Sok deviza alapú hiteles gondolja és gondolta már eddig is, hogy a bankok nagyon is jól tudták azt, hogy milyen irányba és milyen mértékben várható a svájci frank árfolyamának elmozdulása, de bizonyítékot nem sokan találtak erre.
Biztos sokan emlékeznek még a Kúria nemrégiben kiadott 4/2012. számú gazdasági elvi határozatára, melyben a Kúria elfogadva a bankok védekezését, megállapította, hogy: “A svájci frank alapú hitel felvételének volt kockázata és erről a felperes a csatolt nyilatkozat szerint tájékoztatást kapott. Nem kellett azonban a szerződéskötéskor nyilatkoznia az alperesnek arról, hogy 2022-ig hogyan alakul az árfolyamkockázat, mi annak maximális felső mértéke. Ilyen jogszabályi kötelezettsége nem volt az alperesnek és nem is lett volna képes ennek teljesítésére, mert az árfolyam emelkedésének, csökkenésének nincs pontosan előrelátható, kiszámítható mértéke, illetve korlátja, különösen ilyen hosszú időtartam esetén.“
Úgy tűnik a bankok még a Kúriát is sikeresen megvezetik, azonban a hitelesmagyar.com csapata közzétett egy táblázatot, amelyben a svájci frank árfolyama (elszámoló ára) 2012 decemberi időpontban 239,51 HUF/CHF értékkel szerepel.
Ha megnézünk egy árfolyamgrafikont, látni fogjuk, hogy 2012 decemberében a svájci frank árfolyama 233 és 243 forint között ingadozott, tehát a fenti táblázatban szereplő adatról elmondhatjuk, hogy az a valóságnak megfelelő árfolyamot jelöl.
Miért érdekes ez a táblázat számunkra?
A válasz egyszerű, ez a táblázat abból az elemzésből való melynek címe:
BÉT HAVI ELEMZÉS 2004. október A devizahitelezés kockázati tényezői, és ezek csökkentése tőzsdei származékos termékekkel.
Az elemzés készítői elméleti számításokat végeztek 2004-ben, a táblázatban szereplő árfolyamokat az ÁKK zéró-kupon hozamgörbéje és enyhén emelkedő svájci hozamgörbe alapján számították ki.
Az elemzés jelenleg is megtalálható a BÉT (Budapesti Érték Tőzsde) honlapján.
Az elemzés az alábbi megállapítással zárul:
“A legnagyobb kockázatot a devizahitelekkel kapcsolatban az jelenti, ha valaki akkora
összegben vesz föl hitelt, aminek havi törlesztőrészleteit az adott körülmények között még ki tudja fizetni. Azonban a kamat- és árfolyam változások hatására könnyen előfordulhat, hogy ez az összeg jelentősen megnő, amit az adós pénztárcája már nem bír el. Így igaz, hogy jelenleg jobban megéri deviza alapon lakáscélú hitelt felvenni, de ha valaki nem számol ezen hitelkonstrukciók kockázataival, az a körülmények romlása esetén könnyen fizetésképtelenné válhat.”
Már csak egy kérdés tehető fel a fentiek fényében: A bankok, nyilatkozataik ellenére képesek lehettek-e hasonló számítások elvégzésére?
A kérdés persze költői…
A BÉT 2004-es elemzése letölthető a forrásoldalról!
Kiegészítés: Dr. Damm Andrea bankjogász a Lánchíd rádióban 2013.03.01-én elhangzott beszédében az alábbiakat mondta: “A valóságban nem is volt kockázat vállalásra kötelezhető az adós – mi köze lenne már adósnak ahhoz, hogy honnét fedezi a bank a kihelyezett hitelt – az nem az adós, hanem a bank kockázata…”
A felvétel itt hallható teljes terjedelmében:
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebook-on!
Három napja érkezett a hír arról, hogy a német számvevőszék felszólította a központi bank szerepét betöltő Bundesbankot, hogy ellenőrizze a hivatalos iratok szerint 3396 tonnát kitevő, New Yorkban, Londonban és Párizsban tárolt, offshore aranytartalékát. Kérte ugyanakkor 150 tonna arany három éven belüli hazaszállítását, hogy ellenőrizhesse az arany wolfram minőségét.
A londoni Telegraph cikkében megjelent legújabb fejlemények szerint ugyanez a Bundesbank, ami annyi fejfájást okoz a csődbe jutott államoknak, az igazi fedezettel rendelkező pénzzel kapcsolatos fixa ideájával, úgy döntött, hogy önként lehívja a Bank of England-nál letétbe helyezett aranykészletének kétharmadát. A Telegraph által közzétett bizalmas jelentés szerint a Bundesbank még 2000-ben és 2001-ben 940 tonna aranyat követelt vissza a Bank of England-nál tartott 1440 tonnás készletéből a „túlságosan drága tárolási díjra” hivatkozva, ami elég nevetségesen hangzik. A hír megdöbbentette az aranyveteránokat. Mi lehet az oka a lépésnek?
Ambrose Evans-Pritchard a következő elmélettel szolgált: Az elmozdulás éppen akkor indult, amikor az euró a leggyengébb szinten állt a dollárhoz képest, ugyanakkor egybeesett azzal az időszakkal, amikor a Bank of England, Gordon Brown utasítására, Nagy-Britannia aranykészletének jelentős részét eladta, méghozzá a legalacsonyabb piaci áron.
Peter Hambro, a Petropavlovsk aranybánya elnöke, azt mondta, hogy a Bundesbank önvédelemből hívhatta vissza aranykészletét, mivel a jelek szerint nem allokált arannyal rendelkezett Londonban. „Lehet, hogy úgy gondolták, a Bank of England túl sok aranyat kölcsönzött ki és jobbnak látták hazavinni a készleteket. Ez az azonosítás miatt van. Lehetséges-e egyáltalán az embernek azonosítania saját allokált aranyát, vagy a tulajdonos nem egyéb, mint egy fémszámlával rendelkező általános hitelező?”
A „Hozzák vissza az aranyunkat” elnevezésű német civil kampányszervezet és amerikai szövetségese, a Trösztellenes Arany Bizottság azt állítják, hogy a hivatalos adatoknak nem lehet hinni. Szerintük a központi bankok aranykészleteik jelentős részét kiadták hitelre vagy shortolták.
Az üzenetet átvették a német törvényhozók is. „Minden aranyat haza kell hozni: pont a jelenlegi válságban van a legnagyobb szükségünk aranykészleteinkre,” mondta Heinz-Peter Haustein, a német Szabaddemokrata Párt (FDP) képviselője.
A spekulációktól függetlenül, nem titok, hogy sok ember szerint a központi bankok és a központi bankok bankjai (például a Nemzetközi Fizetések Bankja, BIS), rég kiadták aranykészleteiket hitelre, legtöbb esetben a rövidtávú fizikai aranykövetelések megerősítéseként, a megnövekedett kereslet miatt, ami általában a likviditáshiány kísérőjelensége (amikor igazán megmutatkozik az arany, mint valós monetáris fedezet értéke).
A probléma egy ilyen újrazálogosítási sémánál akkor jelentkezik, amikor a másik fél hirtelen fizetésképtelenné válik, hiszen azóta az aranyat már ismét újrazálogosították és már senki sem tudja, hogy kié is az arany valójában. Ez akkor válik különösen komoly gonddá, ha a fedezeti láncban az egyik fél csődbe megy, mint ahogy ezt az MF Global esetében tavaly láthattuk. Ilyenkor elindulnak a perek, hogy megállapítsák kinek hol az aranya. Mondani sem kell, hogy az MF Global esetében pont londoni leányvállalatuk volt a ludas az újrazálogosítási láncban (mert egyedül Londonban nem volt megszabva fedezeti határérték az újrazálogosításra). Amint elindultak a követelések a fizikai leszállításra, nem tudták az adott sorozatszámú XYZ aranytömböt lokalizálni.
