számító euró meggyöngítését, végső soron az euróövezet szétverését célozták meg.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy Görögország, Írország és Portugália állami költségvetése rendben lett volna, és hogy gazdaságaik ne lettek volna sérülékenyek. Semmivel sem voltak azonban rosszabb helyzetben, mint az USA, Anglia vagy akár Japán. Ez utóbbi eladósodási rátája 200 százalékos, amelyet Görögország sohasem ért el, és mégis megfelelő kamatszinten képes finanszírozni önmagát, noha a legjobb adósminősítést már elvesztette. Az Egyesült Királyság viszont továbbra is birtokolja a legjobb adósoknak járó tripla A-t, ami teljes képtelenség egy olyan ország esetében, amely súrolta az államcsődöt, és amelynek a gazdasága recesszióban, a valutája pedig padlón van. A New York-i székhelyű adósságminősítők ismét bebizonyították, hogy egyáltalán nem objektívek a jegyzéseikben, amikor az európai periférikus országokat a bóvli (junk) kategóriába sorolták, Anglia viszont – mint az USA legfőbb szövetségese – megtarthatta a legjobb osztályzatot.
Egyébként az euróövezet sokkal fizetőképesebb magánál az Egyesült Államoknál is. Ha GDP-arányos államadósságukat vesszük, ez kb. ugyanolyan szinten van (valamivel magasabb 100 százaléknál). A különbség a fedezetlen adósság tétele, vagyis az amerikai kormány összes jövendő kötelezettségei a nyugdíjak, az egészségügyi és társadalombiztosítási járulékok jogosultjaival szemben. Ezek együttesen az amerikai adósságot egy feneketlen hordóvá változtatják, és így a hivatalosan vett 16 ezer milliárdos államadósságtól a rendkívül magas 200 ezer milliárd dolláros pénzügyi deficithez jutunk, vagyis a szövetségi kormányzat ennyivel tartozik a nyugdíjasainak. Még ha ez pillanatnyilag egy elméleti szám is, eklatánsan demonstrálja, hogy technikailag az USA már csődben van.
De ha csak a hivatalos államadósságát nézzük is, ehhez mindenképpen hozzá kell adni a kormány által az országos jelzálog ügynökségeknek (Freddy Mac és Fanny Mae) biztosított implicit garanciák (70 ezer milliárd), valamint a vállalatok (15 ezer milliárd) és a háztartások (20 ezer milliárd dolláros) adósságállományának összegét. Valójában az USA adóssága eléri a GDP-je 300 százalékát, miközben az európai adósságok (állami, vállalati, háztartási) 200 százalékon kulminálnak, és az összes specifikus eladósodottsági mutató (költségvetési hiány, kereskedelmi deficit, folyó fizetési mérleg hiánya, beruházási mérleg stb.) tekintetében is Európa jobb helyzetben van Amerikánál.
Tévedés ne essék: nem csak a görögök manipulálják a gazdasági adataikat. Az amerikaiak e tekintetben is éllovasok. A shadowstats.com internetes oldal elemezte és átkalkulálta az amerikai statisztikákat a ’80-as években alkalmazott módszerekkel, amelyek sokkal becsületesebbek voltak a maiaknál. Ez alapján egyetlen számadat sem állja meg a helyét: az infláció és a munkanélküliség szintjét drasztikusan alul-, a GDP szintjét pedig legalább 30 százalékkal felülbecsülik.
A katasztrófa elkerülhetetlen, mert bele van programozva a rendszerbe. Vége a dollár monopolhelyzetének a nyersanyagpiacon. Kína folyamatosan csökkenti amerikai kincstárjegy-vásárlásait. Ma már nem az amerikai fogyasztó a világgazdaság lokomotívja. A legkevésbé sem képes betölteni ezt a szerepet, mivel teljesen el van adósodva. Minden harmadik amerikainak hét hitelkártyája van, 46 millióan ételjegyre szorulnak, a lakosság 15 százaléka gyakorlatilag kiesett a fogyasztási és megtakarítási körforgásból.
Valójában az új kibocsátású amerikai adósság legfőbb vásárlójává maga a Fed vált. Az amerikai kincstár kibocsátja az adósságot, a Fed pedig hátulról felvásárolja és bankjegyeket nyomtat, amelyeket a kincstár arra használ fel, hogy kibocsássa az adósságát. Az egész egy nagy mosoda. A Fed az utóbbi időben monetáris könnyítésekhez (quantitative easings) folyamodott, vagyis intervencionista pénzpolitikát folytat, amelyre még sohasem volt példa egy állítólag liberális rendszerben. Ma az amerikai gazdaság egy irányított és támogatott gazdaság, amely manipulálja a kötvénypiaci adóssága értékét és ezzel együtt összeomlással fenyegeti a globális adósságpiacot. Ez már a végső visszaszámlálás.
Három napja érkezett a hír arról, hogy a német számvevőszék felszólította a központi bank szerepét betöltő Bundesbankot, hogy ellenőrizze a hivatalos iratok szerint 3396 tonnát kitevő, New Yorkban, Londonban és Párizsban tárolt, offshore aranytartalékát. Kérte ugyanakkor 150 tonna arany három éven belüli hazaszállítását, hogy ellenőrizhesse az arany wolfram minőségét.
A londoni Telegraph cikkében megjelent legújabb fejlemények szerint ugyanez a Bundesbank, ami annyi fejfájást okoz a csődbe jutott államoknak, az igazi fedezettel rendelkező pénzzel kapcsolatos fixa ideájával, úgy döntött, hogy önként lehívja a Bank of England-nál letétbe helyezett aranykészletének kétharmadát. A Telegraph által közzétett bizalmas jelentés szerint a Bundesbank még 2000-ben és 2001-ben 940 tonna aranyat követelt vissza a Bank of England-nál tartott 1440 tonnás készletéből a „túlságosan drága tárolási díjra” hivatkozva, ami elég nevetségesen hangzik. A hír megdöbbentette az aranyveteránokat. Mi lehet az oka a lépésnek?
Ambrose Evans-Pritchard a következő elmélettel szolgált: Az elmozdulás éppen akkor indult, amikor az euró a leggyengébb szinten állt a dollárhoz képest, ugyanakkor egybeesett azzal az időszakkal, amikor a Bank of England, Gordon Brown utasítására, Nagy-Britannia aranykészletének jelentős részét eladta, méghozzá a legalacsonyabb piaci áron.
