Egy biometrikus adatbázis felállítását és egy új, minden állampolgár számára kötelező biometrikus azonosító bevezetését előkészíteni hivatott új törvény Franciaországban igazi időzített bomba a szabadságjogok ellen, figyelmeztet az Elecronic Frontier Foundation (EFF).
Kedden a francia alsóház elfogadta az országos biometrikus adatbázis létrehozásáról szóló törvényt, elvileg a személyazonosság csalások elleni harc támogatása nevében.
Az EFF azonban arra figyelmeztet, hogy komoly esély van az eredeti cél kiterjesztésére, mivel az összegyűjtött adatokat, a személyazonosság rögzítése mellett, sok egyéb módon is fel lehet használni, illetve számos visszaélés előtt nyit utat. Az EFF arra is rámutatott, hogy egyre több kormány, egyre hangosabban követeli saját állampolgárai biometrikus azonosítóinak tárolását és egy személyazonosító kártyába vagy útlevélbe elhelyezett chipen történő rögzítését. Az adatokat minden esetben egy központi adatbázisban kívánják tárolni, fittyet hányva az állampolgárok szabadságjogaira illetve a személyes adatok védelmére.
Az egymás után bevezetésre kerülő törvények egytől egyig a biometrikus adatok, ujjlenyomat, fénykép, magasság, szemszín, stb. rögzítésének kötelezővé tételét célozzák. Az adatokat az új útlevelek is tartalmazzák, illetve tartalmazni fogják. (Sajnos Magyarország ezen a területen élenjárónak számít. Az Országgyűlés a többi európai uniós tagállammal együtt még 2006-ban fogadta el a biometrikus útlevél bevezetését az egységes formai és biztonsági követelmények érvényesítéséért és 2009. június 28 óta minden újonnan kiállított útlevél tartalmazza a tulajdonos ujjlenyomatát is.) Az internetes azonosításhoz vagy hivatalos ügyintézéshez (mint például a magyarországi ügyfélkapu rendszernél) vagy az elektronikus kereskedelemhez egy második, opcionális chip is készül.
Az EFF rámutat, hogy Franciaország nem rendelkezik túl fényes múlttal a biometrikus adatok védelmét illetően. A tavalyi év során a francia kormány megerősítette, hogy tíz darab biometrikus útlevelet csalással szereztek be tulajdonosaik. Az alapítvány szerint az új törvény tolakodó és túlságosan beavatkozik az emberek életébe, azonkívül fennáll a gyanú, hogy egyik mögöttes célja a francia smart-kártya kibocsátók és biometrikus cégek támogatása, amelyek komoly lobbi tevékenységet folytattak a biometrikus személyazonosító kártyák bevezetéséért.
„A múltban láthattuk, hogy Franciaországban, az egy bizonyos céllal létrehozott adatbázisokat előbb utóbb egyre több területre kiterjesztették: 1998-ban például létrehozták a szexuális bűn- cselekményt elkövetett bűnözők DNS adatbázisát, de végül más súlyos bűncselekmények elítéltjeit is bevonták a programba, majd egy egész sor újabb bűncselekményt és vétséget is hozzácsaptak. Ma már ott tartunk, hogy a gyanúsítottaktól is DNS mintát vesznek,” mondta az alapítvány munkatársa.
„A lépés nincs arányban a rendszer által nyújtott gyakorlati előnyökkel, hiszen évente mindössze 10.000 hamis személyazonosító okmányt jelentenek Franciaországban. Ez nem elég indok arra, hogy 45 millió ember ujjlenyomatát és digitális arcképét rögzítsék és egy központi biometrikus adatbázisban tárolják.”
Ugye jól ismerjük napjaink azon agyonkoptatott politikai frázisait, melyek folyamatosan azt igyekeznek a köztudatban tartani, hogy megtaláltuk a társadalmi berendezkedés legmagasabb rendű formáját, és ettől kezdve egyetlen teendőnk ennek a csodás parlamentáris demokráciának az állandó csiszolgatása, tökéletesítése. Ennél jobbat ugyebár – az összes hibája ellenére – még nem találtak ki.
Emlékezzünk egy kicsit! 1990 előtt szinte szóról-szóra ugyanez volt a beszédmód. “A szocializmus, a társadalmi-gazdasági fejlődés egyik legmagasabb rendű formája, amely leváltva az anakronisztikus tőkés-kapitalista viszonyokat, a fejlődés egy pontján átvezet bennünket a kommunizmusba, az emberi együttélés legmagasabb minőségű változatába.”
Mindkét rendszer esetében azonban csiszolgatás közben a valóság grandiózus pofonokat adott az elméleteknek. Régebben a tervgazdálkodás lett volna hivatott a társadalmi tevékenységek összehangolására, jelenleg pedig a mindenhatónak kikiáltott liberalizált árú, tőke és munkaerő-piac, valamint a teljesen szabadjára engedett PÉNZPIAC.
Régebben a párt megfelelő szervei a tervgazdálkodás módszereivel igazgatták a gazdasági életet, jelenleg a bankok és multinacionális cégek ‘kollektív bölcsessége’ irányítja az úgynevezett ‘piacot’. Ennek a piacnak természetesen éppúgy semmi köze sincs az eszményi ‘piac’-hoz, mint a szocializmusban. A ‘nemes verseny’, vagy a pénzpiaci megfelelés jelenlegi szlogenje éppolyan ordító hazugság, mint régen az ‘anyagi ösztönzés’ vagy munkaverseny eszméje volt. A pénzarisztokrácia ugyanolyan vasmarokkal tartja szorításában a gazdasági élet szereplőit, mint annak idején a kommunista párt tette. A mostani időkben eredményt csakis az tud felmutatni, aki megfelelően ki tud egyezni vagy a politikai elittel, és akkor az állami költségvetést ‘fejheti meg’, vagy a szinte teljesen külhoni pénzelittel, és akkor kap egy kis szeletet az ő kezükben levő hazai piacból. A társadalmi és gazdasági élet összes többi szereplője a ‘teljes esélyegyenlőség’ jegyében egész egyszerűen vegetál, a haláltáncát járja.
Régebben azon politikusokra lehetett szavazni akik keresztülverekedték magukat a Hazafias Népfront szűrőjén, manapság pedig csak azok juthatnak a választhatóság közelébe, akiket a külhoni pénzarisztokrácia ‘láttamozott’. A ‘közös európai gondolat’ is nagyjából olyan, mint a proletár internacionalizmus, vagy a munkás-paraszt testvériség volt a szocializmusban. Azon is fél óráig tudtak (titokban) hahotázni az emberek. Összességében tehát adódik a következtetés: demokrácia ugyanúgy nem létezik, mint ahogy szocializmus sem létezett soha, sehol. Mindkettő egy öszvér autokratikus rendszer, ahol az egyikben a hatalomgyakorlás látható, a másikban rejtőzködő.
Az egyes politikai rendszerek elitjei nagyjából hasonló gondolati felépítményeken keresztül igyekeznek sulykolni saját felsőbbrendűségüket. És nagyjából ugyanolyan kategóriák mellett próbálják féken tartani politikai ellenfeleiket. A régi kor legsúlyosabb kitételei a ‘szovjet’ és ‘szocialista-ellenesség’ egész jól megfeleltethetők a mostani ‘európa-ellenes-antidemokratikus-rasszista’, ‘fasiszta gyűlöletbeszédnek’.
Azonban a gyakorlat próbáját egyik rendszer sem állta ki, a hétköznapok, a valóság rostáján eddig valamennyi megbukott, hazugságaik lelepleződtek. Mint ahogy a mostani igen szeretett ‘demokráciánk’ is egyre lecsupaszodottabban áll előttünk, és mutatja valódi ‘Samu bácsi’ formáját.
Hogy is mondta Szolzsenyicin? “A kommunistánál kártékonyabb embertípust még nem hordott hátán a föld”. Pedig van egy. A cionista-kabbalista bankár ül a sötét kártékonyság evolúciós piramisának tetején, lábát az alatta görnyedező népek felsebzett hátán pihentetve – ahogy azt már több évtizede meglehetősen hatásvadász módon ábrázolták.