A másik variáció, hogy a Bundesbank előre látta az európai merkantilista kísérlet bukását és esze ágában nem volt legértékesebb eszközét a bankár oligarchák kezében hagyni, amelyik mindent megtenne, hogy megszerezhesse a készleteket, ha egyszer a dominók elindulnak. A Bundesbank tagadásnak éppen nem nevezhető cáfolata is ezt erősíti: A Bundesbank azt nyilatkozta, hogy teljes bizalommal viseltetik a kezelők „integritása és függetlensége” iránt, valamint, hogy minden évben megkapták a részletes elszámolást. Ugyanakkor utalt arra, hogy további lépéseket tesz tartalékai védelmében. „Ennek része lehet a készletek egy részének relokációja,” – nyilatkozta a bank. Amit egyik fél sem mondott ki, hogy Németország semmi rosszat nem tett, csupán követeli, ami jogosan az övé.
A dolog lényege, hogy egy globalizált rendszerben, ahol minden szuverén entitás egyre inkább alárendeltje a globalizált „egész” hitelteremtő hatalmának, mindenkinek az Új Világrend ajtaja elé kell helyeznie szuverén függetlenségét, mielőtt átlépi a küszöböt.
Végtére is egy globalizált rendszer csak így képes egy végtelen, értékpapír-fedezetű kötelezettség felhőt fenntartani, amelyen most mindannyian bináris pehelyként lebegünk. Egy olyan rendszert, ami lehetővé teszi az azonnali tőkeáramlást, a monetáris felcserélhetőséget, garantálja a szuverén kötvények folyamatos áramlását (amíg senki nem mer kiszállni a rendszerből), és amiben minden biztosíték egy újrazálogosított zálog… természetesen a közjó érdekében. Mindez igaz volt a Bundesbank fenti lépéséig.
Tulajdonképpen ennyi a történet, mert bár a Bundesbank azt tette, amihez minden joga megvolt, mégis áthágta a modern monetáris rendszer kardinális szabályát: miszerint egy szuverén hatalom soha nem helyezheti saját embereit a globális vállalati-társadalmi-banki oligarchák fölé, akik mindig minden kemény (és egyéb) eszközt maguknak akarnak, akár azonnal, a rendszer biztosítékaként, beleértve a világ GDP-jének 20-szorosát képviselő közel 1 billiárd (1015) dollár értékű derivatívákat is. Mellesleg ezért van a világ állandóan egyetlen karnyújtásnyira a teljes monetáris (és kereskedelmi) paralízistől, ahogyan azt a Lehman-csőd utáni káoszból és a Fed intézkedéseiből olyan nyilvánvalóan láthattuk.
Szinte biztos, hogy a Bundesbank intézkedéseinek semmilyen hatása nem lesz, mert ha túl sokat foglalkoznának vele, esetleg kiderülne, hogy melyik ország lesz az első áldozat, amikor átszakad a gát. Amikor ugyanis ez megtörténik, márpedig előbb-utóbb megfog, minden egyes bank, vállalat és személy keresni fogja Londonban, New Yorkban, Párizsban vagy valamelyik szimpatikus helyi bank páncéltermében tárolt allokált aranyát, de csak a hűlt helyét, illetve humorosan megfogalmazott tartozási elismervényeket talál majd az aranytömbök helyett.
“Kiút a devizahitelezés tragédiájából” címmel az Echo Tv riportot készített Dr. Léhmann Györggyel, melyben a devizahitelesek témájávalfoglalkozott egy nemrég született Európai Bíróság döntés fényében.
“Az a bank, amelyik Európában páratlanul tisztességtelen módon járt el már a szerződéskötéskor az Európai Bírósági ítélet alapján is, szerintem soha nem lesz tisztességes egyetlen adóssal szemben sem.” – fogalmazta meg kemény kritikáját az ügyvéd úr. Azonban a műsoridő rövidsége nem engedte, hogy álláspontját teljes egészében kifejtse.
Egy kedves olvasónk/nézőnk kérésének eleget téve felkerestük Dr. Léhmann Györgyöt a devizahitelezéssel kapcsolatos kérdésekben. Az Echo Tv-n lezajlott riport után, melyben kifejtette álláspontját, kerestek meg bennünket, hogy az ottani riportból kimaradt dolgokról kérdezzük meg az ügyvéd urat. Ennek a kérésnek eleget téve megkerestük Dr. Léhmannt, és az időpont egyeztetés után felkerekedett forgatócsoportunk a beszélgetés rögzítésére, melynek eredményét az alábbiakban adjuk közre.
Itt a blogban (technikai okok miatt) csak egy rövid részletet mutatunk be a riportból. Aki kedvet kap a teljes anyag megtekintésére, az látogassa meg videó archívumunkat. Kérjük ennek a blog bejegyzés linkjét, vagy a riport linkjét terítve járuljanak hozzá az érdekeltek információhoz jutásához. A honlapunkról letölthető az anyag DVD minőségben is, egy kis támogatás ellenében, mellyel a további munkánkat segíthetik elő (az így letöltött anyagokat NE osszák meg a videó megosztókon, kérjük tartsák be a szerzői jogokat).
Az ehhez hasonló témákat a közszolgálati média valahogy nem kívánja felkarolni, pedig ők az adófizetők pénzéből megtehetnék, hogy ezt a problémát minden(!) oldalról megközelítve bemutassák…
Mert a bankok oldaláról nézve, az ő érdekeiket előtérbe helyezve, már álmunkból felébresztve is fújjuk a válaszokat (a propagandát).
Egy tanács: mielőtt belevág valaki a pereskedésbe, mindenképp tájékozódjon az ügyvéd úrnál a per lehetséges kimeneteleiről (mi történik, ha megnyeri a pert, mit nyer vele; ha nyer, annak mi lesz a következménye, mi lesz a bank lépése azután; mi történik ha vesztesként jön ki a perből; mennyit kell fizetnie vesztesként, ha úgy alakulna az ügy stb.). Mivel a kiinduló pontok sokfélék, így a perek kimenetele is különböző lehet. A per indítása előtt mindenképp mérlegelni kell a várható következményeket, eredményeket, és ennek megfelelő döntést kell hozni. A döntés felelősségét már nem lehet átruházni másra…
Dr. Léhmann György több éve figyeli, tanulmányozza a bankok tevékenységét Magyarországon.
Legutóbbi peres eljárásban már kibújt a szög a zsákból, mivel a bankok már a Pénzügyi Szervezete Állami Felügyeletére mutogatnak, hogy ők csak az engedélyezett banki tevékenységet folytatták. Sajnos ez teljes egészében így van és értetlenül áll az adósok tömege ezen szabályozás engedélyezése előtt.
Dr. Léhmann a banki szerződések több pontjában is kifogásolja az okiratot egy Európai Bírósági döntés alapján, mely elöl egyetlen magyar bíró sem tud elállni, figyelembe kell vegye döntésénél.
Így a szerződések semmisé válhatnak, de a további jogfordulatokat lehet kezdeményezni a pénzügyi rendezés elérése végett.
Az ügyvéd állítja, hogy igazán nincs kire várni, nem fogja sem a kormány, sem a PSZÁF, sem a bankok rendezni ezt az áldatlan, az egész nemzetre kiható problémát. Egyetlen kiút van a független magyar bíróság döntéseiben bízni.
Aki többet szeretne megtudni a részletekről, az nézze végig a honlapon található interjút és döntsön belátásának megfelelően.
Ha tetszett a bejegyzés, kövess minket a Facebook-on!
Abban az országban, ahol a Kormány éppen úgy elkötelezett az ország pénzügyi stabilitásának megőrzése iránt, mint az a tíz bank, amelyik Európában példátlanul tisztességtelenül bánik a velük szerződéses viszonyban álló állampolgárokkal, valamint abban az országban, ahol az adósok megkérdezése nélkül a Kormány azokkal a bankokkal együtt akar könnyíteni ezek által a bankok által tisztességtelen módon kétségbeesésbe belekergetett adósok helyzetén, abban az országban ne segítsen képmutató módon egyetlen állami szerv sem semmiben az adósokon.
A rühes macska jut eszembe az ilyen segítségnyújtásról.
Egyetlen módja maradt a probléma megoldásának, a bíróság rendes eljárása.
Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a több-százezer szerződés semmis szerződési feltételének megállapítására irányuló peres eljárás a bíróságok számára komoly nehézséget okozhat, illetve azzal is, hogy ha tegnap megszülettek volna az ítéletek, már akkor is későn lennének.