Peter Hambro, a Petropavlovsk aranybánya elnöke, azt mondta, hogy a Bundesbank önvédelemből hívhatta vissza aranykészletét, mivel a jelek szerint nem allokált arannyal rendelkezett Londonban. „Lehet, hogy úgy gondolták, a Bank of England túl sok aranyat kölcsönzött ki és jobbnak látták hazavinni a készleteket. Ez az azonosítás miatt van. Lehetséges-e egyáltalán az embernek azonosítania saját allokált aranyát, vagy a tulajdonos nem egyéb, mint egy fémszámlával rendelkező általános hitelező?”
A „Hozzák vissza az aranyunkat” elnevezésű német civil kampányszervezet és amerikai szövetségese, a Trösztellenes Arany Bizottság azt állítják, hogy a hivatalos adatoknak nem lehet hinni. Szerintük a központi bankok aranykészleteik jelentős részét kiadták hitelre vagy shortolták.
Az üzenetet átvették a német törvényhozók is. „Minden aranyat haza kell hozni: pont a jelenlegi válságban van a legnagyobb szükségünk aranykészleteinkre,” mondta Heinz-Peter Haustein, a német Szabaddemokrata Párt (FDP) képviselője.
A spekulációktól függetlenül, nem titok, hogy sok ember szerint a központi bankok és a központi bankok bankjai (például a Nemzetközi Fizetések Bankja, BIS), rég kiadták aranykészleteiket hitelre, legtöbb esetben a rövidtávú fizikai aranykövetelések megerősítéseként, a megnövekedett kereslet miatt, ami általában a likviditáshiány kísérőjelensége (amikor igazán megmutatkozik az arany, mint valós monetáris fedezet értéke).
A probléma egy ilyen újrazálogosítási sémánál akkor jelentkezik, amikor a másik fél hirtelen fizetésképtelenné válik, hiszen azóta az aranyat már ismét újrazálogosították és már senki sem tudja, hogy kié is az arany valójában. Ez akkor válik különösen komoly gonddá, ha a fedezeti láncban az egyik fél csődbe megy, mint ahogy ezt az MF Global esetében tavaly láthattuk. Ilyenkor elindulnak a perek, hogy megállapítsák kinek hol az aranya. Mondani sem kell, hogy az MF Global esetében pont londoni leányvállalatuk volt a ludas az újrazálogosítási láncban (mert egyedül Londonban nem volt megszabva fedezeti határérték az újrazálogosításra). Amint elindultak a követelések a fizikai leszállításra, nem tudták az adott sorozatszámú XYZ aranytömböt lokalizálni.
A másik variáció, hogy a Bundesbank előre látta az európai merkantilista kísérlet bukását és esze ágában nem volt legértékesebb eszközét a bankár oligarchák kezében hagyni, amelyik mindent megtenne, hogy megszerezhesse a készleteket, ha egyszer a dominók elindulnak. A Bundesbank tagadásnak éppen nem nevezhető cáfolata is ezt erősíti: A Bundesbank azt nyilatkozta, hogy teljes bizalommal viseltetik a kezelők „integritása és függetlensége” iránt, valamint, hogy minden évben megkapták a részletes elszámolást. Ugyanakkor utalt arra, hogy további lépéseket tesz tartalékai védelmében. „Ennek része lehet a készletek egy részének relokációja,” – nyilatkozta a bank. Amit egyik fél sem mondott ki, hogy Németország semmi rosszat nem tett, csupán követeli, ami jogosan az övé.
A dolog lényege, hogy egy globalizált rendszerben, ahol minden szuverén entitás egyre inkább alárendeltje a globalizált „egész” hitelteremtő hatalmának, mindenkinek az Új Világrend ajtaja elé kell helyeznie szuverén függetlenségét, mielőtt átlépi a küszöböt.
Végtére is egy globalizált rendszer csak így képes egy végtelen, értékpapír-fedezetű kötelezettség felhőt fenntartani, amelyen most mindannyian bináris pehelyként lebegünk. Egy olyan rendszert, ami lehetővé teszi az azonnali tőkeáramlást, a monetáris felcserélhetőséget, garantálja a szuverén kötvények folyamatos áramlását (amíg senki nem mer kiszállni a rendszerből), és amiben minden biztosíték egy újrazálogosított zálog… természetesen a közjó érdekében. Mindez igaz volt a Bundesbank fenti lépéséig.
Tulajdonképpen ennyi a történet, mert bár a Bundesbank azt tette, amihez minden joga megvolt, mégis áthágta a modern monetáris rendszer kardinális szabályát: miszerint egy szuverén hatalom soha nem helyezheti saját embereit a globális vállalati-társadalmi-banki oligarchák fölé, akik mindig minden kemény (és egyéb) eszközt maguknak akarnak, akár azonnal, a rendszer biztosítékaként, beleértve a világ GDP-jének 20-szorosát képviselő közel 1 billiárd (1015) dollár értékű derivatívákat is. Mellesleg ezért van a világ állandóan egyetlen karnyújtásnyira a teljes monetáris (és kereskedelmi) paralízistől, ahogyan azt a Lehman-csőd utáni káoszból és a Fed intézkedéseiből olyan nyilvánvalóan láthattuk.
Szinte biztos, hogy a Bundesbank intézkedéseinek semmilyen hatása nem lesz, mert ha túl sokat foglalkoznának vele, esetleg kiderülne, hogy melyik ország lesz az első áldozat, amikor átszakad a gát. Amikor ugyanis ez megtörténik, márpedig előbb-utóbb megfog, minden egyes bank, vállalat és személy keresni fogja Londonban, New Yorkban, Párizsban vagy valamelyik szimpatikus helyi bank páncéltermében tárolt allokált aranyát, de csak a hűlt helyét, illetve humorosan megfogalmazott tartozási elismervényeket talál majd az aranytömbök helyett.
Nem annyira a bedőlt amerikai lakáshitelek, mint inkább egy többszereplős pénzpiaci játék okozta négy évvel ezelőtt a gazdasági világválság felgyorsulását. A Lehman Brothers bedőlése indította el ezt a folyamatot. A befektetési bankot szándékosan hagyták bedőlni, aminek célja végső soron az volt, hogy a pénzintézetek helyett a társadalom fizesse ki az úgynevezett rossz adósságokat.