Jelenlegi ‘demokráciánk’ nagyon sok tekintetben visszataszítóbb vonásokkal rendelkezik, mint a szocialista rendszer, hiszen az állandó profitéhség és pénzkényszer valóban elembertelenítette a társadalmi kapcsolatokat. A pénz martaléka lett a kultúra, az egészségügy, a sport, de sokszor az emberi magánszféra is. A létbizonytalanság össztársadalmi életérzéssé vált, az erkölcsök a Mariana-árok mélységeibe süllyedtek.
Semmiképpen sem célom nosztalgiát kelteni a kommunista időszak iránt, de aki élt akkor, az tudja, hogy a civil-szféra hangulata lényegesen jobb volt, és optimistábbak voltak a jövővel kapcsolatos várakozások is (és milyen szép tud lenni az is a messze távolban, hogy a televízió nem visszhangzott állandóan alpári káromkodásoktól, voltak erőszakmentes filmek, és a gyermekmesék még mesék voltak, de tényleg hagyjuk…).
Jelenlegi társadalmi rendszerünknek – amit talán ‘embertelen, adósrabszolga-pénzdiktatúrának’ lehetne aposztrofálni – a napjai meg vannak számlálva. Nyomorba taszította a társadalom többségét, felélte a valóságos és bizalmi tőkét egyaránt, tönkretette az egyes emberek és csoportok közötti kapcsolatokat.
A mostani rendszer, amely több mint kétszer annyi időt kapott bizonyításra, mint Rákosi pajtásék, hozzájuk hasonlóan szintén csodálatos vívmányokat tudhat maga mögött. Sikerült visszaküzdeni a reálbérek szintjét a 70-es évek színvonalára, az emberek 40%-a a közüzemi költségeit sem tudja rendesen fizetni. A családok jóval több mint harmadánál az egy főre jutó jövedelem nem éri el a 40ezer Ft-ot sem. Egymillió honfitársunk szabályosan éhezik, sokan állati táplálékokat fogyasztva próbálnak túlélni, az iskolába járó gyerekek tömegei alultápláltak.
A népesség száma az 1960-as értékkel egyezik meg. (a bevándoroltakat leszámítva az 1951-essel) 150-200 ezer ingatlant árvereztethetnének el bármikor, ha akarnának és 160 ezer háztartásban van kikapcsolva az elektromos áram (amit ugye Rákosiék vezettek be, azt most kikapcsoljuk). Szintén komoly vívmánynak tekinthető az egyre sokasodó ingyenkonyhák előtt szorongók hada, melynek csúcsa a most karácsonyi budapesti ételosztáskor látott döbbenetes tömeg.
Itt is, és a kukázó embereknél is megfigyelhető, hogy nagyon sok közöttük a jól szituáltnak tűnő, jól öltözött ember, vagyis megkezdődött a középosztályok erodálódása. Minden télen emberek százai fagynak meg, amire talán utoljára a XIX. században volt példa. Napjainkban még meghalni sem túlzottan gazdaságos, mert az egyedi teljes sírhelyes temetés luxussá vált, az emberek jó részének csak egy hamvasztás utáni doboz jut nyughelyül.
A NYOMOR TERJESZKEDÉSE ÉGBEKIÁLTÓ ÉS MESSZE TÚLMUTAT A HAJLÉKTALANOK GYORSAN NÖVEKVŐ SEREGÉN!!
Az egyéni és cégcsődök, a bűnelkövetők, az öngyilkosságok számának exponenciális növekedése mind-mind változás után kiált… Az egész úgynevezett ‘fejlődés’, amit ezzel a ránk szakadt nyomorral szembe lehet állítani, az a digitális kor technikai fejlődése (amihez mi nem sokat tudtunk hozzátenni ilyen körülmények között) valamint pár százezer honfitársunk hirtelen megnőtt jóléte, ami jórészt a privatizációnak, vagy későbbi jól sikerült kiegyezéseknek köszönhető.
Az egész társadalom kettészakadt: egy Nyugat-Európát kiszolgáló úgy-ahogy vegetáló vazallus kisebbségi társadalomra, és egy pusztulása felé rohanó többségi roncstársadalomra. Tömegek járnak ki nyugatra mindenféle hulladék munkákat elvégezni, sokan viszont a kivándorlást választják. Teljes mértékben realitássá vált az ún. összeesküvés-elméletek egyik sötét jövőképe: a 4-5 millió magyar a század vége felé.
És ugyanúgy, ahogy Rákosi pajtásék, itt is a legfőbb felelősök állnak az élére a hibák kijavítását célzó mozgalomnak. Csakhogy most nem ‘kongresszusi munkaverseny’ a neve a módszertannak, hanem ‘Széll Kálmán terv’ és ‘Konvergencia-program’.
ÉS EZ AZ A RENDSZER, AMIT MINDEN ÁRON MEG KELLENE MENTENI? HOGYAN LEHETNE, ÉS MIÉRT KELLENE MEGMENTENI VALAMIT, AMI A XXI. SZÁZAD ELEJÉRE ILYEN VISZONYOKAT TEREMT? MI EBBEN AZ ÉRTÉK? A VILÁG TECHNOLÓGIAI FEJLETTSÉGÉNEK EZEN A SZINTJÉN EGY HALDOKLÓ TÁRSADALMAT PRODUKÁLNI?!
Ez a rendszer állításaival szemben nemhogy a legjobb, hanem minden valószínűség szerint az utóbbi ezer év legrosszabb választása volt. Igaz nem mi választottuk, de sokáig eltűrtük, a kelleténél sokkal tovább. A rendszer elkorhadt globálisan és hazai földön egyaránt. A változás valószínűleg újra külhonból fog érkezni. Ahogy egykor a szovjet birodalom önfelszámolása jelentette az áttörést, ma is alighanem az atlanti birodalom egyik felének bukása indítja majd el a lavinát. De ennél tovább ne menjünk a találgatásban. Csak egyet kívánhatunk erősen: hogy a szétesés és újjászerveződés békés legyen.
Optimizmusunk alapuljon azon, hogy akármi következik is ezután, ennél biztos, hogy jobb lesz. Hogy mennyit kell még várni rá nem tudom, de meggyőződésem, hogy sokat már nem. Valószínűleg már sokan érzik a levegőben a változás előtti csendet, és egy új kor ‘illatát’. Az eljövendő új rendszernek – akárhogy nevezik is – fel kell számolnia a jelenlegi kor EMBERTELEN viszonyait. A kínzó létbizonytalanságot, a pénz mindent lealacsonyító hatalmát, a tébolyult profitéhséget és az erkölcs teljes devalválódását.
ÉS LÉTRE KELL HOZNIA A ‘DEMOKRÁCIA’ ROMJAIN EGY EMBERSÉGES ÚJ VILÁGOT!
Semmi sem változott. Újabb és újabb korok, rendszerek hajnalán új fénnyel ragyog fel a hamis ígéret. Új reményeket ébreszt a jobb utáni vágy. Ám az új, gyönyörű eszmék, utópiák nevében intézkedő politikusok és végrehajtók hamar a földbe tapossák a szép álmokat, és a fennkölt gondolatok az enyészet martalékává lesznek. A csontvázzá csupaszodott, lelepleződött eszméket ezután már hamar szemétdombra veti a nép, és várja újabb megcsalatását. És ez az állandó felragyogás és elhalványulás már a ‘felvilágosodás’ óta szüntelen újra visszatér, és járja ciklikus táncát.
A legutóbbi 23 év, a ‘rendszerváltás’ története sem kivétel ez alól.
Lassan fény derül arra is, hogy Mitt Romney, a Republikánus Párt elnökjelöltje mitől szerepelt egyre jobb eredményekkel az amerikai elnökjelölt-választásokon. Ahogy az Egyesült Államokban divattá vált az iráni atomprogram lebombázásával kampányolás, ehhez hasonló módon lassan Oroszország is bejön a képbe. Romney retorikájának ez elsődleges elemévé vált, így könnyen előnyre tehet szert azokkal szemben, akik csak Iránt lennének hajlandóak megtámadni. Miközben az erkölcsi felelősséggel kampányolás megnyeri az egyszerű ember szavazatát (közben üres szavakká járatja le magát az erkölcsöt és a felelősséget), ott, ahol az erkölcs emlegetése kifejezetten hátráltat, segít a háborús ígérgetés. Sorban állva könyörögnek a new yorki zsidók előtt a kampánytámogatásokért, közben már a fél világ megtámadását megígérik, csak hogy előnyre tegyenek szert.