A pertársaságnak ennek ellenére azért vagyok ellenére, mert ahány felperes lenne a közös keresetlevélben az annyi féle tényállás ismertetést igényelne a bíróság munkáját jelentősen nehezítve, majd erre a nehézségre tekintettel akár egy évet is csúszhatna az ítélet meghozatala.
Célom most az, hogy a legrövidebb időn belül a bíróságnak a legegyszerűbb módon ítéletet lehessen hozni úgy, hogy ennek az ítéletnek alapján az adósok indokolatlan részletfizetési kötelezettsége megszűnjön.
Ebből következően semmi mást nem javaslok ebben a peres eljárásban igényelni az adósoknak csak azt, amit az április 26-i luxemburgi bírósági ítélet alapján immár elegendő alappal igényelhet.
Kérni azt ítélettel azt, hogy a banki egyoldalú szerződésmódosítási szerződési feltétel semmis, és kérni azt megállapítani, hogy a semmiség jogkövetkezményeként a szerződés megkötésétől kezdődően kötelezettség az adósokat az egyoldalú szerződésmódosítás alapján nem terheli.
Természetesen attól függően, hogy esetleg felmondás, végrehajtás alatt áll már az ügy, illetve opciós vagy kényszer-értékesítéssel kapcsolatos szerződések is felmerülnek, vagy már bekövetkezett a károsodás, változnak a konkrét performák, de határozottan ellenzem azt, hogy bármiféle egyéb, akár a kezelési költséggel, akár az eladási-vételi árfolyamkülönbséggel, akár bármiféle egyéb problémával kapcsolatos kérelmet a bíróság felé most előterjesszenek.
Amennyiben elérem azt, hogy az egyenkénti peres eljárások ekként induljanak, úgy sablon keresetlevelek elbírálását sablon ítélettel szerintem két tárgyalás alatt reálisan elérhetjük.
Az elsőfokú ítélet birtokában pedig ezt követően már kellő jogalappal tájékoztathatja az adós a bankot, hogy a keresetlevélben írtak alapján történt számolás eredményeként milyen összegű túlfizetés miatti követelése áll fenn adós álláspontja szerint a bankkal szemben, illetve ezt a túlfizetési összeget figyelembe véve semmis szerződési feltételt figyelmen kívül hagyva általa megállapított törlesztési összeg alapján bejelenti az adós azt, hogy milyen időtartamra nem esedékes jövőben részéről a törlesztő részlet fizetése.
Ezek után két eset lehetséges. Vagy tudomásul veszi a bank az adós közlését, vagy nem. Természetesen végezhet a bank is hasonló módon elszámolást, majd ezt követően írásban egy darabig elvitatkozhatnak a felek egymással a fizetendő összeg felett, de ha a banknak végül nem tetszik az adós által történt elszámolás, akkor a bank indíthat pert. Mert ugye az megy perre akinek az érdekében áll…
Ha pedig elkezd fenyegetőzni a bank szerződés felmondásával, eszébe kell juttatni az Európai Bírósági ítélet alábbi megállapítását: „ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket.”
És ebben az újabb, bank által indított perben pedig az adós alperesként minden olyan problémáját is felvetheti, érvényesítheti, amit az általa indított peres eljárásban nem tett meg.
Csak egyet ne tegyen az adós. Soha ne menjen be a bank irodájába egyeztetés végett. Az a bank, amelyik Európában páratlanul tisztességtelen módon járt el már a szerződéskötéskor az Európai Bírósági ítélet alapján is, szerintem soha nem lesz tisztességes egyetlen adóssal szemben sem.
Fentiek szerint foglaltam össze azokat a szempontokat, amik alapján most legcélszerűbbnek tartanám adósok részéről a bankok fogságából történő szabadulást.
További részletek az Európai Bíróság döntéséről és Dr. Léhmann György megoldási javaslatáról a cikk forrás oldalán olvashatnak!
Kiút a devizahitelezés tragédiájából - EchoTV – Kiút többszemközt – 2012.05.19 – Vendég: Dr. Lehmann György ügyvéd:
Láthatjuk, hogy a szuverén adósságválságok kirobbannak, majd rövid szünet után újjáélednek, hogy még nagyobb erővel támadhassanak. Hívjuk ezt a „Shylock modellnek” Shakespeare Velencei kalmárja nyomán. Shylock, az uzsorás, pénzt kölcsönzött Antoniónak, fedezetként egy fontnyi húst követelve Antonio testéből, ha nem tudná időben visszafizetni a kölcsönt.
A szuverén adósságválságok nem a szerencse vagy az ítélőképesség hiányának és nem is a véletlennek köszönhetőek. Az elmúlt huszonöt év alatt számtalanszor láttuk ezt a jól megrendezett darabot, apró eltérésekkel. Görögország, Argentína, Spanyolország, Olaszország, Portugália, Brazília, Mexikó, Izland, Írország, Oroszország, az ázsiai tigrisek… mind „buta módon” vettek fel túlságosan nagy mennyiségű kölcsönöket, a legtöbbet magánbankoktól, majd „rájöttek”, hogy nem tudják azokat visszafizetni.
Ezzel szinkronban ugyanezek a hatalmas globális megabankok túl sok kölcsönt adtak ezeknek az országoknak, majd „rájöttek”, hogy azok képtelenek ezeket visszafizetni.
Vajon tényleg tévedések színjátéka az egész és a bankok valóban ennyire dilettánsok vagy… titokban egymásra kacsintva mindkét fél megkapja a maga részét az ügyletből?
A bankárok és politikusok nem jó hálótársak. Tévedéseik vígjátéka előbb utóbb beszennyezi a lepedőt. A bankárok tudják, hogy amikor ez bekövetkezik, nem mehetnek dörömbölni az elnöki paloták, minisztériumok vagy parlamentek kapuján, az kiabálva, hogy „Fizessetek, vagy különben…!”
Fent kell tartani a demokrácia és nemzeti szuverenitás látszatát. Ekkor lépnek be a képbe a bankárok által irányított „nyilvános többoldalú ügynökségek”, mint az IMF, az EKB vagy a Világbank, hogy ők végezzék a dörömbölést.
Végtére is Görögország tagja az EKB-nak, így engedelmeskednie kell utasításainak (akkor is, ha németül adják azokat)! Argentína pedig tagja az IMF-nek, szóval ideje abbahagyni a nyávogást és nekilátni a házi feladatnak.
A piaci elemzők és hitelminősítők a pénzvilág modern sámánjai, akik megpróbálják megmagyarázni miért ingadozik a piac, miért emelkednek és csökkennek a tőzsdei mutatók, mint a láz egy betegnél. A valuták árfolyama hol emelkedik, hol csökken, a szuverén adósságkötvények árfolyamát le- és felértékelik az S&P, Finch, Moody’s, FT és Wall Street Journal által diktált ritmus szerint. Nem tagadhatjuk, a „jó” és „rossz” hírnökei a megabankároktól kapják fizetésüket.
Ők mondják meg, mit kell igazságként elfogadni. Kit érdekel, hogy 2008-ban „AA” és „AAA” minősítést adtak az AIG-nak, a Lehman Brothers-nak, a Merrill Lynch-nek, vagy a Fannie Mae-nek, mielőtt azok a feledés homályába süllyedtek?
Most pedig tökéletes szinkronban értékelik le Görögországot, Argentínát, Spanyolországot, Olaszországot és Izlandot, arra kényszerítve őket a lépéssel, hogy magasabb kamatot fizessenek a megabankároknak.
Amikor Shylock nekilátott, hogy kivágjon egy font húst Antonio testének a szívéhez legközelebb eső részéből, egyre azt ismételgette: „A tőkémet akarom!” Igazát alátámasztandó kötvényét lobogtatta, ami Velence törvényei szerint kötelező érvényű volt az adósra nézve. Az ember sohasem értheti meg az uzsorás hozzáállását, ha azt feltételezi, hogy Shylock azért adta Antoniónak a kölcsönt, hogy azt egyszer visszakapja. Shylock arra számított, hogy nem kapja vissza a pénzét!