Hamarosan négy éve lesz annak, hogy a Lehman Brothers amerikai befektetési bank összeomlott, s ezzel hatalmas pánikot és bizalmatlanságot indított el a világ pénzpiacain. A bank részvényei 2008. szeptember 15-én egy nap alatt 90 százalékot zuhantak, miközben a Dow Jones index ötszáz pontot esett. A pénzintézetről – amelyet addig az egyik legsikeresebbnek tartottak – néhány nappal korábban már lehetett tudni, hogy nehézségekkel küzd. A társaság ugyanis szeptember 10-én tette közzé negyedéves eredményeit, amelyekből kiderült, hogy – főként jelzálogpiaci tevékenységével összefüggésben – 3,9 milliárd dolláros veszteséget szenvedett el. A cég vezetői néhány napig még próbálkoztak a bank értékesítésével, és reménykedtek az állami mentőövben is, azonban a helyzet menthetetlennek bizonyult, és csődvédelmet kellett kérniük.
A csődvédelem időszaka alatt a vállalatot gyakorlatilag kirámolták a hitelezői, elvitték jó szerződéseit és ügyfeleit, a rosszakat pedig az államra terhelték. A piacon pedig elindult egy úgynevezett tisztulási folyamat, amely végső soron a verseny csökkentéséhez vezetett – vélekedett a Magyar Nemzetnek Varga István. A gazdasági szakember szerint ezek a nagy átrendeződések azzal jártak, hogy a kormányok – Amerikában és Európában egyaránt – gyakorlatilag átvállalták a pénzügyi szektortól a soha ki nem fizethető adósságokat.
A nagy zűrzavarban nem tűnt fel, hogy a válság állítólagos okozója, az összes bedőlt lakossági hitel összege meg sem közelíti a kimutatott kifizetetlen adósságok mértékét. Vagyis elsikkadt a lényeg: az, hogy a pénzpiaci játékosok egymás között halmozták fel a hatalmas követeléseket és az adósságokat, és ezzel végrehajtották a történelem legnagyobb pénzügyi trükkjét – mutatott rá a szakember.
Varga István szerint a Lehman-csőd kirobbantása az egyik kulcseleme volt ennek a játszmának. A látványos zuhanás napjától ugyanis a közbeszéd tárgyává vált a probléma, így hivatkozási alap jött létre arra, hogy a társadalmon szét lehessen teríteni a terheket. „Túl nagy, hogy hagyhassuk tönkremenni, zavart keltene a gazdaságban”, azóta számtalan alkalommal elhangzott ez az indoklás. A gazdasági szakember emlékeztetett arra, hogy a befektetési bank összeomlását legnagyobb hitelezői okozták azzal, hogy nem vagy késve fizettek, miközben a pénzintézettől precízen követeltek. Hogy miért esett a választás épp a negyedik legnagyobbként számon tartott befektetési bankra? Egyes vélemények szerint ebben az is szerepet játszhatott, hogy a vállalat tulajdonosi köre kilógott a többi hasonló profilú társaság közül: a cég – szemben többi intézettel, amely néhány család befolyása alá tartozik – több tízezer alkalmazottja tulajdona volt.
Már négy éve folyamatosan mentjük a bankokat közpénzből és ez valahogy nem zavarja az embereket. Pedig lehet, hogy kellene:
A konszolidáció azóta is folyamatos, hiszen bár Európa „már az első ijedtségében” is 4500 milliárd eurót adott az adófizetők pénzéből a bankok megsegítésére.
A június végén, Londonban kipattant kamatmanipulációs botrányt többen jellemezték már úgy: jelentőségét nehéz túlbecsülni. A skandalum valóban, már csak az ügy szálainak kiterjedtségét, globális jellegét tekintve is világrengetőnek bizonyulhat.
A szóban forgó ügyet röviden összefoglalva: bizonyítást nyert, hogy a Barclays Capital, a világ egyik legnagyobb pénzügyi cége a 2008-as krízist megelőző és az azt követő években is manipulálta a bankközi kamatszinteket, többek között a LIBOR referenciamutatót (London InterBank Offered Rate – londoni bankközi kínálati kamatláb). A szinte a teljes világgazdaságra közvetetten hatást gyakorló irányadó kamatok manipulálásáért a Barclays-t rekordösszegű, 290 millió angol fontnyi (453 millió USD, kb. 110 milliárd HUF) bírsággal büntették, elnöke és vezérigazgatója is lemondásra kényszerült. A botrány hatalmas felháborodást keltett a brit közvéleményben, például ez a videó volt a legnézettebb a BBC weboldalán június utolsó napjaiban. Ismét fölerősödött a bankok és a pénzügyi rendszer romlottságáról, illetve a szigorúbb szabályozásról és a büntetőjogi felelősségről szóló vita. A kormány nyilvános vizsgálatot indított az ügyben, parlamenti meghallgatásokat tartottak, miközben egyre több ügyfél fordul el a nagy cégektől és viszi pénzét inkább ún. etikus pénzintézetekhez, helyi takarék-szövetkezetekhez, közösségi bankokhoz.
Azonban mindez csupán a kezdet. Hamar nyilvánosságra került, hogy a botrányban nem csak a Barclays érintett, több mint egy tucat vezető globális pénzintézet ellen folyik nyomozás, olyanok ellen, mint a Citigroup, a JP Morgan Chase, a HSBC, a Deutsche Bank, a Credit Suisse, az UBS vagy a Bank of America. Bob Diamond, a Barclays lemondásra kényszerülő feje még a brit központi bankot, a Bank of England-et is hírbe hozta az üggyel kapcsolatban, azt állítva, hogy ők bíztatták cégét manipulációra. A most nyilvánosságra került információk egy évek óta folyó nyomozás eredményei, amely szerint a csalássorozat, legalább három földrészt érint és Észak-Amerikában, illetve Ázsiában bejegyzett kereseteken alapul.