Mitt Romney most kijelentette, hogy Oroszország az USA első számú geopolitikai ellensége. (Erről nemrég a CNN számolt be) Háborús ígéret még nem hangzott el, de Irán esetében is afféle utalgatással kezdődött – majd a végén már bunkerromboló bombák bevetésével kampányoltak az amerikai politikusok. Az ingerküszöb egyre növekszik, és mindig van egy másik jelölt, aki hajlandó többet ígérni a támogatóknak. Irán megtámadásának ígérete már nem számít elég időszerűnek, most helyette ilyenek kerültek elő: “Oroszország a világ legrosszabb színészei mellett sorakozik fel. Továbbra is támogatja Szíriát, de támogatja Iránt is – és ellenünk harcol, a szankcióink megbénításával, melyekkel a világ Iránnal szembeni politikáját akarjuk helyére tenni”
Romney eddig annyi támogatást szerzett, hogy már Obamát tekinti első számú politikai ellenfelének – akit többnyire az Oroszországgal kapcsolatos politikája mentén kritizál. A többi jelölt talán még a történtekről sem értesült, tőle tegnap azonnal előkerült a szöuli Nukleáris Biztonság csúcstalálkozón történő megbeszélés is. Romney arra hívta fel a figyelmet, hogy Obama lépései, amik a kampány szerint majd új alapokra helyezik Moszkva és Washington viszonyát, valójában teljességgel logikátlanok, és ezért “kifejezetten veszélyesek”. Mi azért találtunk benne logikát, de a támogatóknak ez mind nem számít, mert kampányfogásnak Oroszország lassú meggyengítése túl kevés, ők azonnali eredményeket akarnak, nyílt és agresszív ígéretekkel. Erre majd szép lassan rájön a többi politikus is, Obama pedig vagy megbukik, vagy lerombolja azt a képet, amit éveken át építgetett magáról.
A CNN szerint Obama nyíltan bejelentette Medvegyevnek, hogy “ez az utolsó választásom. Majd a választások után rugalmasabb lehetek”, amivel azt mondta, hogy ne várjanak tőle semmit, neki most ígérgetnie kell, valós dolgokról majd akkor lehet szó, ha újra megválasztják. Medvegyev erre diplomatikusan meghívta Obamát Moszkvába, de csak majd a választások után – és csak arra az esetre, ha újra megválasztanák.
(“Médiába került az amerikai és orosz elnök szöuli beszélgetésének azon része, amelyet nem szántak a sajtónak. Dmitrij Medvegyev és Barack Obama bekapcsolt mikrofon előtt beszélgetett egymással a sajtótájékoztató megkezdése előtt.
Feltételezhető, hogy Obama megmondta Medvegyevnek, hogy a választás után szélesebb együttműködést folytathat Oroszországgal a rakétavédelmi téren Európában. Ezzel az állítólagos kijelentésével kapcsolatban várható, hogy a republikánusok keményen kritizálni fogják az amerikai elnököt nemzeti érdekek elárulása miatt.” – írja a ruvr.ru.)
Romney kihasználván az előállt helyzetet azt mondta, “Oroszország a mi geopolitikai ellenségünk, és nagyon riasztó belegondolni abba, hogy az elnökünk valamit olyanra készül velük karöltve, amit nem akar elmondani a választások előtt”. Mivel a választás csak novemberben lesz, az új elnök felavatása pedig jövő év januárban, ezért kijelenthetjük, hogy Romney nagyon hamar megtalálta azt a témát, amivel még több támogatást zsebelhet be. A zsidó médiabirodalom egy részét már így is maga mögött tudhatja, mivel az esti tévéműsor közben Obama kampányvideói után az ő reklámfilmjeit játsszák be legtöbbször a választópolgároknak.
Külső szemlélőként bizony nehéz eldönteni, hogy melyik a hatékonyabb amerikai kampányszöveg: Izrael biztonsága, Irán lebombázása, vagy az orosz-ellenesség.
Seneca volt az első, aki nem csak észlelte, de le is írta (Levél Luciliushoz), hogy „Az jelentene némi vigaszt, ha a dolgok pont oly lassan múlnának el, amilyen lassan megvalósulnak, de sajnos a fejlődés csigalassúsággal lépked előre, míg a leépülés villámgyorsan következik be.” Ez a jelenség általánosnak mondható, amire nem árt odafigyelni, amikor azokat a kérdéseket feszegetjük, hogy mikor és hogyan. Seneca nem ad választ a mikorra, de a hogyanra igen… gyorsan!
Lehetséges lenne (költői kérdés), hogy a Seneca csúcson vagyunk? Mert ha igen, akkor nagy a baj. Amennyiben megérkezett a „peak oil” állapot (és persze megérkezett), akkor nehéz elképzelni, hogy a gazdaság majd szép lassan csúszni fog lefele. Valószínűleg a csökkenés oly gyorsan fog bekövetkezni, hogy joggal nevezhetjük összeomlásnak. A szimptómák észlelhetők, de hogy győződhetnénk meg róla, hogy a jövő valóban annyira sötét, mint amennyire a Seneca effektus rámutat? Mivel egy 2000 éve élt római filozófus megfigyelése nem vehető készpénznek, ezért meg kellene értenünk, hogy mi az oka a lassú fejlődésnek és a gyors összeomlásnak.
A társadalmi fejlődésnek, erőforrás kitermelésnek természetéből fakadóan az alapokra támaszkodva lépésről lépésre kell haladni. Ez nem is lehet más, mint egy viszonylag időigényes tevékenység, amit összehasonlíthatunk egy hegymászó csúcsra törésével. A csúcs elérésével, miután kinézegette magát, a visszatérés a völgybe gyors, adott esetben katasztrofálisan gyors is lehet. Ugyanis az egymásra épülő eredmények támaszok sorozatát jelenti. Amikor ezek kidőlnek a sorból, láncreakció következik be. Vizualizáljunk egy gyakorlati példát. Egy tonnás vasoszlopot kell kézi erővel továbbvinni. Két oldal mentén 10-10 ember belekapaszkodik az oszlopba és felemeli. Egy emberre 50 kg súly jut, ami fizikai képességük határain belül van. Cipelés közben az egyik ember megbotlik, elesik, elereszti az oszlopot, amit most már csak 19 ember tart, és így fejenként 52,6 kg terheli őket, ami csak egy kicsivel több, mint előzőleg volt. Viszik tovább az oszlopot, de akkor egy másik is megbotlik. Most már a maradék 18 ember fejenként 55,5 kg terhet cipel, amit egyesek csak nagy erőlködéssel tudnak teljesíteni. Közülük a leggyengébb nem bírja tovább és kiáll a cipelésből. A többieket most már 58,8 kg súly terheli. Tudatában vannak, hogy ha még valaki kidől, akkor nekik is el kell ereszteni az oszlopot, tehát összeszedik minden erejüket, de hiába. Egy megint kidől, és így a fejenkénti teher jócskán átlépi a 60 kg-ot, és ezzel az események felgyorsulnak. Egymás után lépnek ki a teherviselésből, ezért a legerősebbek se képesek tovább tartani. A „rendszer” összeomlik.
Civilizációk esetében a hanyatlás a bonyolultság fokozásával indul be. Hatvan évvel ezelőtt a kutyát nem érdekelte, hogy milyen házat építesz és hol. A hetvenes években már az „építési hatóságnak” voltak elképzelései, először csak statikai téren (max. 6 méter fesztávolság), azután már esztétikai is, például a tájjelleg. Az évek múltával egyre több elképzelés született: párkány magasság, beépíthetési százalék. Mára már az építési engedély kiadásáért számtalan olyan kikötést kell teljesíteni, amihez semmi közük, például hőszigetelés. Az életünk kezd egyre inkább túlszabályozott lenni. Végül a bonyolultság egyre inkább olyan elemekkel gyarapodik, amelyek több problémát generálnak, mint amennyit megoldanak. Ez a peak állapot, innen az út már nem mehet feljebb. Ezért az egyre több probléma még több problémát szül. Az agyonszabályozásba belebukik a rendszer. Egy másik nagyon jó példa erre a magyar adórendszer. Harminc éve senki se tudott arról, hogy esetleg ő adózik. Ma már olyan bonyolult, hogy a könyvelőknek is fáj tőle a feje, miközben ezen bukik meg a jelenlegi költségvetés. Baj van! Tehát tovább foltozzák, azaz még bonyolultabbá teszik, és ennek érdekében a NAV személyi állományát egyre növelik, ami tovább drágítja az állam működését, és kapunk egy újabb gyorsuló spirált.