Az adósságukat visszafizetni nem képes szuverén adósok a bankárok legjobb ügyfelei. Mire jó egy olyan szuverén adós, aki visszafizeti a neki adott kölcsönt? Ez aláásná az uzsora-rendszer alapját. Meggátolná parazita tevékenységüket és arra kényszerítené őket, hogy új áldozatok után kutassanak, akiknek pénzt adhatnak kölcsön uzsorakamatra.
Azt pedig mégsem várhatjuk egy bankártól, hogy dolgozzon! A bankipar az adósságok átütemezéséből él, évről évre továbbgördítve a kifizetetlen pénzeket, exponenciálisan növelve a visszafizetendő összegeket.
Amikor egy ország nem képes visszafizetni adósságát, modern Shylockjaink követelik a nekik járó „egy fontnyi húst”, ami nem más, mint az ország feletti hatalom, a globális pénzurak gyarmatává alakítva az egykor szuverén nemzetet. Ezen a ponton a bankárok saját embereiket helyezik az ország kulcsfontosságú pozícióiba, lásd Papademos, Monti, Cavallo vagy Geithner példáját.
Shylock nem azzal a céllal adta a kölcsönt, hogy egyszer visszakapja 3000 dukátját. Neki az egy font hús kellett. A kölcsön és a kötvény csupán a hús megszerzésének eszközei voltak. A Shylock által alkalmazott modell lényege, hogy Velence törvényei szerint legálisan eladósítsa Antoniót, hogy azután a törvények értelmében joga legyen betartatni erkölcstelen feltételeit és megkapni a kötvényben rögzített biztosítékot: egy font húst Antonio testéből.
Mi a legrosszabb, ami a Shylock modellt alkalmazó Goldman Sachs vagy JP Morgan bankokkal, Rockefellerrel vagy a Rothschildokkal történhet? Ha egy nekik tartozó szuverén állam azt mondaná: „Mennyivel is jövünk nektek? 200 milliárddal? Semmi gond! Hétfőn reggel ugorjon be valaki tőletek és rendezzük.”
Amennyiben ez megtörténne a bankárok két gonddal is szembesülnének:
Az egyik, leginkább technikai jellegű, hogy hol találnak egy új balekot, akire ráerőltethetnek egy 200 milliárd dolláros uzsorahitelt.
A másik, leginkább politikai jellegű, miszerint elveszítenék az irányítást Görögország, Argentína, Spanyolország, stb. felett, pont, amikor már minden olyan szépen a kezükben volt, a kormány és erőforrásaik irányításától kezdve minden fontos részletig. Tehát a bankárok visszafizethetetlen magasságokig srófolták a hiteleket.
Azokat pedig akik elkövetik azt a balgaságot, hogy előnyben részesítik saját állampolgáraik nemzeti érdekeit megfenyegetik, hogy letörlik a világ pénzügyi térképéről, médiahadjáratot indítanak ellene és leminősítik.
Akkor mondhatjuk el egy országról, hogy szabad, ha nem tartozik a bankoknak. Az igazi nemzeti szuverenitás, függetlenség és szabadság a globális pénzhatalom legnagyobb ellensége. A mai globális pénzrendszer a Shylock-modell szerint működik: mindent megtesz, hogy megkapja a neki járó egy fontnyi húst.
A jó orvos azt mondja, a gyógyulás első lépése a helyes diagnózis felállítása.
Ha teheted, te és családod soha ne menj be bankba …
A mai világunkban sok-sok család küzd az életben maradásért a bankok által nyújtott „kedvező” hitellehetőségektől. Sajnos nagyon kevesen veszik tudomásul, hogy a bankok nem segítenek az embereknek a magyar társadalomnak. Az anyagi javakat nem a bankok, hanem az itt élő, dolgozó emberek termelik meg munkájukkal. A munkába járó emberektől lesz szebb és élhetőbb a világunk. Tudják ezt a bankok is, a biztosító társaságok, a multik és sorolhatnám…
Azzal, hogy egy raklap papír pénzt adnak az embereknek hitel gyanánt, még nem lesz effektíve semmi kézzel fogható. Majd, ha az emberek értéket termelnek a mindennapjaikban, akkor lesz kézzel fogható az emberek és az ország gyarapodása.
És ahogy mondtam, tudják ezt a bankok és társaik…
Nézed a tv-t, hallgatod a rádiót, olvasod az újságot és mást sem hallasz, hogy milyen klassz hitellehetőséggel élhetsz. Megeszed! Berohansz a bankba és hitelt veszel fel lakásvásárlásra, autóra, hűtőre. És ne felejtsük el, hogy a média, a bank, a biztosító, a multik, mind-mind egy körhöz tartoznak, akiknek nem érdeke az ország életben tartása, felemelése… lelkületükben soha nem is voltak magyarok, bár lehet, hogy hivatalosan magyar állampolgárok.
Ha most utánaszámolsz – és nem akarunk filléreskedni -, akkor a felvett hitelednek kb. a kétszeresét fogod visszaadni normál esetben a lejárati időtől talán függetlenül, talán kicsit változik ez felfelé és lefelé is, de alapjában véve így működik, még akkor is, ha kamattámogatást kaptál az államtól, mert a bank csakis piaci hitelt nyújt a kettő közötti különbséget az állam fizeti…vagyis Te.
És még nem írtuk a svájci frank körüli hókuszpókuszt, aminek következ- tében már jóval több, mint a kétszeresét csalják ki „hivatalosan” az emberek zsebéből. Tehát az állam kiengedi a kezéből, nem szabályozza a lakosság érdekében ezt a pénzpiaci tevékenységet. Ha az állam engedélyezné, hogy öljünk embert nagy valószínűséggel sokkal több gyilkosság lenne. Ha az állam engedélyezi, hogy a bankok ilyen uzsorára adjanak hitelt, akkor azt meg is teszik dalolva.
Azt azért ne feledjük, hogy szerény becslések szerint is Magyarország lazán önfenntartó ország. És mégis küzd a lakosság túlnyomó többsége a létért, a fennmaradásért. A technikai fejlettségünk olyan magas fokú, hogy szinte szolgáltatással kellene a legtöbb embernek foglalkoznia.
Az adósság csapdába belehajszolt emberek – és szerintem Te is – azért dolgoznak, hogy a megtermelt anyagi javainak felét, vagy több, mint a felét odaadják a bankoknak, biztosítóknak, multiknak…nem saját magának, az országnak.
Hogy ez jogilag is meg legyen alapozva nem kell más, csak olyan embereket pozícióba juttatni, akik magas fizetésért melléjük állnak…bár látszatintézkedéseket kötelezően is illik ilyenkor tenni, hogy a hitel-visszafizetésért robotolók hónapról – hónapra fizessék a törlesztő részletet. Ha belegondolnak a médiáik folyamatosan tájékoztatnak a svájci frank kreált állapotáról. Befagyasztják a svájci frankot, de ezzel még tovább fogják fizetni és még többet fognak fizetni a dolgozó emberek a nem dolgozó, és nem termelő bankoknak, biztosítóknak, multiknak…
Az ország javai ténylegesen átkerülnek mások kezébe és ezt nyugodtan nevezhetjük összeesküvésnek is. És úgy kerül át minden a nem magyar emberek kezébe, hogy közben még robotol is az egész ország nekik.
Ha belegondolunk zseniális az egész véghezvitele, de akinek 2/3-a van annak illene ez ellen tennie!
Mostanában a médiák nagyon elhallgattak a deviza adósokkal kapcsolatban. Néha szóba kerülnek a kormány végtörlesztési intézkedései kapcsán, de azon kívül nem nagyon tesznek említést róluk. Biztos minden rendben: a kormány megtette, amit a haza megkívánt, aki tudott vég-törlesztett, és ezzel az ügy le van tudva…
Ismétlésként megosztjuk újra Antalffy Tibor augusztus 30-án megjelent írását. A tartalma ma is aktuális.
A megtévesztés céljából alkalmazott kifejezések és „magyarázatok” elhagyásával nézzük hogyan is történtek ezek a hírhedté vált CHF „alapú” kölcsönzések!