Ugyan az ügy Nagy Britannián kívül egyelőre nem igazán keltett jelentőségének megfelelő, általános fölzúdulást, – hála a vezető médiumok hathatós közreműködésének – a pénzügyi világ alaposan fölbolydult és a felügyelet, illetve az igazságszolgáltatás szervei sem tétlenkedhetnek. Végre olyan, például a deregulációval kapcsolatos kérdések vetődnek föl a legnagyobb sajtóorgánumok részéről is, melyeket már évek óta feszegettek egyes szakértők, aktivisták és filmkészítők. Mi, akik a pénzvilág és a felső tízezer, avagy az 1% megregulázását is sürgető civil mozgalmak résztvevői vagyunk önigazolást és egyben a paradigmaváltást elősegítő új lehetőséget látunk ebben az egyre terebélyesedő botránysorozatban.
A legnagyobb bankok érintettségén túl fölmerült, hogy az egyébként az Egyesült Királyságban a magyarországihoz hasonló, kiugróan magas üzemanyagárakat szintén manipulálhatták, közben pedig – a Goldman Sachs tavaszi és a Vatikán bankjának nyár eleji botrányai után – rendkívül súlyos vádak fogalmazódtak meg a nemzetközi bankóriás HSBC-vel szemben is: drogüzlettel kapcsolatos pénzmosással és terrorszervezetekkel való üzleteléssel vádolja a bankot az amerikai szenátus egy jelentése. Fény derült a londoni City által lobbizásra fordított hatalmas összegekre, a hitelkártya cégek és bankok közös üzelmeire, miközben a legnagyobb pénzügyi vállalatok egyre rosszabb anyagi helyzetbe kerülnek. Néhány napja jelent meg a hír, hogy Európában és az USA-ban is küszöbön állhatnak a LIBOR-üggyel kapcsolatos letartóztatások, ahogy a leggazdagabbak által adóelkerülés révén „megtakarított”, minden eddigi becslést fölülmúló összegekről szóló jelentés híre is. A jelentés szerint a vagyon eloszlása a világban még az eddig becsültnél is egyenlőtlenebb lehet és azt is megmutatja, hogy a fejlődő országokból micsoda összegek vándorolnak ki csupán az adóelkerülés révén. Nem mellékes körülmény, hogy hazánk előkelő helyet foglal el a leginkább érintett országok sorában. Végigtekintve ezen eseményeken, mintha egy egyre terebélyesedő dominó-effektust látnánk.
A korrupt pénzügyi-gazdasági rendszer valódi arca
2011 őszén, a világméretű rendszerkritikus tüntetéshullám kellős közepén jelent meg egy svájci kutatócsoportnak a világgazdaság megdöbbentő koncentráltságáról szóló tanulmánya. A tudósok szuperszámítógépek segítségével, hálózatelemzés útján bebizonyították, hogy a világ vagyonának és gazdasági hatalmának túlnyomó része multinacionális óriásvállalatok már-már hátborzongatóan kicsiny csoportjánál összpontosul. A tanulmányt – a LIBOR-botrányhoz hasonlóan – jelentőségénél jóval kisebb figyelem övezte a mainstream médiában. Jellemző, hogy a szinte egyetlen magyar nyelvű cikk szerzője is „az önszabályzó szabad piacok” szükségszerű, már-már természetes állapotaként igyekszik beállítani mindazt, amit a tanulmány megállapít, illetve több figyelmet szentel az „összeesküvés-elméletekkel” való élcelődésnek, mint a tanulmányban szereplő megállapítások súlyosságának.
A kutatók a világ mintegy 43 000 multicége közti kapcsolatokat elemezve saját megdöbbenésükre kimutatták, hogy egy aránytalanul kicsi, 1318 vállalatból álló mag közvetlenül ellenőrzi a világgazdaság mintegy 20, az általa tulajdonolt további cégeken keresztül pedig további 60 százalékát. Tovább vizsgálva az adatokat fölismerték, hogy ezen a magon belül létezik egy csupán 147, egymással szoros összefonódásban álló cég alkotta „szuper-entitás” és végső soron itt összpontosul a világgazdaság fönt említett 80%-a fölötti ellenőrzés. Ezen cégek mintegy háromnegyede a pénzügyi szektorból kerül ki. Érdemes még megemlíteni, hogy a tudósok által a hálózatra gyakorolt befolyásuk mértéke alapján összeállított (a tanulmány 33. oldalán található) lista első helyén a LIBOR-ügyben már bizonyítottan vétkes Barclays Capital áll és általában is elmondható, hogy a kamatmanipulálási és a többi aktuális botrány által érintett cégek szinte egytől-egyig a lista előkelő helyein szerepelnek.
A legnagyobb pénzintézeteknek a „LIBOR gate-ügyben” való érintettsége, a manipulációban való összejátszásuk lelepleződése a gyakorlatban bizonyíthatja a svájci kutatók által fölvázolt, a leghatalmasabb, szorosan összekapcsolódó cégek alkotta „megatröszt” létezését. Csaknem mindegy, hogy összeesküvésnek, vagy egy elszabadult, a fejünkre nőtt vállalati struktúrának nevezzük, amivel itt szemben állunk az egy globális, végletesen koncentrált hatalmi szerkezet, amely az egyre csak gyűlő bizonyítékok alapján, finoman szólva is velejéig korrupt.
A nagy befektetési bankokat és tőzsdéket irányító emberek kísértetiesen hasonlítanak az I. Világháborúban egymás ellen harcoló tábornokokra. Van egy régi katonai mondás arról, hogy micsoda balgaság a „következő” háborút az előző módszereivel vívni. A modern időkben ennek igazságát leginkább az 1914 és 1918 között a nyugati fronton folyt események illusztrálják.
1914 hajnalán Európa már száz éve nem látott kontinentális háborút. A legtöbb tábornok és a két oldal politikai irányítói nem vették észre, hogy az 1815-ös Waterloo-i csata óta eltelt évek alatt a világtörténelem legnagyobb technológiai forradalma ment végbe. 1861 és 65 között mindkét oldal látta lezajlani az Amerikai Polgárháborút, ami kétséget kizáróan bebizonyította, hogy egy megalapozott védelmi pozíció ellen indított frontális támadás garantáltan vereséggel végződik. Mindkét oldal teljesen figyelmen kívül hagyta a tanultakat. A szó szerint ágyútölteléknek használt katonák fizették meg a hiányosság súlyos árát.