Természetesen a Seneca effektus visszaköszön a Növekedés határaiból is, csak azt 1972-ben senki se vette komolyan, pedig teli van gyönyörű Seneca görbékkel, amiken hamarosan az egész emberiség le fog csúszni.
A dicső Nobel-békedíjas Barack Obama – mielőtt még leváltják a bársonyszékben – meg akarja tárgyalni Putyinnal az orosz taktikai atomfegyverek és tartalék robbanófejek számának csökken-tését. Ennek okai egyértelműek: Oroszország olyan taktikai atomfegyver-arzenállal rendelkezik, ami katonailag lehetetlenné teszi a NATO számára Oroszország és gazdasági térségének feldarabolását. Obama kifogásolta, hogy az oroszok soha nem tettek még lépéseket ez irányba, és mindenáron el akarja intézni, hogy az orosz taktikai atomfegyver-arzenál valamilyen úton-módon le legyen szerelve. Legalábbis az Obamát mozgató bábmesterek – hivatali idejének végéhez közeledve – még rábízták ennek a kérdésnek a napirendre vételét.
Ezt egy többirányú bomlasztó tevékenységgel kívánják elérni. A felszínes nemzetközi diplomácia mögött belső aknamunka is zajlik az orosz atomfegyverek leszerelésének “elősegítésére”. Az orosz elhárításnak már így is rengeteg munkát ad a belső ellenzék külföldi támogatásának visszaszorítása és a folyamatos beszivárgás elhárítása. Oroszország bekerítésének műveleteivel párhuzamosan – ezt az orosz katonai vezetés is elismeri – az atomfegyverek leszerelésére felhívások potenciális veszélyt jelentenek Oroszország számára, ugyanis a belső ellenzék ezt is politikai fegyverként tudja felhasználni.
Elég valószínűtlen, hogy az orosz katonai vezetés majd pont azok tanácsára fog megszabadulni a – szükség esetén – a Nyugat pusztulását okozó fegyverektől, akik az elmúlt hónapokban Oroszország teljes határvonala mentén AEGIS rendszereket telepítettek, és évtizedek óta támogatják az orosz határ mentén szerveződő szeparatista szervezeteket. Ez a puhatolózás jól mutatja, hogy a NATO nem mer nyílt összeütközésbe kerülni közvetlen az orosz haderővel, ameddig az a mostani taktikai atomfegyver-arzenállal rendelkezik. Következésképpen a közeljövőben egyre fokozódni fog az a tevékenység, ami belső bomlasztás útján akarja elérni, hogy az orosz vezetés megszabaduljon az atomfegyvereitől.
Amint A végcél: Oroszország című tanulmányunkban is utaltunk rá, a korábbi, stratégiai atomfegyvereket korlátozó szerződések nem érintik a taktikai atomfegyverek kérdését. Ez egy olyan terület, amelyet meglehetősen nagy homály fed - ezen harceszközöknek pontos számára és a legújabb fejlesztéseire vonatkozóan egyaránt. A taktikai atomfegyverek egy része, olyan kisebb hatóerejű tömegpusztító nukleáris eszközök, amelyek kis méretüknél fogva akár tüzérségi gránátba szerelve csöves lövegekből kilőhetők, illetve kisebb hatótávolságú harctéri rakétafegyverekkel is célba juttatható (természetesen irányított cirkálórakétaként, vagy szabadeséses légibombaként repülőről is bevethető), és a védekezés ellenük korlátozott vagy lehetetlen, különösen a tömeges bevetésük esetén. Például az Iszkander-M rendszer legújabb modifikációjának paramétereit hétpecsétes titokként őrzik az oroszok, és erre meg is van minden okuk. Még a pontos hatótávolságáról sem közölnek adatokat, illetve kevesebbet jelölnek meg a valóságosnál, továbbá a hozzá rendszeresített taktikai fejekről sem lehet semmi biztosat megtudni.
A cion-imperialisták katonai és stratégiai tervezői számára az orosz taktikai atomfegyverek olyan akadályt képeznek, amelyek korlátozása vagy kiiktatása nélkül semmilyen komolyabb nyílt agresszióra nem mernének vállalkozni Oroszország ellen – nos ezért fontos számukra a taktikai atomfegyverek kérdése.
Ma minden tevékenységünk a pénzen alapul: pénzt kapunk az elvégzett munkáért, pénzt fizetünk a boltban. Hétköznapi szinten a pénz normális értékhordozóként működik; akinek viszonylag kevés van belőle, a saját életét el tudja vezényelni vele. Mindannyian elhisszük, hogy meg tudjuk venni a kenyeret a boltban, jönni fog a gáz és a villany, ha a keresetünk megfelelő részét erre költjük. Ez a közös hitünk tartja mozgásban a valós, hétköznapi életet.
Ugyanakkor azok a szervezetek, amelyeknek a kezében mérhetetlen vagyonok halmozódtak fel, teljesen irreális helyzetbe kerültek. A jelen árfolyamok figyelembevételével megvehetnék a fél bolygót, talán az egészet is – csakhogy százan állnak mellettük, akik ugyanezt megtehetnék. A kezükben levő „vagyon” valós fedezete gyakorlatilag nem létezik. Ha elkezdenének vásárolni, a többiek is venni kezdenének, egymásra licitálva vernék fel az árakat, zuhanna a pénz értéke egészen addig, amíg le nem ereszkedne ez a rettenetes lufi. Mi történne viszont akkor, ha az árak egyszerre több százszorosukra emelkednének? Természetesen a béreket is ugyanígy fel kellene emelni, a beruházások költségei az egekbe szöknének, ennek megfelelően emelkednének a kamatok stb. – a végeredmény a totális káosz.
Ezt elkerülendő ma a bankok a megrendült bizalmat újabb rettenetes mennyiségű mesepénz létrehozásával „orvosolják”. Magyarul, amikor egy bank kénytelen elfogadni, hogy a hitelei mögött nincs fedezet, kiadta a kezében levő pénzt, és nem fogja visszakapni egészen egyszerűen azért, mert nincs annyi megtermelt vagy a jövőben megtermelhető érték a rendszerben, amely valóban behozná az elvárt kamatnyereséget, akkor az állam azt mondja: de igen, itt a pénz, ami neked most hiányzik. Nyilván valós érték emögött sincs, a hiányzó falat tapétával pótolják, mert pont úgy néz ki. Más mód nincs a káosz elkerülésére, viszont ez a „beavatkozás” életben tartja, sőt tovább táplálja azt a rendszert, amely ilyen lehetetlen állapotot idézett elő, és amelynek semmilyen belső motivációja nincs arra, hogy kilépjen ebből a mederből. (Hajnalvilág (2008-2009), nyolcadik(!) oldal)
Talán éppen most van itt a pillanat, amikor tehetünk (tennünk kell) valamit? A híreket figyelve úgy tűnik, valami nincs rendben Mordorban. Most nem a terroristák döntötték le a világbirodalom fizikai szimbólumát (és ezzel úgy jártak, mint a törp, aki megpróbálta szétzúzni kalapácsával a Gyűrűt) – most mintha valami bizonytalan, lassan fél éve tartó recsegés hallatszana a fekete falak mögül, a hazugság, amit a körmönfont pénzügyi konstrukciók meséi takarnak, beleharap gazdáiba, megrezzennek a tőzsdék, a világ urainak mosolya mintha kicsit feszült lenne… Közben Soros György, évtizedes próféciáival a háta mögött vigyorogva malmozik, és odaszúr egyet-egyet (talán még keres is rajta?)