Rászedett János és Jánosné magyar állampolgárokat az egyik lakóparkokat építő vállalkozás sikeresen megkörnyékezett, Rászedették tehát elhatározták, hogy 14 millió forintért vesznek egy temetőre néző lakást a külső Bécsi úton. Ötletüknek egyetlen szépséghibája az volt, hogy a nagymamától örökölt vidéki házért mindössze 7 milliót kaptak. Szükségük volt tehát 7 millió kölcsönre. Teljesen mindegy melyik bankot keresték fel, mert ott a következőket közölték velük. Jelzálog bejegyzése mellett megkaphatják a hiányzó 7 milliót 20 éves futamidőre, CHF alapon 5 % kamat, HUF alapon 10 % kamat mellett. CHF alap esetén a havi törlesztő részlet 38.600 Ft lesz, míg HUF alap esetén 98.000 Ft lesz. Tekintettel arra, hogy az ügyletnél egyetlen egy darab svájci Frank se jelent meg, se fizikai, se átvitt értelemben, a két, erősen eltérő kamatláb és törlesztő részlet kifejezetten a megtévesztés célját szolgálta. Rászedették természetesen a sokkal vonzóbb CHF alapot választották, magyarul bekapták a horgot. Nézzük mi is történt tulajdonképpen!
A bank Rászedettéknek kölcsön adott kvázi 50.000 svájci Frankot, évi 5 % kamatra. Viszont a lakópark építők nem 100.000 CHF-et kértek a lakásért, hanem 14.000.000 forintot. Ezért Rászedették a kölcsön kapott 50.000 svájci frankot egy füst alatt eladták a banknak 7.000.000 forintért (természetesen vételi árfolyamon, mert a kapzsiságnak nincs felső határa). Kifizették a 14 milliót az építőknek és tudomásul vették, hogy havonta 276 svájci frank a törlesztő részletük. Mivel Rászedettéknek a banknál forint számlájuk volt – miért is lett volna más, hiszen az átutalt fizetéseiket forintban kapták – a bank a számláról minden hónapban leemelte a 276 CHF-nek megfelelő forintot (természetesen eladási árfolyamon, mert a kapzsiságnak nincs felső határa), azaz a csalinak szánt 38.600 forintot, de csak addig, amíg a CHF árfolyama 140 forinton állt, vagyis legfeljebb egy hónapig. A következő esedékességi napokon a mindenkori 276 CHF vételi árfolyamon kiszámított árát emelte le a forintszámláról, amikor a CHF 150 forint volt, akkor 41.400 forintot, amikor 180 lett, akkor 49.600 forintot, és amikor 240 lett, akkor 66.200 forintot. De nem csak a törlesztő részlet emelkedett, emelkedett a tartozás is. Ugyanis Rászedették nem 7 millió forinttal tartoztak (mínusz néhány havi törlesztő részlet), hanem 50.000 svájci frankkal, aminek időközben a forintban kifejezett értéke 12.000.000-ra emelkedett. Mit számít az, hogy soha senki egyetlen egy svájci frankot se látott, a tartozás svájci frankban volt nyilvántartva, mert azt vették fel. De pénzügyileg mi is történt valójában? Kölcsönügylet? Másodlagosan, de esőlegesen egészen más.
Valójában egyszerű spekulációról van szó. A bank arra spekulált, hogy a svájci frank erősödni fog a forinthoz viszonyítva, míg Rászedették – tudtukon kívül – arra spekuláltak, hogy a svájci frank árfolyama 20 éven keresztül nem fog megváltozni. Akinek egy egészen apró közgazdasági ismerete van, az pontosan tudta, hogy 20 év távlatában a svájci frank egészen biztos erősödni fog a forinthoz képest. Ezt tudva, a Magyarországon működő bankok úgy is spekulálhattak volna, hogy 3.000 milliárd forintért vesznek CHF-et a 140 HUF/CHF árfolyamon, és akkor most eladhatnák 240 HUF/CHF-nél, kaszálva ezzel 2.142 milliárdot. De mennyivel kényelmesebb volt virtuálisan spekulálni nem létező pénzekkel.
Persze, most a bankok úgy tesznek, mintha ők vettek volna fel svájci frankot a kölcsönzések kielégítésére, de erről szó sincs. 2008 novemberéig a bankok kötelező tartalékrátája 5 % volt. Ez azt jelenti, hogy a rendelkezésükre álló tényleges pénzeszköz hússzorosát kölcsönözhetik ki. Minden 5 forint tényleges pénz mellett 95 forint virtuális pénzt is kölcsönadhatnak. Az állampolgárok csőbehúzása olyan jól sikerült, hogy a bankoknak 2008 végére likviditási gondjaik lettek, vagyis túlkölcsönözték magukat. A „likviditás” ugyanis azt jelenti, mennyi szabad tőkéje van a banknak, olyan szabad tőke, amit kikölcsönözhet. És akkor tegyük hozzá, hogy ennek a „szabad” tőkének 95 százaléka virtuális, nem létező. A világgazdaság begyűrűző válságára hivatkozva a MNB a kötelező tartalékrátát lecsökkentette egy nevetséges 2 százalékra, (jegyezzük meg, hogy „békeidőben” a nyugati bankok kötelező tartalékrátája általában 10 %) lehetővé téve, hogy a bankok további virtuális forintokat kölcsönözzenek ki, természetesen CHF alapon. A Magyar Nemzeti Bank, Simor András vezetésével kiszolgáltatta a magyar népet a nemzetközi finánctőkének (a legújabb WikiLeaks feltárás szerint ő táviratozta az USA-ba, hogy „a magyarok tanulják meg, nincs ingyen vacsora, nem kell megmenteni az eladósodottakat”).
Foglaljuk össze, mi történt jogi értelemben. Tekintettel arra, hogy mind a forintalapú, mind pedig a valutaalapú hitelezések esetén a bankok ténylegesen forintot és csakis forintot kölcsönöztek ki, az égvilágon semmi se indokolta, hogy a valutalapú hitelek esetén jelentősen kisebb kamatlábat számoljon fel. Logikusan feltételezhető tehát, hogy az alacsonyabb kamatláb egyetlen célja a kölcsönért folyamodók lépre csalása volt. Az nem várható el a széles lakosságtól, hogy komoly pénzügyi ismeretekkel rendelkezzen. Borítékolni lehetett, ha havi 38 és 98 ezer forintos törlesztő részlet között választhat, akkor a 38-at fogja választani, mert neki a CHF alap nem jelent semmit, hiszen ez csak kvázi CHF, a valóságban a svájci franknak semmi közre nem volt a hitelügylethez. Nem vetem tehát el a sulykot, ha a csalás bűntettének alapos gyanújával élek. A Btk. 318. § (1) bekezdés így rendelkezik: „Aki jogtalan haszonszerzés végett mást tévedésbe ejt, és ezzel kárt okoz, csalást követ el.” A CHF alapú hitelek esetében mind a három kitétel megvalósult. A bankok részéről jogtalan volt a haszonszerzés, az ügyfeleket tévedésbe ejtették, és ezzel nekik igen jelentős kárt okoztak. A büntetőeljárás szükségességén kívül polgári peres eljárásban lehetséges a hitelszerződések semmissé nyilváníttatása, hivatkozással a csalásra.
Befejezésül meg kell jegyeznem, hogy CHF alapú hitelek esetében a csalásnak – az én szerény véleményem szerint – egy különös minősített esete áll fenn, mert hatalmas tömegeket szedtek rá, jelentős összegekben, szervezetten, bűnszövetkezésben. A végső kár ezermilliárdokban mérhető, ami már veszélyezteti a nemzetgazdaságot is. Éppen ezért, végső soron levezethető a hazaárulás is.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Magyarország. Ez a Magyarország beteg. Nem kicsit, nagyon. A kórházi ágya le van foglalva, jelen állás szerint örök időkre. Tanácstalanul tekint körbe-körbe és várja a segítséget, azonban – mivel még eszméleténél, sőt tudatánál van – nem tud dönteni, hogy mit is tegyen.