Ennek a makacs tudatlanságnak, ahogyan arról a történelemkönyvek beszámolnak, az antitézise volt a „blitz” vérontása. Amikor 50 ezer ember elégtelennek bizonyult, 100 ezerre emelték a létszámot, majd 250 ezerre. Amikor egy óra előzetes bombázás nem volt elegendő, egész reggel folytatták, majd felemelték az időtartamot egy napra, azután majdnem egy egész hétre. A zászlóaljak mérete egyre nőtt, a szögesdrót egyre nagyobb területeket vett körül, az áldozatok száma és a pusztítás mértéke is egyre csak nőtt.
A tűzvonalban harcoló katonák mindkét oldalon gyorsan rájöttek, mennyire hiábavaló feladatra vállalkoztak vezetőik. Számukra azonban nem volt menekvés. Milliószámra haltak meg, miközben tábornokaik és a politikusok görcsösen ragaszkodtak céljaikhoz, hogy működésbe hozzák a működésképtelent. A frontális támadástól eltérő taktikákat szilárdan elutasították. A néhány alkalommal, amikor mégis ilyesmivel próbálkoztak – mint a Cambrai offenzíva esetében tankokkal, előzetes bombázás nélkül – erős nyomásra tették, és szándékosan kevés eszközt bocsátottak a csapatok rendelkezésére, hogy garantálják a biztos bukást. A véget, ami persze mindig eljön, a kimerülés hozta.
Az I. Világháború 51 hónapig tartott, 1914 augusztusától 1918 novemberéig. Ha a jelentől 51 hónapot visszamegyünk, 2008 márciusához érünk, hat hónappal a Lehman válság beütése elé. Láthattunk-e bármilyen eltérést a mostani vezetők által jóváhagyott módszerekben, amelyekkel megpróbálják a világot kirángatni a pénzügyi mocsárból, a katonai vezetők által az I. Világháború alatt alkalmazott módszerekhez képest?
A válasz kristály tiszta. Nincs eltérés. Most is ugyanazt próbálják újra és újra. Amikor az 500 milliárd dolláros deficit nem elég a feladatra, az összeget ezer milliárdra emelték, majd csaknem kétezer milliárdra. Amikor a történelem valahai legalacsonyabb központi banki alapkamata nem hozta meg a várt hatást, a kamatot úgy ahogy van eltörölték. Miután a pénzügyi vérontást már nem lehetett többé figyelmen kívül hagyni, a hivatalosan jelentett számokat meghamisították vagy egyszerűen elhallgatták.
A 2008 óta eltelt minden egyes évben a hatalmon lévők bejelentették, hogy MOST MÁR tényleg itt a kilábalás. 2012 márciusában az akkor még francia elnök Nicolas Sarkozy bejelentette: „Ma megoldottuk a problémát!”
Christine Lagarde, IMF vezér pedig azt mondta: „A gazdasági tavasz a levegőben van.” Természetesen Barack Obama sem maradhatott ki a sorból. Ő is szemrebbenés nélkül jelentette: „A kilábalás felgyorsulóban van. Amerika visszatér!” Ugyanezt a lemezt hallgattuk egész 2009, 2010 és 2011 során.
Az I. Világháborúban is hasonlóan alakult a helyzet, jóval azután, hogy a képzelt és a valós helyzet közötti különbség már groteszk mértéket öltött. Ma már csak egy hely van a világon, ahol még mindig makacsul ragaszkodnak a tudatlansághoz. Ez pedig a pénzpiac. Ott még mindig úgy gondolják, hogy a zászlóaljak méretét kell növelni.
„Nagy” háború idején szinte minden figyelem a harcra összpontosul, a fronton és otthon egyaránt. Nem lehet úgy tenni, mintha nem történne semmi és nem lehet eltitkolni a háború okozta pusztítást és nyomort. A nagy háborúkból sokan nem térnek haza, igazi és fájdalmas veszteséget hagyva az otthon maradtakra. A háború azonnali és látható veszteségeket okoz. Ezeket nem lehet szőnyeg alá söpörni.
Ma egy olyan pénzügyi tragédia közepén vagyunk, ami globálisabb, mint bármilyen múltbeli háború. Nincsenek ugyan lövészárkok, nincsenek lebombázott városok, és nem olvashatjuk az elesettek névsorát az újságokban és nem érkeznek „sajnálattal tudatjuk Önnel” szavakkal kezdődő táviratok. A pusztítás ugyanakkor éppolyan valóságos, csak láthatatlan. Nincsenek elesettek, csak az élők számára vált nehezebbé a boldogulás. Nem lehet a múlt erőfeszítéseinek gyümölcseire támaszkodni a jövő kényelmének biztosítására és a biztonság, mint olyan megszűnt létezni. Ebben a pénzügyi háborúban a legtöbb embert ágyútölteléknek szánják. A nyugati front lövészárkaiban harcoló katonákhoz hasonlóan, sokan most is rájöttek, hogy „tábornokaink” erőfeszítései hiábavalók (illetve öncélúak). Sokan megértették, hogy a válságnak nincs vége. Egyre többen jönnek rá, hogy soha nem is lesz, amíg ugyanazokkal a módszerekkel próbálják megoldani. Sokan nem látnak kiutat, hiszen megszokták, hogy „tábornokaikhoz” forduljanak útmutatásért.
A politikusok és bankárok fölött álló, a piacokat meghatározó erők ezt az új háborút is régi eszközökkel akarják megvívni. Az I. Világháború tábornokai azt gondolták, hogy ha elég nagy zajt csapnak a bombákkal a támadás veszélye előbb utóbb elmúlik. A piaci erők úgy gondolják, hogy ha elég frissen nyomtatott pénzt tömnek a fülükbe, nem kell hallgatniuk ahogy a gazdaság recsegve ropogva összedől alattuk. „Kevesebb beszéd, több élénkítés?” Ezt az üzenetet a Nagy Háború tábornokai jól értették volna. Akkor nem működött. Most sem fog.
“Kiút a devizahitelezés tragédiájából” címmel az Echo Tv riportot készített Dr. Léhmann Györggyel, melyben a devizahitelesek témájávalfoglalkozott egy nemrég született Európai Bíróság döntés fényében.
“Az a bank, amelyik Európában páratlanul tisztességtelen módon járt el már a szerződéskötéskor az Európai Bírósági ítélet alapján is, szerintem soha nem lesz tisztességes egyetlen adóssal szemben sem.” – fogalmazta meg kemény kritikáját az ügyvéd úr. Azonban a műsoridő rövidsége nem engedte, hogy álláspontját teljes egészében kifejtse.