Nem tudom, mi ez, és mit hoz a holnap. Abban viszont biztos vagyok, hogy a tegnap harcai, még ha vesztesek is, tapasztalatot hordoznak. Ezek felismerésében a jelenleg győztes ellenfél előbbre jár, mert győztesként könnyebb felismerni a hibákat, de a tanulás nem csak az ő privilégiuma – a vesztesben megmaradó keserűség és megosztottság viszont igen jó szolgálatot tesz neki, és teljesen biztos vagyok benne, hogy erre rá is játszik. Ha innen nézem a történetet, mégiscsak helyénvalónak tűnnek Aragorn szavai. Szétszóródtunk és egymás ellen fordultunk sokszor, minket is elbódít a Gyűrű – de ez tényleg, és még mindig nem vereségünk napja. Mert még mindig látunk, figyelünk, érzünk – és vágyunk valami mást. Tenyerünkkel mindig eltakarva, egymás, de néha önmagunk előtt is szégyellve dédelgetjük, őrizzük a lángot, hozzá menekülünk, amikor túl közelről érint meg a Sötétség. Lelkünk még mindig nem teljesen a Gyűrű rabja – ezért fáj még mindig a világ, és nem lebegünk valami hitelekből finanszírozott, csodaproteinekkel bekent csillogó, zsibbadt biztonságban.
Magányosan vagy kis csoportokban, gyakran valódi remények nélkül és megrendült hittel – de még mindig kitartunk! (2008 március fél évvel az “első válság” előtt!)
Mordor seregei szeretnék behajtani a világon szerencsejátékuk nyereményét, és ha ezt valaki megkérdi, ilyen frappáns választ is kaphat:
Sajnos, a kérdésről sok újat írni nem tudok, egyik szemem sír, a másik nevet, amikor a mellébeszélés számomra egyértelmű okával kapcsolatban fellapoztam 2008-ban kelt írásaimat. A magyarázat tehát egyszerű. Az újságírónak fel kell tennie a kérdést, mert ez a dolga, és igaza van. A bankárnak pedig nem szabad megértenie a kérdést, főleg nem megválaszolnia, és igaza van. Egyéb kérdés?
A XX. század a történelem legnagyobb materiális fejlődését eredményezte. 1920-ban voltunk 1 milliárdan a Földön, közel 100 évvel később elhagytuk a 7 milliárdot is. A jelenlegi népesség évente 72 millió új emberrel növekszik, azaz kb. 13 évente újabb 1 milliárd emberrel szaporodik bolygónk humanoid lakóinak száma. Mitől lehet az, hogy több évszázadon keresztül nagyon lassan nőtt a népesség, most pedig ilyen gyorsan leszünk egyre többen?
Chris Martenson egy amerikai kutatóorvos, aki vezetői beosztását és kiemelkedő fizetését hátrahagyva néhány összefüggés felismerését követően 2002-2006 között összerakott egy 8 órás előadást a világgazdaság lehetséges jövőjéről, majd ezt 2008-ban The Crash Course (=Alapozó kurzus) címen elérhetővé tette az interneten ingyenesen. Ebben a 3 óra 20 perces, 20 videóból álló magyarázatban a(z angolul) 3 E-nek nevezett kérdéskört járja végig: Economy, Energy, Environment (=Gazdaság, Energia, Környezet) és legfőbb üzenete, hogy az előttünk álló 20 év nagyon más lesz, mint a mögöttünk lévő 20 év. Legtöbbet a következő kérdést feszegeti 200 percen át: Hogyan kapcsolódik össze a jelenlegi gazdasági világrend a XX. században fellelt olcsó energiahordozókkal és a környezettel, melyben élünk? Hát, kedves komáim, nagyon is összekapcsolódik, össze is foglalom mindjárt, hogy hogyan, de a végső következtetést – amely egy meglehetősen meredek feltételezés – mégis én fogom levonni.
Chris Martenson szépen végigvezeti azt a folyamatot, melyben a XX. század elején a központi bankok és a Federal Reserve System megjelenésével lehetővé vált a tulajdonképpen “korlátlan” banki pénzteremtés. A pénz – mint már korábbi írásaimban is utaltam rá – valójában adósságból keletkezik akkor, amikor a hitelt kihelyezik, valódi fedezete azonban igen csekély. A kamattal teremtett hitelpénz miatt a jelenlegi bankrendszer folyamatos növekedésre van berendezkedve, különben a hitelek kamatait nem is lehetne kifizetni. (Mondjuk így sem lehet kifizetni soha a kamatokat, mert pont az a cél, hogy ne lehessen. Ha ki lehetne fizetni, a végén még megszűnne a függés… Isten őrizz! )
Talán a puszta véletlen, talán a szándékosság műve, hogy nem sokkal a központi banki rendszer létrehozása után leltünk rá a fosszilis energiahordozókra (=kőolajszármazékok), melyek földből való kinyerésével és felhasználásával jelentős többlet energiához jutott az emberiség. Ez magyarul annyit jelent, hogy pl. 1 joule energia befektetésével 50 joule-nyi energiához jutottunk, ráadásul elég sokáig. Ez a többlet energia brutális mértékű volt, amely a korlátlan hitelezéssel lehetővé tette az egyre gyorsuló kőolaj-kitermelést és így a fejlődést is. Hogy mi mindenre használják még a kőolajat, arra érdemes pl. a Wikipediát segítségül hívni. A többlet energia tehát gyorsaságot és kényelmet hozott az életünkbe, amelynek várható következménye lett a népesség növekedése is. (Aki végignézi Chris Martenson oktató videóit, azok számára teljesen világos lesz a logikai kapcsolódás, mert ő pl. grafikonokkal vezeti le az olajkitermelés és a népességnövekedés párhuzamosságát! Fontos megjegyzés, hogy vezető amerikai pénzügyi szakemberek sem kötöttek bele ebbe az eszmefuttatásba!) Mr. Martenson elemzéséből világosan kiderül az is, hogy egy folyamatos növekedésre berendezkedett pénzrendszer és egy egyre kevésbé elérhető olcsó energiaforrás végeredménye nem annyira oké. Ha ez pedig mind igaz, akkor előbb-utóbb társadalmi összeomlás várható, hirtelen kitörő pánik és tömeghisztéria közepette. Nem véletlenül beszélnek egyre többen az összetartó közösségek védelmi szerepéről, a helyi pénzek jelentőségéről, amelyek ezt a pánikhelyzetet némileg segíthetnek orvosolni. (Persze az is lehet, hogy a Tesla-féle ingyen energiának a technológiája már régen elkészült és Mr. Martenson infóit is csak azért “hagyják” terjedni, mert a félelemkeltéshez hozzájárul!)
Ami a jelen cikk mondanivalóját tekintve lényeges az az, hogy Chris Martenson következtetéseit figyelembe véve(!) az olcsó energia kinyerése egyre nehezebb és ez előbb-utóbb komoly gazdasági válsághoz fog vezetni. Az idő előrehaladtával, hogy a fenti példánál maradjunk, ez az 1 joule befektetés egyre több lett és most már néhány éven belül elérhetünk oda, hogy akár 20-30, majd 40 és 50 joule energiabefektetés is kell 50 joule kinyeréséhez, az 1:1-es arány közelében pedig már nem is lesz értelmes tovább dolgozni ezen. Magyarul ha ugyanannyi energiát nyerünk, mint amennyi a kinyerésbe belemegy, akkor “ez a hajó megáll”. (Jóllehet – és ez egy nagyon nagyon fontos pont -, ha Lindsey Williams-nek van igaza, akkor ez az egész “Peak Oil” – vagyis, hogy az olajkitermelés csúcsához értünk és már innen csak csökkenni fog az olcsón kitermelhető mennyiség – egy brutális nagy átverés, ugyanis az ő bennfentes infói szerint Alaszkában még 200 évre elegendő olcsón kinyerhető olaj található! Aki angolul beszél, annak érdemes végignézni az előadását és/vagy elolvasni a könyvét! Fontos megjegyzés, hogy amennyiben Mr. Williams-nek van igaza, észre fogjuk venni!)
De most menjünk tovább Chris Martenson gondolata mentén, mert a jelenlegi eszmefuttatásomba jobban illeszkedik az a szcenárió, hogy az olaj előbb-utóbb elfogy. Tudjátok, csak találgatok és ez egy lehetséges összefüggés még akkor is, ha nem biztos, hogy ez lesz a valóság.