Egyáltalán mit keres itt? Gondolkodni kell, emlékezni! Az elmúlt évszázadok alatt számtalan betegség támadta meg, soha be nem hegedő sebeket szerzett. De a kórház? Mikor került ide? Csak emlékfoszlányai vannak, még évtizedekkel ezelőttről. Éppen dolgozgatott, amikor ráköszönt valaki, hogy hogyan érzi magát. Igen, erre emlékszik. Mondta, hogy rossz a közérzete, egy kicsit ez is fáj, egy kicsit az is, de úgy alapjában véve jól van. Az idegen azt mondta, hogy sápadtnak látszik. Vitaminhiány lenne, vagy valami lappangó betegség? Olyan szépen beszélt, olyan kedvesen, megértően.
Azt mondta, hogy van egy nagyon jó módszer, amitől boldog lesz és kiegyensúlyozott. Alig kerül valamibe és különben is az egészség mindennél fontosabb.
Emlékei szerint gyorsan belement. Nem kellett mást tennie, csak befizetni a kisebb összeget és elmenni a kórházba. Igen, most már jól emlékszik, hogy mikor lépett be. A legfelső emeleten kapott helyet, gyönyörű, egyszemélyes kórteremben. Tisztaságtól sugárzott a hely és a betűző napfénytől szinte elvakult.
Azt mondták, hogy nincs nagy baj, mindössze immunerősítőre szorul. Akkor aztán olyan lesz, mint új korában, madarat lehet majd fogatni vele.
Az első igazi orvos, akivel találkozott egy infúziót hozott. A kitűzőjén három betű szerepelt. Nem emlékszik rá, de „I” betű biztosan volt benne. Nagyon szívélyesen bánt vele. Elmondta, hogy az infúzió minden olyan hasznos összetevőt tartalmaz, amely az egészséghez szükséges. Fájt a szúrás, de utána jóleső érzés öntötte el. Eufóriát érzett, feldobódott, úgy érezte, hogy az egész világot a hátára tudná venni.
Azt mondták neki, hogy pihenjen néhány napot, hogy hasson az oldat. Emlékezett, hogy annak idején sok pénze volt, így nem is gondolt rá, hogy hazamenjen, hiszen ráfér egy kis pihenés.
Napok múltán apró pattanásokat vett észre magán. Nem nagyokat, alig látszottak. Nem is törődött velük, hiszen a hangulata kitűnő volt, élvezte a kényelmet. Egyébként is az mondták az orvosok, hogy ez egy lényegtelen mellékhatás.
Hazament. Fájó szívvel lépett ki a kórházból, hisz olyan csodálatos volt itt minden és az infúzió hatása, minden korábbi érzésével összehasonlíthatatlan.
Dolgozott ismét. Többet, mint addig, aktívabban, mint addig, de kedvetlen maradt. Évtizeddel később, már igazán nagyon fáradtnak érezte magát. Hiába dolgozott, nem lelte örömét benne és egyre inkább elhatalmasodott rajta az érzés, hogy beteg lesz. Sőt, már beteg is! Még rosszabb közérzet, még intenzívebb fájás, gyengeség. Igen, ez már betegség! Lépni kell!
Elment a kórházba. Önként. Akarta, kívánta, hogy jobban legyen. Úgy, mint régen. Vitt magával pénzt, sok pénzt. Volt miből, hiszen rengeteget dolgozott.
Úgy fogadták, mint régen, de egy szinttel lejjebb kapott csak ágyat. Azt mondták, hogy kicsit nagyobb a baj. Nem nagy, de nagyobb. Kevés lesz egy infúzió, itt már terápia szükséges. Boldog volt, épp ezt akarta hallani. Egy infúzió jó volt, de ha többet kap, még jobb lesz. Nyugodtan feküdt be az ágyba és várta az orvost. Ugyanaz jött, mint régen. Látszott rajta az idő múlása, talán morcosabb is lett, de a szívélyessége változatlan maradt.
Az infúzió is másabb volt. Fehéres színű. Mondták, hogy ez egy kicsivel erősebb anyag. A tűszúrás most is fájt, de a várható hatás feledtette az érzést. A mellékhatások gyorsan jelentkeztek. Nem apró pattanások, hanem csúnya kelések alakultak ki a testén. Ez volt a kisebb gond. Elgyengültek a végtagjai, érezte, hogy nem nagyon tudna felállni az ágyból. Később elájult.
Csak napokkal később ébredt fel. Nyoma sem volt a régi érzésnek, nem volt feldobódottság és boldogságérzet. Lehangoltság volt és szomorúság. Nem értette, miért van ez. Az orvosok elmondták, hogy új betegségeket diagnosztizáltak, ezért a kezelés valószínűleg el fog húzódni. Érezte, hogy jó kezekben van és megnyugodott, hogy időben érkezett a kórházba. Büszke volt magára, hogy önként jött. Még jó, hogy nem várt tovább, mielőtt nagyobb baja lett volna. Megkönnyebbült.
Hetek, hónapok, évek teltek el. Mindig gyengült és gyengült. A kórházba egyre többen kerültek be. Szomszédaival és ismerőseivel is találkozott. Mindig jöttek újak és újak és csodálkozva állapította meg, hogy minél egészségesebbek, annál magasabb szintre kerülnek a kórházban. Emlékezett, hogy ő is a legfelsőn kezdte. Ám évről-évre lejjebb került, ma már a dohos pincében kapott helyet.
Sok időbe telt, míg megtudta, hogy miért van ez. Minél kevesebb pénze maradt, annál lejjebb költöztették, hasonlóan néhány szobatársához. Egy koszos földszinti kórteremben is már csak úgy maradhatott, hogy a házát ráírta a kórház nevére. Ez már a múlté. Amióta nincs pénze, azóta a pincében van.
Akkor esett kétségbe igazán, amikor megtudta, hogy az infúzióban nem gyógyító oldat van, hanem lassan ölő arzén. Ezt senki nem mondta el neki, magától jött rá az évtizedek alatt.
A legfontosabb kérdések ekkor fogalmazódtak meg benne. Miért kap ő arzént? Ha valaki beteg lesz, akkor miért kerül mindig rosszabb-rosszabb, és főleg egészségtelenebb kórterembe? De a legfontosabb mégis az, hogy ha már nincs pénze, akkor miért van még mindig a kórházban.
Sokkolták a válaszok. Rájött, hogy szándékosan tartják itt a betegeket, mindaddig amíg tudnak fizetni. Ezért a gyengítő infúziók és ezért a rosszabb körülmények. Hogy nehogy gyógyulni tudjon, sőt aki nagyon beteg az már a napfényt se láthassa a pincéből.
Mára megértette, hogy az egyetlen megoldás az lenne, ha megrázná magát, valóban tudatra ébredne és észrevenné, hogy még megmenekülhet. Megfigyelte, hogy a szervei valójában jól működnek. Vannak sebek, csúnya kelések, kóros soványság, de a szív dobog, az agy működik és hiába penészes, dohos a kórház pincéje, a levegővétel is megy, attól függetlenül, hogy az orvosok nem ezt mondják. Tehát fel kell állni az ágyból és kimenni a szabad levegőre.
Elege van, ki kell innen menni! Elmondta ezt a kezelőorvosnak. Az nem szólt semmit, viszont beküldött egy ápolót, aki bőrszíjakkal lekötözte az ágyhoz. De miért? Hiszen már nincsen pénze. Rosszul gondolta volna? Lehet, hogy nem is a pénze miatt tartják itt?
Ismét gondolkodott. Ekkor rájött, hogy valóban nem az ő pénze miatt kötözték le, hanem a kórházban lévő betegtársai pénze miatt. Akiknek még van. Ha ő feláll és bebizonyítja, hogy valójában nem beteg, akkor a többiek is megtehetnék ezt. Rájönnének arra, amire ő az évtizedek során rájött. Ezt nem engedheti meg a kórház.
Szólt a kezelőorvosnak, hogy a vezetővel szeretne beszélni. Csak sok idő múltán, de megérkezett a professzor. Mindent elmondott neki. Kérte tőle, hogy hadd menjen haza. Megígéri, hogy nem mond senkinek semmit, csak hazamegy és dolgozik csendben tovább.