Egy kedves olvasónk/nézőnk kérésének eleget téve felkerestük Dr. Léhmann Györgyöt a devizahitelezéssel kapcsolatos kérdésekben. Az Echo Tv-n lezajlott riport után, melyben kifejtette álláspontját, kerestek meg bennünket, hogy az ottani riportból kimaradt dolgokról kérdezzük meg az ügyvéd urat. Ennek a kérésnek eleget téve megkerestük Dr. Léhmannt, és az időpont egyeztetés után felkerekedett forgatócsoportunk a beszélgetés rögzítésére, melynek eredményét az alábbiakban adjuk közre.
Itt a blogban (technikai okok miatt) csak egy rövid részletet mutatunk be a riportból. Aki kedvet kap a teljes anyag megtekintésére, az látogassa meg videó archívumunkat. Kérjük ennek a blog bejegyzés linkjét, vagy a riport linkjét terítve járuljanak hozzá az érdekeltek információhoz jutásához. A honlapunkról letölthető az anyag DVD minőségben is, egy kis támogatás ellenében, mellyel a további munkánkat segíthetik elő (az így letöltött anyagokat NE osszák meg a videó megosztókon, kérjük tartsák be a szerzői jogokat).
Az ehhez hasonló témákat a közszolgálati média valahogy nem kívánja felkarolni, pedig ők az adófizetők pénzéből megtehetnék, hogy ezt a problémát minden(!) oldalról megközelítve bemutassák…
Mert a bankok oldaláról nézve, az ő érdekeiket előtérbe helyezve, már álmunkból felébresztve is fújjuk a válaszokat (a propagandát).
Egy tanács: mielőtt belevág valaki a pereskedésbe, mindenképp tájékozódjon az ügyvéd úrnál a per lehetséges kimeneteleiről (mi történik, ha megnyeri a pert, mit nyer vele; ha nyer, annak mi lesz a következménye, mi lesz a bank lépése azután; mi történik ha vesztesként jön ki a perből; mennyit kell fizetnie vesztesként, ha úgy alakulna az ügy stb.). Mivel a kiinduló pontok sokfélék, így a perek kimenetele is különböző lehet. A per indítása előtt mindenképp mérlegelni kell a várható következményeket, eredményeket, és ennek megfelelő döntést kell hozni. A döntés felelősségét már nem lehet átruházni másra…
Dr. Léhmann György több éve figyeli, tanulmányozza a bankok tevékenységét Magyarországon.
Legutóbbi peres eljárásban már kibújt a szög a zsákból, mivel a bankok már a Pénzügyi Szervezete Állami Felügyeletére mutogatnak, hogy ők csak az engedélyezett banki tevékenységet folytatták. Sajnos ez teljes egészében így van és értetlenül áll az adósok tömege ezen szabályozás engedélyezése előtt.
Dr. Léhmann a banki szerződések több pontjában is kifogásolja az okiratot egy Európai Bírósági döntés alapján, mely elöl egyetlen magyar bíró sem tud elállni, figyelembe kell vegye döntésénél.
Így a szerződések semmisé válhatnak, de a további jogfordulatokat lehet kezdeményezni a pénzügyi rendezés elérése végett.
Az ügyvéd állítja, hogy igazán nincs kire várni, nem fogja sem a kormány, sem a PSZÁF, sem a bankok rendezni ezt az áldatlan, az egész nemzetre kiható problémát. Egyetlen kiút van a független magyar bíróság döntéseiben bízni.
Aki többet szeretne megtudni a részletekről, az nézze végig a honlapon található interjút és döntsön belátásának megfelelően.
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebook-on!
Az Európai Parlament és a Tanács 2000. szeptember 18-án adta ki a 18-i 2000/46/EK jelű irányelvét, amelyben rendelkezik az elektronikus pénz-kibocsátó intézmények tevékenységének megkezdéséről, e tevékenység folytatásáról és körültekintő felügyeletéről. Az említett irányelvet a Magyar Országgyűlés a 2004. évi XXXV. törvénnyel beiktatta a magyar jogrendszerbe. Az említett törvény az elektronikus pénzt kibocsátó szakosított hitelintézetekről szól. A törvény leszögezi, hogy az Országgyűlés a készpénz-helyettesítő fizetési módok további bővítése érdekében és a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz való csatlakozására tekintettel látta szükségesnek a törvény elfogadását.
Különböző adatok vannak forgalomban arról, hogy pontosan milyen nagyságot ér el az az összeg, amit Magyarországnak az Európai Unió számára át kell engedni. Pavics Lázár pénzügyi szakértő adatai alapján az évi egy összegben történő befizetés, valamint az átengedett vám- és áfabevételek 1440 milliárd forintot tesznek ki. Ez az az összeg, amit Magyarország évente fizet az Európai Uniónak tagsága fejében.
Dr. Halász József 2006. szeptember 3-án közzétett írásában azt állítja, hogy Magyarország évente 4046 milliárd forintot enged át az Európai Uniónak. Az 1989-től 2004-ig terjedő időszakban pedig 8866 milliárd forintot engedtünk át Brüsszelnek a magyar Külügyminisztérium, az MNB és a KSH adatai szerint a vámok leépítésével, az úthasználati díj elengedésével és más vonatkozásokban a viszonosság mellőzésével.
Az Új Magyarország Nemzeti Fejlesztési Terv 2. azzal számol, hogy 2007és 2014 között mintegy 8 ezer milliárd forint ”támogatás” hívható le megfelelő pályázatokkal. Ezeknek az összegeknek a felét – s ezt a szakértők többsége se vitatja – Magyarország fizeti be az Európai Uniónak, azaz olyan pénzek visszaszármaztatásáról van szó, amelyeknek legalább a felét Magyarország már előre átadta az Európai Uniónak.
Mit tegyenek az önkormányzatok?
Az ide érkező lehívható pénzeket sikeres pályázatok nyomán az önkormányzatok is megszerezhetik maguknak a helyi gazdaságok fejlesztésére. Az Új Magyarország Nemzeti Fejlesztési Terv 2. a központi régiónak, azaz Budapestnek adná a lehívható EU-s pénzeknek a nagyobbik felét. Ebből következik, hogy Magyarország hét másik régiója kevesebbet kap, mint a központi.