Amennyiben igaz az, hogy a gazdaságot a hitelpénz(pumpa) működteti – márpedig úgy tűnik, hogy ez nagyon is igaz – és az is bizonyítható(?), hogy egyre nehezebb és költségesebb olcsó energiát kitermelni világszerte, akkor ez azt fogja eredményezni egyszerű józan paraszti ésszel is, hogy egyre több pénz fogja egyre kevesebb termék árát képviselni, melynek egyenes következménye a hiperinfláció lesz. Ha ugyanis a csökkenő és folyamatosan dráguló energia egyre csökkenő termelést eredményez, s emellett a folyamatosan növekvő populáció kereslete növekszik (azaz egyre több terméket és szolgáltatást kíván a nép venni egyre kevésbé megfizethető áron), akkor előbb-utóbb a kereslet/kínálat törvényei miatt egyre több pénz kell majd ugyanazon áru kifizetéséhez, ennek pedig hosszú távú eredménye az árak exponenciális emelkedése és a hiperinfláció. (Ez azt jelenti röviden, hogy a pénz elértéktelenedik és a korlátos mennyiségű áru pl. arany és egyéb értékmérők által cserél gazdát.)
Na mármost. Még ha nem is vagyunk tudatában annak a legtöbben, hogy miért nem kerek a jelenlegi világ(rend), az emberiség közös tudatában benne van a bizonytalan jövőkép fals rezgése és ezt azok is érzik, akik materiális szempontból nem szenvednek hiányt, vagyis anyagilag jómódúnak tekinthetők. Egyre többen tudunk arról, hogy a pénzügyi rendszer egy légvár, mely bármikor kipukkadhat, s egyre több ember érzi azt, hogy a folyamatos megszorítások nem eredményeznek prosperáló jövőt és a demokratikus rendszernek hívott korporatokrácia (=korporációs “demokrácia”, azaz a nagyvállalatok által pénzelt politikai rendszer) nem nyújt tartós megoldást. Ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy majd valaki megoldja ezt a helyzetet, de ez nem fog megtörténni, mert az a valaki “én vagyok”. A személyes felelősség véleményem szerint soha nem kerülhet ki a képletből! Mindennek a kulcsa az, hogy én vagyok a forrása és a hatása a saját döntéseimnek. Belőlem fakad a döntés és én vagyok az, aki a döntés eredményéről véleményt alkot és felelősséggel azt mondja: “Igen, én vagyok az okozó.”
Ha tehát az energiahelyzet valóban kritikussá válik idővel és a folyamatosan növekvő társadalom egyre többre vágyik, akkor ez az egyenlet nem fog kijönni, csak egyetlen módszerrel: Vagy találni kell egy kőolajhoz hasonló energiahordozót, vagy valahogyan le kell vinni az emberiség létszámát lényegesen alacsonyabbra, hogy a korlátozott kínálat megfelelő kereslettel párosuljon.
Hogy Józsi bácsi lát-e megoldást a helyzetre, megtudhatjátok a teljes írásából.
Az internet az utóbbi időben a szólásszabadság utolsó bástyájából kezd azzá formálódni, amivé kitalálói eredetileg tervezték: a kémkedés és propaganda eszközévé, elég ha csak a facebookos-twitteres forradalmakra, az ACTA-SOPA-PIPA-COICA és a többi „cenzúratörvényre” gondolunk. Ennek legújabb példája a „Kony 2012” c. fél órás film, ami dokumentumfilmnek beállítva valójában kőkemény propaganda. Azért kell foglalkoznunk vele, mert a célja annyira nyilvánvaló, hogy szinte felkonferálja a tervbe vett eseményeket, amelyeknek óriási hatása lesz Afrika népére – ezáltal az egész világra. Valószínűleg rövidesen a mainstream médiában is találkozni fogunk a jelenséggel, ezért jó, ha tudjuk, hova tegyük.
A filmet egy Jason Russell nevű filmes jegyzi, aki afrikai útja során filmre vett különböző tanúvallomásokat, melyek szerint Joseph Kony, az LRA (Az Úr Ellenállási Hadserege) nevű ugandai gerillasereg vezére borzasztó dolgokat művel: gyerekeket soroz be katonáknak, a lányokra pedig prostitúció vár. Régóta tudott dolog a reklámszakmában, hogy ha el akarsz adni valamit, tegyél bele gyerekeket – hát ebben aztán van, az alkotó (már persze ha ő az alkotó, mert rendkívül profi kivitelű az egész film) még a saját fiát is beleszőtte a történetbe, hogy még biztosabb legyen a könnyfakasztó hatás. Az érző szívű Nyugat persze nem tűrheti, hogy ilyen szörnyűségek történjenek. Ebből az alapból született a Kony 2012 film és nőtt ki az „Invisible Children” (Láthatatlan gyerekek) mozgalom, aminek célja, hogy még 2012 folyamán nemzetközi bíróság elé állítsák Kony-t.
Kétségtelen, hogy Kony egy meglehetősen sötét figura, de Afrikában hemzsegnek a nála semmivel sem jobb gerillavezérek, ráadásul találkoztam olyan videóval is, ahol egy ugandai lány a saját tapasztaltai alapján mondja el, hogy Ugandában nem Kony, hanem az „Al-Kaida” a legveszélyesebb terrorista szervezet, őróluk pedig az ikertornyok berobbantása óta ezerszer kiderült, hogy a CIA speciális, muszlim álarcban megjelenő alakulata. A nagy semmiből testet öltött filmecske már 80 millió nézőt tudhat maga mögött és az agymosó amerikai médiagyár olyan csillagai, mint Angelina Jolie, a facebook-tulaj Zuckerberg, sőt George Clooney is a mozgalom mögé álltak. Mindezt a március ötödike óta eltett nem egész két hétben…
A dolog lényege természetesen most is máshol van, mégpedig abban, hogy az egész Kony 2012 hisztéria valódi célja egy afrikai katonai beavatkozás legitimálása. Ha ránézünk a térképre, látjuk, hogy Uganda szomszédai a nemrég kettészakított Szudán, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Ruanda, Kenya, egy picivel arrébb pedig Szomália, Etiópia és Eritrea. Mi a közös ezekben az országokban? Az, hogy vagy kalózok, vagy muszlim fundamentalisták vagy más miatt, de a közelmúltban háborúk és népirtások színhelyei voltak. Mivel az afrikai országok határai sokkal inkább a gyarmati korszak szabad-rablásának következményei, mint természetes etnikai és gazdasági határvonalak, szinte minden afrikai országban könnyedén szítható ellentét, elég ha csak a szudáni arab észak és fekete dél, vagy a borzalmas ruandai népirtás mögött levő hutu-tuszi ellentétre gondolunk. Nagyon hasonló etnikai törésvonal található Ugandában is az állattenyésztő acholi csoportba tartozó és nilota nyelvet beszélő szegényebb állattenyésztők és a déli bantu nyelvet beszélő baganda csoportba tartozó növénytermesztők között – minden adott egy újabb konfliktus kiprovokálásához. Azt sem szabad elfelejteni, hogy mára Kína lett a második legjelentősebb külföldi befektető ország szinte egész Afrikában (az első még mindig az USA), ráadásul befektetéseinek volumene exponenciális tempóban növekszik a 90-es évek második fele óta, így várható volt, hogy Afrika rövidesen a nyersanyagokért folytatott háborúk új színhelyévé válik. De Kína 2000 óta már 10 milliárd dollárnyi adósságot engedett el az afrikai országoknak (míg az USA továbbra is a Valutaalap és a Világbank visszafizethetetlen adósságokra alapozott neokolonializmusán keresztül van jelen), és olyan apróságokra is van gondja, mint pl. az egészségügy – csak Kongóban 2010-ben 31 kórházat és 146 egészségügyi állomást („SZTK”-t) építettek. Ezek után valószínűleg világos, miért húzza az afrikaiakat a szívük inkább Kína felé. Amerika pedig nem tudja átlépni a saját árnyékát: borítékolható, hogy a nagy szentimentális médiakampány után demokráciáról meg a hasonló immár megszokott lózungokról lerohanja az országot, mert ők mindig segíteni mennek ugye. Bár Afrikában gyakorlatilag sohasem volt béke amióta a fehér ember betette a lábát, az „összafrikai” háborúra való felkészülés fontos lépése volt, amikor még Bush elnök 2007-ben megalapította az AFRICOM-ot, vagyis az amerikai hadsereg afrikai parancsnokságát. Ennek a központjai egyelőre Európában vannak. Bár a közeljövőben ennek kellene majd átvenni egész Afrika parancsnokságát, érdekes, hogy jelenleg Afrika keleti fele – Egyiptom, (most már mindkét…) Szudán, Eritrea, Szomália és Kenya az Arab-félszigeten és a Közel-Kelet arab országain át Kazahsztánig terjedő összefüggő CENTCOM parancsnoksága alatt van (Uganda már AFRICOM). Ez talán egy kis betekintést enged az amerikai geostratégák gondolkodásmódjába.