Ám hiába néz kérlelően a fekete ruhás professzorra, az csak csóválja a fejét és azt mondja, hogy ez olyan súlyos betegség, amivel nem lehet játszani. Lám már a tudat is összezavarodott, hiszen ilyen butaságokat hogyan lehetne másképp kitalálni. Amikor összevont szemöldökkel, de cinikus mosollyal az arcán kilép a kórteremből, akkor látszik, hogy a fekete köpenye hátulján ott virít a kórház neve. Valahol talán már hallotta ezt a szót. Úgy hangzik, hogy Globalizmus.
Magyarországra három indok miatt van szüksége az EU mögött álló pénzügyi csoportoknak. Olcsó munkaerő, felvásárlópiac, jó adós. Ahhoz, hogy ezt láthassuk, néhány dolgot meg kell figyelnünk.
A II. világháború után létrehozott „szocialista tömbben” Magyarországnak szürke eminenciás szerep jutott. Furcsa ezt kimondani, de volt ésszerűség a KGST-ben, ugyanis minden országra azt a szerepet rótták, amely a legjobban illeszkedett a profiljához. Ha leszámítunk néhány vakvágányt (pl. vas-és acél országa, rizs-és gyapottermesztés, stb.), akkor megállapíthatjuk, hogy Magyarország kiemelkedő mezőgazdaságot, arra épülő világhírű feldolgozóipart és pl. szintén világhírű gépgyártást (Ikarusz, Rába) tudhatott magáénak. Tiltották többek között az autó- és motorgyártást, de ne feledjük, hogy ehhez nem is rendelkeztünk megfelelő nyersanyaggal. A kereskedelem jellemzően barter-típusú volt, leegyszerűsítve a konzervünkért és almánkért az oroszok Zsigulit küldtek. A kulcs a csere, azaz valódi értékért, valódi érték cserélt gazdát. Nem volt tőzsde, az árfolyamokat mesterségesen tartották magasan. Nem volt árubőség, de nem is haltak éhen az emberek.
A hetvenes években aztán megtört valami. Öltönyös, művelt nyugati emberek jelentek meg a pártszékházban és azt mondták, hogy nekünk nem is annyira jó, vegyünk fel hitelt, hogy jobb legyen. 1970-1989 között 10Mrd dollárt vett fel az ország nyugati „befektetőktől” alacsony kamatozású hitel címén. Nos, ebből a 10Mrd dollárból valójában csak 1 Mrd dollár érkezett meg hozzánk. Ez az 1Mrd dollár akkori árfolyamon 74 Mrd forint volt. Ennyi volt az államadósság. Természetesen az életszínvonal nem javult, viszont már kétféle rossz minőségű virsliből választhattunk az addigi egy jó helyett, sumákban videokazettákat lehetett behozni az országban és kialakult a vetkőzős tollak kultusza.
A rendszerváltásig a valójában megkapott 1 Mrd dollár után 12 Mrd dollárt törlesztettünk vissza. Németh Miklós azonban az országgyűlés elé tette azt a bizonyos papírt, amely addigra már 22 Mrd dolláros tartozást tartalmazott, és amely visszafizetésére Antall József kötelezettséget vállalt. Mivel az ország anyagi helyzete nem tette lehetővé a törlesztést, ezért 2000-ig az állami vagyon 92%-a privatizálásra került. Ma az államadósság több, mint 21.000Mrd forint. Aki vak, az nem látja, hogy ilyen módon került adósságcsapdába hazánk, és minimum szintén vak, aki azt hiszi, hogy ebből ki lehet törni törlesztés útján. Nem lehet!
Mindaddig, amíg egy ország rendelkezik saját valutával, addig van lehetősége különböző pénzügyi manőverekkel mozgásteret teremteni magának, amely akár az államadósság nagymértékű csökkentésére is alkalmas. Magyarország azonban 2000-ben törvényi úton mondott le a saját monetáris politikájáról, amikor alárendelte a Magyar Nemzeti Bankot az Európai Központi Bank alá. Innentől a jegybank monetáris politikája már nem a lakosságot szolgálja, hanem a piaci szereplők kívánságait teljesíti. Ne feledjük, az államadósság 2002-2010 között 50%-ról 82%-ra emelkedett. Mondhatjuk persze, hogy mihez képest. Hát a GDP-hez képest. Nos, a GDP folyamatosan változik, ezért minden hozzárendelt szám is változik. Ez egy rendkívül durva átverés, hiszen az ésszerűség azt diktálná, hogy tudjuk meg kerek-perec, mekkora összegű az államadósságunk, mennyi abból a tőke, mennyi a kamat, mennyi a költség. Ugye kedves Olvasó, Önnek is így számol a bankja? Mi lenne, ha azt mondaná a bank, hogy az aktuális fizetéshez képest 20%, az ópium árához képest 31%, míg a Tisza vízállásához képest 13% a tartozásunk. Tudnánk, hogy mennyivel tartozunk? Nem, fogalmunk sem lenne! Nos, ez a lényege a GDP-hez mért államadósságnak, azaz soha ne tudjuk, hogy mennyi is az annyi.
Eddig csak a pénzről beszéltünk, ám nyújtsa fel a kezét az a kedves olvasó, aki már evett forintot, dollárt, vagy eurót. Kérem az is jelentkezzen, aki már evett short-ügyletet, tőzsdei árfolyamot, esetleg piaci szereplőt. Amit megeszünk, azt a mezőgazdaság termeli ki. Azt csak korrepetálás jelleggel emelnénk ki, hogy a valódi tej nem a Metróból jön, hanem a tehénből.
A magyar mezőgazdaság útja valódi iskolapéldája egy ország megroppantásának. Most – hála Istennek – ismét reneszánszát éljük a magyar termékek keresésének, azonban ezzel sajnos már jócskán késésben vagyunk. A hazai mezőgazdaság a rendszerváltás előtt elég jól működött, mind háztáji, mind nagyüzemi szinten. Ma viszont folyamatosan forráshiánnyal küszködik, csökken a termelés és évek óta importra szorulunk még alapvető élelmiszerek esetében is. A mainstream közgazdászok váltig állítják, hogy egyrészt nem lehet kitörési pont a mezőgazdaság, másrészt nem fenntartható és oly kevéssé hatékony, hogy nem lehet versenyképes a külföldi árukkal.
Az első felvetést könnyű cáfolni, hiszen termőföldjeink mennyisége és minősége 50 millió ember megélhetését tudja, magas színvonalon ellátni, ez tehát nettó hazugság a részükről. Természetesen nagyon fontos kitörési pont ez. A versenyképességi és fenntartható fejlődéssel kapcsolatos kijelentés már egy sokkal burkoltabb hazugság, amit érdemes körüljárni.
1990 előtt a magyar mezőgazdaság – leszámítva a nálunk nem termő egzotikus termékeket – 100%-ban ellátta a hazai piacot és hatalma exportot bonyolított le. Ekkor az ország lakossága bőven 10 millió felett volt. Ma a lakosság 10 millió alatt van és lassan több mezőgazdasági terméket importálunk, mint amit előállítunk. Ebből az következik, hogy szó sincs arról, hogy a fenntartható fejlődésben alulmaradtunk volna, hiszen ha ugyanannyit termelnénk, akkor bőven megélnénk belőle. Ergo, mi ebben a nem fenntartható? Ha megélnénk, akkor miért nem tesszük, adódik a kérdés. Ehhez egy példát kell felhoznunk a Luganói tanulmány című könyvből, amely ugyan fikció, kár, hogy jellemzően szinte minden szava igaz.
Közép-Afrikában sok-sok ember él és jó a termés is, amit adott évben a földön megtermeltek. Közvetlenül a betakarítás előtt nyugatról nagy mennyiségű segélyszállítmány érkezik. A termelő emberek látják, hogy ingyen érkezik az étel, nem kell dolgozni érte, ezért a termés csak egy részét takarítják be. A segély elfogy, viszont még termelnek, csak kevesebbet. A következő betakarítás előtt menetrendszerűen érkezik ismét a segély. Még kevesebbet takarítanak be. Így megy ez néhány évig. Egyszer csak az emberek megunják a termelést, hiszen a segélyért nem kell dolgozni és felhagynak a földműveléssel. Rá egy évre már nem jön segély. Rengetegen éhen halnak. A földek egy része tönkrement, már nem tudják újra művelni, míg a másik részt viszonylag kevés pénzért elkótyavetyélték. Azokat visszavásárolni a nyugati „befektetőktől” már nem lehet. Mit tehetnek hát a földművesek? Mindenüket hátrahagyva beköltöznek egy városi gettóba, ahol fillérekért dolgoznak a nyugati befektetők – korrupció által – helyi adómentességet élvező gyárában.