Az lenne az előnyös, ha az említett lehívható euró-milliárdok központi fedezeti alapba kerülnének és ugyanilyen mennyiségben elektronikus pénzt – e-forintot- bocsátana ki az állam. Korábban az volt a gyakorlat, hogy az állam 100 %-os tulajdonában lévő Magyar Nemzeti Bank bocsátotta ki a forgalomban lévő hivatalos pénzt, a normál forintot. Most azonban az MNB a különböző nemzetközi pénzügyi szervezeteknek küldött jelentéseiben már leírja, hogy átállt a passzív oldali pénzszabályozásra.
Mit jelent az aktív oldali és mit a passzív oldali pénzszabályozás? Az aktív pénzkibocsátás azt jelenti, hogy a Nemzeti Bank a magyar állam monetáris felségjoga alapján, azaz az állami szuverenitás jogán, maga bocsátja ki a pénzt. Ez a pénz nem hitelpénz és nem is kell rá kamatot fizetni. Ez a valódi magyar fizetőeszköz, a normál forint.
A passzív oldali pénzszabályozás azt jelenti, hogy a Nemzeti Bank most már csak várja, hogy távolról, azaz külföldről mennyi deviza érkezik az országba befektetés, hitel, vagy spekuláció révén. Ezt a pénzt a Nemzeti Bank csak befogadja. Mindössze annyit tesz, hogy a devizát denominálja forintra és a rendelkezésére álló monetáris eszközökkel – kamatszabályozással, kötvények kibocsátásával, sterilizációs műveletekkel, a tartalékráta megállapításával – igyekszik meghatározni a forgalomban lévő pénz mennyiségét, elsősorban a denominált, azaz magyarosított forintot. A denominált forint nem normál magyar fizetőeszköz többé, hanem külföldről ideérkezett deviza, hitelpénz, amiért kamatot kell fizetni. Ez tehát csak magyarosított külföldi deviza, kvázi-forint. Az az óriási különbség a két forint között, hogy az egyik hazai kibocsátású és gyakorlatilag ingyen van, a másik viszont külföldi hitelpénz és tetemes kamatot kell utána fizetni.
További különbség az, hogy többé már nem a Nemzeti Bank határozza meg: mennyi pénz, azaz közvetítő közeg áll a termelő gazdaság rendelkezésére, hogy az működni tudjon, hanem ezt most már a külföldi beruházó bankok, befektető alapok, nemzetközi pénzintézetek, vagyis a nemzetközi pénzügyi közösség határozza meg.
Röviden a pénzvilág dönt arról, hogy mennyi pénzt akar beküldeni Magyarországra, hogy a magyar gazdaság működhessen. A passzív oldali pénzszabályozással Magyarország lemondott a saját pénzéről és a termelő gazdaságot kiszolgáló pénzmennyiség szabályozásáról.
Áttörhető-e a pénzvilág diktátuma?
Igen, áttörhető, mert a jelenlegitől eltérő módon is lehet pénzt forgalomba hozni, és lehetővé tenni, hogy azt a magyar gazdaság szereplői az egymás közötti kapcsolataik kiszolgálására használják. Ehhez maga az Európai Unió segítette hozzá a magyar gazdaság szereplőit, elsősorban a vállalkozókat, amikor megalkotta azt az irányelvet, amely biztosítja a megfelelő elektronikus elszámolási technikát az emberek, a gazdasági élet alanyai között létrejött elszámolási kapcsolatokra.
Valamennyi önkormányzat, minden régió létrehozhat elektronikus pénzt, azaz az ellenőrzése alatt álló, a saját igényeit kiszolgáló helyi fizetőeszközt. Ahhoz, hogy ez az elektronikus pénz jól funkcionálhasson, biztosítani kell, hogy akadálytalanul át lehessen váltani a hivatalos pénzre. Egy pénznem iránti bizalom azon múlik, hogy simán átváltható-e más fizetőeszközre. Az akadálytalan átváltást biztosítja, ha annyi elektronikus pénzt bocsátunk ki (önkormányzati, regionális vagy országos szinten), amennyi normál pénz a rendelkezésre áll. Az EU-s irányelvek szerint, ha csak helyileg használják az elektronikus pénzt, akkor nincs is szükség arra, hogy normál pénzből 100 % fedezet álljon a rendelkezésre. Ez a normál pénz fedezet akár 5 vagy 10 % is lehet.
Az említett magyar törvény azonban sokkal szigorúbb, mert előírja, hogy a kibocsátandó elektronikus pénz fedezetének Magyarországon 100%-osan meg kell lennie normál pénzben. Ha számításba vesszük a Brüsszelből lehívható euró-milliókat, akkor ezeket a milliókat a kibocsátandó elektronikus pénz fedezetére célszerű használni. Ebben az esetben a fedezeti célra letett euró kamatozik. A kibocsátott elektronikus pénz pedig forgalomban van és teljesíti a gazdasági közvetítő közeg minden funkcióját.
Hogyan nézne ez ki országos szinten?
A magyar kormány erre illetékes szerve, mondjuk az Államadósság Kezelő Központ, az ÁKK átveszi az önkormányzatoktól az Európai Unióból beérkező pénzt, és kamatot fizet érte. Ezt a kamatot az önkormányzat kapja, nem pedig valamilyen külföldi hitelező. Ezért a kamat is Magyarországon marad, és a magyar társadalom igényeire fordítható. Az önkormányzat azonban a forgalomba hozható pénzhez is hozzájut, mert a beérkezett euró mennyiségének megfelelő nagyságú elektronikus helyi pénzt hoz forgalomba. Az adott önkormányzat területén ezt használják saját céljaikra. Itt elsősorban a helyi gazdálkodási folyamatok közvetítéséről van szó, a helyi termelés és fogyasztás cserefolyamatainak a lebonyolításáról.