A Nyugat fő fegyvere a minden más hiedelemmel szemben nem a rakéták meg a drónok, hanem a média. Mára azonban már megszoktuk a stílusukat, alapjában véve nincs is benne sok fantázia. Ezerszer elismételt hazugságok, szentimentalizmus, sztárok – de ilyen már volt, nem is egyszer. Bár az internetet szeretnék egyre inkább egy virtuális ketreccé változtatni, az eddigi szólásszabadsághoz szokott felhasználói közösség nagyon gyorsan átlátott a szitán és értelmesebb ember, legyen az amerikai suhanc vagy ugandai származású fekete lány azonnal tudja, mire megy ki a játék. Így az egész Kony 2012 hisztéria akár még önmaga ellentétébe is fordulhat és a média totálisan diszkreditálhatja magát a – mondjuk így – kevésbé dörzsöltek előtt is.
Az Egyesült Királyság a jelenleginél jóval hosszabb, száz éves lejáratú államkötvények kibocsátását tervezi, de ismét szóba került a lejárat nélküli államkötvények kibocsátása is. A brit adósságkezelő központ a jövő héten tart megbeszélést erre vonatkozóan.
Ezzel a lépéssel lényegében bebiztosították, hogy az országot elkerülje az Európai Unió tagállamain lassan végighömpölygő leminősítési hullám, ami nem is véletlen. Kapitalista gazdasági környezetben, ahol a magánbefektetők szűk csoportja pénzeli az államot, ez a lépés megfelelő eszköz arra, hogy az állam válságidőszakban is megőrizze ugyanazt a pénzügyi mozgásteret, amivel válságidőszak előtt bírt. Ez csak hírverés kérdése, mivel ebben a rendszerben az állam a magánbefektetőknek árulja magát, így nem véletlen, hogy fontosabbá vált a jó megjelenés, mint a valós teljesítmény.
Hogy az egész csak hírverés kérdése, ez már a kapitalista rendszer korai szakaszában is manipulációkra adott okot. 1815. június 18-án Rotschild ügynökei azt a hírt terjesztették el a londoni tőzsdén, hogy Napóleon megnyerte a háborút. Alig egy nappal azelőtt, hogy Napóleon vereségének híre eljutott volna Londonba, a londoni tőzsdén a részvények ára 95-98%-ot zuhant, és Rotschild felvásárolhatta az akkor formálódó, mára globális jelentőségű részvénytársaságokká fejlődött cégeket. (kis túlzással kijelenthetjük, hogy Anglia egész vállalati rendszerét) Később ez a módszer általánosan ismertté vált, és ami kezdetben a részvények terén, az a nemzetállamok helyén kiépülő, államnak nevezett részvénytársaságok működésében is visszaköszön. Emiatt fontosabb egy “állam” számára a makrogazdasági mutató, mint a népjólét. Ennek köszönhetők az egyszeri nagy bevételek, aminek egyetlen célja az, hogy néhány mutató papíron jobban nézzen ki.
Azóta ugyanez zajlik minden kapitalista berendezkedésű államban. Az állam olyan bordélyházzá lett, amiben a politikai vezetők mint öltönyös szakmabéliek árulják magukat a magánbefektetőknek. A brit kormány lépése ebből a szempontból haladóbb, mint a többi uniós tagállam lépései, mert jobb képet fest magáról. Azt a képet sugallja, hogy az állam ilyen hosszú távon is fizetőképes marad – ami nem mondható el a többi tagállamról, nem is véletlen, hogy nem tesznek ilyen merész lépéseket. Ezzel a brit politikai-gazdasági vezetők bebiztosították, hogy az ország a leminősítési hullámnak vagy nem lesz áldozata, vagy csak az utolsók közt lesz.
De mi történik a többi tagállammal? Ugyanaz, ami 1815-ben a londoni tőzsdén. Kiegészülve azzal, hogy ma már a hitelminősítők is besegítenek. Amelyik ország a betakarítás célpontjává válik, azt leminősítik. A szabadesésbe kezdő részvényeket felvásárolják, így a nem Rotschild érdekeltséghez tartozó vállalkozások nagy részét, az államok pedig szinte könyörögni fognak egy újabb kölcsönért. Így azokat is felvásárolják – már ahol még szükség van ilyenre. Ennek már mutatkoznak a jelei. A brit gazdaság pedig mentességet kap a válság pusztítása alól, mert ott már nincs mit felvásárolni, 100%-os Rotschild birtok.
Az is intő jel – és sok mindent elárul a jelenlegi nemzetközi politikai helyzetről -, hogy nagy mértékben ilyen hosszú lejáratú kötvények kibocsátására legutóbb a világháborús környezetben volt példa.
1848-ban két, egymással összefüggő, de egymástól akár el is különíthető folyamat indult meg. Az egyik, amely mindenképpen ünnepelendő, a magyar szabadságharc, tehát Magyarország politikai, gazdasági, katonai függetlenségéért folytatott politikai és fegyveres harc, az országnak a Habsburg Birodalomból való kiszakadása. A másik pedig: a forradalom. A forradalom, mint tudjuk, hirtelen jövő, széleskörű társadalmi megmozdulásból fakadó társadalmi és-vagy politikai átalakulás. (Az eredeti, francia kifejezés Révolution, ami szó szerint fordulatot jelent.)
Az 1848-as forradalom célja a rendi társadalom felszámolása volt, a rendi országgyűlés feloszlatása, az általános, vagy legalábbis széleskörű szavazójog bevezetése, és ezen át a parlamentarizmus és a demokrácia alapjainak megteremtése, valamint ehhez szükségszerűen kapcsolódva a feudális viszonyok felszámolása és a versenyalapú piacgazdaságra való fokozatos áttérés.
Lényegében tehát azoknak a módszereknek a bevezetéséről van szó, amelyeket az Irányítók arra dolgoztak ki, hogy az irányított tömegek ne tudják, hogy ki irányítja őket, illetve konkrétan ne is fogalmazódjon meg bennük, hogy irányítva vannak – hovatovább legyen valamiféle ködös, nem igazán értett, inkább csak érzett illúziójuk, hogy a véleményük bárkit is érdekel. Hogy beleszólásuk van az ország és ezen keresztül saját sorsuk alakulásába. Ma, 2012-ben gyakorlatilag az újkori forradalmárok által megálmodott világban élünk, s ezen nincs mit ünnepelni. Persze Rousseau nem pont így képzelte el a „szép új világot”, ahogy Petőfi sem olyannak képzelte el az emberi egyenlőség alapeszméjére épülő társadalmat, mint ahogy az mondjuk a Kádár-korszakban megvalósult, hogy súlyosabb példákat ne is említsünk. Azonban a tervezőmérnököknek pontosan az volt a céljuk, hogy a Szabadság, egyenlőség, testvériség hamis eszméin át a lehető legteljesebben kontrollált, korlátlan visszaélésre és igazságtalanságra lehetőséget adó társadalmi berendezkedést hozzák létre.
Ezek a jelszavak, „Egyenlőség, szabadság, testvériség!”, a 12 pontot hirdető röpcédula alján is olvashatóak voltak. Szintén elég széles körben tudott, hogy a szabadságharc emblematikus alakja, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, Kossuth Lajos szabadkőműves volt, ahogy a forradalom vezéralakjai közé tartozó nagyságok is, a pesti radikális ifjúság vezéralakjai, Petőfi Sándor és Jókai Móric. Jókai szélsőségesen vallás- és tekintélyellenes gondolkodású volt, sőt fogalmazásmódja néhol anarchista vonásokat is mutat, Petőfi pedig, bár istenhívő volt, a kommunizmushoz határozottan közel álló nézeteket vallott.