Nálunk – kevésbé primitív módon – ugyanez történt. Egy-egy évben beöntötték az import tejet, sertéshúst és más termékeket az országba. A hazai termelő két-három évig bírta, aztán kijelentette, hogy a folyamatos veszteségei miatt nem bírja tovább. Rá két évre már sokkal drágább volt a sertéshús és a tej, azonban ennyi is elég volt az egyes ágazatok tönkretételéhez. A versenyképességünk tehát tudatosan lett szétverve. Ma az Unió dönti el, hogy miből mennyit termelhetünk. Nem azt, hogy mennyi banánt importálhatunk, abból bármennyi jöhet, ha van rá pénz, de azt pontosan megmondja, hogy mennyi cukrot gyárthatunk. Hová ültethetünk barack- és szilvafát. Mennyi szőlőt kell kivágnunk és pláne, hogy hogyan nem szabad tömni a libát.
A mezőgazdaságra épülő feldolgozóiparunk nem romokban van, hanem gyakorlatilag megszűnt. Ki emlékszik még azokra a Szudánban készült képekre, ahol az ottani lakosok az Aranyfácános konzervdobozokat mutogatják? Ki emlékszik még a Hajdú-Bétre, a cukorgyárainkra, a hazai kézben lévő csokoládégyárakra és a többire? Ha nincs mezőgazdaság, nincs mit feldolgozni.
Egy ország legfontosabb bevételi forrása az export. Gyakran halljuk, hogy a külkereskedelmi mérlegünk pozitív, azaz jövedelmezőbb az export, mint amennyit importra költünk. Ez szintén hazugság, még pedig az alábbiak miatt. Az export közel 90%-át külföldi, multinacionális vállalatok bonyolítják, amelyek amellett, hogy adókedvezményt élveznek, a profitjukat kiutalják az országból. Tehát az országnak sok haszna nincs belőle. Az import viszont főként a lakosság ellátása céljából érkezik, mobiltelefonok, számítógépek, vagy szlovák tej formájában, amiért mi kőkeményen fizetünk. Azaz, amit itthon megtermel a magyar munkaerő, abból nincsen haszon, viszont ami bejön, azért busásan fizetünk. Nos, ez is ki van találva.
A rendszerváltás óta két kifejezés nagyon mélyen beégette magát a köztudatba. Az egyik, hogy az állam rossz gazda, a másik pedig, hogy a piac szabályozza önmagát. Az első kijelentés kapcsán képzeljük el, hogy a sarki gumishoz betérünk egy defekt miatt. Ő kijelenti, hogy megcsinálja ugyan, de egyrészt rosszul, másrészt a szomszéd gumis sokkal jobb. Nos, betérünk ide még egyszer? Naná, hogy nem! Ebből egyetlen dolog következik: amelyik politikus ezt mondja, azt abban a pillanatban páros lábbal kell kirúgni a parlamentből, de úgy hogy pukkanjon! Az az ember alkalmatlan a feladata ellátására, tehát semmi helye nincs ott. Az állam igenis jó gazda lehet, ha megfelelően vezetik. Az állam feladata, hogy szabályozzon, koordináljon és segítse a benne élőket. Nincs az a piaci szereplő, aki ezt elvégzi helyette.
A másik kijelentés az, hogy a piac szabályozza önmagát. Viccesen mondhatnánk, hogy ez részben igaz. Ha például egy falusi piacon valaki poshadt almát árul, akkor tőle nem vesznek, nem keres pénzt, ezért rosszul él. Aki szép almát árul, attól sokat vesznek, tehát jól él. Aki olcsóbban adja ugyanazt, attól többen vesznek, így jobban jár, mint akitől csak kevesen. Sima ügy, nem bonyolult. Azonban –itt , és ez a legfontosabb dolog – egyenlő felek küzdenek a vásárlók jogaiért. Magyarországon pedig nem!
A hazai vállalkozó nem kap adómentességet, elégséges állami támogatást, exporttámogatást, szemben a külföldi multival, amely néhány évig adómentességet kap – majd rögtön odébb is áll – és a saját állama támogatja, nonszensz módon például abból a befizetésből, amit mi juttatunk az EU-nak és ő azt továbbadja az aktuális tagországnak. Érdekes módon, mi ezekből a „bulikból” mindig rosszul jövünk ki. Azt ugye pl. nem gondolja bárki is komolyan, hogy a hazai autópályákat nekünk építik, némi uniós támogatással. Szó sincs róla, az a kereskedelmi logisztikát szolgálja. Amit itt megtermelnek, így tudják a leggyorsabban kivinni és eladni másutt. Nekünk bőven elég lenne egy autóút, sőt helyenként egy kis kátyúzás is.
Sok mindent lehetne még kiemelni, azonban talán ennyi is elég, hogy lássuk, Magyarországra három indok miatt van szüksége az EU mögött álló pénzügyi csoportoknak. Kell az olcsó munkaerő az összeszerelő üzemekbe és hasonló egységekbe. Kell a felvásárlópiac, hogy a nyugati túltermelés által előállított, gyakran igen silány minőségű árut rásózhassák valakire.
Harmadsorban pedig kell egy jó adós, amely a hitelcsapdából nem tud kitörni, de a törlesztéseket újabb és újabb hitelek felvételével, akár saját polgárai kárára is ki tudja termelni. Szóval ezért kellünk mi. Kérdés, hogy nekünk miért kell ez?
Az alábbi videó egyértelmű bizonyítéka annak, hogy igenis élnek a világon olyan emberek, akik számára a Föld nevű bolygó nem több egy hatalmas Monopoly játéktáblánál. Vannak, akik számára államok, emberek milliói, erőforrások, termőföld, időjárás, minden csupán óriási táblázatok tömöríthető, diagramokon megjeleníthető oszlopsorai, amikben mi, hétköznapi életet élő, dolgozó emberek már soha meg nem jelenünk. Túl kicsik, jelentéktelenek vagyunk, túl sokan vagyunk.
Ők pedig szeretnék leírva látni, hogy velünk soha nem kerülnek egy kalapba; ha felmutatják az igazolványukat, minden ajtó megnyílik, legyen az hivatal, hálószoba vagy börtön. Ami az övék, azt a játéktábla apró figurái soha el nem vehetik, még csak rá sem nézhetnek.
Az egyre gyakrabban vitatott amerikai FED, a nemzetközi pénzügyi intézmények, bankok, pénzalapok kialakulása mára már történelem, együtt élünk velük, ismerjük és megszoktuk őket. Az ESM viszont új, és most mutatkozik be a maga teljes valójában. Az a félisteni szerep, teljhatalom és sérthetetlenség, amelyet magának itt is megkövetel, most látható, olvasható bárki számára.
Vagy elfogadjuk azt a jövőt, amelyben mondjuk az ESM “munkatársai” a szó szoros értelmében bármit megtehetnek velünk, és “vélelmezzük” azt, hogy ezzel a lehetőséggel soha nem fognak visszaélni, ahogy ezt megtették mondjuk a FED nevében az egész világon, vagy Világbank néven Argentínában.
Biztos sokan emlékeznek még a Kúria nemrégiben kiadott 4/2012. számú gazdasági elvi határozatára, melyben a Kúria elfogadva a bankok védekezését, megállapította, hogy:
Miért érdekes ez a táblázat számunkra?
Az elemzés az alábbi megállapítással zárul:
Kiegészítés: Dr. Damm Andrea bankjogász a Lánchíd rádióban 2013.03.01-én elhangzott beszédében az alábbiakat mondta: “A valóságban nem is volt kockázat vállalásra kötelezhető az adós – mi köze lenne már adósnak ahhoz, hogy honnét fedezi a bank a kihelyezett hitelt – az nem az adós, hanem a bank kockázata…”