Ezáltal többlet fizetőeszköz kerül be a gazdaságba. Ma az a helyzet, hogy miközben a bankrendszer, a befektetési alapok – megfelelő fedezettel és jövedelmezőséggel – nem tudják megfelelően elhelyezni fölösleges pénzeiket, addig a termelőgazdaság, ahol az értékelőállítás folyik, fuldoklik a pénzhiánytól. Van elegendő mennyiségű nyersanyag, munkaerő és elvégzendő munka. E három tényező összekapcsolásához szükséges közvetítő közeg, a pénz, azonban nem áll kellő mennyiségben és olcsón rendelkezésre. Az elektronikus pénzzel olyan mennyiségű többlet-fizetőeszköz kerül be a gazdaságba, amely az egész gazdasági életet fellendítheti, munkahelyek tíz- és százezreit hozhatja létre, és a segélyezett munkanélküliek százezrei ismét adófizető polgárok lehetnének.
Magyarországra már bevezették az eurót
Az, hogy mi az euró bevezetésének dátuma, értelmetlen kérdés. Az eurót ugyanis már évek óta bevezették Magyarországon. Itt legfeljebb a névleges forint, azaz a denominált devizaként működő félfüggetlen, magyarosított külföldi pénz feladásának dátuma van még hátra. Jelenleg az euróval együtt annak denominált változata, a névleges-forint is jelen van. Az új helyzetben már nem lesz forgalomban denominált forint, és egyedül az euró marad a hivatalos fizetőeszköz. Amikor már csak euró lesz forgalomban, akkor veszi kezdetét a magyar gazdaságban az euró diktatúrája.
Ma jobb a helyzet, mert három pénz között választhatnak azok, akiknek a gazdasági tevékenységéhez pénznek nevezett gazdasági közvetítő közegre van szükségük. Az egyik lehetőség az euró (vagy más deviza, például dollár), a másik lehetőség a külföldi deviza denominált magyar változata, a névleges-forint és a harmadik pénz, aminek a felhasználására most már minden törvényes háttér megvan (Európai Uniós és magyar), a regionálisan kibocsátott és felhasznált elektronikus-pénz.
Amikor az MNB diszkréten arról tájékoztatja a külföldi pénzügyi szervezeteket, a pénzvilág irányító intézményeit, hogy ő már csak passzív pénzszabályozást végez, ezzel azt közli velük: “Tiétek Magyarország, úgy működtetitek gazdaságát, ahogy akarjátok, mert tőletek függ, hogy mennyi eurót vezettek rá gazdaságára”. Ha viszont az egyes önkormányzatok, és területi régiók, továbbá az Európai Unió régiójaként Magyarország egésze vállalja elektronikus helyi pénz kibocsátását, akkor ezzel nagyfokú pénzügyi önállósághoz juthat. Az illető régió vagy önkormányzat vezetése saját szükségletei szerint dönti el, hogy mennyi helyi pénz legyen forgalomban.
Mire lehet használni a helyi pénzt? Helyi pénzből meg lehet építeni az utakat, a gátakat, a belvíz elvezető csatornákat, a települések szennyvíz csatornáit, ivóvízellátását, továbbá parkokat lehet kialakítani, lakásokat és családi házakat építeni. Egy-egy nagyobb régióban minden szükséges anyag, munkaerő és tudás biztosítható e munkafeladatok elvégzéséhez. Csak azt kell normál pénzből beszerezni, esetleg külföldről behozni, amihez mégis különleges technológia, gép vagy tudás kell. Ebből is látszik milyen pazarlást jelent külföldről idehozott hitelpénzből építeni az utakat, és ppp-rendszerben (public-private-partnership-ben, magán-köz-társulás-ban) finanszírozni nagyberuházá-sokat.
Szüksége van-e Magyarországnak a forint teljes feladására?
Nincs szüksége rá. Sőt kifejezetten hátrányos a magyarok számára. Az euró jelenleg is törvényes fizetőeszköz Magyarországon, bevezetésének előnyei és hátrányai részben már érvényesülnek a gyakorlatban. Az euró, mint uniós valuta, bevezetése nem pénzügyi és gazdasági, hanem politikai kérdés. A közös európai valuta pénzügyileg testesíti meg az Európai Uniót, mint nemzetek feletti birodalmat. E nemzetek feletti struktúrának az egyik kohéziós eszköze, amely a különböző nagy hagyományú nemzetállamok homogenizálódását segíti elő. Amikor egy ilyen közös birodalmi pénz van forgalomban, az törvényszerűen a birodalom centrumaiban koncen-trálódik, miközben a perifériákból kiáramlik a pénz. Magyarország az Európai Unió perifériájához tartozik. Ezért innen jelenleg is óriási mennyiségben áramlik a pénz a birodalom centrumaiba, évente 5-6 milliárd euró.
A forint teljes és végleges feladása, és az euró kizárólagossá tétele csökkentené Magyarország pénzügyi és gazdasági mozgásterét. Az euró kizárólagossá tétele a ma még rendelkezésre álló lehetőségekről való lemondást jelenti. Gazdasági és pénzügyi értelemben az jelenti a nagyobb szabadságot, ha minél nagyobb mennyiségben, minél többféle pénzt használhatunk a termelőgazdaság, az értékelőállító tevékenység közvetítésére. Magyarországnak nincs szüksége arra, hogy tovább korlátozza pénzügyi és gazdasági önrendelkezését, és tovább csökkentse gazdasági szabadságát. Ezért az Magyarország érdeke, hogy sohane mondjon le a forintról. Ugyanakkor használja ki az eurót arra, hogy mint Európai Uniós pénz, a Magyarországon különböző szinteken forgalomban lévő önkormányzati, regionális és országos elektronikus pénznek a fedezetéül szolgáljon.
Dr. Drábik János: Az emberközpontú világrend (2007)
Munkahelyteremtés és közösségépítés helyi pénzzel: Drábik János és Vezér-Szörényi László előadása Keszthelyen, 2012 április 13-án:
Biztos sokan emlékeznek még a Kúria nemrégiben kiadott 4/2012. számú gazdasági elvi határozatára, melyben a Kúria elfogadva a bankok védekezését, megállapította, hogy:
Miért érdekes ez a táblázat számunkra?
Az elemzés az alábbi megállapítással zárul:
Kiegészítés: Dr. Damm Andrea bankjogász a Lánchíd rádióban 2013.03.01-én elhangzott beszédében az alábbiakat mondta: “A valóságban nem is volt kockázat vállalásra kötelezhető az adós – mi köze lenne már adósnak ahhoz, hogy honnét fedezi a bank a kihelyezett hitelt – az nem az adós, hanem a bank kockázata…”