A március 15-i forradalom egy tágabb, európai keretben a „népek tavaszának” egyik fő epizódja volt; az 1848-as európai forradalmi hullám Franciaországban (hol máshol) kezdődött el, február 22-én – egy nappal azután, hogy Marx Kommunista kiáltványa megjelent. A népek tavasza láthatóan szervezett folyamat volt. A magyarországi események szervezésében alighanem a bécsi udvarból is részt vettek. A nagyszabású reformokat hozó áprilisi törvényeket a liberális magyar politikusok hosszú évek óta készítették elő, de az udvar soha semmit nem tett elhallgattatásuk érdekében. Mikor a forradalom kitört, a hatalom látszólag engedett. V. Ferdinánd hozzájárult Batthyány Lajos kinevezéséhez, és ígéretet tett a reformtörvények szentesítésére.
A rendi országgyűlés meghozta az áprilisi törvényeket, s majdnem egy hónappal a forradalom után, április 11-én, Ferdinánd alá is írta ezeket.
Mindeközben a háttérben folyt az aknamunka. Hathatós agitációt kezdtek a Magyarország területén élő nemzetiségek körében. A nemzetiségek megalakították a maguk képviseleteit, ezek vezetőivel az udvar titokban egyezkedni kezdett, autonómiát ígérgetve nekik. (Amelyet Világos után természetesen nem kaptak meg.) Valószínűleg arra számítottak, hogy a soknemzetiségű Nagy-Magyarország így gyakorlatilag saját magát fogja széjjeltépni, jelentősebb katonai erőt egyelőre a császár nem is mozgósított a Magyarország feletti uralom visszaszerzésére. Az valószínű, hogy a későbbi orosz beavatkozásról már jóval a forradalom kirobbantása előtt megszületett a megegyezés, így a Habsburg hatalom úgy vághatott bele a folyamatba, hogy garantálva volt, az országot nem fogja elveszteni.
Megtorlás és kiegyezés
Ha nagyobb, évtizedes-évszázados léptékben nézzük az eseményeket, akkor felismerhetjük azt a sémát, amelyet David Icke úgy nevez: problem-reaction-solution. Adott egy ország, amelyet elnyomunk, és ők ezt természetesen nehezményezik. Igen nehéz dolgunk van, ha a szép új világrendbe be akarjuk illeszteni őket, mert eleve egy borzasztó egy begyepesedett, buta társaság, „genetikailag alacsonyabb rendű”, be van oltva mindenféle jó kis reform, haladás, felvilágosodás ellen, és ha ezt egy idegen, elnyomó hatalom próbálja rákényszeríteni, hát duplán lázong.
Ha lázongani akar, hát lázongjon. Szervezzünk forradalmat önmagunk ellen, amely felcsillantja bennük a reményt, majd tapossuk el kegyetlenül, rendezzünk pár év véres megtorlást, majd egy-két évtizedes fokozatos enyhülés következzen, majd a folyamat végén váljunk barátságossá, kössünk kompromisszumot, és vegyük rá a népet, hogy elfogadja a regnáló hatalmat, és önként kiszolgálja a rendszert.
Vagy talán nem furcsa, hogy a szabadságharc megnyerése és az abszolutizmus visszaállítása után alig két évtizeddel a hatalom, egy lövés nélkül, nagy részben visszaadta mind a magyar függetlenséget, mind az áprilisi törvények vívmányait.
Az „ellenforradalom”: 1956
A fenti sémát egy az egyben alkalmazhatjuk az 1956-os forradalomra is. Akik részt vettek az október 23-i eseményekben, elmondták már sokszor, hogy a KGB ügynökei mindenhol ott hemzsegtek. Valószínűleg az itt állomásozó szovjet csapatok köreiben is ott voltak – és a rádiónál, „máig tisztázatlan körülmények között” (érdekes, ez a forradalmak kitörésével kapcsolatban igen gyakran elhangzik), a magyar tüntetők oldalán felvonuló szovjet katonák egyike kezdett lőni a tetőn álló ávósokra, akik persze viszonozták a tüzet, mire a többi átállt katona is lőni kezdett, s ezzel kezdődött meg hivatalosan a forradalom.
A kommunista években ellenforradalomnak nevezték, saját terminológiájuk szerint mindenképpen jogosan. Az õ olvasatukban a „forradalom” nem más, mint a kommunista rendszer bevezetése, így tehát az az elleni felkelés valóban: ellen-forradalom. De azt mondhatnánk, gyakorlatilag egyezményesen is nevezhetnénk ellenforradalomnak az eseményeket, hiszen nem egy gyors, széleskörű társadalmi átalakulás volt a következménye vagy akár a célja, sokkal inkább egy gyorsan és kényszerűen jött átalakulás visszacsinálása, vagy ha ez nem lehetséges, legalább megreformálása. Természetesen 1956 őszi események résztvevőinek korántsem volt egységes álláspontja ebben a kérdésben, az egyetlen dolog, amelyben egyetértettek, hogy Magyarország függetlenségét vissza kell szerezni, legjobban tehát akkor járunk, ha 1956-os szabadságharcról beszélünk, és a dolog (ellen)forradalom-részét érintetlenül hagyjuk.
Az 1956-os forgatókönyv igen sok hasonlóságot mutat a ’48-assal. Mindkét esetben, mikor a történések felgyorsultak, az elnyomó vezetés látszólag engedett. Ahogy Batthyány kinevezését jóváhagyták, Nagy Imre is visszakerülhetett korábbi, miniszterelnöki pozíciójába. A szovjet csapatok kivonását pedig megkezdték. Ennek valószínűleg két oka volt: az egyik az, hogy hagyják a reményt felcsillanni, a diadalmámort átélni, hogy utána annál traumatikusabb legyen a végkifejlet. A másik pedig az, hogy fennállt a veszélye, a szovjet katonák végül mind átállnak.
Mindkét vereséget egyrészt megtorlás követte, másrészt viszont vezetőváltás is történt. Az új vezető alatt kb. 15 évig tartó remény nélküli, kihunyt tüzű, passzív ellenállásos korszak következik, majd jön a kompromisszum, az 1860-as években konkrét, írásos, hivatalos kiegyezés formájában, az 1970-es években pedig a kimondatlan „kádári alku” keretei között, amely megnyitotta az utat a rendszerváltási folyamathoz és ezáltal a jelenlegi áldatlan állapotok ellenállás nélküli kiépítéséhez, ahogy a kiegyezés tágabb horizontján is már két világháború és egy Trianon lebegett a hatalom szeme előtt.
Lényegében tehát kétszer verték át a magyar nemzetet pontosan ugyanazzal a csellel. Szolgáljon ez tanulságul egy esetleges újabb forradalom esetére.
Kedden a francia alsóház elfogadta az országos biometrikus adatbázis létrehozásáról szóló törvényt, elvileg a személyazonosság csalások elleni harc támogatása nevében.
Az adatokat az új útlevelek is tartalmazzák, illetve tartalmazni fogják. (Sajnos Magyarország ezen a területen élenjárónak számít. Az Országgyűlés a többi európai uniós tagállammal együtt még 2006-ban fogadta el a biometrikus útlevél bevezetését az egységes formai és biztonsági követelmények érvényesítéséért és 2009. június 28 óta minden újonnan kiállított útlevél tartalmazza a tulajdonos ujjlenyomatát is.) Az internetes azonosításhoz vagy hivatalos ügyintézéshez (mint például a magyarországi ügyfélkapu rendszernél) vagy az elektronikus kereskedelemhez egy második, opcionális chip is készül.
Az EFF rámutat, hogy Franciaország nem rendelkezik túl fényes múlttal a biometrikus adatok védelmét illetően. A tavalyi év során a francia kormány megerősítette, hogy tíz darab biometrikus útlevelet csalással szereztek be tulajdonosaik. Az alapítvány szerint az új törvény tolakodó és túlságosan beavatkozik az emberek életébe, azonkívül fennáll a gyanú, hogy egyik mögöttes célja a francia smart-kártya kibocsátók és biometrikus cégek támogatása, amelyek komoly lobbi tevékenységet folytattak a biometrikus személyazonosító kártyák bevezetéséért.
„A múltban láthattuk, hogy Franciaországban, az egy bizonyos céllal létrehozott adatbázisokat előbb utóbb egyre több területre kiterjesztették: 1998-ban például létrehozták a szexuális bűn- cselekményt elkövetett bűnözők DNS adatbázisát, de végül más súlyos bűncselekmények elítéltjeit is bevonták a programba, majd egy egész sor újabb bűncselekményt és vétséget is hozzácsaptak. Ma már ott tartunk, hogy a gyanúsítottaktól is DNS mintát vesznek,” mondta az alapítvány munkatársa.
